Gazsi Anna Szerző
Vezetéknév
Gazsi
Keresztnév
Anna
9 év Nincs Komment

Ã?Å¡gy érzem mindent leírtam, amit akartam. Gyönyör? kaland volt. Ezt az írást nem rég találtam. Gondoltam elhozom nektek. Persze gyakran jövök, olvasgatni, szeretek itt lenni. H?séges olvasótok leszek.

Igen, a vétkeim. Mert ugyan kinek nincsenek. És ki ellen követjük el? Persze, hogy azok
 ellen, akiket a legjobban szeretünk. Mert ez utóbb mindig kiderül.

És hogy elkövetném-e még egyszer? Ahogy magam ismerem, szinte biztos. A szívem mélyén, ma sem bántam meg. De sajnálom.

Nagyon régen történt. Sokat gondolkodtam, leírjam-e, de annyi mindent megírtam már magamról. És ez is én vagyok.

Mióta elmúltak felettem az évek, bizony gyakran eszembe jut. És nem csak anyák napján.

Igen, az Édesanyámról szeretnék írni. Kett?nk kapcsolatáról.

Gyerekkoromban, soha nem mérlegeltem azt a szeretetet, amit a szüleinkt?l kaptunk. Nem volt rá szükség, mert olyan meleg, bársonyos és puha érzés volt. Hárman vagyunk testvérek, én vagyok a legid?sebb, húgom a középs?, öcsém a legkisebb. Igazából az sem t?nt fel soha, hogy nincs közöttünk különösebben mély kapcsolat. Mert csak szép emlékeim vannak. A gyerekkoromból.

Akkor n?ttem fel végérvényesen, amikor apám meghalt. Pedig akkor már 26 éves voltam, családom volt.

Azon a napon megváltozott az életem, örökre. A hírre, hogy nincs többé egyetlen kérdés dörömbölt a tudatomban: mi lesz anyámmal?

Mert az én Édesanyám, soha egy percre nem volt egyedül. Mindig volt valaki, aki védte és óvta mindent?l. El?ször a testvérei, hiszen ? volt a kilenc gyerek közül a legkisebb, aztán az apám. Tíz év kor különbség volt közöttük, és még a szélt?l is kímélte. Elég sokat betegeskedett, az idegei voltak gyengék. Sok id?t töltött szanatóriumokban, úgy visszatekintve, valahogy ez nekünk úgy volt természetes. És azt is csak apám halála után éreztem, és tudatosult bennem, hogy minden emlék, ami felködlik a lelkemben, az apámmal kapcsolatos.

? volt, aki orvoshoz vitt, ha beteg voltam, az iskolába ? jött be, ha valami rosszat csináltam, ha nagy ritkán buliba mentem, midig elém jött, de ? volt az is, aki els?ként ért oda, amikor a fiammal vajúdtam. És ? fogta a kezem. Emlékszem már a saját lakásunkban éltünk a város másik végén, de nem volt olyan szombat, hogy reggel ne találtam volna virágcsokrot a kilincsünkön. Mindig korán ment ki a piacra, megvette nekem, de zavarni nem akart azzal, hogy becsöngessen. Reggel hétkor, szombaton.

És amikor meghalt, a szívem nem miatta hasadt meg. Anyámat féltettem. De nem csak én. Mint kés?bb megtudtam a testvéreim szintén. A temetés utáni hetekre, hónapokra csak halványan emlékszem. Egyetlen egy dolog van, amit kristály tisztán tudok. Nem sírtam.  Sem, akkor sem, azóta. Apámért. Bizonyára meg van az oka. És én elfogadom.

Anyám ötven évesen maradt egyedül. Pár hétig elfogadta, hogy babusgatjuk, dédelgetjük. Azután, szinte egyik napról a másikra, megváltozott. Ma már tudom, ? akkor n?tt fel. De abban az id?ben, csak ámultunk, akik körülötte voltunk.

Kezébe vette az irányítást.
Minden hivatalos és nem hivatalos ügyet pillanatok alatt, rutinosan elintézett, emberekkel tárgyalt, lakás felújítást rendezett és emberekkel beszélgetett. ?, aki apám nélkül ki sem tette a lakásból a lábát, a munkatársain kívül nem állt szóba soha senkivel, arról nem is beszélve, hogy jószerével még azt sem tudta, hogy a kenyér mennyibe kerül, mert boltban, míg apám élt nem járt.
Hogy miért? Nem tudtam akkor, és ma sem tudom.
Szerette volna mindezt csinálni, korábban is? Csak ráhagyott mindent apámra? Kényelemb?l? Vagy, mert tudta apám imádott vásárolni, f?zni, intézni a család dolgait? És mert szerette, inkább ráhagyta?
Nem tudtam akkor, és ma sem tudom.

Persze eleinte örültünk nagyon, hiszen láttuk, élni akar, nem omlik össze.
De id?vel nekem felt?nt, nem csak a saját életét irányítja a miénket is szeretné. A feln?tt gyerekeiét is. Mintha pótolni szeretné azt, amit gyermekkorunkban elmulasztott.
Mintha ráébredt volna, hogy a családban ? inkább a negyedik gyermek volt, és nem az édesanyánk.
Akkor így gondoltam, és nem tetszett. Nagyon nem. Mert felállított egy sorrendet, és mivel már feln?tt voltam felismertem, ez nem új dolog. Mert ez a sorrend mindig is meg volt, csak nekem nem t?nt fel. Ott volt apám és meg volt az egyensúly.
Belém hasított a felismerés, anyámnak mindig is az öcsém volt a legfontosabb. A húgom, középs? gyerekként, megtanulta, harcolnia kell azért, hogy szeressék, mert bizony apám szívének közepén én csücsültem.
Ma már tudom, igazságtalan voltam, de akkor, mérhetetlen csalódás és düh költözött a szívembe. Igen, dühös voltam, mert fel kellett n?nöm, rá kellett jönnöm, hogy a szüleim is csak hétköznapi emberek. F?leg az Édesanyám. És már nem volt ott az Édesapám, hogy megvédje, hogy a szeretet egyensúlyát fenntartsa.
Dühös voltam, hogy minden szeretetét az öcsémre zúdítja, és nem vette észre ezzel agyon nyomja szegényt. Persze az öcsém egy szót nem szólt, hiszen akkoriban még vele lakott, és szótlanul t?rt mindent. Dühös voltam, mert láttam a húgom kétségbeesett igyekezetét, hogy kicsit közelebb kerüljön hozzá és végre ? is kapjon néhány szeretet morzsát. És magam miatt is. Úgy éreztem, büntet engem, mert azóta, hogy megszülettem osztoznia kellett velem apám szeretetén.
Sajnos, elkövettem azt a hibát, hogy nem ültem le vele, é s nem beszélgettünk. És a testvéreimmel sem. A mai napig nem tudom, vajon ?k érezték-e, azt amit én.

Teltek a hetek, a hónapok és egy gyönyör?séges reggelen kiderült gyermeket várok. Persze, hogy rohantunk újságolni anyámnak.  Én legbelül persze abban reménykedtem, talán úgy több figyelmet és szeretetet kapok majd.

De sajnos nem úgy történt. Az igazsághoz tartozik, hogy az öcsém esküv?jére készültünk, mindenki azzal volt elfoglalva. Az én hírem eltörpült ez mellett az anyám szemében, és ezt ott rögtön tudatta is velem.

Fájt, nagyon fájt és végig sem gondolva mit teszek, azt mondtam:

-Rendben, Édesanya. A mai naptól számítva egy évig nem akarok rólad semmit tudni. És te sem fogsz rólam hallani. Érzem, nem szeretsz engem, és azt akarom, tudd meg milyen nélkülem. Én szeretlek, de egy évig nem akarlak látni.

Soha nem tudtam meg mi történt azután, hogy eljöttünk. Arra emlékszem, a párom kétségbeesve könyörgött, ne tegyem. Kés?bb bevallotta, nagyon meg ijesztettem, hiszen err?l az oldalamról még nem ismert. De nem tehetett semmit. Sem ?, sem a testvéreim, sem senki a családból.
Ez alatt az egy év alatt, tényleg nem voltam hajlandó semmit meghallgatni, ami vele volt kapcsolatos, és valami csoda folytán nem is találkoztunk. Pedig egy városban laktunk, én nem dolgoztam, mert veszélyeztetett terhes voltam úgy elég sokszor kellett orvoshoz mennem. De ott sem futottunk össze. Mintha a sors sem akarta volna, hogy lássam. Szépen lassan mindenki megértette, hajthatatlan vagyok.
Azóta sokszor megpróbáltam visszaidézni, mit is éreztem iránta akkoriban. De bár hogyan is megpróbálom, mindig ugyan arra jutok. Semmit. Egyszer?en kitöröltem a szívemb?l, a lelkemb?l, az agyamból. Arra az egy évre az életemb?l.

És hogy ? mit érzet? Azt csak sok év múlva, amikor már nem volt közöttünk tudtam meg. A n?véreinek írt leveleib?l, a nekem írt és soha át nem adott üzeneteib?l. És azokból a levelekb?l, amit a lányomnak írt.
Igen, mert közben megszületett, és én nem engedtem meg anyámnak, hogy lássa. Még nem telt el az egy év. Hiába volt minden könyörgés.

A lányom  három hónapos volt azon a napon. Édesanyám belépett a szobába, rám sem nézve oda lépett a bölcs?höz. Percekig szótlanul nézte a kicsit aztán a szívére ölelte.

És én abban a pillanatban tudtam ez ugyan az a mozdulat volt, amivel annak idején engem, és a testvéreimet is magához ölelte.

Pár percig szótlanul tartotta, majd gyengéden visszafektette és rám nézett. Soha nem felejtem el a pillantását. Tudtam, míg élünk így fog rám nézni. A tekintete átölelt és simogatott nem volt szükségünk szavakra.

Soha nem beszéltünk sem vele, sem a család többi tagjával err?l ez egy évr?l.

De minden szép csendesen a helyére került. A szeretet egyensúlya immár helyre állt, apám nélkül is. 

