Bányai Tamás : Szabadság a tajgán 5/3

Nyomtatás

5/3.

Amikor a mozdony végre elhúzta magával a vagonok gyertyaláng fényeit, úgy borult ránk az éjszaka, mint egy kredenc tetejéről levert nagy bödön sűrű szilvalekvár. Ez a sötétség Potyajegy önbizalmát is maga alá gyűrte. Csak hümmögött, amikor Szásenyka megkérdezte tőle:

— És most hova, merre?

— Csak egyfelé vezethet az utunk — feleltem Potyajegy helyett —, abba az irányba, amerre elindulunk.

— Legalább egy lámpásunk lenne, vagy kisütne a hold! — sóhajtott fel Zár Atyuska. — Akkor talán még látnánk is valamit. Így még a nagyszakállú Atyaúr se tudja, merre megyünk.

— Világosban talán ismerős ezen a vidéken?

— Nem. De jobban ki tudnám kerülni a fákat. Hol ér véget ez az erdő?

— Az utolsó fánál — közöltem vele megnyugtatására.

Jódarabig némán bukdácsoltunk, tapogatózva haladtunk fától fáig.

— Eleségünk sincs — szólalt meg váratlanul Zár Atyuska. — Éhen fogunk pusztulni itt a nagy semmi közepén.

— Ne aggódjon! — vigasztalta Potyajegy —, van nálam pénz, még az Aida belépőjéből, majd veszünk valamit.

— Pénz nálam is van a kalauz jóvoltából, csak üzletet nem látok sehol.

— A bolsevik párt tervszerűen dolgozik. A boltokat a népsűrűség arányában telepítik a sarkokra.

— De hol van itt sarok? — jajdult fel Szásenyka.

— Azt nem tudom, mert a népsűrűség is elenyésző errefelé.

— Akkor meg mit érünk a pénzünkkel?

Isten átka a nélkülözés. Az egyik hiányérzet hozza magával a másikat, s a végén úgy összezavarodunk, hogy nem is tudjuk eldönteni, minek örülnénk a legjobban. Ezt momentán én sem tudtam volna megmondani, azért jó volt tudni, hogy lapul párszáz rubel a zsebemben. A bolsevik párt is tévedhet olykor, Taganykában is nyitottak ékszerüzletet, s azt ugyanúgy minek, mint ahogy minek lenne fűszerüzlet a tajga közepén.

Szásenykának újabb aggodalma támadt.

— Úgy tudom, vadállatok is vannak errefelé.

— Vadállatok mindenütt vannak, a vonaton például az a bőrkabátos, akit lepuffantottam.

— És ha megtámadnak? Éhes farkasok.

— Megesszük őket — szólt közbe Potyajegy. — Azt hiszem, mi éhesebbek vagyunk a farkasoknál. Az éhség nem csak a farkasoknak ad erőt.

— Az embert legyengíti — siránkozott Szásenyka elhaló hangon, mintha máris ereje fogytán lenne.

— A farkasokat is — felelte Potyajegy.

Szásenyka csak nem nyugodott.

— Ha maguk nem csinálják azt a felhajtást a vonaton, már rég Cseljabinszkban lehetnénk, talán már úton Jekatyerinburg felé.

— Nagyobb baj — vetette közbe Zár Atyuska —, hogy oda már csak kerülő úton juthatunk el, lakott települések érintése nélkül.

— Jó úton haladunk — mondta Potyajegy. — Erre még egy tanya sincs, amit ki kéne kerülni.

A valóság azonban megcáfolta őt, mert hamarosan egy düledező, korhadozó faház bukkant fel előttünk. Azaz, mi botlottunk bele, hiszen csak akkor jöttünk rá, mit vetett utunkba a jósors, amikor Potyajegy a ház falának ütközött.

— Itt talán meg is pihenhetnénk — vidult fel azon nyomban.

— Pihenhetnek ám a föld alatt, ha agyoncsapom magukat! — dörrent ránk egy hang néhány lépés távolságból. Mind a négyen arra fordultunk, s szemünket hirtelen felvillanó fény vakította.

Egy szakállas vadember állt előttünk. Egyik kezében bányászlámpát lógatott, a másikkal egy baltát lendített a magasba.

