Csomós Róbert : Buona sera senorita

*

BUONA SERA SENORITA                    

 

Megint csak Acapulcóban köpött ki a szájából ez a megunhatatlan édes élet.

A város szélén laktam, ahol már a földek kezdődnek, egy deszkából, bádogból, azbesztlemezekből tákolt bodegában, öreg voltam, elkopott, eldobott, semmirekellő. Már vagy egy éve múlt, hogy San Diegonál kiebrudaltak az Egyesült Államokból és én már Tiujuanban elittam azt a pár dollárt, amit a minden ünnepélyes külsőséget nélkülöző kitoloncoláskor a határőrség szociális tisztje nyomott — az Isten tudja miféle jótékonysági alapból — a kezembe. Egy vörös centávó nélkül, büdös halászbárkákon, néha gyalogosan, máskor meg kamionsofőrök szívességéből, autóstoppal csurogtam le dél felé, a Kaliforniai-öböl mentén.

Guadalajarban pár napot pihentem egy barátomnál, Alvarez Jesus Mária Miguel Rodriguez Barerránál. Ő is alaposan ki volt száradva, le volt törve, csak nemrégiben szabadult egy igen komisz mexikói börtönből. Iszogattuk a teqillát, rágcsáltuk az édeskés kukoricalepényt, elméláztunk a múlton, de nem terveztük a jövőt. Nem kezdtünk semmi rázósabb, meredek munkába, csak itt-ott rátettük a kezünket kis emberek értéktelen cuccaira. Az egyik sikeresebb lopás után, ami hozott valamit a konyhára, búcsút vettünk egymástól és én elindultam délnek, mindig csak délnek tartva, hazafelé.

Acapulcóban nehéz lett volna munkát találnom, akkor is, ha lett volna erőm és kedven dolgozni, de hát sem ez, sem az nem volt. A halászat teljesen bedöglött, nagy volt a meleg, a zsákmány ott rohadt a halászok nyakán. Sokat emlegették ugyan, hogy átellenben a keleti parton, a Mexikói öbölben akadna jó munka, de hát ki nem ismeri ezeket a történeteket. A jó polgárok odaát meg biztosan Acapulcót festették le kívánatosnak a munkakerülők előtt, hogy megszabaduljanak tőlük.

Valamelyik szárítókötélről sikerült egy jó állapotban lévő fehér nadrágot leakasztanom, máshonnan meg zsákmányoltam hozzá egy pászentos trikót, és ebben a remek szerelésben, mezítláb persze és szalma sombreróban, a tengerpart elegáns turisták által látogatott fürdőhelyein lestem a jószerencsét. A helyi maffiavezéreket gondosan kikerültem, a notabilitásoknak békét hagytam, inkább azokat a turista-párokat szúrtam ki magamnak, akikről lesírt, hogy itt és nemrég jöttek össze. Fürgén elébük vágtattam, szélesre tártam előttük a járgányuk ajtaját, és egy készenlétben tartott rongydarabbal letörölgettem, vagy sokkal inkább bekoszoltam a szélvédő üveget, majd pofátlanul elálltam az útjukat és tartottam a tenyeremet. Dicséretükre legyen mondva, legtöbbször nem hiába, de persze — ha tehettem — csórtam is tőlük valamit.

Édes kukoricalepényre, húsos tacosra, teqillára mindég futotta a keresetemből, jobb napokon még arra is, hogy egy-egy kopottabb tyúkot, vagy facér asszonyt benyomhassak az ágyamba, és kitakarítassam vele a kunyhómat. Sikerült magamhoz édesgetnem egy vörös kandúrmacskát, az kiirtotta a patkányokat, és ha éppen nem volt rajta a bagzás, hát ott aludt velem a kuckóban. Nagyon jól megvoltunk egymással, bár máskülönben a ronda dög otthon a jobb falatokra is kényeskedve rázta a talpát, a szemétdombon meg nemegyszer tetten értem, amint a kidobott büdös csirkebelet, halfejeket lakmározta.

Nagy néha ki—kicsaptam a tengerre is, segítettem a halászoknak hálókat, varsákat lerakni azokon a helyeken, amiket még a jobb időkben ismertem meg. Ha jó zsákmányt ejtettünk, hát ünnepi halvacsorákat ettünk végig alkalmi barátnőimmel, barátaimmal és a macskámmal.

