Gazsi Anna : Kutyáink III. rész

Lord csodálatos helyre került. Egy csöndes, mindentől távol lévő kertbe. Persze meglátogattuk, de hamar kiderült, csak zavarjuk. Vagy is inkább megzavarjuk. Megszerette új gazdáit és nyugalmat lelt. Sokáig élt békében, nyugalomban. Hiszem, hogy megbocsátott nekünk.*

 

A r t ú r

 

Lord csodálatos helyre került. Egy csöndes, mindentől távol eső kertbe. Persze meglátogattuk, de hamar kiderült csak zavarjuk. Vagyis inkább megzavarjuk. Megszerette új gazdáit és nyugalmat lelt. Sokáig élt békében, nyugalomban. Hiszem, hogy megbocsátott nekünk.

 

Sokat keresgéltem, mire rábukkantam erre a gyönyörű kutyára. Mert sajnos Artúrról nem készült fénykép. De nagyon hasonlítanak.

Igen Artúr, mert ő volt a következő lakója gyönyörű kis kertünknek.

A 80-as évek végén jártunk, Budapesten dolgoztunk, és nagyon nem tetszett nekünk, ami körülöttünk történt akkoriban. Megjelentek a koldusok, már nem mehettünk este csak úgy a Szigetre sétálni, a párom munkahelye csődbe ment, szóval megérkezett a rendszerváltás. Igazából nem tudtunk vele mihez kezdeni, a mi korosztályunk csak dolgozni tanult meg, és tisztességesen megélni, anélkül, hogy bárkit el kellene taposni. Nagyon hamar kiderült, mi nem vagyunk arra már alkalmasak, hogy talpon maradjuk ebben a kegyetlen és törtető új világban, tehát lépnünk kellett.

Kiszállunk és megpróbálunk berendezkedni az önellátásra. Ekkor vettük az első tanyánkat, családunk átmenetileg kettészakadt. A párom levonult megteremteni a mi kis házi gazdaságunk alapjait, mi maradtunk a gyerekekkel, az iskola miatt.

Artúrt egy kecskeméti állatorvos ismerősünk adta ajándékba a páromnak. A tanyára. Egy kamasz vizslát. Nagyon gyorsan, napok alatt kiderült — rossz ötlet volt. Nem érezte ott jól magát, állandóan a páromon lógott és árnyékként követte. Aztán amikor egy alkalommal még az ágyába is befeküdt, a gazdi szépen autóba rakta a pimasz kamaszt, és azonnal elhozta nekünk.

Én akkor még élőben soha nem láttam vizslát. Fogalmam sem volt, hogy létezik ilyen gyönyörű és különleges jószág. Volt azóta még néhány kutyánk, de Artúrnál ragaszkodóbb és emberimádóbb nem volt köztük. Eleinte azt hittük, mindegy neki, csak ember legyen, de hamar kiderült azért mégsem. Ugyanis kiválasztotta magának az akkor még csak tizenhárom éves Eszteremet, és ő lett imádata tárgya. Persze a szerelem kölcsönös volt, mondanom sem kell.

Ő volt az első és egyben az utolsó kutya, aki velünk élt bent a házban. Persze eleinte hallani sem akartam róla, de be kellett látnom, semmit nem tehetek. Ugyanis rövid szőrű kutya lévén… fázott. Állandóan. Bár a mai napig állítom direkt csinálta. Hiszen végül is vadászkutya!? Genetikailag!

De nem! Őkelme fázott, és ez nem volt elég! Vacogott! Látványosan, és olyan hangosan, hogy a harmadik szomszédban is hallották. Volt egy vastag, meleg kötött mellényem. Olyan mohazöld színű. Mikor kitettük Artúrt az udvarra, ráadtam, sőt az ajtó mellé letettünk egy vastag plédet is. Ha netán le szeretne ülni. Gondoltuk minden rendben, ennyi elég lesz. Most már nem fázhat. Aha! Artúr a következőt cselekedte. A kötött mellényt szépen a feneke alá ügyeskedte, ezáltal a fél vállról a gönc lecsúszott. Aztán rátelepedett a plédre az ajtó mellé, kétoldalt szépen beszívta a pofáját, így aztán az alsó és felső fogsora részben láthatóvá vált. És v a c o g o t t! Hangosan. A buszmegálló miatt ugye elég nagy volt a gyalogos forgalom a házunk előtt, hát mit mondjak. Ember nem volt, aki nem állt volna meg röhögni. A vacogó, barna vizslán, akinek a válláról félig le volt csúszva egy mohazöld, kötött mellény.