9 év 6 komment

Jó ideje gondolkodom, hogy azon cselekedeteink, amit az adott időben a legjobb döntésnek gondolunk, vajon válhatnak-e idővel vétekké. *

 Vagy már abban a pillanatban vétek, csak mi nem gondoljuk annak? Mi dönti ezt el? Vagy ki? Vajon változunk-e attól ha elgondolkodunk ezen és kiderül, jól vagy rosszul cselekedtünk. És vajon mitől rossz a rossz, és mitől jó a jó? Nem tudom. Ma sem.

 

A válásunkat Anyám szó nélkül, kérdés nélkül csinálta végig. Igaz, azt a bizonyos konyhakést végig a kis retiküljében hurcolta, hátha találkozik a vejével, de szerencsére ez nem történt meg. Amikor pedig szépen rendbe tettünk mindent, azt is szó nélkül elfogadta, csupán a kés történetét mesélte el a páromnak. Mintegy figyelmeztetésül.

A mi kis családunk elköltözött a közeléből, így kevesebbet tudtunk róla, mint amennyit kellett volna. Bár minden nap beszéltünk telefonon, és szinte hetente találkoztunk, ez nem volt ugyanaz. Mikor a nővérének meghalt a férje összeköltöztek, pár évig együtt éltek. És egyáltalán, a család utolsó idős tagjait az én anyám szépen a szárnyai alá vette, utolsó éveikben sokat törődött velük. Engem mindenről megkérdezett, és ez teljesen új szokása volt. Később persze a testvéreimmel is mindent megbeszélt, de mivel én voltam a legidősebb, úgy gondolta, nekem kell először tudnom mindenről. Úgy éreztem, mintha rám bízná magát. És ez nagyon jó volt. Persze felelősség is, de jó.

A nagynéném sajnos megbetegedett, mi tudtuk, hogy teljesen le fog épülni és féltettük Anyánkat. Az agyérelmeszesedés kegyetlen betegség. De ő kitartott, és erején felül gondozta a testvérét. Aztán egy reggelen csöngött a telefonom. Anyám hangja:

— Anikóm! Nagyon jól fogok viselkedni. Engedd meg, hogy hozzátok költözzünk, nem bírom egyedül. Szükségem van rád!

Pontosan ezekkel a szavakkal, ahogy most leírtam. Nincsen nap, hogy ez eszembe ne jusson. És az is, amit akkor éreztem. A rémületemet teljesen elnyomta egy soha nem tapasztalt csodálatos érzés. Az Édesanyámnak, én jelentem a biztonságot. Rám bízza nem csak saját magát, szeretett testvérét is.

Természetesen segítettünk. Nagy nehezen lebeszéltük arról, hogy eladja a lakását és a pénzét nekünk adja. Sikerült albérlőt szereznünk, így még növelhettük kicsit a bevételét. Nem voltak könnyű évek, hiszen mi mindig egyedül, szülők nélkül éltünk, de mindent meg tudtunk beszélni. Jó volt látni, Anyám mennyire biztonságban érzi magát mellettünk. De eljött az a pillanat, amikor belátta: a nővérének állandó orvosi felügyeletre van szüksége.

Akkor még volt némi összeköttetésem, így a nénikémet el tudtuk helyezni egy nagyon nívós gondozóházba, és anyám naponta tudta őt látogatni. Talán még két évig élt a szeretett testvér, anyám egyedül maradt. Már csak mi voltunk neki.

Visszaköltözött tehát a régi lakásába és csendben éldegéltünk tovább. A húgom lakott hozzá legközelebb, ő tudott róla a legtöbbet, hisz naponta látta. Így azt is tőle tudtam meg egy napon, hogy Anyánk beteg. Nagyon beteg, mellrákja van. Műteni kell. Azonnal.

Mire beértem a kórházba már a műtőből tolták ki egy gurulós ágyon. Nem tudom elmondani, mit éreztem, amikor megláttam. Még aludt, de annyira védtelen és gyenge volt, hogy siratni sem voltam képes. Egyetlen érzés tombolt akkor a lelkemben: most nem hagyhat itt bennünket. És nem így!

Nem készültem hazamenni, hisz megbeszéltem a párommal, maradok néhány napot. Este telefonált. Persze, hiszen hogyan is bírnánk ki, ne beszéljünk legalább. Már az első mondat letaglózott, elállt a lélegzetem. Az anyósom kórházban van, azonnal műteni kellett. Mellrák.

Ők anyámmal nagyon ritkán találkoztak. Rendszerint a gyerekek születésnapján, egy évben kétszer. Persze mindig kérdeztek egymásról, főleg azután, hogy egyedül maradtak. Igen, mert a férjeik előbb mentek el. De ennyi. Annyira különböző volt az egész életútjuk, a természetük, hogy soha nem tudtak közel kerülni egymáshoz. Igaz, nem is akartak. Jóval később tudtuk csak meg, hogy míg külön éltünk, egyszer találkoztak. Akkor mindent megbeszéltek, egy egész életre.

Most nem meséltünk nekik, mi is történt a másikkal. Igaz nem is kérdezték. Ma sem értem miért. Mindkettőjük műtétje sikerült (a bal mellüket amputálták), és a kemoterápiát is elutasították. Mindketten.

Anyám óriási akaraterővel teljes életet élt. Azonnal elintézte magának a mellprotézist és legnagyobb ámulatunkra teljesen nyíltan, ezt meg is beszélte velünk. Velem telefonon a testvéreimmel személyesen. És mikor megkapta, szinte ünnepélyesen, összeterelve a családot… elkezdte használni. Mindig nagyon elegáns volt és kínosan ügyelt a megjelenésére, de ettől a naptól kezdve volt valami megmagyarázhatatlan plusz, ami az egész lényét átjárta. Egy olyan tartás, ami azokról az emberekről sugárzik, aki legyőzték nem csak a halált, hanem önmagukat is. Kevés ilyennel találkoztam.

Anyósom szegény, teljesen másként élte meg ezt az időszakot. Nem is vártunk tőle mást, felkészültünk és elfogadtuk. Mindig is ilyen volt. Egy enyhe náthába képes volt belerokkanni. Hát még ebbe a szörnyűségbe!  Egyedül nekem mutatta meg a műtét helyét, igaz akkor már tudta, mi történt anyámmal is. Kíváncsi volt, kinek nagyobb a sebe. Mikor elmeséltem anyám hihetetlen talpra állását, szegénykém még jobban magába zuhant. Meg is rémisztett alaposan, hisz azt hittem segítek neki. A jó példával. De sajnos pont az ellenkezőjét értem el vele. Betegebb lett, mint valaha. Pedig minden lelete negatív volt.

Nem úgy az Édesanyámé. A mai napig nem tudom elképzelni, hogyan csinálta. Hogy miért, azt ma már tudom, hiszen pont annyi idős vagyok, mint akkor ő. Én is ugyanezt tenném. Nem tudnám elviselni a gyermekem fájdalmát. A rémületüket, hogy el fognak veszíteni. Ugyanúgy kihasználnék minden pillanatot, hogy lássam őket, beszéljek velük. És hogy semmit ne vegyenek észre abból, amin keresztül megyek. A saját rémületemet.

Mi gyerekek semmit nem vettünk észre. Még a húgom sem, aki naponta látta. Ö telefonált egy napon, hogy azonnal menjek, anyánk kórházban van. 

Egy év sem telt el a műtét óta. Haldoklott. Mindenhol áttét, nincs segítség. Ha kevesebb morfiumot kap, szenvedni fog, ha többet, a szíve nem fogja bírni. Egyszerre kértük sírva, mind a hárman, ne hagyják szenvedni. 

Mikor utoljára láttam gyönyörű volt. Az arcán a boldog találkozás halvány pírja, messze járt már… rég eltávozott apám tartotta karjaiban. Immár mindörökké.

 Arra már nem emlékszem kinek a gondolata volt kettőnk közül, de úgy döntöttünk, nem mondjuk el anyósomnak, mi történt. Sem akkor, sem máskor. Ő nem tudná feldolgozni. Hiszen meg volt róla győződve, ő sokkal betegebb. 

Tíz évvel élte túl anyámat. És nem volt olyan találkozás, amikor ne kérdezett volna felőle. A legrosszabb az volt, amikor elkezdett pityeregni, hogy milyen jó az édesanyámnak! Bezzeg ő, a kínok kínját szenvedi. Néha előfordult, hogy szelíden érdeklődött, vajon miért nem látogatja meg őt anyám. Őt, a nagy beteget. Nos, ilyenkor alig volt időm arra, hogy elbújjak sírni. De nem tehettem meg vele, hogy az igazságot elmondjam. Egy idő után, már a férjem is, és a család is könyörgött: elég volt. Nem mehet így tovább. Aztán mégis úgy döntöttünk, nem lehet. Ha akkor nem mondtuk el, most már nem tehetjük.

Persze voltak olyan napok, amikor inkább nem mentem hozzá, mert féltem. Hogy elszólom magam. Vagy elsírom. 

Hogyan tudtam végigcsinálni, és miért?

Vétettem anyám ellen?

Az anyósom tényleg nem sejtett semmit?

Jó néhány évig feltettem magamnak ezeket a kérdéseket. Igazából nem tudom a választ. Ma sem.

Mostanában azonban, ha eszembe jutnak ezek az évek, felmerül bennem egy halovány gondolat.

Vajon megtenné értem valaki ugyanezt? Azok közül, akiket nagyon szeretek.

 

 

10 év 12 komment

Egy 50. érettségi találkozó apropóján…*

 

 

 

— Tanár Úrnak Tisztelettel jelentem, osztálylétszám 35 fő, jelen van 35 fő, nem hiányzik senki.

Talán ezzel a mondattal indult az osztály, 1957. szept. 1-jén, egy gyönyörű Duna melletti városban, egy nagyon patinás gimnáziumban. Az első év végéig, persze sok volt a változás. Volt, aki elment, jöttek helyettük újak és bizony volt, aki örökre eltávozott. A negyedeik év végére 34-en maradtak. Tizenhét fiú és tizenhét lány.