Azt hiszem, ha csak rajtam múlik, így húztam volna ki az idők végezetéig, vagyis addig, amíg a kunyhómban, vagy a tengerparton feldobom a talpaimat, Acapulco város szanitáris osztályára bízva földi maradványaim eltakarítását, ám a sors, és a Guadalajarban lakó barátom Alvarez Jesus Maria Miguel Rodriguez Barerra (volt még egy pár neve, de ezekkel adósa maradok az utókornak) másképpen határoztak.

 

Veszett egy fickó volt ez az Alvarez Jesus Maria… na nem fogom most itt az összes neveit felsorolni, én röviden csak Rodnak hívtam, érjék be önök is ennyivel. A legnehezebb börtönök sem tudták megtörni, a kedélyét, hozzám hasonlóan szerette az italt, a nőket, de legfőképpen a csavargást.

Szóval egy nap váratlanul beállít hozzám ez a Rod egy csicsás, csöcsös, fiatal kis mulatt nő társaságában, rám telepszik a legnagyobb természetességgel, amit nem is vehettem rossznéven tőle, hiszen annak idején mikor nála vendégeskedtem, én is meghívtam, noha nem gondolhattam, hogy komolyan is veszi a dolgot.

Azt mondja nekem ez a Rod:

— Idefigyelj öreg, nem leszünk mi sokáig a terhedre az unokahúgommal, csak éppen gyantás lettem ott fenn északon, majd lekopunk rólad, ha kihűl kicsit a levegő. Addig pedig ne legyen gondod semmire, a csaj majd keres kettőnkre is, azonkívül főz, mos, takarít ránk. Úgy fogunk élni, mint két király.

Beállítottak hát egy öreg vaságyat a sarokba, ahol addig a macskám aludt, és azt nyikorgatták nekem éjjel-nappal, hol a szerelem miatt, hol meg csak azért, mert felöntöttek a garatra. Ezen kívül mind a ketten még horkoltak is, de a kis nő csakugyan rendet tartott körülöttünk és remek dolgokat tudott főzni a kukoricalisztből. A halat, lobstert, kalamárót, polipot meg az apró rákocskákat úgy tudta elkészíteni, hogy a Miami Hilton szakácsséfje elbújhatott mellette. Odaköltözésük után kipusztultak a bodegámból a csótányok is, amelyek ellen már fél éve hiábavaló szélmalomharcot vívtunk a macskámmal.

Rod barátom egyébként nem zavartatta magát, ha időnként rajtakaptam az „unokahúgával” aki különben talán, tényleg valami rokona lehetett szegről-végről. Már az első napon a fejemre olvasta a régi mexikói morált: Testvérnek, rokonnak egy collal beljebb… Ha meg már nagyon morgolódtam a kis csicsás mellém is odafeküdt megmelegíteni öreg csontjaimat, vagy valami olyan finomságot dugott az orrom alá, sós, ecetes apró rákokat, kukoricalepényben sült félszegúszó halat, hogy annak nem lehetett ellenállni.

Szerettem volna külön kasszán és külön konyhán élni, sohasem bírtam azokat, akik féltek lopni és nőkkel tartatták ki magukat, de hát a jó koszt és a kényelem szeretete elcsábított az erénytől. A zsebpénzemet továbbra is magam kerestem meg, és ha valami nagyobbacska zsákmányom akadt gyümölcsöt, húst, jó teqillát vittem haza. Egyébként Rod barátomat sem vetette fel a pénz a kis csicsás állatian lusta volt, ha megkeresett annyi pénzt, amennyit aznapra elégnek ítélt, hát kifeküdt a tengerpartra sütkérezni, vagy odahaza durmolt egy nagyot, esetleg elment valamelyik diszkóba riszálni.

Az egyik délelőtt — úgy tíz óra tájt járhatott az idő — gyanús csendre ébredtem. Elvira — így hívták a kis csicsást — c moll horkincálását hallottam csak a sarokból, Rod barátom basszus fűrészelése nélkül. Rögtön kiszaladt az álom a szemeimből és a gyanúm nem is bizonyult alaptalannak. Rod meglógott tőlünk, talán visszament északra szerencsét próbálni, talán le délnek vette az útját, az ördög tudja, soha nem hallottam többé felőle.

