Vadászi Árpád : Egyszer az id? ladikba ült

Egyszer az id? ladikba ült,

h?lt

helyén egy istenverte lyuk van,

tudtam,

hogy ki kéne tölteni az ?rt,

a percek nem lennének útban.

 

Csontkosár szorítja szívemet,

eltemet

a félelem, a homok pereg,

gyerek

nyitott ki bennem csillagszemet

tegnap, ma hátam töri a nyereg.

 

Nyálkán vánszorgó csiga a kín,

kinn

és itt bent a zárt falak mögött,

törött

cserepeken áttántorgó szín

az éj, a szomszédba költözött.

 

Tudatom peremén egy angyal

faggyal

verten, tíz körme agyamba vág,

tág

tereken át nyargal a nappal,

talpa alatt félhalott világ.

 

Hajtogatok papírszárnyakat,

lakat

karcsú nyaka törötten fityeg,

higgyek,

ne higgyek? A sertés ólakat

majd festhetik szivárványszínek?

 

Legutóbb szerkesztette - Vadászi Árpád
Szerző Vadászi Árpád 98 Írás
Elhagytam az ötödik ikszet, mikor rájöttem, hogy a tollam viszket. Kiderült, ha vele a papírt vakarom, ha nagyon akarom a karom úgy lendül, hogy biztos lehetek benne szentül - mivel agyamban a hangya bent ül À“ amit leírok vele, rímmel lesz tele. Már sok mindent tollhegyemre tűztem, csengő-bongó szavakat szavakba fűztem, passzióként űztem, amit lebetűztem.