 Most ülök egy árnyas padon és nézem őket. Mint mindig, most is megpróbálom felidézni az elmúlt éveket, figyelem, ahogy hol hangosabban, hogy halkabban beszélgetnek, a kialakult kis csoportokat, és ahogy igyekeznek, mint mindig, minden évben mindenkivel beszélgetni, mindenkit megérinteni. Aki eljött. Látni az örömet, hogy újra együtt vannak, a megkönnyebbülésüket érezni, hogy most nem kell újabb gyertyát gyújtani. Ebben az évben nem ment el senki örökre. Igen, mert jó ideje már évente találkozunk. És ha tehetjük valakinek az otthonában… kertjében. Mert ez is fontos lett. Még közelebb vagyunk egymáshoz.

Elmosolyodom. Már megint úgy gondolok rájuk, mint ha közéjük tartoznék. Egy lennék az osztályból. Persze ennek ma már nincs jelentősége, de én „csak” egy feleség vagyok. Egyikük párja. Igaz, már az első találkozón is részt vettem, akkor még barátnői minőségben. Átsuhan az agyamon egy gondolat. Már régen meg kellett volna kérdeznem a párom, vajon miért vitt el az első találkozóra? Ha jól emlékszem, akkor még semmi komoly nem volt közöttünk. Persze mindegy ma már.

Nézem őket, és a gondolatban visszasétálok az időben. Megpróbálok emlékezni az elmúlt évekre. Az ötévenkénti találkozókra. Mert nagyon sokáig így volt. Persze csak az érzéseim vannak. Igazából semmi konkrétum.  Emlékek arról, hogy fontos volt, ott legyünk (talán, ha kettőről hiányoztunk). Vannak néhányan, akikkel igazából soha nem beszélgettem. Pár szó, üdvözlés… ennyi. Néhányukhoz közelebb kerültem, de az is inkább már az utóbbi években történt. Mintha engem is elvarázsolt volna az a ragaszkodás, egymás iránt, amit végig éreztem, mióta ismerem őket.

Azon kapom magam, hogy mint annyi éven keresztül, most megpróbálom kitalálni, mi tartja össze őket.  Ötven év. Majdnem egy emberöltő. Annyira összetartó osztály lettek volna? Sokáig hittem ezt. Ma már tudom inkább a — „csak azért is” — kovácsolta össze őket. Mekkora ereje van ennek az érzésnek is. Megmutatni. Mindenkinek. De elsősorban saját maguknak. Hogy mire képesek. Csak azért, mert gyermekkorukban, abban a patinás gimnáziumban kevesen hittek bennük. Mert felismerték, hogy igenis lehet közöttük, aki a sportban kivételes, a nyelvtanulásban, az üzleti életben, a zenében, mások tanításában, választott szakmájukban… a nagy betűs Életben. Vagy az az egy közülük, aki ma már sok-sok ember számára jelenti a példát. Emlékszem, mindenki könnyes szemmel hallgatta a Bazilikában, amikor a számára egyik legfontosabb napon szeretettel beszélt erről a kivételes kis közösségről. És igen: kellett, hogy legyen közöttük olyan, akinek mindennél fontosabb összetartani az osztályt. Hiszen az élet szétszórta őket. Ma már tudjuk.

Tudom azt is, hogy ezeken az osztálytalálkozókon kívül kevesen voltak, akik napi kapcsolatban álltak egymással. De azt is tudom, hogy bárkinek volt szüksége segítségre, mindig számíthatott a másikra. Létezik egy-egy láthatatlan kapocs, ami összeköti őket. Ez ma már szinte tapintható. Igen, mert azt is meg kellett tapasztalniuk: lesz, akit soha többet nem látnak. És bizony az értük gyújtott lángocskák száma egyre több lesz, az évek múlásával.

És igen: eljön egyszer az a pillanat is, amikor valakinek meg kell gyújtani az utolsó lángot is. Hiszem, hogy lesz, aki megteszi.

És akkor egy távoli, ma még ismeretlen világban újra összejönnek. Immár örökre teljes az osztálylétszám.

 

„Tanár Úrnak tisztelettel jelentem, osztálylétszám 34 fő. Jenen van 34 fő. Nem hiányzik senki.”

Soha többé.

 

10 év 16 komment

Amikor néhány, nem várt, de kedves vendég konyhatündért varázsol az ember lányából *

 

 

Eszembe jutott, egy régi történet. Hogy miért pont most? Talán, mert írni akartam valami vidámat? Vagy mert találtam rakosgatás közben néhány kockás papírt, amin ez a történet volt nagy vonalakban leírva. Talán nem is fontos. Íme:

 

Amikor néhány nem várt, de kedves vendég, konyhatündért varázsol az ember lányából…

 

Csodás! Imádom azokat a napokat, amikor nagy ritkán egyedül vagyok. Pedig néha nagyon szeretném. A magányt. Egy kicsit, és persze csak addig, ameddig én akarom.

És most megkaptam. Az öregem valamikor este jön csak haza, enyém az egész nap. Csak az enyém. Nem mintha zavarna, hisz imádom az összes percet, amit vele tölthetek, de létezik néhány dolog, amit csak akkor csinálok, ha nincs velem. Ez egy olyan szokásom, ami nekem egy kis plusz szabadságot jelent.

Például, soha nem ropogtatok frissen pörkölt tökmagot, ha a környéken van. Most szabadon tehetem, akár egész nap. Néha még köpködök is és vigyorgok, mert jól esik, de például, soha nem sokkolnám azzal, hogy ruha nélkül sétálgatok a házban. Naná, hogy most nincs rajtam semmi és valami isteni érzés. Igaz az előszobában lévő nagy tükröt messzire elkerülöm. Magamat is megkímélem a látványomtól.

Elkészítem a szokásos, illatos fürdőmet, a plusz most az, hogy rágyújtok egy illatos cigarettára is. Ezt is csak akkor teszem, ha egyedül vagyok. Szóval, végtelenül jól érzem magam… amikor csöng a telefon. Egy régen látott jó barátunk telefonál, erre járnak és 1 óra körül beugranak néhány szóra. Ketten.

Na, a mai magányomnak annyi! De nagyon örülök, és persze, gyertek.

Ebédet nem terveztem, ám valamivel meg kell etetnem őket, és az nem lehet zsíros kenyér. Mégiscsak tanyán vagyunk, ugyebár.

 Tartalékunk persze van, több hónapra, hisz majdnem önellátók vagyunk, mindent magunknak és a kis családunknak termelünk. De mi a csudát főzzek. Tele vagyok energiával. A jó kedvem sem múlt el, hiszen egy jó darabig még magam vagyok.

Hát akkor alkossunk valamit.

Bevillan, hogy tegnap a szomszéd bácsi este átballagott egy frissen vágott, konyhakész nyuszival. Ez itt teljesen természetes dolog, én is sétáltam már át hozzájuk számtalanszor ezzel-azzal.

A nyuszikát még le sem fagyasztottam, ez a szerencsém, azonnal lehet készíteni.

Elő is veszem, leülök vele szemben az asztalhoz. Persze már ruhában, hisz főzni ugyebár pőrén végképp nem szoktam. Még ha egyedül vagyok, akkor sem.

Átsuhan az agyamon egy kósza gondolat. Így bunda nélkül minden nyuszi egyforma. De ugye ez nem Füles? Á, engem szeret a szomszéd bácsi, soha nem tenné azt, hogy megeteti velem a barátom. Mert Füles az, hisz pici kora óta szeretgetem, ha megyek, már a hangomról felismer.

Persze, hogy nem lehet ő. Azért holnap átmegyek és megnézem.

Na, szóval, nyuszi lesz. De annyira boldog vagyok ma, hogy nem csak egyszerűen elkészítem, lakomát tálalok fel. Egyetlen nyusziból.

Lehet olyan két és fél kilós. Szép, hófehér húsát nagyon finom csipkeszerű hártya szövi át. Ettől zamatos és omlós lesz. Látni rajta, boldogan élt, míg élt, megkapott mindent, amire szüksége volt.

Tehát szétszedem, nagy-nagy tisztelettel és gyengéden. Az első két kicsi combjával kezdem. Mikor megvagyok, még két darabba vágom őket, és azonnal besózom, félre teszem. Jön a hátsó két comb. Ezekből lehet a legzamatosabb szeleteket nyerni. Kicsontozom (a csont jól jön a levesbe) és a két combból hat szelet husit kapok. Szép vékonyat. Lesózom, félreteszem. Jön a borda rész, amit elválasztok a gerincétől. A bordáról levágom a csontnélküli, lebegő, vékony részt. A gerincét szintén hatfelé tudom porciózni. A darabolás kész.

Leves a borda részből és a hátsó combokból kiszedett csontokból készül. Minden a szokásos módon. Illetve, egy pillanat. A zöldséggel óvatosan kell bánni. A nyuszi húsa édesebb az átlagnál. Tehát a sárgarépából jóval kevesebb kell, mint általában. És még valami. Amikor már kész a maga nemében tényleg különleges ízű leves, én egy kiskanál majorannát szórok a tetejére, és lefedem. Így hagyom hűlni.

A levessel együtt persze már odakészítettem a vadast is. Mert hát, ha nyúl, vadasnak muszáj lennie. Mivel nem pácoltam napokig, kicsit több borsot és babérlevelet teszek a lábasba. Hamar kész, hisz gyenge a husika és mire elkészül a zsemlegonbóc, lehet a mártást befejezni. Ez az egyszerű kis csoda a gerincből készül. Ott van még a gyönyörű hat szelet comb. A termetéhez képest elég nagy mája van, még hozzá darálom azt a pici darab husit, amit a bordáról szedtem le, a szokásos fűszerek, elő egy zsemlét, kész is a töltelék. Minden darab husira kenek egy újnyit, egymásra csúsztatom őket, bele egy kiolajozott tepsibe, aláöntök a gyöngyöző húslevesből egy kanállal, és egy fél pohár fehérbor is mehet. Fólia alatt fél óra, és kész. Addig elkészül az első combokból (amit négyfelé vágtam), a finom ropogós rántott szelet. Igen, ropogós is, mert egy kis vágott diót szórok a morzsába. Különlegesen harmonizál a hús ízével. Sima krumplipüré egy tál salátával. Mennyei.

