Kertész Éva : Karesz 2.

*

  

 

2.

 

Karesz tudta, az egyetemet nem lesz egyszerű elvégezni, alaposan neki kell gyürkőznie, azt is, hogy közben kiraknak néhány vagont a barátaival, mert anya nem keres eleget, Edittel együtt sem. Szerencse kerülgette mostanában, bekerült egy Népi Kollégiumba. Nem kizárólag azért érdemes említeni, mert ez teljes ellátással járt, hanem mert egy olyan eddig még sohasem létező közösségbe csöppent, melyre talán a célja a jellemző. Úgy nevezhetnénk, hogy embernevelés. Ez is a mostani új világ szüleménye. Újfajta embernevelés.

Ilyen a véletlen. A Parasztpárt szervezésében jött létre ez a szövetség, s évtizedekkel később derült ki, milyen híres, okos emberek kerültek ki innen. Ide általában szegényparaszt családok tanulni vágyó gyerekeit gyűjtötték egybe, de most ismét Karesz körül ólálkodott a szerencse. Ő a munka világa felől érkezett, s mint munkásfiatalt, bevették a paraszt származásúak közé. Az időszak az ő korosztályának kedvezett. A szemük csillogott a lelkesedéstől, s elhitték, hogy értük létezik a világ. Mást nem láttak meg, másra nem figyeltek, kizárólag saját életük alakítására törekedtek.

 

Karesz naplója:

 

Nem akármilyen közösség ez, amiben élek. Lányok is, fiúk is laknak itt aszerint, hogy milyen egyetemre járunk. Ennek, ahol én lakom, a Pápai Páriz nevet adták. Itt a tanulás feladat. Az önművelés, a hiányok pótlása olyan elvárás, mely mindenki számára természetes, melyet mindenki teljesíteni akar. Mert ez itt feladat, s ebben a NÉKOSZ-osok kötelezően élen járnak. Mindenben élen járnak. Akkora körülöttem a lelkesedés, hogy hegyeket mozgat. Akit ide felvettek, annak be kell bizonyítania, hogy okos, szorgalmas, erős, önzetlen, segítőkész. Ismereteit nem tartja meg magának, mert az közügy, tehát át kell adni annak, aki még hiányokkal küzd. Ők a NÉP -ből jövők, a NÉP gyermekei, mindenhol, mindenkor, és minden helyzetben helytállnak.

 Akik körülvesznek itt, paraszt fiatalok. Más morál, más elvárások, más hitek, magatartásformák jellemzik őket, mint amit eddigi környezetemben megszoktam. Itt Budán, az Istenhegyi úton ők idegennek érzik magukat. Biztonságot az összebújás, az összekapaszkodás nyújt nekik. Egymásba karolva masírozunk hát hazafelé, vagy be a városba, s fennhangon fújjuk a dalt, melyet nekünk szereztek: „… Sej, a mi lobogónkat fényes szelek fújják…”

A hálókat melyekben alszunk, nem tudom milyen okból, szövetkezeteknek nevezzük, ez annyit jelent, hogy azoknak az elvárásoknak is meg kell felelni, amit a szűkebb közösség, a szövetkezet közössége támaszt felénk. Ezek is, mint minden egyéb, erkölcsi elvárások. Saját magunk fogalmazzuk meg, mi vagyunk magunk és egymás ellenőrei is. Önellenőrzés. Önkritika. Önfegyelem.

 Hatan-heten lakunk egy szövetkezetben. Itt hetente egyszer hajnalig tartó önismereti órákat tartunk. Aki úgy érzi, gondjai vannak a saját személyiségével, elmondja a többieknek, s segítséget kér azok leküzdéséhez. És meg is kapja a segítséget, ha szükséges. Természetesen mindenkinek van gondja önmagával, mire mindenkire sor kerül, már kelhetünk a reggeli tornához. Természetes, hogy van ebben az életformában némi túlzás is, de most nem érezzük, mert mindenkit hajt a lelkesedés.

A tanulószoba a közös tanulóhely állandóan tömve, de meghallani benne a légy zümmögését is. Nincs suttogás, beszélgetés. Itt a tanulás a döntő. Ezt sugallja minden és mindenki. A fiatalok egymást támogatják, ez is elvárás. És megy a hajtás magas fokon. Akkora az akarás, amelyen szinte látszik, mint viszi előre a népet. Hallatlanul nagy segítségemre van ez a kollégium, mert az egyetemen egészen más világba csöppenek naponta.