— Szép kis fogadtatás — jegyezte meg Potyajegy a fenyegető jelenség láttán. — Most akar fát vágni, mikor vendégei jöttek?

A vadember kérdéssel felelt.

— Kik maguk, és hogy kerülnek ide?

Most döbbentem rá, én sem tudom, kik vagyunk. Magamat persze ismertem, még kis gyermekkoromból, de Potyajegyről csak annyit tudtam, hogy jobban szereti a készpénzt az operáknál, aztán semmi többet. És fogalmam sincs, mi késztette arra, hogy velem tartson a tajgára.

És Zár Atyuska meg Szásenyka?

Ők maradhattak volna a vonaton, időben elérni a cár földi és földöntúli maradványait Jekatyerinburgban, velük csak annyi baja volt a kalauznak, hogy elnyerték a pénzét. Vagy az utasokét. Ha visszaadják sem veszítenek sokat, és Szásenykának sem kellene félni a farkasoktól.

— Befelé! — dörögte a vadember, és baltáját lóbálva feje fölött, terelt bennünket a kalyibába, ahol az ikertestvére tápászkodott fel a priccsről. Lehet, hogy rokona sem volt a baltásnak, de nagyon úgy tetszett, mintha egy anya szülte volna őket, talán még egy időben is.

A másik szakállas kétcsövű puskát emelt le a falba vert szögről.

— Halljuk hát, kicsodák maguk?

Zár Atyuska állt hozzá a legközelebb, őt bökdöste szólásra a puska csövével.

— Talán hellyel kínálnának, ha már a vodka nem jut eszükbe — méltatlankodott Potyajegy.

A baltás egy kecskelábú asztalra tette lámpását, felszabadult kezével egy másik, durva pokróccal letakart priccsre mutatott, ahol aztán szép sorjában elhelyezkedtünk.

— Akkor maga kezdje — villant Zár Atyuska felé a másik szakállas barátságtalan szeme.

És Zár Atyuska beszélni kezdett.

Végre nekem is bemutatkozik, gondoltam.

— Rigolyev vagyok, ismerőseimnek csak Zár Atyuska, és jogos jussomat hajszolom szüntelen. Azt, ami engem illet, mint családom örökös tagját, őseim tulajdonának örökösét. Azt a jussot, ami illetékbélyeg nélkül került illetéktelen kezekbe. Előbb a cár száműzte nagyapámat Szibériába, vagyonelkobzásból kifolyólag, mivel áldott jó nagyapámnak csak a lelke volt nemes, származása nem. Polgár volt ő, nem cári udvarba bejáró bojár, aki két szorgos kezével szerezte vagyonát, s mint ilyen, az egyén jogosultsága, valamint az ember alkotta mányos demokrácia híve. Fennen hangoztatta mindig, a Duma nem arra való, hogy dumáljanak, hanem tegyenek is valamit. Rá is fogták, hogy menjsevik, és ő el is ment Szibériába, ahol a kemény földet forgatta tőkéje helyett, egészen haláláig. A család kevéske megmaradt vagyona apámra szállt, arra meg a bolsevikok tették rá kezüket a nép nevében. Szentpétervári házunkat is kisajátították saját hatáskörükbe, s ennél fogva benépesítették a Néva-parti épületet többszáz családdal. Nekünk a legkisebb szoba maradt, abban cseperedtem fel, látva anyám szüntelen szenvedését. Őt ugyanis nagyon bántotta, hogy a családi ékszerek egy másik szobában maradtak, abban, amelyikbe egy tatár klánt helyezett el a nép gondoskodása. Ezek a tatárok elég zárkózottak voltak, senkit sem engedtek az ékszerek közelébe. Én azonban, mint bíbelődésre hajlamos, ügyes kezű gyerek, kitanultam a lakatos mesterség fortélyait, így aztán idővel minden nehézség nélkül bejutottam a tatárokhoz. Már csak egy gyémántgyűrű akadt a kezembe, amit természetesen azonnal visszajuttattam drága jó anyámnak. Ettől, sajnos, ha lehet, még betegebb lett, hiszen a gyűrűt még otthon is csak éjszakánként merte az ujjára húzni, nem akart feltűnési viszketegség miatt a nyilvánosság előtt vakarózni. Így hát a sötétség leple alatt játszott a gyűrűjével, ujján csavargatta, tekergette, míg át nem szédült a feltételezhetően minden földi jóval ellátott túlvilágra. Apám, akár csak minden másban, ebben is követte anyám példáját. Én meg az életemet szenteltem arra, hogy visszaszerezzem mindazt, ami egykor a családunké volt. Zár és lakat nem jelentett akadályt, be is jutottam számtalan helyre, ámde sajnálattal kell kijelentenem, hogy nem sok eredménnyel. Azaz, annyit sikerült e tevékenységemmel elérni, hogy előbb a Néva, majd a Moszkva folyók mindkét partján felforgató elemnek neveztek ki, amiben lehetett is némi igazság, mert a nagy keresés közepette valóban felforgattam egyet, s mást. Viszont nyomára akadtam néhány fontos dokumentumnak, amelyek azt bizonyítják, hogy nagyapám hagyatékának egy része Jekatyerinburgban, a cári csontváz alatt nyugszik. Ez a felismerés, meg az, hogy Moszkvában is forró lett talpam alatt a nyár, késztetett engem vonatra szállni, ahol is e két úrral hozott össze a kalauz balszerencséje.