A panírozáshoz, a tojásba mindig teszek egy kis tejet is. Szép piros lesz, ha kisült, és persze az íze miatt is. Most is ez történt de, mivel kevés volt a husi, kicsit sok lett a tejes-tojás. Ki nem dobom… és hoppá. Még nincs desszertem. Tehát beleütök még egy tojást, pici liszt, sütőpor, citromhéj. Kész is egy nagyon sűrű palacsintatészta. Olajat forrósítok egy mélyebb tálkába és a kávékiöntőbe átköltöztetett masszából bolondos figurákat csorgatok, a már forró olajba.

A legszebb üvegtálam közepébe ültetek egy kis tálkát finom baracklekvárral megtöltve és a ropogósra sült furcsaságokkal körbe rakom.

Észre sem vettem és kész a lakoma. És azt sem, hogy végig dúdoltam mindenféle dalocskákat, mondókákat. Boldogan.

Barátaim a jelzett időben befutnak. Annyira ismernek, hogy csak úgy, a semmivel soha nem várnám őket, de mikor megkérdeznek, mégis most mivel rukkolok elő, hát látni kellett volna az arcukat. Mert felsorolom:  

          Húsleves, a kedvenc orsó-tésztátokkal,

          Vadas, zsemlegombóccal,

          Rántott- és töltött hús, pürével és salátával.    

Ja, és desszert is van, de az csak véletlenül, mert nem akartam kiönteni a maradékot. Akkor már vigyorgok.

Döbbenten kérdezik:

— De miből készítetted? És mikor? Hisz pár órája jelentkeztünk!

— Hogy miből? Egy nyusziból. És hogy mikor? Hát ezen a nagyon boldogságos délelőttön, amikor egy picikét magányos lehettem.

 

10 év 5 komment

Kívánok mindenkinek békés és boldog ünnepeket. *

 

 

1968. december. Az első közös karácsonyunk. Persze, ez csak nekünk volt egyértelmű. Soha nem felejtem el apám arcát, amikor megtudta, hogy nem velük töltjük a szentestét.

    De csak a szeme szomorodott el, egy szót sem szólt. Másnap viszont hozott nekünk egy doboz karácsonyfadíszt. Aranyszínű üveggömböket. Az volt az első díszünk, és még ma is őrzök belőle pár darabot.

    Már akkor megfogadtam, minden évben veszek legalább egy darab új díszt. És bizony előfordult, hogy tényleg csak egy darabot tudtam venni, mert nem volt többre pénzem. De az is, hogy egy egész garnitúrát be tudtam szerezni.  A sok-sok év alatt rengeteg csodás karácsonyi gömböcske, mesefigura gyűl össze. Persze volt közöttük jó néhány, ami nem volt hosszú életű, eltörtek, megkoptak, néhányat el is ajándékoztam… De két kis díszre mindig úgy vigyáztam, mint a szemem fényére. És nem volt olyan karácsony, hogy ne a legszebb helyről szemléljék az ünnepi készülődést, a családi vacsorákat, azután meg az ünnep csendes békességét.

    Ezt a kettőt akkor vettem, amikor a gyermekeim születtek. A kék, gyöngyből főzött kis koszorút 1969-ben a fiamnak, a rózsaszín kabátos hótündért 1976-ban a lányomnak.

    A gyermekeimnek.

    Most mondhatnám azt, hogy megszenvedtem értük, amíg végre a karomba tarthattam őket, de ez így nem volna igaz. Csupán nagyon akartam mind a kettőt.  Nehezen akartak megszületni.  Akkor még nem volt ennyire fejlett az orvostudomány, az okát igazán nem tudták megállapítani. Csupán tippeltek, és segítettek.

    Abban a bizonyos, ma „átkos”-nak nevezett politikai rendszerben.

    A fiam születése előtt két spontán vetélésem volt. A negyedik-ötödik hónap között. Mindkét magzat kislány volt. A diagnózis: valami összeférhetetlenség miatt nem tudom kihordani a lányokat. De a második babavárási időszakot már betegállományban töltöttem. Igen, mert törvény volt arra, hogy egyetlen spontán vetélés után a kismamát védeni kell, otthon, orvosi felügyelettel. Természetesen teljesen ingyen.

    A fiamat egy csodálatos szülőotthonban vártam, Zebegényben. A mi korosztályunk még emlékszik ezekre az otthonokra. Több hónapot töltöttem itt, és nagyon vigyáztak rám, pedig emlékszem, még hányingerem sem volt. És amikor elérkezett a nagy nap, ott lehetett az egész család.

    Persze, apám érkezett meg először. Azután szépen, sorban mindenki, és ez számomra elmondhatatlan erőt adott.

    És igen, végre megtapasztalhattam azt az érzést, amire megint csak nincsenek szavak.

    Abban a pillanatban, amikor először a karjaimba vehettem, elfelejtettem mindent. Minden fájdalmat, küzdelmet, csalódást, és a jeges rémületet… Hogy talán soha nem lehet gyermekem.  Ma sem tudom felidézni.

    De azt igen, amit akkor láttam és éreztem. Az édesapja karjaiba én tettem a fiát, ő ölelhette magához először, azután szépen átadta apámnak, és így tovább, hisz legalább tíz boldog ember állt az ágyam körül. Utolsónak anyám zárta a karjaiban, aki nagyon okosan a sor végén vette át, kicsit tovább babusgathatta, és persze tőle kaptam vissza.

    Már akkor és ott elhatároztam, kell, hogy legyen egy kislányom is. Nem élhetek nélküle. Kell, hogy valaki, aki talán olyan lehet majd, mint én, átélje ezeket a pillanatokat.

    Hát igen, nekem még ez is sikerült. Igaz, hét évet kellet várnunk, megint két halva születés, megint mind kettő kislány.

    Mikor kiderül, megint gyermeket várok, nem mertem szólni senkinek. Még az orvosomnak sem. Hisz az utolsó vetélésnél elmondta, nem próbálkozhatok többet, túl nagy a kockázat. Persze a maga módján igaza volt, de én nem hittem neki.

    Mikor kiderült, a családban óriási volt a rémület. Én csak arra tudtam hirtelen gondolni, talán a sors akarta, de apám akkor már nem volt velünk. A fiam születése után sokáig könyörgött, ne kockáztassak. Ráhagytam.

    De nem csak a családom rémüldözött. Alá kellet írnom egy nyilatkozatot, mely alapján csak saját felelősségemre szülhetek. Persze, nagyon vigyáztak rám, mindent megkaptam, ami akkoriban lehetséges volt. De a felelősséget nem vállalhatta senki. Semmi pénzért. Talán erre is volt valami szabály.

    Nagyon boldog időszak volt ez számomra… Hogy honnan tudtam, nem lesz baj? Fogalmam sincs. Éreztem, és egy idő után a család is megnyugodott. Hittek nekem.

    Biztos megvan annak az oka, hogy az utolsó napon miért gondolta meg magát születendő gyermekem, és miért döntött úgy, hogy nem a fejecskéjét dugja ki először. És annak is oka lehet, hogy az én drága orvosom nem volt hajlandó felvágni, és igaza lett. Huszonnégy óra vajúdás után, mikor széthajtogatta az én kis gombóc csemetémet, mosolyogva csak ennyit mondott:

    — Úgy néz ki mintha lány volna… De várjunk egy kicsit.

    Itt már egyedül voltam a boldogságommal, mert mindez már egy kórházban történt, és a családom csak órákkal később, messziről láthatott bennünket. Egyedül apám halhatatlan lelke ölet szorosan… Mert már csak így lehetett velünk. De ott volt, tudom, és végig vigyázott mindkettőnkre.

 

Sok éven keresztül őriztem azokat a díszeket, amiket nekik vettem. Csak én tudtam, hogy az övék, és vártam a pillanatot, mikor adhatom oda nekik.

    Már évek óta önálló életük, családjuk van és természetesen a szenteste az övék. A díszek a fán pedig nekem jelentették azt, hogy velem vannak.

    Nem tudom azt sem megmagyarázni, miért most fogják megkapni. Úgy érzem, oda kell, hogy adjam, és mikor gyertyát gyújtunk majd, elmesélem a díszek történetét.

 

A mi fenyőfánkon azért még csücsül néhány évig egy kis kék koszorú és egy rózsaszín ruhás hótündér. Akkor vettem őket, amikor az unokáim születtek.

    És nagyon hasonlítanak a legelsőkre…

10 év 10 komment

A képet én készítettem az ágacskáról. Csak később vettem észre igazából, hogy sikerült… *

 

 

 

Közel tíz éve már, hogy babusgatok egy cseresznyefát. A testvérei emelet-magasak, évek óta roskadoznak a gyümölcsök súlya alatt. Annak idején mikor megvásároltuk őket, sajnos kicsit elszámítottuk magunkat. Abban a sorban, ahová telepítettünk csak hat darab fa fért el. Egy fölösleges lett. Persze, először a legszebb, legerősebb csemetéket ültettük, ezt a szegény kis fácskát mindig félre raktuk. És megmaradt.

Úgy döntöttünk, közel ültetjük a házhoz, ott minden nap kaphat vizet, hátha megerősödik, és utoléri a többit. Így is történt.

De míg a többi fa a gyümölcsösben szépen növekedett, ezt a kis szerencsétlent minden évben baleset érte. Első évben valamelyik kutyánk lerágta az ágait. Na, szépen visszametszettük, reménykedtünk, talán erősebb lesz. Igyekezett a kicsi drága, láttam én, de jött a következő tavasz, megint lerágta valamelyik eb, de most a vékonyka törzse is megsérült. A sebet rendbetettük, vártuk az őszt, hátha jön rajta valahol egy kis hajtás. Nagyon élni akart. És lám a seb alatt két picike levél kezdett el növekedni.