A mi kutyánk megint látványosság lett a környéken. Mert, bár bent élt velünk a lakásban, ha néha kimerészkedett, ragaszkodott a mellényéhez. És a fenti jelenetet rendszeresen eljátszotta. A környék legnagyobb örömére.

Aztán pár hónap múlva, kiderült van még egy dilije. A kutyalányok. Egyszerűen nem tudott parancsolni a vérének. Pillanatok alatt akkora háremre tett szert, hogy bármelyik pasa megirigyelhette volna.

Persze mindig meglógott, állandóan reszkettünk, milyen állapotban jön haza. Mert ugye küzdeni kellett a többi udvarlóval. Néha úgy megszaggatták, alig ismertük fel. Aztán egy nap megtörtént a baj.

Artúr megint udvarolni szökött át a kerítésen és egy hegyes léc feltépte a hasát. Az volt a szerencséje, hogy még fenn voltunk, és kirohantuk a nyüszítésre. Borzalmas látvány volt, ma sem tudom, hogy jutottunk el az állatorvosig. A doktor egy órán keresztül műtötte, és semmi jóval nem biztatott.

Persze bőgve mentünk haza, elsiratva a mi gyönyörű vizslánkat. Azután másnap reggel, mikor szorongva beléptem a szobába — ahová a műtét után lefektették —, Artúr a szokott arckifejezésével, csillogó szemmel ismert fel. És most kivételesen nem vacogott. Vigyorgott!  Szabályosan, és az orvos szerint órák óta.

Mint aki tudta, minden rendben, megúsztam!

Minden ment a maga útján tovább, egészen addig, amíg elérkezett az idő, hogy a házunkat eladjuk, és végleg tanyára költözzünk. A gyerekek akkor nem jöttek velünk, egyedül szerettek volna boldogulni. Mi persze hagytuk, lakást kaptak, de mivel egy társasházba költöztek, és nem volt, aki Artúrral legyen napközben, új gazdát kellett neki találni. Nem volt nehéz, mert egyik barátunk erdész lévén már régen könyörgött érte. Most végre elvihette, tudtuk, jó helye lesz kedves kutyánknak, és végre azt csinálhatja, amire született. Vadászhat. Esztertől sem kell elszakadnia, akkor találkoznak, amikor akarnak.

Úgy is lett, kivéve egy dolgot. A vadászatot. Mert az nem ment. Percig sem. Abban a pillanatban, amikor az első lövés eldördült, Artúr, mint a szél, otthagyva csapot-papot-vadászt, hazarohant.

Mint később megtudtuk, új gazdája egy darabig erősen törte a fejét, vajon milyen feladatra alkalmas gyönyörű vizslája. Mert vadászatra nem, az hamar kiderült.

Persze nem tartott sokáig rájönnie, milyen mérhetetlenül vonzódik Artúr a másik nemhez. Így aztán minden megoldódott. Sok kutyalány örömére a mi szerelmetes kutyánk élete végéig azt csinálhatta, amihez a legjobban értett.

K i s k u t y á k a t.

Legutóbb szerkesztette - Gazsi Anna
Szerző Gazsi Anna 32 Írás
60 éves múltam. Egy pici tanyán élek egy gyönyörű erdő közepén. Boldog vagyok,mert akit és amit szeretek az itt van velem.A természet az befogadott,emberrel csak akkor találkozom ha én szeretném. De néha fel sétálok a magam teremtette kis világom legmagasabb tornyába és tágra nyílt szemmel csodálkozom rá, a körülöttem lévő világra.