A két torzonborz alak — mondom én, hogy ikrek! — egyszerre bólintott, s ez valami jelzésféle volt, hogy Zár Atyuska ellen nincs kifogásuk, vagy ha van is, akkor azt későbbre tartogatják.

— Nos, én máshonnan jövök — kezdte Potyajegy, miután az egyik szakállas rámutatott göcsörtös ujjával —, még akkor is, ha ugyanabban a cipőben járok, mint Zár Atyuska.

Rigolyev álmélkodva tekintett le lábfejére, nehezen tudta elképzelni, miként fér el amúgyis szűk cipőjében Potyajegy lába is.

— Szóval, én is azután járok, ami jár. Nekem. Az én őseimre azt mondták, lumpenproletárok, bár egyikről sem tudom, hogy valaha is lumpolt volna. A mi családunkban már egy kiadós pirog vacsora is dőzsölésnek számított, szegény nagyanyám pironkodott is emiatt éppen eleget. Így aztán én örökségről nem beszélhetek, legfeljebb az őrök seggéről, de az most nem tartozik ide. Ennek ellenére nekem sehogy sem tetszik ez a proletárok diktálta túra, amire én sohasem fizettem be. Szívesebben járom a magam útját. S mivel a fronton még a fájós fogamat sem volt szívem otthagyni, ezért a háború alatt a hátországban tettem nélkülözhetetlenné magam, mint a Komszomol által kinevezett felvigyázó. Nagyobb nyugalom uralkodott az Ural keleti oldalán, ahol lányok és fiatalasszonyok gyári munkáját felügyeltem. Nekem kellett gondoskodnom arról, hogy az előírt mennyiséget megtermeljék, s az általam vezetett jegyzőkönyvben ez nem is hibádzott. Egy rosszakaróm azonban hadbíróság elé akart állíttatni, mert szerinte a csak papíron létező tankokkal nem lehet harcolni a németek ellen. Ez hülyeség, mert a papírtankokat lőheti az ellenség halomra, akkor sem éri kár a Vörös Hadsereget. Mégsem vitatkoztam vele, ehelyett visszatértem Moszkvába. A fővárost akkor már nem fenyegette veszély, a nép viszont még mindig éhezett. Akkoriban még mindent jegyre adtak, én meg kitaláltam, hogy a jegyeket is adják jegyre. Sorszámjegyre ugyanis, a rend érdekében, hogy ne legyen fejveszett tülekedés a jegyosztó irodák előtt. Így hát sorszámokat osztogattam, s minél kisebb volt a szám, annál jobban hálálkodtak érte. Hálájuk bizonyítékaként megosztották velem élelmiszerjegyeiket egészen addig, míg a tömeg el nem kezdett háborogni. A hátul állók orra előtt igen gyakran lehúzták a redőnyt, s emiatt veréssel akarták kifejezni hálájukat. Az emberiség képtelen megérteni, hogy minden sornak két vége van, valakinek hátul is kell állni.

