Nagy Márta : Örökség – 6.

  

8.

 

  

„Pihen?nap”

 

Kitavaszodott újra, és mi még mindig a lágerben hajtjuk álomra a fejünket. Amint az id? megfelel?, a kolhoz földjére kell járnunk dolgozni. Tavasztól ?szig az összes pihen?napunkat itt töltjük. Reggelt?l alkonyatig. Estefelé szednek össze minket, sorba állítanak, hogy ellen?rizzék, mindannyian megvagyunk-e. El kell számolnia velünk a reggel idekísér? ?rnek. Láttam néhányszor, hogy mit tettek a szökött fogolytársaimmal…

A munka a földeken abból a szempontból jó, hogy a ruhánk alatt azért mindig hazacsempészünk valami f?znivalót. De répaföld végtelen hosszú sorai néha kétségbeeséssel töltenek el. A s?r?n vetett sorokat fáradtan egyelem. Amikor senki sem figyel, egy-egy zsenge répát megdörzsölök a ruhámmal és, úgy ahogy van, kicsit földesen, gyorsan megeszem. Egy-egy darabot bedugok a zsebembe is. Majd este répalevest f?zünk bel?le.

– Ó, ha lenne egy kis ?rölt paprikánk, mint otthon, akár hamis gulyást is f?zhetnénk – suttogom a dédanyámnak.

– Igen, abból, amit Liszikével f?ztem fel valaha.

– Márta, te tanítottad a kislányodat paprikát f?zni?

– Igen. Miért, téged nem anyikád tanított? – néz rám csodálkozva.

– Nem, nekem mama tanította.

– Mesélj róla! – kérte.

– Mamáék mindig sok paprikamagot vetnek – kezdem. – Régi, elhasználódott lábosba, vájdlingba, cserepekbe tesznek könny?, fekete földet és s?r?n teleszórják a magokkal. Hamar kikelnek, mert fóliával le is takarják. Aztán, ha eljön az ideje, én kipalántázom ?ket a hostelre.

– Hogyhogy te?

– Tudod, már id?sek, mama nem tud úgy hajolni, ezért ez rendszerint az én feladatom.

– Rendes lány vagy! – dicsér meg.

– Nyár végén aztán leszedjük a termést, és papa több nagy kosárral is behordja a présház elé. Mamának van egy zöld kisszéke, arra szokott ülni, én meg a sámlira, amit a másik nagyapám készített nekem, aki ács. Utána pedig egy vastag, er?s t?be cérnát f?zünk és a paprikákat a kocsányukon keresztül felf?ztük. Jó hosszú paprika-füzéreket szoktunk készíteni. Ha sok van már, akkor papa felakasztja a fészer falára, ahol jól kiszárad.

– Szép látvány lehet! – sóhajt.

– Igen, valóban az. A sok piros paprika szépen mutat a fokhagymák mellett. Utána meg, ha kiszáradt, papa ledarálja és bezacskózza. Egész évben elég nekik is, nenéméknek és nekünk is. Amúgy milyen nap van? – nézek Mártára zavartan hirtelen.

– Péntek. Miért?

– Pénteken mama mindig „hévöknédlit” f?z – válaszolom, majd egy jóles?t nyújtózkodom, s közben egy pillanatra becsukom a szemem – mintha érezném is az illatát…

 

 

***

 

 

„Hévöknédli”

 

 

Az illatok a tudatomig hatolnak, s ahogy ülök mama konyhaasztala mellett a széken, és ránézek, a dédanyám szemeit pillantom meg az övében. Káprázatos hasonlóság! Anyu pedig ugyanúgy örökölte mamától az ?zikeszemeket, ahogy én t?le. Családi örökség.

Mama keze fürgén jár, ahogy a narancssárga m?anyag tálban összekeveri a vízben felfutott éleszt?t a liszttel.

– Mennyi liszt kell bele? – érdekl?döm.

– Ahány gombócot akarsz, annyi púpos kanál liszt kell – válaszolja.

Szerintem a nagyanyám f?z a legjobban családunk n?tagjai közül. Az igaz, hogy leginkább az ?si sváb ételeket készíti, mint például a hévöknédli. Ez a kedvencem, és ha pénteken hagyományosan bab van, akkor gombóc is, és nekem itt a helyem.

 

Míg kel a tészta, mama egy újságpapír felett megpucolja a hagymát, és vékony csíkokra vágja. Óvatosan, mégis rutinosan jár a keze, közel hetven év tapasztalatával a háta mögött.

– Adsz egy tányért? – kérdezi.

Kiveszem a tányért a konyhaszekrényb?l, hogy ne neki kelljen felkelnie, és abba teszi a hagymát.

– Szedd le a sót és a cukrot is, és szórd meg! – hangzik a következ? utasítás, mint annyi éven át.

Megsózom és megcukrozom a hagymát, hogy levet engedjen, közben el?készítem az ecetet és a tejfölt, ami kell majd még hozzá.