 

Itt is szorgalmas mindenki, de az én évfolyamomon orvos-generációk gyerekei tanulnak, akik civilből ismerik egymást, és elmondhatatlan előnyben vannak velünk szemben. Jómódú polgári közegből jöttek, zenét tanultak, nyelveket beszélnek, viselkedéskultúrájuk már születésük előtt beléjük nevelődött. Amit mi most próbálunk elsajátítani, nekik életforma. Ők valóban műveltebbek, olvasottabbak, finomabbak, mások, mint mi. Nem néznek le minket, de nem is közelítenek hozzánk. Mi sem feléjük. Ez pontosan úgy működik, mint valaha a Kálmán utcában. Lesz mit behozni!

Eddig nem írtam le, de most már itt az ideje: Az egyetemen is, a kollégiumban is állandóan itt sündörög a közelemben egy Anni nevű leányzó. Talán észre sem vettem volna, ha nem adja, szinte kínálja magát, de már látom, hogy olyan csinos, szép mozgású és kellemes teremtés, hogy az a néhány szeplő a fitos orrán csak kívánatosabbá teszi. Reggelenként együtt indulunk, délután egymás mellett a helyünk a tanulószobán. Ez minden. Mégis érzek valami szokatlant az állapotomban, amiről azt mondanám: Kellemes.

Szombaton lesz a gólyabál az orvosin. A lányok nagyon készülnek, csavarók, vasalók állnak csatasorban. Egymásnak kölcsönöznek cipőt, ruhát; egymást öltöztetik, díszítik. Látom, amint próbálnak, igazítanak. Mindenki szép akar lenni. Én hazamegyek, anya már bizonyára akasztón tarja a sötét öltönyömet. Olyan boldog és büszke a fiára, hogy madarat lehetne vele fogatni. Együtt leszünk egy kicsi időt, mindent elmondok majd neki az itteni élményeimről. Onnan megyek a társaim után.

Anni a lelkemre kötötte, hogy időben érkezzem, mert a Központi Népi Együttesben táncol, és azt szeretné, hogy lássam őket. Hát ezek a gyerekek tudnak táncolni! Örülök, hogy ez a kislány ilyen erőszakos volt. A lélegzetem is elakadt, amikor megláttam őket eredeti népi öltözékben. Olyan összehangolt, együtt mozgó, együtt élő csoportot láttunk, mintha ez lenne a foglalkozásuk.

 

Egész este Annival táncolt. Ráadásul minél többet ölelte magához, annál inkább örült neki. Ez a kislány valódi nyeremény. Egyszerű, okos, kellemes. És szerelmes. Karesz is gyanította már, hogy ő is valami olyat érez, amit szerelemnek neveznek. Ha eddig megakadt a szeme egy lányon, az, magas, karcsú, kisportolt lány volt. Anni apró. Önérzetes, magabiztos, soha nem kirívó, kihívó, de megbízható. És csupa ritmus, zene, és tánc. Selymes a bőre, izmos a teste. Ha öleli, máris többet szeretne, de a lány csak szerényen átöleli a nyakát, és belebújik az ölelésébe. Nem erőteljes ez az ölelés, inkább gyengéd, akár egy törékeny poharat tartana a karjában.

A többiek, kollégista társaik most eszméltek rá, hogy itt nagy szerelmi románc van kialakulóban, figyelik minden mozdulatukat, mert itt a kollégisták között még nagyobb a tisztesség, mint bárhol. Ezek hazulról hozták ezt a melengető őszinte nagy becsületüket, mely szerint a lány legyen visszafogott, és őrizze magát, a fiú pedig tisztelje annyira, hogy ne hozza szégyenletes helyzetbe. Ők ketten nem foglalkoztak ilyen földi dolgokkal, ők csak ketten voltak, övék volt az Éden minden védelme, és nem is szerették az almát.

Az elkövetkező időkben viszont csak menet közben lehettek együtt, ha egyetemre mentek, gyakorlatokra, összetartozásukat csak kezük összefonódása jelezte. Előadások alatt írtak egymásnak rövid levélkéket, de ez az egész olyan óvodás volt, hogy Karesz úgy döntött, beszél anyával.

Ő pedig nagyon okosan reagált, mint mindig. Azt mondta:

— Van kulcsod gyerekem. Akkor jöttök haza, amikor tudtok. Annyi időt töltötök itt, amennyi van. De nagyon vigyázzatok kisfiam, ne toljatok ki magatokkal!