Aztán órákra váltottam át. Egy régi barátom, társaival együtt, elég sokat hozott a frontról. Mesélte, hogy házról házra harcoltak, és óráról órára haladtak a győzelem felé. A házakból egyet sem tudtak magukkal hozni, de az órákból elég sokat. Ezek nagyon kelendő cikkek voltak abban az időben, hiszen sok ember még soha nem látott karórát, csak karperecet, azt is csak a börtönben. Főleg a stopperóra volt nagyon kelendő, mert sokan azt hitték, a lukas zoknijukat is megstoppolhatják vele egy óra alatt. Egészen addig jól ment a bolt, amíg valaki rám nem fogta, hogy feketézek. Én, aki mindig teát iszom szamovárból!

Váltanom kellett, hogy kivehessem részem a javakból. Szerencsémre összefutottam egy púpos pópával, aki nem gyakorolhatta hivatását, persze nem a púpja, hanem kártékony volta miatt. Viszont felettébb szépen pingált az öreg, én meg rábeszéltem, fessen ikonokat. Szent György helyére Sztálin került, amint a kardját döfi a fasiszta sárkányba. Akkoriban számtalan kelet-európai járt Moszkvában, hódolni a szovjet kultúra oltárán. Az öreg pópa ikonjai nagyon kapósak voltak az ő köreikben, mint egyikük mondta, nem csupán szép emlék Moszkvából, de így még a templomokba is becsempészhetik a marxizmust.

Foglalkoztam még minden mással, ami jött, meg amit vittek. Egyszer-kétszer engem is el akartak vinni, de magamat sohasem árultam, így mindig kénytelen voltam kibújni az elvitel alól. Erre legutóbb éppen fiatal barátom adott lehetőséget, akiről megtudtam, hogy a tajgára készül, én meg csatlakoztam hozzá.

— Árva vagyok — kezdtem el én is, s közben éreztem, hogy könnybe lábadnak a szemeim. Már hogyne! Jurijra gondoltam, a szomszéd gyerekre Taganykában. Annyi idős, mint én, mégis apja, anyja tartja el, veszik neki a vodkát hetente, érte mennek a rendőrségre, ha kell, hazatámogatják, ha már nem tud a lábára állni. Az ember ilyenkor tudja igazán értékelni, hogy szülei vannak. Én meg árva vagyok, ami rosszabb, mintha lelenc volnék, mert a lelencet meglelte valaki, a lelencet ismeretlenek is felkarolják, míg az árva sajátmagába zárva, akár a lárva, kitől várhat ajnározást? Ki nyúl az én hónom alá, hacsak nem csiklandozni akar? Senki.

— Árva vagyok tehát. Apám elesett a fronton, Moszkva védelmében a háború alatt. Pontosabban, önmagát védte, ám hatalmas termetű ember lévén, a védelembe Moszkva is belefért, bele kellett, hogy férjen, hiszen a németek a fővárost akarták elfoglalni, nem pedig apámat, aki már egyébként is foglalt volt anyám révén. Igazából nem is a háború alatt esett el, hanem Volokalamszknál egy tető alatt, ami a fejére roskadt. Ezt egy bajtársa mesélte, aki ugyanannak a háznak a kapujában állt őrt, nehogy a házat bevegyék a németek apámmal együtt. Szegény anyám rosszul lett, amikor meghallotta a hírt. Ő akkor a Vörös Vérsejt Kórházban volt ápolónő, s titokban mindig abban reménykedett, apámat is ő fogja ápolni, ha sor kerül rá. De nem került. Öregemet Volokalamszk mellett földelték le, mint az elektromos vezetékeket szokták gondos villanyszerelők, nehogy belécsapjon a mennykő, ami végül is anyámat érte el, amikor egy szép napon a kórházból kifelé jövet elütötte egy autó. Mondták, hogy figyelmetlen volt. Hiszen ő is tudhatta volna, abban az időben szokott a Kreml felé haladni a vezérkari konvoj, s egy tábornok sohasem fog megállni egy gyalogos miatt, miként a sakktáblán is erősebb a bástya a gyalognál.

