A kiscsoport év végi ünnepi műsorát követően, miután Jutkával letáncoltuk a palotást, azt mondta az óvó néni, hogy ti egymásnak lettetek teremtve —, de senki nem figyelt akkor erre, hacsak táncpartnerem szülei nem. Juditot balettre taníttatták és ezután a Nagyváradi Állami Színház aktív gyermekszereplője lett, miközben drága jó szüleim engem meg hegedűre adtak Boda Boriska nénihez a Belvárosi Zenedébe —, de mindvégig iskolatársak maradtunk.
Jutkából igen szép-kecses mozgású leány lett és a fiúk sorra gyűjtötték be kosaraikat, ha Jutihoz merészkedtek, így magam az óvatosságot választottam és sohasem próbálkoztam Jutkánál. Annyira bevehetetlennek látszott, hogy bezárkózottsága miatt egyszerűen csak konzervlánynak hívtuk…
Még együtt ballaghattam vele az utolsó kicsengetést követően és én voltam az a szerencsés, aki Jutkának az egyik kezét foghattam ballagáskor, míg így utánagondolva a másik kezét meg maga a sors foghatta, és valósággal húzta-kitépte kezemből, hogy mielőbb elválasszon minket — örök időkre.
Jutka Bukarestbe került és a Román Állami Operaházban folytatta karrierjét balett táncosnőként, de én erről mit sem tudtam… Érdekes fintora lehetett a sorsnak az, hogy magam meg ugyancsak Bukarestben tölthettem le a sorkatonai szolgálatom egy részét, majd a későbbiekben ugyancsak a román fővárosban tanulhattam fényképészetet két éven át és anélkül, hogy csak egyszer is találkoztunk volna —, jóllehet egy alkalommal jártam az Operaházban, ami nagy élmény volt.
Majd elérkezett váratlanul a tízedik érettségi találkozónk, ahová Jutka is eljött. Tulajdonképpen mi ketten voltunk azok, kik még nem házasodtunk meg.
Jutka mellettem ült és várta, talán mondok valamit, és ezt mintha megéreztem volna —, majd megkérdeztem tőle, tudtad-e, hogy a diákévek folyamán mi fiúk egyszerűen csak konzervlánynak hívtunk? — Persze, tudtam és azt is, hogy ezt te találtad ki — válaszolt elérzékenyülten, majd váratlanul megkérdezte, igaz-e, hogy eljegyzés előtt állok(?) —, és én mélyen lesütöttem szemeim és egyszerűen a vendéglői asztal lelógó abroszával kezdettem játékba — ujjaimmal. De Jutka csak folytatta, hogy az idők folyamán, hány meg hány eljegyzési karikagyűrű gurult el ellentétes égtájak felé, de zsebeimben azok a gyűrűk még együtt lehettek — amikről Jutka már jövő időben beszélt.
Ezután elővette és megmutatta útlevelét-repülőjegyét, melyek Amerikába szólították, hogy ott helyi óvodásokat tanítson magyar táncra — meglehet palotásra. — Már csak ez az alkalom tartott vissza, hogy még egyszer láthassalak — zárta be gondolatait.
Majd el?vett egy szépen becsomagolt dobozt és kivett abból egy bádogcsészét, amilyenje csak egy konzervlánynak lehet, és éppen azt, amelyiken az óvodásjelként felfestett fényképezőgép állt. Majd átvettem a fémcsuprot és belenéztem az edény fenekére, hol csupán egyetlen szó volt beégetve —, és pediglen az, hogy: email (zománc). Ha nem látom, nem hiszem el —, mivel csak a látott dolgokig terjedt ki akkor még hitem…
— Minden magányomban ez a csupor végigkísért és a benne lévő felirat reményt-erőt adott — tette még hozzá.
A találkozó már a vége felé tartott. A volt osztálytársak mind hazaszivárogtak. Már csak ketten maradtunk és annyit kérdett még Jutka, hogy e-mail te nem hoztál semmit sem számomra? Hallgatásomon kívül semmit, de ezt csupán magamban-magamnak válaszoltam.
Nem tudhatta, hogy zsebemben tulajdonképpen mi is lapul, így talán csak egy egyszerű konzervnyitóra gondolhatott. Ki tudhatta?
Majd megérkezett a Jutka által megrendelt taxi és elvitte egy szemvillanás alatt őt, aki a markomba volt metszve! A taxis mentségére legyen ámbár — ő nem tudhatta, hogy mi egymásnak lettünk teremtve —, az óvó néni szerint, mégsem elrendelve.
Jutka úgy ment el, hogy mindvégig táncospárjával maradt és akként érkezik majd vissza —, mint aki soha el nem távozott, még csak egy rövid pillanatra sem.
Mátraballa — 2009. szept. 27.
Legutóbbi módosítás: 2010.10.17. @ 11:17 :: Bősze Emil Miklós