Valamit kezdenem kellett a kutyáimmal, mert persze az nem derült ki soha, melyik volt a ludas. Egy régi seprűmmel nagy néha fegyelmeztem őket. Persze, csak amikor már a hajam szála is égnek állt, olyan rosszak voltak. És mindig csak én, mert a drága gazdi csak enni adott nekik. Meg nagy néha egy „ejnye-ejnye”, és kész.

Nos ettől a seprűtől viszont féltek, így szépen kitaláltam, leásom a nyelénél fogva a kis fa mellé. Talán majd megvédi.

Hát ez nagyon jó ötletnek bizonyult, mert következő tavasszal a fácska megmenekült. A kutyáim a közelébe sem mentek, a seprű pedig büszkén feszített… hisz ő volt a testőr.

Nyár végére három gyönyörű ágacska született. Annyira szabályosan, szépen ölelték körül a vékony törzsecskét, mintha meg akarnák védeni. Szabályos kis korona, fényes zöld levelekkel. Nagyon boldog voltam, hiszen végre elengedhettem pici csemetém kezecskéjét.

De sajnos korai volt az öröm. A vékony kis törzs nem tudta megtartani a koronát. Egy kegyetlen vihar, kettétörte, a seprű–testőr nem tudta megvédeni.

Ott térdeltem előtte és sirattam. A párom ásóval a kezében közeledett, és később mesélte olyan csúnyán néztem rá, hogy szó nélkül visszavonulót fújt.

Pedig én is úgy éreztem, hogy most már vége. Ezt nem fogja kibírni. Csak nem volt szívem kiásni. Hiszen annyit küzdött, hihetetlen de érezni lehetett, mennyire élni akar. A sebét azért még szépen megtisztítottam, betekertem fehér gyolccsal. Télen sokszor tévedt rá a szemem, de nem reménykedtem. Csak azt fogadtam meg, itt nem lesz cseresznyefa. Soha. Majd ültetek egy rózsabokrot és Cseresznye lesz a neve. Az ő emlékére.

Aztán megint megérkezett a tavasz. Végeztük a megszokott munkáinkat, de a kicsi csonk kiásását egyre halogattuk. Meg vitáztunk, mert a párom másik fát akart, én meg ugye…

Már bőven bennjártunk a nyárban, estefelé a füvet kezdtem locsolni, amikor a szemem megakadt a száraz kis csonkon. Még mindig be volt bugyolálva a törés helye, de mintha nagyobb lenne. Valami van alatta. Hát ez nem igaz, még valami bogár is beleköltözött – gondoltam és kezdtem letekerni a gyolcsot.

Elkerekedett szemmel, boldogan láttam, nem, nem bogár. Egy picike ágacska kezdett el növekedni, közvetlenül a törés alatt. Nem tudom elmondani, mennyire boldog voltam.

Következő évben, már látni lehetett, a törzse nem lesz egyenes, soha. Hátralévő életében lesz benne egy törés, talán azért, hogy mindig emlékezzünk arra a hihetetlen küzdelemre, amit az életéért vívott. Mert ettől kezdve senki és semmi nem tudott ártani neki. Utol ugyan nem érte a társait, de nála szebb és formásabb fa nincs a környéken. És olyan finom cseresznye sem. Nagyszemű, mézédes és rengeteg. Minden évben. A törzse nem nőtt nagyra, a legalsó ága olyan másfél méterre van a földtől. Így aztán a koronáját tavasszal, nagy gondossággal igazgatjuk.

Emlékszem néhány évvel ezelőtt, amikor még elértem a legfelső ágát, kötöttem rá egy aranyszélű, piros szalagot. Ajándékul. Mert akkor kaptunk tőle először gyümölcsöt. Meg persze a madarak ellen is. Ne csipkedjék. Még tavaly ősszel is láttam lobogni a szalagot, és még mindig piros volt. Aztán télen, valamikor egy jeges szél letépte. 

Mint mindig, most is ő virágzik először. Persze nem tudom megállni, naponta megsimogatom, virágait nézegetem, és nagyon büszke vagyok rá.  A metszésen már régen túl vagyunk, a sérült, esetleg beteg ágaktól megszabadítottuk. De egyik reggel valamin megakadt a szemem. Egy ágacskán. Tavaly születhetett valamikor, mert már két vékony, karocskája is van. De látom száraz. Az nem lehet, hogy Apó nem vette észre, hiszen mindig nagyon figyeli a beteg ágakat.

Aztán mikor közelebbről vizsgálom, akkor veszem észre, pár hete még élt. Hiszen rajta vannak a levélbölcsők és bizony néhány virág rügyecske is. De már mind halottak. Vajon mi történhetett. Sajnos előfordul ilyesmi, már volt rá példa. Nincs más megoldás, megyek a metszőollóért, le kell vágnom. A többi ág érdekében.

Aztán meglátok valami szokatlant. Közvetlenül, a halott ágacska alján egy csokor cseresznye virágot. Igen csokor, mert vannak vagy öten. A halottnak hitt ág utolsó centiméterén. Ott ahol annak idején megszületett, az anyaág tövében.

És én rögtön tudtam, ez az ágacska nem csak egyszerűen elszáradt. Nem. Feláldozta magát. Ezért az életerős, csodálatos kis virágcsokorért. Szinte biztos, hogy mindegyikből cseresznye lesz, hisz tavaly is találtunk számtalan ilyen kis kupacot. Négy–öt cseresznyét egy csokorban. Az elszáradt ágacskán pedig, egy-egy virág növekedett csupán. Az ágacska tudhatta, nem sok esélye van ezeknek a kicsiknek arra, hogy gyümölcsé változzanak. Hisz lenti testvéreik sokkal erősebbek, az éltető nedvességet valószínű ők kapnák. Ha mégis jutna egy–egy csepp az ág végén csücsülőknek, az nem volna elég semmire.

Az ágacska döntött tehát. Szép csöndesen elszáradt, feláldozva magát és néhány rügyecskét.

A tökéletes gyümölcs érdekében. Csak így történhetett. Nem akarok arra gondolni, hogy azok a tökéletes virágok alattomosan elzárták az éltető nedv útját. Önző módon nem gondolva testvéreikre. Ez a csodálatos fa ezt soha nem engedné.

Nagyon óvatosan, pár centivel a virágkupac fölött levágtam ezt a kis hőst. Itt van velem, hiszen nem dobhatom el, még holtában is gyönyörű.

És méltó gyermeke a mindent túlélő cseresznyefánknak.

10 év 5 komment

Ma is csodálatos kutyáink vannak. Farkasok. Velük teljes az életünk. De most “A” kutyáról fogok írni.*

L é d y

 

Hát igen. Ilyen volt, amikor először megpillantottuk. Egy varázslatosan szép, kicsi kuvasz. Az első tanyánkon kaptuk egy távolabbi szomszédtól, amikor Artúr, a vizsla ugye a városba költözött. Mert hogy egy tanyasi ház kuvasz nélkül semmit sem ér. Ezt eddig nem is tudtuk, de az évek során, amíg velünk élt, bizonyossá vált. A mi életünkben ő volt “A” kutya. Lédynek neveztük el, amit a szomszédaink nagyon nem értetettek, hiszen a többi kuvasz vagy Tisza, Bundás, vagy éppen a Bodri nevet kapta, csak a miénk büszkélkedett ilyen nemes névvel. De számunkra ő már picike korában is egy hölgy volt. És különleges.

Pedig az első nálunk töltött napján már kiderült, beteg. Nagyon beteg. Parbós. Ez egy szörnyűséges kutyabetegség, felgyógyulni belőle szinte lehetetlen. Később tapasztaltuk, főleg a kuvaszaink voltak hajlamosak erre a kórra.

Persze elképzelni sem mertük mi lenne, ha belehalna. A párom egy héten keresztül minden délelőtt húsz kilométert autózott a picivel, hogy infúziót kaphasson. Rendre úgy vezetett, hogy egyik kezével a kutyust simogatta, a másikkal a kormányt fogta. És bizony, éjszakánként a pici beteg mellette aludt, egy puhára bélelt dobozban. Egyetlen pillanatra nem hagyta magára. Akkoriban mi csak hétvégén találkoztunk, de naponta telefonált, mi a helyzet.

Óriási megkönnyebbülés volt, amikor a második hét végén Lédykénk a pici farkát csóválva, mosolyogva elénk szaladt. Igen, mosolyogva. Mert ő azt is tudott. Soha előtte és azóta sem találkoztam olyan kutyával, aki erre képes lett volna.

Nekünk ajándékozta az életét. És éreztük végig, számára mi vagyunk a legfontosabbak. Mindenkit szeretett a családban, de az első mindig a párom volt. Különleges kapcsolat alakult ki közöttük.

Akinek volt kuvasza az tudja, mennyire büszke és öntörvényű állatok. Lédy is ilyen volt. Egyetlen szokását kivéve. Először nekünk fel sem tűnt, de aztán lassan rájöttünk, tudatosan csinálja. Ugyanis minden áldott reggel, ha a páromat meglátta, odasétált, és a jobb kezét megnyalta. Ha véletlenül valamit tartott benne, azt egyszerűen le kellett tennie, mert addig a kutya nem hagyta békén. Ez a kézcsók mindennapi szertartássá vált nála, és mi egy idő után rájöttünk, miért. Akkor, amikor beteg volt, és a párom naponta vitte autóval infúzióra, ezzel a kezével simogatta, végig az úton. Hogy ne féljen. És az a pici kutya, bár félig kómában volt, megjegyezte ezt, és felnőtt korában sem felejtette el. Megköszönni.

Amíg velünk volt, a házunkat kuvaszok védték. És a főnök mindig Lédy volt. Általában két kiskutyát hagytunk meg, így a létszám állandósult, ők mind a gyerekei voltak. Évente egyszer ellett, általában négy-öt kiskutyát. Kizárólag csak kuvaszokat. Pedig csak az első tüzelésénél döntöttük el mi, ki legyen a párja.

A másodiknál már ő döntött és egy életre választott.