Ez közvetlenül a háború után történt, negyvenöt nyarán, amikor a kórház még mindig zsúfolva volt sebesültekkel, és a fárasztóan hosszú dupla műszak után senki sem gondol egy konvojra, amelyik győzelmet ünneplő tábornokokat szállít Sztálin színe elé. Anyámnak is biztos azon járhatott az esze, hogy jó munkájáért hamarosan előléptetik, amikor elé lépett az autónak. Szerencsétlen teremtés sejthette volna, a generálisok sebesen száguldó ZIM autókkal járnak, nem pedig marsallmankóval, mint a felcserdében Szergej, aki tányéraknára lépett a gázpedál helyett.

Én akkor tizenegy éves voltam, s kamaszkorom hajnalán magamra maradtam, mint süket a légiriadóban. Jött értem egy mogorva ember, és közölte velem — aminek hallatán le is esett az állam —, hogy az állam fog gondozásába venni. Mondtam annak az embernek, ha már apám nem tud a nyakába ültetni, az állam se tegye, van annak éppen elég gondja-baja. Különben is, anyám nővér volt, s ha már nővér, akkor nyilván húga is van neki. A Maruszja. Így kerültem a nagynénikémhez.

Maruszja egyedül élt, az ő férje is eltűnt a háborúban, noha a rossznyelvek szerint nem a háborúban tűnt el, hanem Lettországban, ahol apa lett egy szőke szépség oldalán. Maruszja mégis úgy gyászolta, mint ahogy a hősöket illik, talpig feketében, gyakori sóhajtásokkal. Bánatát munkába temette, éjt nappá téve dolgozott a Vörös Posztó ruhagyárban, mint sztahanovista szövőnő. Rám csak annyi ideje maradt, hogy néha vacsorát főzzön, ha volt miből.

Családom a Banda lett. Mi voltunk a selejtpionírok, akikre azt mondták, csak azért van nyakukon a vörös nyakkendő, hogy legyen mivel felhúzni őket az első fára. Lefoglaltuk magunknak egy öreg ház pincéjét, az lett a tanyánk meg a raktárunk is egyben. Mert az eljövendő rossz napokra való felkészülés jegyében igyekeztünk mindent beszerezni. Rendszeres látogatói voltunk az Arbat meg a Szmolenszkaja üzleteinek, többnyire persze éjszaka, hogy az eladóknak ne kelljen miattunk is dolgozni. A házmestert is elláttuk minden jóval, ő meg ennek fejében igazolta, hogy a pincét nem komisz kölykök, hanem a Komiszomol vette birtokba. Így aztán zavartalanul élhettük világunkat, egészen addig, míg a szerelem közbe nem szólt.

Petya barátunk ugyanis beleszeretett egy lányba, akinek csekista volt az apja. Amikor a papa tudomására jutott, hogy leánykája csak erőszak hatására viszonozta Petyuska szerelmét, ő is erőszakhoz folyamodott. Legelőször is letartóztatták a házmestert, aki hosszantartó faggatás következtében olyasmit is állított rólunk, amit a rendőrök legfeljebb csak feltételeztek. Kiküldtek a házhoz egy rajt, hogy rajtaütésszerűen invitáljanak meg minket a rendőrségre.

Én akkor éppen beszerző körúton voltam Porkolábisevvel, így mi ketten kimaradtunk a vendéglátásból. Porkolábisev később csatlakozott a házigazdákhoz, mert ahogy mondta, jobb kiszolgálónak lenni, mint kiszolgáltatottnak. Megmaradt azért jó barátnak, éppen hogy ő volt, aki a tajgára küldött. Mert szerinte itt olyan élet vár rám, amilyet elképzelni sem tudok.

Az egyik torzonborz figura rábólintott.

— Nem bizony — mondta. — Akkora fantáziája még Verne Gyulának sem volt, hogy elképzelje a tajgalakók életét.

Csak később jöttem rá, hogy igaza van.

Szásenyka csak annyit mondott, ő a Zár Atyuska fia, miszerint is ő a Zárevics. A két torzonborz alaknak ennyi is elég volt, ebből már leszűrték következtetéseiket. Ugyanúgy, ahogy a párt is teszi. Egy fiú csakis ugyanolyan lehet, mint az apja. Még a lány is, ha elég ronda hozzá.

A vademberek elégedetten néztek ránk, nem kutattak tovább a múltunkban, s a jövőnket sem jósolták meg, noha azt igazán megtehették volna.