Mint két kisiskolás mindent részletesen megbeszéltek. Összebújtak, egymásra simították az arcukat, s suttogva, maguk elől is rejtőzködve, mindent előre elterveztek. Melyik nap mennek haza, meddig maradhatnak, elvégre Editet is el kellett távolítani otthonról.

A villamos peronján utaztak. Anni hátat fordított Karesznak, így fészkelődött bele a közelségébe. Suttogtak. A fiú belebeszélt Anni hajába, a füle közelébe.

— Mért nem nézel rám?

       — Zavar engem, hogy tudjuk, azért megyünk.

— Meggondoltad magad?

— Nem.

— Mert ha még nem akarod, akkor elhalasszuk.

Futva mentek a kapuig, s a konyhában lihegték ki magukat, az Edit ágyánál. Aztán egyszerre kezdtek el vetkőzni, de a kombinénál Anni megállt.

— Azt nem szándékozol levenni?

— Még egy kicsit magamon tartanám.

— Jó, még az én ingemet is kölcsön adhatom egy időre.

Aztán az is lekerült. Az ölelések, a gyengéd csókok vetkőztették le a lányt. Hiszen erre vártak, erre vágytak, s úgy szerették, dajkálták egymást, hogy észrevétlenül, örömben úszva történt meg, amiért idejöttek.

Nagyon vigyáztak, de arra senki nem tanította meg őket, hogyan kell azt tenni. Mint ahogyan minden ismeretük a vágyukból táplálkozott, nagyon lassan jutottak el a biztonságos szerelem birtoklásáig.

Annyira, hogy a lány bizony teherbe esett, s az orvosok nagyon drágán mérték a tudást. A három barát éjszakánként gyakorló rakodóként ürítette a vagont, hogy meglegyen a szükséges pénz, de az élményt akkor is Anninak kellett elszenvednie, még ha Karesz vele ment is az ajtóig.

Szép szerelem volt. Szép tiszta szerelem, mely ajándékként érkezett az életükbe, és észrevétlenül múlt el. A tánc vitte el, mely élete lett a lánynak. A sok gyakorló idő még az egyetemről is elröpítette, s a kevesebb találkozás, a távollétek kifárasztották a kapcsolatot. Szép emlékként maradt meg számukra az érzés.

 

* * *

 

Ez az időszak egyébként is emlékezetes lett Karesz számára élete végéig, mert itt ismerkedett meg egy olyan személyiségű emberrel, akit később is mintaként, példaképként emlegetett. S itt figyelt fel először arra a jelenségre, amelynek megismerésével lehullt a szeméről a hályog, elmúlt belőle a lelkesedés, s szaporodtak lelkében a kérdőjelek.

 A fiú, akiből Dr Pásztor Dezső lett később, itt még csak Maxi, a mélyen vallásos ortodox zsidó családból érkező fiú. A lehető legmélyebb szegénységből, az éhezés színvonaláról küzdötte be magát az egyetemre. Családja minden tagját kiirtották a németek, anyja egyedül maradt a háború után, többet beteg, mint nem.

Az ötvenes évek elején, a megboldogult Rákosi érában nagyon sok embert kiraktak az egyetemről, és soha többé nem kerülhetett vissza, ha nem volt megfelelő a származása. Hogy ez a szegény nyomorult Maxi is belekerült ebbe a szórásba, felfoghatatlan. Hiszen azért élt, hogy tanulhasson, hogy a gyógyítás szolgálatába szegődjön.

Nos, ami ezzel a fiúval történt, elmondható, de fel nem fogható. Mint ismert, eltávolították. Pontosabban kirúgták ezt a szelíd fiút, aki jámbor, és alkalmazkodó, és szófogadó, azon kívül, hogy szegény, mint a templom egere, aki mellesleg nagyon jó barát. Ő a kitessékelést egyszerűen nem fogta fel, és nem fogadta el. Természetét meghazudtoló erőszakossággal járt az oktatási osztályra, a pártbizottságra, mindenfelé az illetékesekhez, hogy ilyen nincs, ő ebbe nem törődik bele, találjanak ki a számára valamit, mert ebbe belehal. Megunhatták.

Elhelyezték az Április 4 gépgyár öntödéjébe, segédmunkási rangban, éjszakai munkára. Nappal pedig megengedték neki az előadásokon való részvételt. Gondolták, úgyse bírja sokáig.

Tévedtek! Ez a gyenge fizikumú Maxi kimerülten és összeégve, de tiszta, frissen vasalt ingben jelent meg naponta az előadásokon. Vizsgáit időben, és jól teljesítette, és orvos lett.