Mex egy csodálatosan szép dobermann volt. A gazdái tőlünk pár kilométerre vettek egy kis tanyát pihenőháznak, és csak hétvégeken használták. Budapestről jöttek, pihenni. A két kutya hamar összetalálkozott, hiszen kerítés híján, szabadon kószálhattak. És elválaszthatatlanok lettek. Mex a hétvégéket rendszeresen nálunk töltötte, pénteken a gazdái a bejárat előtt kirakták, és vasárnap délután, mikor már hazaindultak bejöttek érte. Mi, emberek is nagyon jól összebarátkoztunk.

Kiskutyák természetesen minden évben születtek, de csakis, kizárólag kuvaszok. Dobermann soha. Olyan csodálatos kis lények voltak, hogy nem okozott nehézséget őket elajándékozni. Sorban-állás volt értük. Mi még az első alomból hagytunk két fiú kutyát. Szultán és Lord évekig testőrködött körülöttünk, de az irányítás Lédyé maradt.

Egyszer aztán, tüzelési időszakban a két fiú eltűnt. Soha többé nem kerültek elő. Valószínű, a nagy udvarlásban túl messzire kóboroltak, vagy a harcban vesztették az életüket. Nem tudni.

Ebben az évben megtartottuk mind az öt kiskutyát, akik születtek. Nem is gondoltunk arra mekkora terhet akasztunk szeretett kutyánk nyakába. Persze segítettünk neki rengeteget, de öt kisördög felnevelése meghaladta az erejét. És a mi Lédynk intézkedett. Egyik délelőtt, amikor a kis csapat olyan kéthónapos lehetett, egyszerűen kiválasztott három kiskutyát, kisétált velük a tanyából. Pár óra múlva egyedül jött vissza. Elképzelni sem tudjuk, mit tett velük. De ő megszokta, hogy két gyerek van körülötte, és tette, amit kellett.

Ezt a kettőt, mint az előzőeket is hihetetlen szeretettel vette körül és csodálatos kutyákat nevelt belőlük.

Az alatt a tizenkét év alatt, amit velünk töltött sok csodálatos élményben volt részünk. És persze kalandban is. Szomorúban és vidámban egyaránt.

Volt például, hogy csirkevágáskor felfogadtunk két szomszédot segítségnek. Pár csirkét levágtunk előre, hogy legyen mit tisztítani és mi ketten elindultunk bevásárolni. Mikor egy óra múlva hazaértünk a két szomszéd szegény ott állt a csirkék mellett haptákban, mozdulatlanul. Pár méterre tőlük Lédy kutya, szigorú szemmel figyelve. Kiderült, a csirkék közelébe sem mehettek. A kutya nem engedte. Mi elmentünk, onnantól ő parancsolt. És a csirkéket meg kellett védeni.

Vagy, mikor a másik szomszédunk volt kénytelen több órát tölteni egy szénaboglya tetején. Azt gondolta ugyanis szegény — mivel kicsi kora óta ismeri Lédyt —, nyugodtan besétálhat az istállóba, ha nem is vagyunk otthon. Velünk ugyan megbeszélte, de a kutyával nem. Hát így járt. Na, meg is jegyezte egy életre.

Rendszeresen megcsinálta velünk azt, hogy sérült beteg kutyákat hozott a házhoz. Aztán szépen megvárta, míg meggyógyítottuk, felhizlaltuk őket. Mikor látta, minden rendben, szépen elüldözte őket a háztól. Akkor már nem volt kíméletes.

Mex közel tíz évig volt a párja, és mikor egy szép napon örökre elaludt, nem született több kiskutyánk. Lédy nem állt szóba más kutyával, soha többet.

Teletek az évek, és szépen megöregedett. Egyre több időt töltött a napon, fájó izületeit gyógyítva és észrevettük, keresi a gyógyfüveket. Kamillát, pásztortáskát, sőt a körömvirágra is rákapott. Ámulva néztük.

Tudtuk persze, hogy hamarosan elveszítjük és nagyon féltünk attól a naptól.

Meleg őszi délután volt. Már napok óta csak a szokott helyén heverészett, szundikált. A teraszon pihentünk, amikor észrevettük, bizonytalan léptekkel felénk indul. Mind a ketten tudtuk ez az a pillanat. Odamentünk hozzá és lekuporodtunk, oda, ahol eddig feküdt. Lédy imádott gazdája ölébe hajtotta a fejét, a mancsát pedig az én kezemre tette. Az elkövetkező percekben nem vette le rólunk a szemét. És mi láttuk, könnyezik. Nem emlékszem mennyi időt töltöttünk el így, csak arra eszméltünk a kutya szeme csukva és ő már messze jár.

Nehéz napok következtek, és mi megfogadtuk, kuvaszunk nem lesz többé. A gyerekei, akiket nekünk hagyott, sok évig szolgáltak még, de már semmi nem volt olyan, mint mikor az anyjuk élt.

Szinte megkönnyebbültünk, amikor egy napon ők sem jöttek haza.

Kívánom, tapasztalja meg mindenki, milyen érzés az, amikor egy kutya a barátjának választja.

Egy életre.

10 év 9 komment

Lord csodálatos helyre került. Egy csöndes, mindentől távol lévő kertbe. Persze meglátogattuk, de hamar kiderült, csak zavarjuk. Vagy is inkább megzavarjuk. Megszerette új gazdáit és nyugalmat lelt. Sokáig élt békében, nyugalomban. Hiszem, hogy megbocsátott nekünk.*

 

A r t ú r

 

Lord csodálatos helyre került. Egy csöndes, mindentől távol eső kertbe. Persze meglátogattuk, de hamar kiderült csak zavarjuk. Vagyis inkább megzavarjuk. Megszerette új gazdáit és nyugalmat lelt. Sokáig élt békében, nyugalomban. Hiszem, hogy megbocsátott nekünk.

 

Sokat keresgéltem, mire rábukkantam erre a gyönyörű kutyára. Mert sajnos Artúrról nem készült fénykép. De nagyon hasonlítanak.

Igen Artúr, mert ő volt a következő lakója gyönyörű kis kertünknek.

A 80-as évek végén jártunk, Budapesten dolgoztunk, és nagyon nem tetszett nekünk, ami körülöttünk történt akkoriban. Megjelentek a koldusok, már nem mehettünk este csak úgy a Szigetre sétálni, a párom munkahelye csődbe ment, szóval megérkezett a rendszerváltás. Igazából nem tudtunk vele mihez kezdeni, a mi korosztályunk csak dolgozni tanult meg, és tisztességesen megélni, anélkül, hogy bárkit el kellene taposni. Nagyon hamar kiderült, mi nem vagyunk arra már alkalmasak, hogy talpon maradjuk ebben a kegyetlen és törtető új világban, tehát lépnünk kellett.

Kiszállunk és megpróbálunk berendezkedni az önellátásra. Ekkor vettük az első tanyánkat, családunk átmenetileg kettészakadt. A párom levonult megteremteni a mi kis házi gazdaságunk alapjait, mi maradtunk a gyerekekkel, az iskola miatt.

Artúrt egy kecskeméti állatorvos ismerősünk adta ajándékba a páromnak. A tanyára. Egy kamasz vizslát. Nagyon gyorsan, napok alatt kiderült — rossz ötlet volt. Nem érezte ott jól magát, állandóan a páromon lógott és árnyékként követte. Aztán amikor egy alkalommal még az ágyába is befeküdt, a gazdi szépen autóba rakta a pimasz kamaszt, és azonnal elhozta nekünk.

Én akkor még élőben soha nem láttam vizslát. Fogalmam sem volt, hogy létezik ilyen gyönyörű és különleges jószág. Volt azóta még néhány kutyánk, de Artúrnál ragaszkodóbb és emberimádóbb nem volt köztük. Eleinte azt hittük, mindegy neki, csak ember legyen, de hamar kiderült azért mégsem. Ugyanis kiválasztotta magának az akkor még csak tizenhárom éves Eszteremet, és ő lett imádata tárgya. Persze a szerelem kölcsönös volt, mondanom sem kell.

Ő volt az első és egyben az utolsó kutya, aki velünk élt bent a házban. Persze eleinte hallani sem akartam róla, de be kellett látnom, semmit nem tehetek. Ugyanis rövid szőrű kutya lévén… fázott. Állandóan. Bár a mai napig állítom direkt csinálta. Hiszen végül is vadászkutya!? Genetikailag!

De nem! Őkelme fázott, és ez nem volt elég! Vacogott! Látványosan, és olyan hangosan, hogy a harmadik szomszédban is hallották. Volt egy vastag, meleg kötött mellényem. Olyan mohazöld színű. Mikor kitettük Artúrt az udvarra, ráadtam, sőt az ajtó mellé letettünk egy vastag plédet is. Ha netán le szeretne ülni. Gondoltuk minden rendben, ennyi elég lesz. Most már nem fázhat. Aha! Artúr a következőt cselekedte. A kötött mellényt szépen a feneke alá ügyeskedte, ezáltal a fél vállról a gönc lecsúszott. Aztán rátelepedett a plédre az ajtó mellé, kétoldalt szépen beszívta a pofáját, így aztán az alsó és felső fogsora részben láthatóvá vált. És v a c o g o t t! Hangosan. A buszmegálló miatt ugye elég nagy volt a gyalogos forgalom a házunk előtt, hát mit mondjak. Ember nem volt, aki nem állt volna meg röhögni. A vacogó, barna vizslán, akinek a válláról félig le volt csúszva egy mohazöld, kötött mellény.

A mi kutyánk megint látványosság lett a környéken. Mert, bár bent élt velünk a lakásban, ha néha kimerészkedett, ragaszkodott a mellényéhez. És a fenti jelenetet rendszeresen eljátszotta. A környék legnagyobb örömére.

Aztán pár hónap múlva, kiderült van még egy dilije. A kutyalányok. Egyszerűen nem tudott parancsolni a vérének. Pillanatok alatt akkora háremre tett szert, hogy bármelyik pasa megirigyelhette volna.

Persze mindig meglógott, állandóan reszkettünk, milyen állapotban jön haza. Mert ugye küzdeni kellett a többi udvarlóval. Néha úgy megszaggatták, alig ismertük fel. Aztán egy nap megtörtént a baj.