– Így jó? – kérdem és várom a helyesl? válaszát.

Mama helyesl?n bólogat, majd kivesz egy adag babot a levesb?l, és elosztja egy kislábos és a felkarikázott hagyma között. A kislábosban enyhén, villával lenyomkodja, és egy kevés olvasztott zsírral meglocsolja.

– Add ide le a paprikát! – kér meg.

Miközben egy kevés ?rölt paprikával megszórja a zsírt, papa is belép az aprócska konyhába. Azonnal fog egy villát és megkóstolja a hagymát.

– Ebbe kell még kis cukor, Liszje – állapítja meg.

– Tegyél bele még akkor – áll készen mama a válasszal, miközben sürög-forog.

Az újságpapírra pucolt hagymahéjat ráncos kezével összefogja, és a szemetesbe dobja. Közben ránéz a tésztára, ami már szépen megkelt, elégedetten szemléli.

– Lassan jó is lesz – jegyzi meg mosolyogva.

Leemeli a bablevesr?l a fed?t, és egy nagy kanállal jókora adag tésztákat szaggat a levesbe. A gombócok azonnal feljönnek a felszínre, és jól megdagadnak. Mintha versengenének, hogy melyikük lesz el?bb készen.

– Már alig várom, hogy kész legyen! – mondom, miközben a fakanállal segítem ?ket a forgolódásban.

Öröm nézni is, hát még enni majd! Lassan megfordulnak, majd mama a fanyel? sz?r?lapáttal kiszedi ?ket, és egy serpeny?ben megpirítja egy picit. Úgy szeretem, ha finom, ropogós az alja.

– Egy kis só kell rá, akkor finomabb lesz – mondja, miközben megsózza a knédliket pirítás közben.

Papa közben ecetet és tejfölt tesz a hagymás-babhoz. Ez a legfinomabb szerintem a sváb ételek közül, rosszullétig tudnék enni bel?le. Neném is a hévöknédliért rajong, mindig meg is kell harcolnom vele, hogy ki kapja a legszebb gombócokat. Persze ? nem f?z, leginkább csak a mikrózható ételek a specialitásai. Az igaz, hogy anyu sem készít soha hévöknédlit. Én vagyok az egyetlen a családban, aki megtanulta az ?si ételeket. Azt hiszem a f?zési kedv kihagyott egy generációt a családunkban.

– Kár, hogy anyu sose f?z hévöknédlit – sajnálkozom.

– Anna sem – utal a másik lányára –, de te már tudod – néz rám kis büszkeséggel a szemében.

– Igen, és a többit is meg akarom tanulni, amit még nem tudok – jelentem ki eltökélten.

– Szerintem te f?zöl a legjobban a családban – dicsér meg, én meg elpirulok, mint mindig, ha ilyet mond.

– Ugyan! – hárítom el, de valójában nagyon örülök neki, hogy ez a véleménye.

Szeretnék mindent megtanulni t?le, hogy én is továbbadhassam. Remélem a lányaim öröklik a szakácstehetséget, vagy legalább az unokáim. Úgy érzem, hogy fontos elsajátítani a hagyományos konyha titkait, mert része az örökségünknek. Elveszne, ha nem adnánk tovább. Ha én nem tanulnám meg, a gyerekeimnek már fogalmuk sem lenne róla, hogy mir?l beszélek, amikor azt mondanám, hogy senki se f?zött olyan jól, mint az én nagyanyám.

– Megterítek – mondom, majd kinyitom a kredencet, hogy tányérokat vegyek el?. Papa bekapcsolja a rádiót, és megszólal a déli harangszó, akár csak évek óta minden nap. Újra kisgyereknek érzem magamat…

 

 

 

Folytatás következik…

 

 

Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:58 :: Adminguru
Szerző Nagy Márta 27 Írás
Ébren álmodom... *** Sohasem volt az szerelmes, aki Mondja, hogy rabság a szerelem. Szárnyat ád ő, és nem rabbilincset, Szárnyat ád ő... azt adott nekem. ~ Petőfi Sándor ~ 1979-ben születtem Mohácson, jelenleg is itt lakom. Himesházán nőttem fel, egy egyszerű, vidéki család első gyermekeként. Nevemet Móricz Zsigmond, Harmatos rózsa című novellája alapján kaptam, így nem lehet véletlen, hogy nem múltam tíz éves, mikor a könyvek szerelmese lettem, ami mind a mai napig tart. Tizenhét évesen kezdtem verseket írni, de ezek egy meggondolatlan pillanatomban a szemetesben végezték. Egyszer egy újságíró azt mondta, hogy aki olyan sokat olvas, mint én, az előbb utóbb írni fog. Lassan másfél éve, hogy újra írok, kritikusaim azt mondják a prózák az erősségeim, és akad pár jó versem. Utóbbiban erősen kételkedem. Jelenleg azon dolgozom, hogy megvalósítsam az álmaimat, mert az álmok valóra válhatnak, ha engedjük őket győzni.