Gazsi Anna : Kutyáink IV.rész

Ma is csodálatos kutyáink vannak. Farkasok. Velük teljes az életünk. De most “A” kutyáról fogok írni.*

L é d y

 

Hát igen. Ilyen volt, amikor először megpillantottuk. Egy varázslatosan szép, kicsi kuvasz. Az első tanyánkon kaptuk egy távolabbi szomszédtól, amikor Artúr, a vizsla ugye a városba költözött. Mert hogy egy tanyasi ház kuvasz nélkül semmit sem ér. Ezt eddig nem is tudtuk, de az évek során, amíg velünk élt, bizonyossá vált. A mi életünkben ő volt “A” kutya. Lédynek neveztük el, amit a szomszédaink nagyon nem értetettek, hiszen a többi kuvasz vagy Tisza, Bundás, vagy éppen a Bodri nevet kapta, csak a miénk büszkélkedett ilyen nemes névvel. De számunkra ő már picike korában is egy hölgy volt. És különleges.

Pedig az első nálunk töltött napján már kiderült, beteg. Nagyon beteg. Parbós. Ez egy szörnyűséges kutyabetegség, felgyógyulni belőle szinte lehetetlen. Később tapasztaltuk, főleg a kuvaszaink voltak hajlamosak erre a kórra.

Persze elképzelni sem mertük mi lenne, ha belehalna. A párom egy héten keresztül minden délelőtt húsz kilométert autózott a picivel, hogy infúziót kaphasson. Rendre úgy vezetett, hogy egyik kezével a kutyust simogatta, a másikkal a kormányt fogta. És bizony, éjszakánként a pici beteg mellette aludt, egy puhára bélelt dobozban. Egyetlen pillanatra nem hagyta magára. Akkoriban mi csak hétvégén találkoztunk, de naponta telefonált, mi a helyzet.

Óriási megkönnyebbülés volt, amikor a második hét végén Lédykénk a pici farkát csóválva, mosolyogva elénk szaladt. Igen, mosolyogva. Mert ő azt is tudott. Soha előtte és azóta sem találkoztam olyan kutyával, aki erre képes lett volna.

Nekünk ajándékozta az életét. És éreztük végig, számára mi vagyunk a legfontosabbak. Mindenkit szeretett a családban, de az első mindig a párom volt. Különleges kapcsolat alakult ki közöttük.

Akinek volt kuvasza az tudja, mennyire büszke és öntörvényű állatok. Lédy is ilyen volt. Egyetlen szokását kivéve. Először nekünk fel sem tűnt, de aztán lassan rájöttünk, tudatosan csinálja. Ugyanis minden áldott reggel, ha a páromat meglátta, odasétált, és a jobb kezét megnyalta. Ha véletlenül valamit tartott benne, azt egyszerűen le kellett tennie, mert addig a kutya nem hagyta békén. Ez a kézcsók mindennapi szertartássá vált nála, és mi egy idő után rájöttünk, miért. Akkor, amikor beteg volt, és a párom naponta vitte autóval infúzióra, ezzel a kezével simogatta, végig az úton. Hogy ne féljen. És az a pici kutya, bár félig kómában volt, megjegyezte ezt, és felnőtt korában sem felejtette el. Megköszönni.

Amíg velünk volt, a házunkat kuvaszok védték. És a főnök mindig Lédy volt. Általában két kiskutyát hagytunk meg, így a létszám állandósult, ők mind a gyerekei voltak. Évente egyszer ellett, általában négy-öt kiskutyát. Kizárólag csak kuvaszokat. Pedig csak az első tüzelésénél döntöttük el mi, ki legyen a párja.

A másodiknál már ő döntött és egy életre választott.

Mex egy csodálatosan szép dobermann volt. A gazdái tőlünk pár kilométerre vettek egy kis tanyát pihenőháznak, és csak hétvégeken használták. Budapestről jöttek, pihenni. A két kutya hamar összetalálkozott, hiszen kerítés híján, szabadon kószálhattak. És elválaszthatatlanok lettek. Mex a hétvégéket rendszeresen nálunk töltötte, pénteken a gazdái a bejárat előtt kirakták, és vasárnap délután, mikor már hazaindultak bejöttek érte. Mi, emberek is nagyon jól összebarátkoztunk.

Kiskutyák természetesen minden évben születtek, de csakis, kizárólag kuvaszok. Dobermann soha. Olyan csodálatos kis lények voltak, hogy nem okozott nehézséget őket elajándékozni. Sorban-állás volt értük. Mi még az első alomból hagytunk két fiú kutyát. Szultán és Lord évekig testőrködött körülöttünk, de az irányítás Lédyé maradt.