Artúr megint udvarolni szökött át a kerítésen és egy hegyes léc feltépte a hasát. Az volt a szerencséje, hogy még fenn voltunk, és kirohantuk a nyüszítésre. Borzalmas látvány volt, ma sem tudom, hogy jutottunk el az állatorvosig. A doktor egy órán keresztül műtötte, és semmi jóval nem biztatott.

Persze bőgve mentünk haza, elsiratva a mi gyönyörű vizslánkat. Azután másnap reggel, mikor szorongva beléptem a szobába — ahová a műtét után lefektették —, Artúr a szokott arckifejezésével, csillogó szemmel ismert fel. És most kivételesen nem vacogott. Vigyorgott!  Szabályosan, és az orvos szerint órák óta.

Mint aki tudta, minden rendben, megúsztam!

Minden ment a maga útján tovább, egészen addig, amíg elérkezett az idő, hogy a házunkat eladjuk, és végleg tanyára költözzünk. A gyerekek akkor nem jöttek velünk, egyedül szerettek volna boldogulni. Mi persze hagytuk, lakást kaptak, de mivel egy társasházba költöztek, és nem volt, aki Artúrral legyen napközben, új gazdát kellett neki találni. Nem volt nehéz, mert egyik barátunk erdész lévén már régen könyörgött érte. Most végre elvihette, tudtuk, jó helye lesz kedves kutyánknak, és végre azt csinálhatja, amire született. Vadászhat. Esztertől sem kell elszakadnia, akkor találkoznak, amikor akarnak.

Úgy is lett, kivéve egy dolgot. A vadászatot. Mert az nem ment. Percig sem. Abban a pillanatban, amikor az első lövés eldördült, Artúr, mint a szél, otthagyva csapot-papot-vadászt, hazarohant.

Mint később megtudtuk, új gazdája egy darabig erősen törte a fejét, vajon milyen feladatra alkalmas gyönyörű vizslája. Mert vadászatra nem, az hamar kiderült.

Persze nem tartott sokáig rájönnie, milyen mérhetetlenül vonzódik Artúr a másik nemhez. Így aztán minden megoldódott. Sok kutyalány örömére a mi szerelmetes kutyánk élete végéig azt csinálhatta, amihez a legjobban értett.

K i s k u t y á k a t.

10 év 5 komment

Sajnos ez sem eredeti fénykép. Hasonlít, de Lord sokkal-sokkal szebb volt – német juhász. Nem is tudtuk, hogy létezik ez a fajta, míg meg nem ismertük őt. Azaz először az anyját.*

L o r d

 

Ebben a Budapest-közeli, akkor még tündéri kisvárosban hat évig éltünk. Mivel építkeztünk, igazán komoly kerítésünk nem volt, gondolni sem mertünk kutyára. Pedig Macika nagyon hiányzott. Ha csak tehettük meglátogattuk, de igazából nem törődött velünk. Talán megsértődött, hogy nem vittük magunkkal. Minden esetre az volt a legkevesebb, hogy levegőnek nézett bennünket. Ha egyáltalán otthon volt. Mert a csavargásról nem tudott lemondani.

 

Forgalmas helyen éltünk, néhány ház távolságra a főúttól. A buszmegálló közelsége miatt, elég sok ember haladt el a házunk előtt. De a véletlen — vagy valami csoda folytán — odaköltözésünk után egy évvel, mégis lett kutyánk. Ő választott minket. Egyszerűen beköltözött. Kinézte magának a legbiztonságosabb helyett a teraszunk alatt, és elhelyezkedett. Egy reggel erre ébredtünk. Van kutyánk. Egy csodaszép, hosszú szőrű, barna szemű, farkasféle. De nem hasonlított az eddig ismert farkaskutyákhoz. A férjem azonnal beleszeretett, neki mindig is ez a fajta jelentette az igazi kutyát. Azt azonnal láttuk, hogy valahogy elveszhetett, mert rendkívül tiszta és gondozott állat volt. És azt is, hogy csak átmeneti szállást keresett, mert az alatt a pár hónap alatt — amíg velünk volt — senkit nem engedett közel magához. Tudatta velünk a maga módján, őt meg fogják találni, mert van gazdája, akit imád.  Mivel mi befogadtuk megvédi a házunkat és a kertünket, de köszöni, mást nem kér. Szeretetet sem. És ezt be is tartotta. Mi persze mindent megtettünk, hogy ráakadjunk a gazdájára. Plakátokat ragasztottunk városszerte, hirdetést adtunk fel és szóltunk mindenkinek, segítsen.

Pár hónap elteltével aztán, egy délelőtt megtörtént a csoda. Hét vége volt, a kertben dolgozgattunk, a kutya a járókelőket figyelte, mint máskor. Csak egy halk vakkantást hallottunk, és mire odanéztünk ő már repült le a teraszról, egyenesen egy tízéves forma kisfiú nyakába. Nem ugrált, nem vakkantott, csak állt két lábon, mellső lábai a kisfiú nyaka körül, gyönyörű feje a vállán. És sírtak. Mind a ketten. A legényke ember módján, a másik kutya módján. Szótlanul, könnyes szemmel néztük őket, és mindent megértettünk.

Később a fiúcska édesapja mesélte, hogyan veszett el. Mennyit keresték, és a véletlent, ami ide vezette őket. Mert a kutyából legenda lett. Az emberek egymásnak mesélték, hogy ül a teraszon, amíg embereket lát nem alszik, aki csak ránéz tudja, vár valakire. Ő is egy munkatársától hallotta, elmesélte a kisfiának és a gyerek rögtön tudta, ez csak Lédy lehet. Mert azt is megtudtuk most már, így hívták. Mi nem adtunk neki nevet. Biztosak voltunk benne, egyszer rátalál a gazdája.

Hálából, mert nálunk lakhatott, megígérték kapunk a legközelebbi alomból egy kiskutyát. Mi persze boldogan vártunk, hiszen ha egy kicsit is fog hasonlítani a vendégünkre, gyönyörű lesz. És ó-német, mert most már ezt is tudtuk. Gyönyörű, komoly kerítést építettünk fából, biztonságos kapuval, tehát jöhet a kutya.

És Lord megérkezett. A nevét hozta magával, de nagyon ráillett. Persze az csak jóval később derült ki, hogy csak látszólag. Pedig mindent elkövettünk, hogy komoly, okos kutyánk legyen, ha már ilyen szépnek született. Mert gyönyörű volt és fenséges. Hatalmas ezüstös szőrmegallérral a pofácskája körül, hihetetlen nagy barna szemekkel, királyhoz méltó tartással.

Amíg el nem érte a kétéves kort, semmi nem tűnt fel nekünk. Bumfordi volt, játékos és végtelenül vidám. Megpróbáltuk persze következetesen nevelni, erre-arra rászoktatni, kevés sikerrel. Időnk sem sok volt, hiszen a gyerekek iskolában, mi dolgoztunk, de mindet megpróbáltunk. Ráadásul, abban az időben édesanyám is odaköltözött hozzánk a nagynénémmel. Neki valamivel több ideje volt, és ráadásul mindig jól értett az állatok nyelvén. Tehát átvette a kutya nevelését.

Sajnos egy idő után kiderült, minden hiába. Lordot a legegyszerűbb dolgokra sem tudta megtanítani senki. Még arra sem, hogy „gyere ide”!  A mi gyönyörű kutyánk egyszerűen  b u t a  volt.

Csak állt, félrehajtva gyönyörű fejét, és nem értett semmit. Egyetlen dologra volt képes. Egész nap sétált hűségesen a kerítés mellett. Kísért mindenkit, aki elhaladt előttünk. Szó nélkül, de nagyon nagy átéléssel. Mivel a buszmegálló miatt meglehetősen sok ember haladt el előttünk, Lord estére hulla fáradtan omlott le fekvőhelyére. Aztán másnap reggel kezdte újra. Annak örült a legjobban, ha valaki be akart jönni. Akkor még ugatni is hajlandó volt, mert egyébként mintha néma lett volna. Meg sem szólalt.

De a vendégeket imádta. Volt még egy gond. Lord kutyánkat elkezdte mindenki szeretni. Hétvégeken, közeli és távolabbi szomszédaink családostól jöttek csodálni őt. És persze nem üres kézzel. Finomabbnál finomabb falatokkal. Hiába könyörögtünk, hogy ne tegyék. Féltünk, a kutya nagyon megszokja, és nem tudtuk hogyan fog reagálni hétközben, amikor nincs jutalomfalat. És igazunk lett.

A hétvégi ajándék-falatkáknak az lett a vége, hogy Lord koldulni kezdett. Azt nem tudta felfogni, miért csak időnként kényeztetik. Hiszen annyi, de annyi embert elkísér hűségesen nap, mint nap. A kerítés mellett. Tehát a finom falat mindenkitől járna. Azt mindenki megszokta, hogy a kutya szó nélkül baktat reggelente a kerítés mögött, de azt már nehezen viselték, hogy minden átmenet nélkül, váratlanul két lábra emelkedik és hirtelen, áthajolva a kerítésen, arcon csókolja őket. Hajnalban, még félálomban, amint éppen a buszhoz igyekeznek. Persze, nem tudtak rá haragudni, de átszoktak az út másik felére. Ezt meg Lord nem tudta megszokni, tehát ugatott. Minden reggel, amikor az emberek dolgozni indultak.

Mindent kipróbáltunk, néhány napra még meg is kötöttük, de hiába. Szinte megállás nélkül ugatott, ő, akinek azelőtt a hangját sem lehetett hallani. Történt valami, amin mi emberek nem tudunk változtatni, ezt éreztük. De teljesen tanácstalanok voltunk.

A kertszomszédunk sietett segítségünkre. Kicsit távolabb az üdülő övezetben laktak a szülei. Ők is ismerték Lordot, szívesen magukhoz vennék. Messze a forgalmas úttól, emberektől, egy fákkal és bokrokkal körülvett csendes telken. Ott talán nyugalmat lelhet.