Harmadik éve jártak már egyetemre, közben a munkáshatalom vezetői egyetlen tollvonással felszámolták a népi kollégiumokat (is), nem tűrhették, hogy olyan értelmiség nevelődjön ki itt, aki önálló gondolatokkal rendelkezik. Különböző kollégiumokba szórták szét a diákokat. Lehet, hogy Karesz volt az egyetlen, aki gond nélkül folytatta a tanulmányait? Azok mindenesetre egyre érdekesebbek lettek számára, s kialakították benne is, miként évfolyamtársaiban a szakosodás tervezését. Karesz a patológiához vonzódott. Elképzelhető, hogy Haranghy László tanár úr személye, és szakmai szenvedélye hatott rá.

 

Karesz naplója:

 

A professzor úr a kolozsvári egyetemről került az Üllői úti II. Kórbonctani Intézet élére. Alacsonynak tűnő, eunuchoid megjelenésű, magas hangon beszélő, előnytelen megjelenésű ember volt. Viszont rendkívüli előadókészsége feledtette hátrányait. S a jóindulat, a tudás magabiztos kezelése, figyelésre késztette a hallgatóit. Szerencsésnek mondom magam, hogy személyesen tartott tanulókörében részt vehettem, s mint kiválasztott demonstrátor dolgozhatok mellette.

 

Természetes, hogy egy ilyen csinos, magas fekete hajú, tüzes szemű, kisportolt fiú megélt közben néhány szenvedélyes szerelmet, de egész tanulmányi ideje alatt első volt számára a tanulás, közben a munka, diplomaszerzés után pedig ismét a munka. Bár a patológia végül feláldoztatott a sebészet oltárán.

A kollégiumokat tehát felszámolták. A tény földrengésszerűen érte a benne lakókat, és azokat, akik szervezői voltak. Ezen túlmenően számtalan előnytelen intézkedést is el kellett viselnie a lakosságnak. Eleinte nem sejtette senki, hogy az a Szovjetunióból importált banda, melyet Rákosi Mátyás neve fémjelzett, mint teszi tönkre morálisan az egész ország erkölcsi egységét. Embereket fordítva szembe egymással, egymás ellenőrei, árulói, fegyőrei lettek. Szülők gyermekeiknek, fiak felmenőiknek. Barát, szomszéd fertőződött meg, közben nem is sejtve, hogy minden lépését, mondatát, gondolatát, figyeli, jegyzi, és számon tartja ez a máshol már kimódolt, vezetésnek bevált módszer. Mindezt azért, hogy alkalmas időpontban előrántsa, s a fejekre zsákot húzva halálos csapásokat mérjen rá. Hogy mindenkit kézben tartva marionett bábokat csináljon mindenkiből.

Ebben az örömtől felfokozott állapotban röpke idő alatt mindenki mindenkinek az ellenségévé vált, s rettegett, mert már azt is nagy esemény lett az életében, ha egyszerűen csak túlélte a lehetetlent. Voltak, akik örökre eltűntek, olyanok is, akik csak időlegesen, de ők is megfélemlítve és némán kerültek elő. És voltak a szerencsés fiatalok, akik keveset vettek észre abból, ami történt körülöttük. Közéjük tartozott Karesz is.

Ő ismét a Kálmán utcában lakott. Elveszett közege helyett újat keresett, így jutott el régi barátaival a Falk Miksa utcába, ahol egy SZIT – csoport működött. Ez a szakszervezeti ifjúsági mozgalom a fiúk, lányok közötti ismerkedéshez adott lehetőséget. Fel-felugrottak ők is pingpongozni, beszélgetni, táncolni, vagy csak úgy egyszerűen együtt lenni.

Ilyen alkalmakkor közösen ültek be a Lenin kötúti kávézóba, ha volt legalább három rövid kávéra való pénzük, itt dugták össze a fejüket, hogy gondjaikat, terveiket megbeszéljék. Innen sétáltak el kettesével, ha kialakult némi szimpátia a párok között. Karesz is sétálgatott egy lánnyal a környéken, aki nem volt sem magas, sem kisportolt, sem provokatív, de valamit mégis vonzónak talált benne. Fiatal volt, és mindenkinek azt mondta, hamarosan tizenhét. Szilveszterre készülődtek, és ezt a már neve sincs lányt hívta meg az Alkotmány utcába, hogy házi szervezésben ünnepeljék együtt az új évet.