Egyszer aztán, tüzelési időszakban a két fiú eltűnt. Soha többé nem kerültek elő. Valószínű, a nagy udvarlásban túl messzire kóboroltak, vagy a harcban vesztették az életüket. Nem tudni.

Ebben az évben megtartottuk mind az öt kiskutyát, akik születtek. Nem is gondoltunk arra mekkora terhet akasztunk szeretett kutyánk nyakába. Persze segítettünk neki rengeteget, de öt kisördög felnevelése meghaladta az erejét. És a mi Lédynk intézkedett. Egyik délelőtt, amikor a kis csapat olyan kéthónapos lehetett, egyszerűen kiválasztott három kiskutyát, kisétált velük a tanyából. Pár óra múlva egyedül jött vissza. Elképzelni sem tudjuk, mit tett velük. De ő megszokta, hogy két gyerek van körülötte, és tette, amit kellett.

Ezt a kettőt, mint az előzőeket is hihetetlen szeretettel vette körül és csodálatos kutyákat nevelt belőlük.

Az alatt a tizenkét év alatt, amit velünk töltött sok csodálatos élményben volt részünk. És persze kalandban is. Szomorúban és vidámban egyaránt.

Volt például, hogy csirkevágáskor felfogadtunk két szomszédot segítségnek. Pár csirkét levágtunk előre, hogy legyen mit tisztítani és mi ketten elindultunk bevásárolni. Mikor egy óra múlva hazaértünk a két szomszéd szegény ott állt a csirkék mellett haptákban, mozdulatlanul. Pár méterre tőlük Lédy kutya, szigorú szemmel figyelve. Kiderült, a csirkék közelébe sem mehettek. A kutya nem engedte. Mi elmentünk, onnantól ő parancsolt. És a csirkéket meg kellett védeni.

Vagy, mikor a másik szomszédunk volt kénytelen több órát tölteni egy szénaboglya tetején. Azt gondolta ugyanis szegény — mivel kicsi kora óta ismeri Lédyt —, nyugodtan besétálhat az istállóba, ha nem is vagyunk otthon. Velünk ugyan megbeszélte, de a kutyával nem. Hát így járt. Na, meg is jegyezte egy életre.

Rendszeresen megcsinálta velünk azt, hogy sérült beteg kutyákat hozott a házhoz. Aztán szépen megvárta, míg meggyógyítottuk, felhizlaltuk őket. Mikor látta, minden rendben, szépen elüldözte őket a háztól. Akkor már nem volt kíméletes.

Mex közel tíz évig volt a párja, és mikor egy szép napon örökre elaludt, nem született több kiskutyánk. Lédy nem állt szóba más kutyával, soha többet.

Teletek az évek, és szépen megöregedett. Egyre több időt töltött a napon, fájó izületeit gyógyítva és észrevettük, keresi a gyógyfüveket. Kamillát, pásztortáskát, sőt a körömvirágra is rákapott. Ámulva néztük.

Tudtuk persze, hogy hamarosan elveszítjük és nagyon féltünk attól a naptól.

Meleg őszi délután volt. Már napok óta csak a szokott helyén heverészett, szundikált. A teraszon pihentünk, amikor észrevettük, bizonytalan léptekkel felénk indul. Mind a ketten tudtuk ez az a pillanat. Odamentünk hozzá és lekuporodtunk, oda, ahol eddig feküdt. Lédy imádott gazdája ölébe hajtotta a fejét, a mancsát pedig az én kezemre tette. Az elkövetkező percekben nem vette le rólunk a szemét. És mi láttuk, könnyezik. Nem emlékszem mennyi időt töltöttünk el így, csak arra eszméltünk a kutya szeme csukva és ő már messze jár.

Nehéz napok következtek, és mi megfogadtuk, kuvaszunk nem lesz többé. A gyerekei, akiket nekünk hagyott, sok évig szolgáltak még, de már semmi nem volt olyan, mint mikor az anyjuk élt.

Szinte megkönnyebbültünk, amikor egy napon ők sem jöttek haza.

Kívánom, tapasztalja meg mindenki, milyen érzés az, amikor egy kutya a barátjának választja.

Egy életre.

Legutóbb szerkesztette - Gazsi Anna
Szerző Gazsi Anna 32 Írás
60 éves múltam. Egy pici tanyán élek egy gyönyörű erdő közepén. Boldog vagyok,mert akit és amit szeretek az itt van velem.A természet az befogadott,emberrel csak akkor találkozom ha én szeretném. De néha fel sétálok a magam teremtette kis világom legmagasabb tornyába és tágra nyílt szemmel csodálkozom rá, a körülöttem lévő világra.