Hát szóval ottmaradtam a kis döggel kettesben, mert annak esze ágában sem volt leszállni rólam. Így hát csendben átköltöztem a sarokba, a nagyágyba Rod barátom helyére, a macskám teljes megelégedésére, mert az meg az én ágyamra telepedett és ment minden a régiben.

Azazhogy nem egészen…!

Ha kiballagtam a halászkikötőbe, hogy egy kis halat, kalamárót vigyek haza, a halászok messze elnéztek a fejem felett, és ha szokás szerint a tengerről, a szélről, halakról, halárakról kezdtem beszélni valakivel, az illető nagyot hallgatott, majd a cipőm mellé köpve tovább folytatta a hálók javítgatását, a horgok kötözését. A pénzemért ugyan adtak el nekem is, amit csak akartam, de mint minden idegennek, szűkösen mérve, magas áron.

Hej csak ne lettem volna öreg, vagy csak annyi erőm is lett volna, mint a szerencsétlen amerikai utam előtt, tisztességre tanítottam volna a disznókat, de hát jóformán alig álltam a lábaimon, egy rendes pofon, amilyet azelőtt adtam-kaptam, a sírba sepert volna. Mondom hát az egyik marhának, akivel azelőtt egy öreg csotrogánnyal együtt jártunk ki a tengerre horgokat lerakni:

 — Mi bajod van velem te vén marha?

 — Hát csak az, hogy mi a fenét kujtorogsz közöttünk, ha egyszer nem becsületes munkával, csempészéssel lopással, vagy halászattal keresed meg a napi kenyérre és teqillára valót?

 Az ám a teqilla! Hát a régi jó házi készítményű árú helyet, amelyet a rancherók főznek nagy titokban maguknak meg a barátaiknak, nem egy üveg gyári vacakot nyom a kezembe a pénzemért a háromcsöcsű csárda tulajdonosa, Jose Franciscó de Rojas Ferdinand stb…stb…

 — A fene a ragyás pofád Rojó, hiszen ez a vacak több embert irtott már ki, mint amennyit a gringók ólommal kicsináltak Panchó Villa és Emilió Zapata idejében! Hiszen ez méreg! Ha a macskám belekortyol, azonnal kihullik a szőre, vagy fel is fordul!

 — Hát adj a macskádnak valami jobbat! Az megérdemli, nem lett strici, mint te, hanem tisztességgel kujtorog a többi dög után és eltartja magát a szemétből, te pedig… eh, a fenébe is! — Ellenszélben is elköpött a cipőm orráig és otthagyott.

 Nagy dühösen hazarohantam és azt mondom a kis csicsásnak:

— Gyorsan szedd a sátorfádat és tűnj el, mert kiutáltak miattad a kikötőből a halászok, és akkorákat köpnek a cipőm orra elé, mint egy cselédkönyv.

Elkezd pisilni a szemein a kis büdös, hogy így meg úgy, mit szól majd a családja, ha hazamegy, tudják, róla, hogy kurváskodott, a két bátyja meg fogja ölni. Ne dobjam ki, most már én vagyok az egyetlen rokona, mióta Rod otthagyta őt.

— Hát jó, akkor meg viseld magad rendesen. Mi a fenének állsz ki az utcára, megkeresem én azt, ami hármunknak kell — mert ugye a macska is családtagnak számított már — és meg ne halljam többet azt a dolgot. Na…

Vagy egy fél évig rendben is mentek a dolgok, bár nekem gyanús volt, hogy a kis dögnek mindig volt pénze, de semmit nem tudtam rábizonyítani, senki sem látta többé az utcán. A kikötőben is lassan feledésbe merültek a dolgok, ott őgyelegtem, ha esett, ha fútt. Ahogy az idő kissé hidegebbre fordult fellendült a halászat, igaz viszont, hogy akkor meg a turisták maradtak el, de hát, ha nem csurrant, cseppent…

  Az egyik reggelen — a kis csicsás éppen el volt kujtorogva — éktelenül dörömbölnek a kunyhóm ajtaján. Kinyitom… hát vagy egy ezred zsaru áll előttem, engem keresnek! Ingyen adják ezeknek a fizetést, vagy mi a fene? Hiszen volt éppen egy-két vacak fényképezőgépem eldugva, amiket a turistáktól csórtam, na meg a matracomban egy kis fű, azt meg egy csempész barátom bízta rám, de hát megér ez az egész ekkora felhajtást? Hiszen ennyi zsarunak a reggelije többe kerül, mint amennyit a vackaim megérnek?