Társasjáték, tánc, édes italok emelték a hangulatot, amely egyébként sem indult rosszul. Karesz legalábbis úgy érezte, hogy egész jó lesz közöttük a helyzet, miután a lány belement egy talpig érő csókolózásba. Másnap viszont eltűnt, s csak jóval később tudta meg róla, hogy még elsején kórházba került egy scarlát nevezetű fertőző betegséggel.

A fiú hűségesen toporgott a hideg havas időben a László kórház egyik ablakánál szinte naponta, mert a lányt hathétre eldugták a világ elől. Látogatni sem lehetett, és senkivel nem érintkezhetett. Ő is csak azért mehetett be hozzá, mert valakire hivatkozott, medikusként. A lány örült, ha meglátta, s boldogan ugrott fel az ágy vas végére rózsaszín flanel hálóingében, hogy orrukat, szájukat az üveghez lapítva, kiabálva beszélgethessenek. A lány mögött tizenhat szempár, ugyanannyi fül kíváncsiskodott az üvegen belül.

Ő ugyan nem tehetett róla, orvosai ismét eltűntették, mert minden előzetes közlés nélkül átszállították a Margit kórházba, ahol szintén hetekig feküdt, de itt már a küszöb két oldaláról szólhattak egymáshoz. El kell ismerni, hogy ezek az alkalmak sem segítették őket abban, hogy komolyabban megismerhessék egymást. Pedig a kórházból is ketten mentek haza a felgyógyulás után, mert valami okból a szülők nem nagyon tolakodtak megoldani a lány gondjait. Karesz tehát kitartóbb és odaadóbb volt egész idő alatt, mint a lány. Csak sokkal később derült ki, hová tűnt ismét és miért, tény, hogy csak hatvan év elteltével jelentkezett… de az már egy későbbi történet lesz.

 

* * *

 

Észre sem vette, s elsuhantak az egyetemi évek. Menetközben nem érzékelte ő sem a többiekhez hasonlóan — hogy az idő halad előre a maga útján —, csak amikor lezárult ez a korszak az életében. Hajtott, tanult, vizsgázott, ismerkedett, s máris kész orvos. Karesz egyre több ismeretség, és egyre több ismeret birtokába jutott. Már leginkább az elhelyezkedés lehetőségei foglalkoztatták. Ám, ha nem is foglalkozott mással, mint a saját jövőjével, annyit észre kellett vennie, hogy lehervadt az emberek arcáról a mosoly. Alig telt el tíz esztendő a háború befejezése óta, s a lakosság szeme rosszkedvről és bizonytalanságról tanúskodott. Attól függően, hogy ki milyen közegben élt, milyen élményekre tett szert, kinek hogyan alakult egyéni élete a háború után, sütött a szemekből az elégedetlenség, a gyanakvás, sok esetben a rettegés.  

Ki gondolta volna, hogy alig tizenegy évvel az emlékezetes boldog áradozás után olyan hangulat alakul ki az országban, melyben legszívesebben mindenki egymás torkának esne.

Az orvosi egyetemen is különböző okok, sérelmek miatt mind magasabb hőfokú lett a hangulat. Mint mindenhol, egyre gyakoribbá váltak a gyűlések, s a lokális problémákat általános politikai kérdések vették át. Mígnem az orvosi egyetem részéről egy békés vidám felvonulásnak induló mozzanattal kezdetét vette 1956. Akkor még álmukban sem gondolhatták, hogy történelmi évszám őszét írják.

 

* * *

 

Hihetően senki nem gondolta a résztvevők közül, hogy ebből a sétából népfelkelés lesz, hogy akkora indulathalmaz tör felszínre, mely pillanatokon belül kezelhetetlenné válik. Nem gondolták, hogy ahol ennyi elégedetlen ember kerül az utcára, ott hamarosan tömeg, méghozzá elégedetlen tömeg verődik össze. Ki gondolt arra, hogy a lakosság fegyvert is rejteget, hát még arra, hogy az ország vezetői rá is lövetnek saját népükre. Eldördültek az első lövések, lövéssorozatok, s az ország ebben a nehéz pillanatában ugyanúgy segítség nélkül maradt, mint történelme során annyiszor. Csak aranysujtásos szólamok, és hazafias tanácsok jutottak el ide az éteren, valódi segítség sehonnan nem érkezett. A külföldről közvetítő Szabad Európa Rádió miközben dicsőítette, és gyújtó érzelmű gondolatokkal támogatta a hazafias érzelmeket — s olyan érzetet keltett, mely által a lakosság komoly támogatást remélhetett — csalódáson kívül semmi nem lépte át a határt.

