Urbánszki László : Csak egy kutya volt

Még ha semmi sem maradt amiért érdemes lenne élni, visszaütni még bírsz!
Fordított időrendű írás az emberi természetről, rossz és még rosszabb férfiakról, egy nőről és egy kutyáról.*

 

 

 

Rendőrségi híreink:

 

Erőszakos halált halt a nagyhatalmú képviselő

 

Megrázó események tanúi voltak ma délelőtt a Laguna utca lakói. Városunk legdivatosabb utcájában, — a mindenki által ismert — Alfredo Bonachella képviselő úr, érthetetlenül brutális gázolás áldozata lett. A (sajnos) gyakori közlekedési kihágásairól híres Bonachella úr éppen a legújabb típusú Lincoln kocsija felé közelített — Legolcsóbban a Colonel Autószalonban! —, amikor egy ütött-kopott terepjáróval elgázolták. Az elszörnyedt tanúk szerint az autó egészen lassan, több perc alatt hajtott át sikoltozó áldozatán. Vezetője, szörnyű tette elkövetése közben, az alábbiakat kiáltozta (szó szerint idézve, elnézést a durva szavakért):

— Megdöglessz te gané! Mégpedig lassan, hogy legyen időd újragondolni az egészet. Szeretsz-e még kocsikázni? Élvezetes volt a bulik után levadászni pár kóbor kutyát ugye? Hát most az egyszer te leszel alul! Most röhögjél, amikor a csontjaid ropognak, te barom!

Mr Bonachella utolsó szavai, az alábbiak voltak:

— De hiszen csak egy kutya volt… egy nyomorult, sz*ros kis dög!

 

Néhány órával korábban…

 

Minden csendes volt, különösen ezekben a korai órákban. A hajnali hűvösség ellen magamra kaptam kopott melegítőmet. Az út menti bokrokon még csillogott a harmat, jólesett a friss levegő. A nap még alig bújt ki a házak mögül, de már volt ereje sugarainak. Jóleső érzés volt odatartani az arcomat.

 — Visszamegyek az erdőbe, elleszek valahogy. Magamra maradtam, semmi kedvem az egész élethez, de a jószágnak enni kell adni, meg itt ez a kutya is. Sok mindent kibírtam, ki fogom ezt is.

 

Camilla felszabadultan futkosott az úton, szemlátomást örült, hogy a szabadban van. Átszaladt a szemközti bokrok közé, és magas hangon ugatva játszani hívta a madarakat, akik tiltakozva rebbentek föl a bokrok ágairól. Hullámos, fekete bundája, ragyogó barna szeme újra és újra eszembe juttatták a másik Camillát.

Hangos kerékcsikorgással egy fekete Lincoln vágódott ki a kanyarból, hátulja farolva csúszott az úton. Az ijedten megtorpanó kutya egy ideig állt, majd rémült lendülettel felém rohant.

— Ne! — üvöltöttem, és ledermedve álltam a járdán.

A Lincoln dühödten felpörgő motorral gyorsított. Camilla majdnem átért, szinte már mellettem volt a járdán, de a fekete autó átvágott a szemközti sávba, és az utolsó pillanatban elgázolta. Lehúzott ablakában egy villanásnyi időre feltűnt részegen röhögő vezetőjének kihízott arca, aki a kormányt csapkodva ünnepelte ügyességét.

A sárvédő kapta el a kutyát. Összeroncsolt teste mellkasomnak csapódva engem is fellökött. Fejemet bevertem a mögöttem lévő falba, néhány másodpercig nem tudtam magamról. Amikor magamhoz tértem az összezúzott Camilla ott feküdt mellettem. Csillogó barna szeme elhomályosult, fekete bundája a vértől csillogott.

Ő is meghalt.

 

 

A séta előtt pár perccel…

 

Camilla gyönyörű volt halálában is.

Csodás fekete haja szétterült a párnán, mintegy gyengéden átölelve hófehér, finom csontozatú arcát. A halál nem torzította el, szinte csak elaludt. Lassan ment el, és mindvégig engem nézett. Gyengéden, mélységes szerelemmel, csak nézett és nézett.