  — Magával lakik itt Pio Elvira Peralta de la Barca? — kérdezi tőlem szigorú arccal az egyik tiszt.

  — Kicsoda?

  — Hát az a csicsás-csöcsös kis mulatt csaj, a fene a pofád, hogy ennyi idő alatt még a nevét sem tudtad megtanulni!

  — Ja — mondom — az igen, az itt lakik velem. Miért kérdik?

  — Na, rakjátok csak fel rá a rozsdát, mondja erre az egyik civil ruhás, és a zsaruk nem is voltak restek, nem kérették magukat kétszer, hanem megbilincseltek és feldobtak a zsuppkocsira, hogy csak úgy recsegtek az öreg csontjaim.

  — Mi az? Meggyilkoltam talán valakit?

  — Még nem tudjuk te tetted—e, vagy a babád, de majd kiderül hamarosan.

  Még be sem értünk a kapitányságra, már ki is bontakozott előttem a kép, a szomorú valóság képe. Dehogy hagyta abba a kis csicsás a szakmát! Igaz is, ki zárna be magától egy jól menő üzletet? Csak éppen jól kirittyentette magát, az utcáról beköltözött az egyik szállodába, és ott folytatta a dolgokat, ahol az utcán abbahagyta, persze elegánsabb miliőben. Ehhez az elegánsabb miliőhöz tartozott az is, hogy a szobát igénylő párocskákat formálisan megeskették egy-egy éjszakára, vagy akár egy egész hétre-hónapra is, aztán pedig szépszerével öt perc alatt el is választották őket, jó mexikói szokás szerint. Így azután az ilyen ügyekben amúgy sem túlságosan szőrszálhasogató hatóságok fittyet hányhattak az erkölcsvédelmi szervezetek feljelentgetéseinek, hiszen a törvényes feleségével ott és akkor hál az ember, amikor akar, illetve amikor csak bír. Bizony, az acapulcói turizmus ezeknek a paragrafusoknak köszönhette felvirágzását.

 Nos hát Pio Elvira Izabella de la Barca kisasszony mellett aznap reggel halva találták az újdonsült férjet, ami még nem lett volna baj, ha rövidesen nem derül ki, hogy az illető az Egyesült Államok tiszteletbeli főkonzulja, magánéletében pedig a TEXAS INSTRUMENT INC. CO. multimilliomos vezérigazgatója.

 Kissé letörve láttam viszont az én kis virágszálamat.

 — Mi a fene történt ott azon az éjszakán? Mondtam ugye, hogy ne kujtorogj el, de te…

 — Száz dollárt ígért azért az éjszakáért! Hát lehet egy ilyen gáláns ajánlatnak ellenállni?

 — Be kellett látnom, hogy nem.

 — Hát, amikor reggel kinyitom mellette a szemem, látom, hogy nem szuszog, nem pislog, meg sem moccan. Már az este is rosszul, illetve sehogyan sem mentek a dolgok, azt hittem azért, mert sok teqillát és whiskyt is ivott. Fizetni is elfelejtett, most azután fuccs a dohánynak.

 Már jöttek is be a zsaruk, és tuszkoltak kifele bennünket, hogy megtörtént az orvosi vizsgálat, szó sincs gyilkosságról, mérgezésről, bűncselekményről, egyszerű szívattak volt az egész, tűnjünk el gyorsan, mert pár firkász már itt szaglászik az ügyben, a jó hírneve miatt úgy tesznek majd, mintha a konzul egyedül aludt volna a szobában, felejtsük el az egészet

 — Na és a száz dodó — kérdezte szerényen a csicsás —, azt ki fogja kifizetni?

 — A francba veled te kis büdös! Hiszen olyan szutykos kis kurva vagy, hogy csodák csodájára nem ragadtál hozzá a konzulhoz. Akkor most ekrazittal kéne lerobbantani róla, vagy vele együtt temetnénk el! Örülj neki, hogy baj nélkül hazamehetsz! Ha jobban utána keverünk a dolgoknak, még sok minden kiderülhet.