Karesz érezte, hogy a tiltakozóknak igaza van. Éltek a régi barátságai, s azok a melósok, akikkel együtt dolgozott korábban, őszintén nyilatkoztak mindenkor előtte. Tudta, hogy a légkör, a hangulat romlott el, s félő volt, hogy előbb-utóbb kitör valahol. Nyúzott parasztok, kizsigerelt munkások, megcsúfolt értelmiség lakta az országot. A történelmi nevek viselőit külön bűnbakként kezelték.

Mert az oroszok ugyan elhozták nekünk a békét, de itt maradtak őrizni, s nálunk akarták kiélvezni az eredményeit is. És már nem csak felszabadítók voltak, hanem megszállókká váltak. Politikailag és gazdaságilag mindent a kezükben tartottak. Moszkvában születtek a gondolatok, orosz gondolatok, melyek megvalósítását itt kérték számon. Ez a fajta beavatkozás már túl sok volt a magyar léleknek, s miután nem tudott megszabadulni a ráerőltetett elvárásoktól, le akarta rázni magáról. S ez a megviselt labilis lelkű nép — Dózsa népe, ennek a tíz évnek az élményeivel a háta mögött — durva reakciókkal, esetenként középkori módszereket alkalmazott. Pedig eleinte csak módosítani akartak. Magyarosítani a keleti eszméken, enyhíteni a szorításon, leváltani a kiszolgáló személyzetet, hazaküldeni a hívatlan vendégeket, szocialista módon élni.

Azzal természetesen Karesz sem gondolt, mikor rájött, hogy a sétából forradalom lett, hogy ez az ügy halálra van ítélve, mert az oroszok nem engedik, főleg nem tűrik Magyarország kiugrását abból a blokkból, amibe belekényszerítették. Be kellett látnia, hogy itt ismét olyan rendszer jött létre, amely megfélemlítésen alapult. Diktatúra a javából.

 

Karesz naplója:

 

Eddig akartam hinni, és azt is hittem, minden rendben van. Ha nem is teljesen, de majdnem. Úgy alakult, hogy nem vonultam fel a többiekkel, mert állás után jártam, de pechemre a forradalom első óráinak szemlélője lehettem. Rutyival, és az ő kivénhedt motorjával indultunk szemlélődni. Mivel tudtuk, hogy nagy tömeg halad a Kossuth tér felé, látni akartuk mi történik, felpattantunk a gépre, de elakadtunk az Alkotmány utca végén. Keresztbe fordítva a járgányt, sajnos módunkban volt látni, hogyan lövik halomra a Parlament tetejéről a békés tüntetőket.

Uram Isten! Mindenütt vér, és vérrel borított halottak tömege egymásra zuhanva. Betege lettem a látványnak. De annak is, amikor a Pártháznál vadult meg a nép! Az Isten adta nép! Akik a szent szabadságvágy reményében estek neki vétlen, reszkető embereknek, hogy lábuknál fogva akasszák fel őket, vagy vágják ki a szívét. Be akarom hunyni a szememet, nem akarom újra látni, amit láttam! Nem akarom az emlékeimből előhívni! Mert igenis, hogy kihozta a vér szaga a felbőszült garázdákból az állatot! S ezek is a mi honfitársaink voltak!

 

 

 

 /folyt. köv./

Legutóbb szerkesztette - Kertész Éva
Szerző Kertész Éva 95 Írás
Kertész(Galvács) Éva vagyok, 77 éves, özvegy nyugdíjas pedagógus. Megköszönöm. hogy befogadtatok magatok közé. Megilletődve olvasom a Héttoronyhoz érkezett írásokat, s reménykedem, hogy az enyémek között is lesz olyan, amelyet méltónak tartotok a bemutatásra. Húsz éve írok rendszeresen. Férjem elvesztését akartam kiírni magamból: Rekqviem a túlélőkért lett a címe. Később Hová tüntettétek az ácsot címmel írtam egy regényt. Kerestem benne Mária és Jézus viszonyát, s azt a Józsefet, akiről lassan már szó sem esik. Legfeljebb karácsonykor az éjféli mise Szent családi jelenetében Legutóbbi munkámban az adóssá válás létrejöttét igazolom, meglevő történet alapján. Remélem, ez a bemutatkozás megmutatott egy kicsit Kertész Évából.