A gyerek rosszul feküdt, korábban is jött, mint kellett volna és mire beértünk az erdei házból a városba, már nem tudták megmenteni őket. A mentőket sem hívhatta ki, mert addig cseszegettem a telefonját azzal a barom játékkal, míg kipurcant. Annyi eszem meg nem volt, hogy az enyémet otthagyjam. Hisz még csak a nyolcadik hónapban volt. Nagymenő Mike, pedig nem gondol rosszra.

Nyomtam a pedált, mint egy eszement, nem érdekelt se isten, se ember, mégis elkéstem.

 

 — Megöltem őt. Igen, én öltem meg. Én a vagány, aki el akarta kapni azt a kibaszott pumát. Hogy vert volna meg az isten, amikor ilyenné tett. Mert nem tudom elfogadni, hogy veszíteni is lehet. Hisz nem is érdekelt az a pár nyomorult baromfi, amit elvitt. Az a rohadt hiúságom, ami akkor sem enged feladni valamit, ha beledöglök, vagy ha más döglik bele.

Mert tőlem nem lehet elvenni semmit, ami az enyém. Pár kiló leveshúsért halt meg az asszony. Mi az istenért kellett bemennem annyira mélyen az erdőbe? Követtem a kutyával, mint egy véreb. A kis nyikhaj szépen fogta a nyomot.

Megsebeztem, amikor vitte az utolsó pulykánkat. Mennyire élveztem az egészet, én voltam a nagy Mike, a pumaölő, mert elkaptam azt a rohadt dögöt. Belekerült egy napomba, és mindent elvesztettem, ami nekem fontos, de elkaptam. Szétvertem rajta a puskát, mert bedöglött az első lövés után az a nyomorult fegyver is.

És most itt fekszik kiterítve. Amikor kihozták a műtőből, hazahoztam a városi lakásunkba, hogy azt a pár órát, ami hátra van még neki, ne abban a klórszagú idegenségben töltse. Azt mondták, megszakadt benne valami. Ha időben ideérünk, talán… De akkor sem biztos. Bár mindegy mit mondanak, és tudom, ki ölte meg.

Az, akiben a legjobban bízott.

Én!

Meghalt!

Nem lesz gyerek, aki rám hasonlítana vagy rá… mindegy. Bár az én szánalmas makacsságomat nem kellett volna örökölnie. Nincs lurkó, aki a kettőnké. Meghalt, mert az embere egy barom. Bezzeg a nagy Mike megmaradt. A hős, a vagány, aki megmutatta, mekkora egy állat. Hogy dögöltem volna meg anyám hasában, mert akkor még élhetne.

 

Milyen gyönyörű, még így is.

Nem látom a szemét, csak azokat a seprős szempillákat. Hogy tudott nevetni, ó én istenem! Amikor hátravetette a fejét és rázta a haját, csak úgy lobogott az a gyönyörű zuhatag. És az a mosoly…

Nem maradt más, csak ez a kutya. Neki is Camilla a neve, és elhoztam ide is, mert Ő kérte.

 

Meredten lesi az ágyat és halkan szűköl. Szerethette, hisz szinte sír. Gyerekesen magas hangon nyüszít.

 

— Mindig ölelgette. Összedugták a fejüket és nevettek. Esküszöm, ez a dög is vigyorgott, mintha ember lett volna. Egyformán csillogott a szemük, amikor összebújtak. A színük is ugyanolyan. Mélytüzű sötétbarna, alig van pupillája. Esküszöm nincs különbség. Sohasem érdekeltek igazán a kutyák, de most jó ránézni. Nem nagy vigasz, de legalább ő megmaradt. Lesz majd néhány kölyke, elfutkosnak az erdei ház körül. Ha látom azt a vigyorgó pofáját, olyan lesz, mintha az én Aranyom nevetne.

Hm. Még a bundája is olyan, mint az én Camillám haja, hullámos és fekete. Ha résnyire hunyom a szemem, mintha Őt látnám.

Ki kéne vinni az utcára, hadd futkosson, nekem is jólesne egy kis levegő.

 

— Gyere, Camilla, menjünk! Járunk egyet!

