Tiszai P Imre : RAILJET – 1.

*

1.

 

 

A railjet a harmadik vágányról indult. Vele együtt öten várták. Fázósan húzta össze magán a fekete, bokáig érő kabátját. Szerette ezt a régi darabot, bár már volt vagy tíz éves, de nem akarta lecserélni. Mindig mondta a feleségének — aki újat szeretett volna rajta látni:

      — Ez olyan „irodalmias”, illik egy szerkesztőhöz, egy írogató emberhez, majd ebben temess el.

      Jót nevettek ezen. Korai lenne még a halálról beszélni, mert épphogy betöltötte az ötvenet és az időnkénti megfázásokon kívül más baja soha nem volt. Orvosa szerint makk-egészséges.

      Kezdett fázni. A ködbevesző vágányt figyelte. Két-három perc és jönni kell a Salzburgból induló railjet-nek. Szeretett ezen a vonaton járni. Kényelmes, kulturált környezet, gyors utazás. Sokszor elgondolkodott rajta, hogy milyen nagy a különbség Kelet és Nyugat között, országon belül is. Két hete utazott Nyíregyházára büdös, piszkos ősrégi kocsiban. Az utasok is mások voltak. Magoltak, köpködtek, szóval undorító volt. Nem az embereket ítélte el — tudta jól, hogy nem rajtuk múlnak a körülmények, amik ilyenekké tette őket. Még valahol a régi rendszer „munkásvonatai” foglyai ők, hiába telt el már sok év azóta.

      A railjet-ben ilyet soha nem tapasztalt. Kellemes meleg vette körül, csendes volt az utazás, különleges technika révén a hangszigetelés tökéletes zajmentességet biztosított, egy pillantás az LCD utas-tájékoztató táblára — kocsinként három nagyméretű — és tudta, hol járnak, milyen sebességgel utaznak, pontos-e a vonat, mikor érkeznek meg.

      Szinte suhanva gördült be a szerelvény, és minden fékcsikorgás nélkül állt meg.

      Automata ajtónyitás, és máris egy szinte üres kocsiban keresett helyet, ahol két-két ülés állt egymással szemben, köztük kis asztal. Elővette a magával hozott egyik könyvet. Később olvasni akart.

      Pestig másfél óra az út Győrből.

      Az állomást nézte az ablakból. Alig lézengett utas a peronon, későn volt már és talán a hideg idő is riasztotta az utazókat.

      Egy fiatal lányra figyelt fel. Könnyedén volt öltözve, rövid szoknyában, vékonyka kabátban, rövid szőkés-barna haját kócosra fújta a szél.

      Az utas-tájékoztatás a vonat indulását jelezte. Az ajtókra szerelt érzékelők jelezték, hogy húsz másodperc múlva záródnak. Ekkor a lány szaladni kezdett, és fél perc után már a kocsiban tűnt fel. Bár rajtuk kívül csak ketten voltak összesen, de mégis vele szemben ült le. Köszönt is, bár nem lehetett érteni mit is mond.

      Érdeklődve nézte. Furcsa látvány volt. Fiatalsága sem tudta leplezni fáradtságát, szomorúságát.

      A lány a könyvet nézte a kis asztalkán. Megszólalt:

      — Moravia? Szereti a nők szenvedését olvasni? Látta a De Sica filmet is? Maga szerint ki szenvedett inkább? Az asszony, vagy a lánya? Hím sovinisztának nem látszik, azt hiszem maga valami tintakukac.

      Megdöbbent a férfi. Nem is attól, amit a lány mondott, sokkal inkább a szempártól, ami nyíltan nézett rá. A szavaknál többet mondott a tekintet. Szeretett a szemekben olvasni, valahol olvasta azt a közhelyet, hogy „a szem a lélek tükre” és nem tartotta blődnek. Halkan csak ennyit mondott:

      — Senki szenvedését nem szeretem olvasni, de a szenvedés az élet része. Azt hiszem, te is szenvedsz. A tekinteted erről árulkodik. Olvasni akartam, de ha akarod, beszélgessünk.

      — Ja, persze, hogy kifaggasson, és otthon elcsámcsogja a feleségének, milyen kis kurvát ismert meg a vonaton. Vagy mást is akar tőlem? Na, ki a farbával! Dugni is akar?

      Nézte a lányt. Sütött a tekintetéből a fájdalom, a harag és valami kétségbeesés, valami könyörgés.

      — Nem, nem akarok tőled semmit. Jó a házasságom, a feleségem igaz már negyvenöt éves, de jobb nő, mint Te. Túlságosan nyiszlett vagy. És nem különösebben érdekel a lelkivilágod sem. Akár be is fejezhetjük. További jó utat.

      A lány sóhajtott. Maga elé meredt és fényleni kezdett a szeme. Halkan szólalt meg:

      — Bocsánatot kérek, nem akartam megbántani, de most minden összedőlt körülöttem. Maga van kéznél, hát magát rugdalom. Tegezhetem? Lehet, nem látszik, de már huszonkét éves vagyok — nagyot sóhajtott — jövőre, ha sikerül diplomázom, aztán elmehetek luxus-kurvának, akivel a nagyfarok tud pár nyelven beszélni és kimerülésig mehet a duma a dekadenciáról, meg bármiről, amit egy bölcsész tudhat. Jó tarifa ígérkezik. Ugye milyen szép perspektíva egy pályakezdőnek?