Igen nyugalmat, mert közben rájöttünk, a mi „buta” kutyánk egyszerűen csalódott az emberekben. Velünk továbbra sem volt semmi baja, de azok, akik a kerítés mellett sétálnak nap, mint nap, azok mélyen megbántották. Azokat ezentúl nem kísérgetni kell, hanem megugatni. Míg világ a világ.

 

Tehát Lordot elajándékoztuk, a kertbe nyugalom költözött. Túlságosan is nagy nyugalom.

De nem sokáig.

 

 

 

10 év 15 komment

Muszáj róluk megemlékezni. Nagyon fontos szereplői voltak az életünknek. Ma már tudom, ha nem lettek volna, sok minden másképp alakul, és sok csodálatos pillanatról maradunk le. Nélkülük nem lett volna teljes az életünk.*

 M a c i

 

A kép, sajnos nem róla készült. De bizton állíthatom ez ő. Egyszerű, kis keverék kutyus volt. És családunk első kutyája. A legelső családi házunkba költöztünk, amikor kaptuk. Előzőleg társasházban éltünk, és eszünkbe sem jutott, hogy kutyát tartsunk.

De most, hogy udvarunk lett, egy nagyon csöndes kis utcában élhettünk, valahogy azonnal hiányozni kezdett. Egy kutya.

 

A kertszomszédunk egy tündéri öreg hölgy volt. Irma néni. Ma is állítom, valami csoda folytán itt ragadt a 18. századból. Olyan volt, mint egy nagyon finom, kézzel készített, ódon csipke. Mindig feketében járt. Törékeny, szinte légies alakját bársonyos kelme ölelte, óvón. És zsabót hordott! Olyan igazit, hófehér, keményített csipkéből. Volt, hogy naponta kétszer-háromszor is lecserélte, hiszen amiben a piacon járt, abban már nem mehetett templomba, és ha hozzánk átjött, akkor is másikat vett. Tiszteletből. Mert persze muszáj volt megkérdezzem, hiszen eddig én még ilyennel nem találkoztam. Nem volt nagy távolság a két ház között, ráadásul a lakások bejáratai, pontosan szemben voltak egymással. Kérésére egy kiskaput nyitottunk a két bejárat közé, ami csak akkor volt zárva, ha Irma néni nem volt otthon. Ha valahonnan hazaérkezett az volt az első, hogy a kiskaput nyitotta, mert ez jelezte nekünk, megérkezett, bármire szükségünk van, mehetünk.

Nos, Macikát tőle kaptuk egy nap, ajándékba. A nevével együtt, és a kiskutyával egy cica is érkezett: Morcika. Bizton hitte, a két kis állat testvérként fog felnőni. A cicust persze megtartotta magának, mert míg mi oda nem költöztünk teljesen egyedül élt.

Hogy honnan szerezte, soha nem tudtuk meg, de nem is volt fontos, boldogok voltunk, mert végre volt kutyánk. Nem is akármilyen. Először is, gyönyörű. Az alapszíne fehér, de szinte teljesen betakarta egy zsemleszínű fedőszőr. Amikor nagy ritkán szaladt, akkor lehetett igazán látni milyen különleges bundája van. A pofácskája (de maga az alkata is) leginkább a puliéra emlékeztetett, ha a szemét szerettük volna látni, meg kellett keresnünk.

Persze mire felnőtt, teljesen elrontottuk. Tapasztalatunk semmi, agyonszerettük, agyondédelgettük. Mi is és persze Irma néni is. A cicával együtt. Mert valóban testvérek lettek. Na-ná, hogy Morcinak volt több esze, rendre kihasználta a mi kutyusunkat. Számtalanszor láttuk télen az ablakból, hogy felkapaszkodik Maci hátára és úgy mennek át a szomszédba, mert ugye, egy kényes macska nem lép bele a hóba. Főleg, ha van kéznél egy csupaszív kutya, aki átviszi. Rendszeresen, egy nyávintásra. Hűvösebb napokon, már meg sem lepődtünk, hogy a kutya bundájába takarózik. Az meg nem moccan, nehogy felébressze.

Mondjuk, erről a szokásáról le kellett mondania Morcinak egy idő után, mert a mi kutyusunkról kiderült, hogy a világ lustája. És ez néhányszor életveszélybe sodorta, amúgy imádott cica testvérét.

Mert bizony, ha Maci elaludt, bármi előfordulhatott. Leggyakrabban az, hogy legurult a lépcsőről. Annyira elaludt. Mivel a cicus a hátán aludt (szintén jó mélyen), előfordult, hogy ő került alulra. Na, akkor baj volt, mert nyivákolhatott bármeddig, a kutyus nyugodtan aludt tovább. A macskán. Bár lehet, hogy hallotta, csak lusta volt mozdulni. Vagy ilyenkor mutatta meg, hogy ő mégiscsak egy kutya? A macska meg az “ősi” ellenség? Na, persze! Álmában! Mert ébren soha meg nem bántotta volna.

Nem egyszer kellett kikotorni alóla a cicát. Észre sem vette. De nem ez volt az egyetlen szokása.

Mivel távol állt tőle a házőrzés, ha mi elmentünk otthonról, ő is sétára indult. Persze mindig megvárta, míg eltávolodunk, és a mai napig nem tudom, hogyan csinálta, de bármikor értünk haza, ő már a kapuban ült, és várt bennünket. És mindig kívül. Védte a kaput. Kívülről. Ezt sem tudtuk neki megmagyarázni, hogy nem így kell csinálnia. Persze mást sem. Mármint például, hogy lopni csúnya dolog. Mert lopott rendszeresen. A közelben lévő piacról, és csak egy kofától. És kizárólag őszibarackot. Amit aztán jóízűen el is fogyasztott. Pedig volt a kertben is ebből a gyümölcsből. Bármikor ehetett volna. De nem, neki az nem kellett. Sokáig nem jöttünk rá, miért csinálja. A kofa néni nem haragudott, a végén már kísérletezett is vele. Direkt tett Macinak a földre a gyümölcsből, vagy odakészítette egy kis tálkára. De nem, a mi kutyánknak, csak a ládából kellett, és akkor, amikor azt hitte, senki nem látja. Tehát lopott! Nem a barack volt a lényeg.

De mindezt olyan bájosan és ügyesen csinálta, hogy a végén látványosság lett belőle. És imádta mindenki.

Ez volt a szerencséje, mert voltak ennél azért durvább dolgai is. Mint már mondtam, végtelen lusta kutyus volt. Képes volt menet közben simán elaludni, épp ott ahol volt. Például piacra menet, ha éppen elfáradt. Mivel rendszeresen az út közepén közlekedett, hát nem egyszer előfordult, hogy ott esett össze, és elaludt. Igen ám, de jött a busz. Dudálás. Semmi. Kutya az út közepén, kiterülve. Első alkalommal a sofőr rémülten megállt, leszállt, megnézte. Elképedve látta, a kutya alszik. Rákiabált, semmi. Mégegyszer, semmi. Szerencsére, egy arra járó szomszéd felismerte, szépen félre húzta kutyusunkat, az aludt tovább, és a busz is haladhatott.

Legközelebb már maga a sofőr húzta félre az alvó állatkát, nem probléma, nagyon megszerette.

És persze szólt a kollégáknak is, tudjanak róla. Macit kezdte már a fél város ismerni. És szeretni.

Persze, ez nagyon régen történt. A mai forgalom mellett nem hiszem, hogy ezt megtehette volna.

Így ment ez évekig. Egyszer azonban nagy bajba sodorta a csavargó vére. A hetvenes években, nagyon szigorúan vették az utcák biztonságát. Összeszedték a kóbor kutyákat is, rendszeresen. És ha kiderült ki a gazdája, szigorúan megbüntették.

Történt egyszer, hogy Eszteremet sétáltattam. Maci persze biztonságos távolságból követett bennünket, meg volt róla győződve, most ő aztán láthatatlan. Bátran sétálhat. Igen ám, de a sintér erről mit sem tudott, hogy hozzánk tartozik. Észrevette és lecsapott rá. Többen voltunk fiatal anyukák, rémülten figyeltük, mi történik. A férfi persze hangosan érdeklődött, kié az elfogott eb. És én, bár a mai napig nagyon szégyellem, de ijedtemben letagadtam imádott kutyánkat. És a többiek is, pedig mindenki ismerte. 

De azt is tudták, mi fog történni, ha kiderül az igazság. Így aztán Macit elvitte a sintér. Sírva mentem hazáig, és addig sírtam, amíg a párom haza nem érkezett. Irma nénivel együtt, mert persze ő is megtudott mindent. Miután elmeséltük a történteket, ki kellett találni hogyan szerezzük vissza Maci kutyát. Mert arról szó sem lehet, hogy otthagyjuk, hiszen egy-két nap múlva elaltatják, ha valaki nem jelentkezik érte. Ez volt akkoriban a törvény. Szerencsére az én csupaszív párom már másnap elment és visszahozta. Úgy tett, mintha soha nem látta volna, és azt mondta, a gyerekeknek akar meglepetésül egy kutyust kiválasztani. Mint később mesélte, Macinak a szeme sem rebbent, úgy viselkedett, ahogy kellett. Nem ismerte fel a gazdit, csak otthon. Örülni én még kutyát így nem láttam.

Persze mondanom sem kell, változni nem változott. Minden maradt a régiben. Egyedül a sintér nem tudta soha többet elkapni. Mert arra nagyon vigyázott, egész további életében.

Később néhány évig még halottunk a dolgairól, ha régi szomszédokkal találkoztunk, ugyanis a házat eladtuk, és Maci kutya ottmaradt. Az új tulajdonossal. Sajnos nem tudtuk magunkkal vinni, hiszen én egy tízemeletes házba költöztem a gyerekekkel, a párom albérletbe.

Váltunk; a régi életünktől, Macitól, Irma nénitől és Morcitól.

De az élet ment tovább. És akkor ugyan még nem tudtuk, de a kutya továbbra is nagyon fontos szerepet kapott a mi kis életünkben.

 

Hamarosan…

Gazsi Anna Szerző még nincsenek barátai.
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.