Gazsi Anna : Házasság, válás, szerelem – II. rész

Számomra tökéletesen alakult minden, és elérkezettnek láttam az időt arra, hogy felépítsem az új életem.*

 

 

Persze az élet ment tovább, mi továbbra is mindent megbeszéltünk. Az anyósomhoz mindig együtt mentünk, anyám elől meg bujkálnia kellett. Teljesen magára maradt, rajtam kívül nem volt senkije.

Miután elváltunk feleségül vette a lányt. Az esküvőre nálam készült. Én tettem rendbe a ruháját, szépen levágtam a haját, becsomagoltam a holmiját. Hosszú út állt előtte, mert a lány messze lakott. De éjjel nem aludt. Szemernyit sem. Mer én kíváncsi lettem valamire, és nem csalódtam. Működött a varázserőm, mint mindig, ha együtt voltunk. Ezt fontos volt tudnom. Szinte sajnáltam szegényt. Aztán reggel hosszan néztem utána. Ment a volt férjem az esküvőjére. Az ágyamból. Gonosz voltam és kegyetlen? Lehet.

A lány végleg otthon maradt, megviselte a gyermekvárás, mindennél fontosabb volt neki a születendő pici, és a régi családi fészek melege. A férjem dolgozott tovább Budapesten, ott lakott albérletben, ha tehette jött hozzánk, a gyerekekhez. Vagy vitte a lányunkat és ment a másik családjához.

Számomra pedig új élet kezdődött. Anyám feltétel nélkül segített, de egy szavamba került és a volt párom is szó nélkül jött vigyázni a gyerekekre. Gyakran kellett választania (mert úgy intéztem), köztünk és a másik családja között, sokszor a mi javunkra. Először én változtam, sokat. Felnőttem, magabiztos lettem, mindent én intéztem, és döntöttem egyedül. Mindent kipróbáltam, amit addig nem tudtam megtenni, mert vele nem lehetett, nélküle meg nem akartam. Hosszú volna felsorolni, nem is ez a lényeg.

Közben megszületett a gyermek. Kislány. Ezt is csak velem tudta megbeszélni, a fényképeket csak én láttam, csak én lelkendeztem, milyen gyönyörű, és tényleg az volt. Az anyósom soha nem látta őt sem. Semmiről nem volt hajlandó tudomást venni csak rólunk, az első családról. Számára nem létezett más.

Akkor én azt mondtam, együtt kel laknotok ez nem megoldás. Eladjuk azt a házat, amit együtt építettünk. Először hallani nem akart erről, majd megoldja. Már beszéltek róla, a lány kibírja, tud várni.

Ragaszkodtam hozzá, eladtuk, a pénzt megfeleztük. Indulhat az új élet nekik is. Én vettem egy csodálatos 3 szobás lakást, gyönyörűen berendeztem. Mivel közelebb költöztünk anyámhoz mindenki boldog volt.

A volt párom építkezni akart. Családi ház, a lány minden álma. De hol van? Miért nem jön ide hozzád? Gyönyörű kényelmes albérleted van, ha építkeztek, nem maradhatsz egyedül. Ezeket kérdeztem minduntalan, és kiderült a lány nem hagyja ott a biztonságos családi otthont. Messziről imádja, vele van, de egyedül kell véghez vinnie a tervét. Őértük. És minél hamarabb, mert jön a második gyerek.

Ez volt a második pofon.

Számomra tökéletesen alakult minden, és én elérkezettnek láttam az én időmet. Arra, hogy felépítsem az új életem. — Vele.

Teljesen természetes volt, hogy együtt választottuk ki azt a Pest közeli telket, amire felépül a házuk. A lány álma. És kizárólag, még csak én tudtam.  Ez a mi házunk lesz, ahol elkezdjük régi-új életünk.

Megint építkeztünk úgy, mint az első házunkat, a saját kezünkkel és együtt. Csak épp külön laktunk, hét közben mindenki élte a saját életét, dolgoztunk nekem ott voltak a gyerekek a lakás, a háztartás, neki a munkája, az új családja. Hétvégén eljött értünk, mentünk a telekre dolgoztunk együtt voltunk a gyerekekkel, intéztük az építkezéssel járó dolgokat. A lányunknak nem kellett semmit magyarázni, kicsi volt még, a fiunk valami miatt semmit nem kérdezett, de láttuk, szívesen jön. Rábíztuk.

Szépen haladtunk, mindent együtt választottunk, de főleg én. A lakás beosztását, a színeket, nagyobb és apróbb dolgokat. Megbeszéltünk mindent, de jobbára rám bízta, mint először.

Közben valami olyat tettem, amiért sokáig lelkiismeret furdalásom volt. Olyan leveleket olvastam el, amik nem nekem szóltak. Először véletlenül találtam meg, aztán már módszeresen megkerestem és elolvastam őket.

Gyönyörű szerelmes levek voltak. A lány írta, mivel ritkán találkoztak. Beszámolt a kis család életéről a gyerek minden apró fejlődéséről. Leírta a terveit, mit hova szeretne, mit fog majd tenni, ha már együtt élnek, teljes szívével és lelkével segít, de jönni nem akar, mert a gyerek a legfontosabb és az otthon megteremtését csak olthatatlan szerelmével tudja támogatni.

Természetesen sejtettem, hogy semmiről sem tud, mármint rólunk, mégis meglepett. És erőt adott, óriási erőt, hogy megtegyem az utolsó lépést. Amire már készültem egy ideje, de mivel tudtam, sokat kockáztatok, jól meg kellett gondolnom.