A légkör felengedett, valahonnan vodka is került az asztalra, amitől Potyajegy is nekibátorodott.

— És maguk? — kérdezte bizalmasan.

— Leonyid vagyok — mondta az egyik.

— Grigorij — mondta a másik.

Így is nehéz volt megkülönböztetni őket.

— És maguk? Hogy kerültek ide?

A két torzonborz összenézett. Végül a Leonyidnak nevezett alak szólalt meg.

— Vlaszov hadseregében szolgáltam a háború alatt és kétszer estem fogságba. Először, amikor a tábornok kapitulált a németek előtt. Másodszor ugyanaz a hadsereg ejtett fogságba, amelyik besorozott katonának. Rám fogták, hogy a fasiszták szolgálatába szegődtem, holott csak a tyúkszaros életemet féltettem. A tűzvonalban is nagyobb az esély a túlélésre, mint akár a német, akár a szovjet fogolytáborokban. A moszkvai hadbíróság halálra ítélt, ám még időben sikerült megszöknöm. Itt a tajgán nincs mitől félnem. Akadnak ugyan vadállatok, de azok emberségesek.

— Én meg volgai német vagyok — vette át a szót Grigorij. — A háború alatt kitelepítették és szétszórták családomat. Mint a Szovjetunió polgára, addig úgy hittem, ez a hatalmas ország a hazám, s a Volga mellett van az otthonom. Aztán, ahogy összekuszálódtak a dolgok, rájöttem, hogy a Volga mellett van a hazám és itt az otthonom. Elég tágas.

— Remélem, mi is elférünk benne — mondta Potyajegy.

— Attól függ, mihez akarnak kezdeni?

Fogas kérdés volt, amire nem is tudtunk kapásból válaszolni.

Szásenyka tanácstalanul nézett az apjára, vajon mit kezdhet magával egy lakatos olyan vidéken, amely többnyire lakatlan. Felnyitni itt csak a szemét fogja reggelente, amikor kijózanodik, s lehet ugyan, hogy nem kenődik el annyira, mint egy üres páncélszekrény látványától, de lelkesedésre sem fog okot találni.

És Potyajegy?

Jóllehet ravaszabb a rókánál, csakhogy itt még az állatok nyelvén is érteni kéne, márpedig azok csivitelnek, dörmögnek, makognak, röfögnek vagy mekegnek felfoghatatlanul, egyedül a farkas vonyításából lehet megérteni, hogy éhes. Annak viszont nehéz lesz élelmiszerjegyekkel befogni a száját.

Magamat már meg sem említem, hiszen engem is hatalmába kerített a honvágy. Hiányzott a taganykai utcák nyüzsgése, amiből csak a nyű maradt meg. Mi a nyűnek jöttem ide? Porkolábisev úgy festette le a tajgát, akár egy üdülőtelepet, ami szebb és élvezhetőbb Szocsinál meg a Fekete tenger napsugaras partvidékénél. Ha valós prospektusokat mutogat, holtbiztos, hogy nem jövök ide.

De ha már itt vagyunk, ehhez az új környezethez kell alkalmazkodnunk.

— Hallottak már maguk farsangi álarcosbálról? — kérdezte Leonyid. Tétova bólogatás volt a válasz. — Na, ez az, ami itt nincs. Maguk mégis úgy vannak öltözve. Nekem ugyan semmi kifogásom sincs az öltözékük ellen, hanem maguknak lesz holnap reggel.

És igaza lett.

Reggel, amint kiléptem a kalyibából, máris hiányzott az esernyő, amivel Moszkvában verekedni szoktam. Az is bosszantott, hogy a ljubjankai nacsalnyik, akinek kölcsönvettem a ruháját, nem volt fázósabb természetű. Mert öltözködhetett volna melegebben is.

Potyajegy is összehúzta nyakán a sárga sálat.

— Van itt valahol egy ruhaüzlet? — kérdezte reménykedve.

— Párszáz versztára van a legközelebbi — felelte Grigorij —, de a fák között is talál magának meleg ruhát. Csak az a baj, hogy rubel helyett golyóval kell fizetni. Ha leterít egy medvét, máris lesz nagykabátja.