      A férfi egyre jobban meg akarta ismerni a lányt. Nem mint nőt, csak mint embert. Látta, hogy nagy bajban van:

      — Tegezz, persze, és nem kérdezek tőled semmit. Amit akarsz, elmondasz. Nem akarok tanácsokat adni, csak ha kérsz, nem akarlak megítélni, nincs hozzá jogom, de érdekel a sorsod. Eltaláltad, tintakukac vagyok, írogatok, pár kötet vers, három regény, esszék, novellák, két dráma. Nem dicsekszek velük, nem vagyok egy Esterházy Péter. Megélek ezekből, de kocsira például nem telik. Nos? Elkezded?

      A lány nézte. Vizslatóvá vált a tekintete, de látszott rajta, hogy segítséget is jelent az, ha valakihez szólhat. Az ilyen „utazási beszélgetésnek” megvan az a varázsa, hogy könnyen kialakul bizalmas kapcsolat, mert az ismeretlenség valamilyen szinten fel is szabadítja az embert:

      — Akkor adok egy témát a következő regényedhez. Egy szegény lány megható történetét. Apja egy barom állat, aki részegen csinálta meg. Anyja máshoz menekült, vagy úgy is mondhatnám, hogy kurva lett. A lány akart valaki lenni, ezért mindent felhasznált, hogy egyetemre kerüljön. Jó emberek segítették, és ha más nem, hát segített ő magán. Tudod drága az albérlet, még ha hárman is osztozunk a költségeken. De nem szűzlány ez a szegényke, hát azzal keres pénzt, amivel tud. Ő elfogadta egy idősebb férfi segítségét. Hát így talpon tudott maradni. Értékes ám ez a nyiszlett segg. A szerelmet meg kerülni kell, az csak bajt jelent.

      Gúnyosan mondta a szavakat, de valahol a fájdalom is érződött belőle.

      A férfinak nem volt ideje válaszolni, mert jött a jegykezelő. Átadta a jegyét.

      A kalauz a lányhoz fordult:

      — Kisasszony, kérem a jegyét!

      A lány vigyorogva válaszolt:

      — Nincs, és nincs nálam semmilyen igazolvány. Mit tesz most? Leszállít a következő állomáson? Kelenföldön? Úgyis ott akarok leszállni.

      A kalauz mosolyogva nézte és halkan csak annyit mondott:

      — Igen, de előtte a vasúti rendőröket értesítem. Jó lesz így?

      A lánynak idegesen rándult az arca:

      — Na, a fene egye meg, megint ülhetek ott órákat, és egy csomó pénzembe fog kerülni. Nincs szíve?

      A kalauz elnevette magát:

      — De van, de van állásom is, és azt meg kell őriznem. Kedvesem, csak a munkám végzem.

      A férfi megszólalt:

      — Írja meg a jegyet a büntetéssel együtt, én fizetem.

      Aztán pár percig hallgattak. A lány szólalt meg először:

      — Ne haragudj, de valahogy ez volt a tervem, többször előfordult már, hogy megsajnáltak és fizettek helyettem. Köszönöm, hogy segítettél.

      A férfi csak nézte. Nem sajnálkozva, nem elítélően. Egyszerűen csak nézte. Akár a lánya is lehetne:

      — Nézd, nem akarok tanácsokat adni, nem akarlak „megnevelni”, nem akarok erkölcsi papolással traktálni, nem akarok az életedbe beleszólni, de valamit felajánlok. Szükségem lenne egy segítségre a szerkesztőségben. Amolyan lektori munka lenne, egy bölcsésznek gyerekjáték. A fizetés százhúsz havonta, nem sok, de nem is kevés, aztán meglátjuk, tudsz-e lendíteni a kiadó működésén. Beszélek a feleségemmel. Nem fogunk rajtad csámcsogni, de tudom, hogy ő fogja javasolni, hogy az üresen álló melléképületünkben lakj, és állj talpra, ha úgy akarod. Nem azért teszem, hogy vasárnap beszámoljak a papnak a jó cselekedetemről, meg persze hasznot is remélek belőle. Látok benned fantáziát. Benne vagy?

      A lány ránézett. Szürkés-kék szeméből könnyek bukkantak elő és valami hálát is felfedezett a tekintetében, bár a szavai nem ezt igazolták:

      — Na, elmehetsz te is a fenébe, nem vagyok én koldus. De tudod mit? Adj egy névjegyet, és ha bűnbánó Magdolna leszek, akkor felhívlak.

      Az utolsó szavakat már suttogta csak. Karjába hajtotta a fejét és zokogott.

—–

      Kelenföldön felpattant, rámosolygott a férfira és jobbról-balról egy-egy puszit adott az arcára, és egy „szia”-val leszaladt a vonatról.

      A férfi az ablakból figyelte. Nézte sovány alakját, ahogy eltűnt az aluljáróban.

      Elkezdte fogalmazni magában egy új regény első mondatait. Elgondolkodott, hogy ezt a regényt vajon a képzelete, vagy az élet maga fogja-e befejezni.

 

 

 

/folyt.köv./

Legutóbb szerkesztette - Tiszai P Imre
Szerző Tiszai P Imre 388 Írás
"tegnap" stigmák égtek rám, számon csókod mart égőn fájón sebzett vágyódást tested font rám őrlődőn kínzó stigmákat s mert én csak "bennünk" élek, némán mindent eltűrök büszkén