Aztán — mindent egy lapra feltéve — írtam egy levelet, a lánynak. Hosszú levél volt, mert én elmeséltem mindent. Az elejétől fogva, attól a pillanattól, amikor mi ketten (mármint a lánnyal) találkoztunk. Nem mondhatnám, hogy tárgyilagos levél lett volna. Hisz nem csak a megtörtént tényeket soroltam fel, benne voltak az érzéseim az érveim és az is, miért döntöttem így.

Közeledett a hétvége, tudtam, a párom hozzájuk készül, úgy intéztem, a levél pár nappal előtte érkezzen.

Aztán vártam. Hihetetlen nyugalom szállt meg. Bármi fog történni, én mindent megtettem, amit elhatároztam és hittem abban, hogy jól döntöttem.

Soha nem tudtam meg valójában, mi történt közöttük. Nem mesélt semmit és én nem kérdeztem.

Amikor azon a hétvégén belépett az ajtón, kezében a holmijával, én csak szótlanul átöleltem és annyit mondtam:

— Jó, hogy újra itt vagy.

A fiunk kétnapos kiránduláson volt, a lányunknak kivételesen megengedtem, hogy a nagyinál aludjon, így volt két teljes napunk. Arra, hogy mindent megbeszéljünk. És mi két napon keresztül csak beszéltünk és beszéltünk. Felváltva, nem vitatkozva inkább mesélve. Nem csak az akkori közel két évről, hanem az azt megelőző tizenöt évről is. Mindenről, őszintén, hisz az életünkről volt szó. Mind a ketten tudtuk, bár nem mondtuk ki, amit most elmondunk egymásnak arról soha többet nem fogunk beszélni.

Arról a két évről, pedig amit most nem kérdezünk meg a másiktól, már soha többet nem fogunk kérdezni.

Az pedig, hogy a hátralévő életünket együtt fogjuk leélni természetes volt, hisz mind a ketten éreztük, soha ilyen közel nem voltunk még egymáshoz. Tudtuk nem lesz könnyű, de azt is tudtuk milyen érzés majdnem elveszíteni egymást.

Igen a másik család…

Egyetértettünk abban, hogy mindent a lányra bízunk, megvárjuk, hogyan dönt. Bíztunk benne okosan és jól fog dönteni, amennyire lehet.

Néhány hét elteltével kaptunk tőle egy levelet. Mindkettőnknek szólt. Együtt olvastuk el.

Visszaemlékeztem, még az elején beszéltünk mi ketten a lánnyal a lehetséges jövőről. Hogy majd együtt neveljük a gyerekeket. Elmondta, nagyon tisztel engem azért, mert ilyen intelligensen, és a gyerekek érdekét nézve tudok vele beszélgetni. És, majd ha én is megtalálom a párom… tisztára, mint egy igazi barátnő. Nem volt semmiség, amit akkor éreztem és szégyelltem is magam.

Titkon reménykedtem, talán visszaemlékszik még a szavaira. Csak hát ugye itt kicsit más lett a helyzet. Nem így történt. Leveléből áradt a sértett büszkeség, a soha meg nem bocsátás. Közölte velünk, azonnal el akar válni, lemond mindenről, és a gyerekeket soha nem láthatjuk. Egyikőnk se. A felnevelésük az ő dolga lesz és az is, hogy mit mond nekik az apjukról.

Nem számítottunk erre és tudtuk nem tehetünk semmit. Harcolhattunk volna, mint mások, évekig. Rángathattuk volna a gyerekeket több száz kilométeres távolság és meghatározott idő között csak, azért mert a láthatás, a törvény lehetőséget ad erre.

Választottunk! A két rossz közül az egyiket. Azt, hogy megvárjuk, míg felnőnek és eldöntik akarják-e megismerni az apjukat. (Nem akarják, ma sem.)

Igen, a gyerekek, mert mire elváltak addigra a második kislány is megszületett. Őt a párom soha nem látta. A nagyobbikat négy hónaposan utoljára. Soha nem beszél róluk, bár ma is tudom, mikor gondol rájuk.

Néhány évig minden születésnap, és karácsony alkalmával ajándékot küldtem nekik. Soha nem tudtam, hogy megkapták-e? A lány betartotta, amit ígért, soha többet nem tudtunk meg semmit róluk.

Mi is betartottuk, amit ígértünk egymásnak. Nem beszéltünk többet ezekről, az évekről. És tudom nem is fogunk.

Abban a szerelemben, ami ma összeköt minket, minden benne van. Az összes tévedésünk, az összes fájdalmunk, amit egymásnak és másoknak okoztunk, az összes küzdelmünk, minden, amibe belenyugodtunk és minden, amin már nem tudunk változtatni.

Hiszem, ettől erős és örökkévaló.

Tudom, sok a kérdés, mi lett volna, ha? De nem érdemes már ezen gondolkodnom.

 

 

 

Legutóbb szerkesztette > Gazsi Anna
Szerző Gazsi Anna 32 Írás
60 éves múltam. Egy pici tanyán élek egy gyönyörű erdő közepén. Boldog vagyok,mert akit és amit szeretek az itt van velem.A természet az befogadott,emberrel csak akkor találkozom ha én szeretném. De néha fel sétálok a magam teremtette kis világom legmagasabb tornyába és tágra nyílt szemmel csodálkozom rá, a körülöttem lévő világra.