 Felszaladt bennem a pumpa, eszembe jutott az a hat szemeszter, amit mégis csak végighallgattam a Harvard University jogi fakultásán, és így szóltam:

 — A hölgy jelen pillanatban ennek az ürgének, ennek a tiszteletbeli konzulnak az özvegye, az ország minden törvénye és paragrafusa szerint. Több tiszteletet kérek, sőt követelek egy ilyen magas társadalmi állású dáma részére uraim!

 Az összes hekusok akkorára tátották a szájukat, mint az állatkerti víziló, mikor egész vekni kenyeret dobnak feléje

 — Özvegye? Senor Lopez Hernandos Don Juan del Coronádó el Medeira…

 — Nem érdekelnek a nevei és a címei — ordítottam keményen a hekusra. — Ezennel átveszem a hölgy jogi képviseletét! Ugye megbíz vele kedves… khmm… Elvira?

 — Pio Elvira Izabella Peralta de la Barca del Coronádó el Madeira — felelte büszkén felvetett fejjel. — Nem bízom meg az urat semmivel, hanem praktizáló, jó nevű sztárügyvédet fogadok. Addig is, amíg ő átveszi tőlem a felhatalmazást, nem nyilatkozok sem önöknek, sem a sajtónak, viszont távozni óhajtok — szólt, és ügyet sem vetve rám és a sóbálvánnyá meredt zsarukra, elvonult.

 

************************************

 

  Vagy egy év múlva egy cent nélkül, betegen, letörve újra ott csörtettem az egyik tengerparti parkoló kies virányain, mikor egyszerre csak begurul egy csatahajó méretű MERCEDES LIMUSIN, mindkét oldalán három ajtóval, abból a fajtából, amelyiken a sofőrülés mellé külön bicikli van rendszeresítve, hogy ha a hátsókerék kilyukad ne kelljen a sofőrnek sokat gyalogolni. Na, nyargalok ajtót nyitni, csak a sok ajtó közül nem tudom melyiket, a sofőr kiugrik, megelőz. Na és mit gondolnak, ki száll ki a kocsiból?

 Eltalálták! A kis csicsás, de még én is nehezen ismertem rá, annyira kikupálódott. Pofikáján édes mosoly és nyújtja felém a tízdollárost. Bizony akkor már vagy egy fél éve nem is láttam ilyet.

 — Fogja jóember — mondja, de csak nem akaródzik érte nyúlnom. — Na mi az? Keveselli?

 — Nekem magától sokkal több járna kedves… khmmm…

 — Pio Elvira Izabella Peralta de la Barca del Coronadó el Madeira — feleli foghegyről és csettint ujjával, mire a kajakos sofőr fenyegető pózban megindul felém.

 Megtört, felőrölt már akkorra az élet, nem voltam az, aki régen. Utánanyúltam a tízdollárosnak és összehajtogatva a kalapon szalagjába gyűrtem.

  — Buona sera senorita… buona sera… — kiáltottam távozó sziluettje után.

 

*********************************

 

  A mallért az utolsó centávóig elittam aznap este. Hát, ahogy kissé megviselten a kalyibám felé tántorgok, látom ám, hogy a macskám kinn ül az ajtó előtt, és keservesen miákol, mint akit kitúrtak a helyéből.

  Benn az ágy felől a régi, jól ismert c moll muzsikát hallom.

  Pio Elvira Izabella Peralta de la Barca del Coronádó el Madeira — kiáltottam fennhangon, színpadiasan. — Hogy az ördögbe…

  — Psszt! Felébred a hűtőben az aludttej! Hagyjál aludni és te is heverd ki a mámorodat. Reggel csomagold be a macskád, indulunk vissza északnak, de lehet, hogy délebbre húzunk. Autóstoppal megyünk, de majd meglátod milyen kedvesek, készségesek lesznek a kamionsofőrök, ha velem utazol. Ne félj! Nem fogunk unatkozni soha többé…

 

 

Legutóbb szerkesztette - Csomós Róbert
Szerző Csomós Róbert 51 Írás
Kedves olvasó, a : http://pescador.uw.hu honlapomon minden adat megtalálható