Legutóbbi módosítás: 2010.08.12. @ 09:56 :: Urbánszki László
Szerző Urbánszki László 0 Írás
Első megjelent novellám (A kocsmában) bemutatkozója: Születtem 54-ben, voltam dunai hajós és batikoló. Vagyok faműves, és írok. Mindig a művészvilág peremén. Se kint, se bent. Viszont innen félig-kintről, majdnem-bentről jól látom a fonák részeket is. Talán jó lett volna beljebb kerülni a nagy elismerések felé, de az életemet irányító erők szinte sohasem egyeztettek velem. Kicsit sért a dolog, de túlélhető. Volt, hogy nagyobbnak éreztem magam, de a világ kereke nem fog komolyabban zökkenni, ha majd átmegy rajtam. Néha lázadtam, sokszor beolvadtam, olykor megtapostak, de mindig felálltam. Persze egyszer lent maradok, mint mindenki, de ígérem, feltartom majd a középső ujjamat, ha közelít a kerék. Ennyit tehetek. Van néhány remek gyerekem, akik okosak és szépek. Én inkább szakállt növesztettem, a mögé jól el lehet bújni. Egyszer levágtam, mert már nagyon bökte a csőröm, hogy is nézhetek ki. És a tükörből apám nézett vissza rám. rültem neki, mert rég nem láttam az öreget. Akkoriban már jó ideje odafent lóbálta a lábát valamelyik felhő szélén. A fröccsöt szerette, a jó zsíros húsokat, és Kossuthot szívott. Hetvenkét évet élt. Az apósom is, pedig ő vigyázott magára, csak hát a rákot ez nem nagyon érdekelte. Ezt a leosztást kapták. Nem vagyok író, de írok. Egyre többet, mert rákaptam, mint más a kábszerre. Szeretek röhögni magamon, bár olykor meg is siratom némelyik írásomat. Fura dolog ez. Én találom ki, mégis mellbe vág. Bizonytalan vagyok hogyan tovább, de azt tudom, hogy az emberről akarok írni, úgy ahogy van. Nem ragozni, hazudozni nagy tettekről, célokról, hanem megkeresni az apró valóságok szépségét és mocskát. Ha, ez utóbbit ki tudom rángatni a fényre, kevésbé lesz büdös. Szemem van már hozzá, mesélni pedig most tanulok. Második megjelent novellámhoz (Félúton) ezt írtam: Miközben nagyjából normális emberként élek, teszem a dolgomat, énem kicsiny, magának való része kívül marad és bámészkodik. Nem büszke arra, amit tőlem lát, mert tettek helyett gyakori az erőtlen szövegelés. Lenézően kiröhög, amikor előadom magam vagy hazudozom. Olykor ideálokról suttog a fülembe, és apró rúgásokkal a jobbik útra terel. Ő az örök kívülálló, a leskelődő, aki meglát és véleményt mond. Nem az igazat, hanem amit annak hisz. Mit ne mondjak, elég furákat hoz össze néha. A világ vezetőit törtető vadbarmoknak gondolja, de fejet hajt az anya előtt, aki reggelit készít, gondos smink helyett. Az apát érzi erősnek, aki elmegy az örömtelen robotba, bár érdekes munkára, lazulós sörözésre vágyik. Emberekről mesél nekem, kik sunyin lapulva, összeszűkült gyomorral várják, ma vajon kit bocsátanak el. Mert mosógép kell és kocsi, jobb ruha vagy iskola a gyereknek. Néha azonban, ha kiborul a bili, bezúzzák öklükkel az ajtót, vagy falhoz verik a porcelánt. Érzik, hogy semmibe se veszik őket a nagyarcok, kiknek önelégült vigyorával óriásplakátokon találkozhatnak. De mi mást lehet tenni? A nagy vezérek (vagy rablók) csatáznak a koncért, és mi À“ nem csak ők À“ taps helyett legfeljebb köphetünk egyet. Esetleg abba a levesbe, melyet felszolgálunk nekik? Előfordulhat. Ilyenek vagyunk: gyengék és esendőek. Hősiesek és önfeláldozóak? Közelebb akarok menni, bekukucskálni a főzelékszagú lakásokba, a kényszer szülte vigyorok és megviselt arcok mögé. Arról mesélni, hogy a farhátból nagyon finomat lehet főzni, és a nevetés is ráncossá gyűri az arcot. Meghajlott gerinccel még üthetünk nagyot, és az igazi embereket nem a plakátokon kell keresni.