Kutyáink II. rész.

Sajnos ez sem eredeti fénykép. Hasonlít, de Lord sokkal-sokkal szebb volt – német juhász. Nem is tudtuk, hogy létezik ez a fajta, míg meg nem ismertük őt. Azaz először az anyját.*

L o r d

 

Ebben a Budapest-közeli, akkor még tündéri kisvárosban hat évig éltünk. Mivel építkeztünk, igazán komoly kerítésünk nem volt, gondolni sem mertünk kutyára. Pedig Macika nagyon hiányzott. Ha csak tehettük meglátogattuk, de igazából nem törődött velünk. Talán megsértődött, hogy nem vittük magunkkal. Minden esetre az volt a legkevesebb, hogy levegőnek nézett bennünket. Ha egyáltalán otthon volt. Mert a csavargásról nem tudott lemondani.

 

Forgalmas helyen éltünk, néhány ház távolságra a főúttól. A buszmegálló közelsége miatt, elég sok ember haladt el a házunk előtt. De a véletlen — vagy valami csoda folytán — odaköltözésünk után egy évvel, mégis lett kutyánk. Ő választott minket. Egyszerűen beköltözött. Kinézte magának a legbiztonságosabb helyett a teraszunk alatt, és elhelyezkedett. Egy reggel erre ébredtünk. Van kutyánk. Egy csodaszép, hosszú szőrű, barna szemű, farkasféle. De nem hasonlított az eddig ismert farkaskutyákhoz. A férjem azonnal beleszeretett, neki mindig is ez a fajta jelentette az igazi kutyát. Azt azonnal láttuk, hogy valahogy elveszhetett, mert rendkívül tiszta és gondozott állat volt. És azt is, hogy csak átmeneti szállást keresett, mert az alatt a pár hónap alatt — amíg velünk volt — senkit nem engedett közel magához. Tudatta velünk a maga módján, őt meg fogják találni, mert van gazdája, akit imád.  Mivel mi befogadtuk megvédi a házunkat és a kertünket, de köszöni, mást nem kér. Szeretetet sem. És ezt be is tartotta. Mi persze mindent megtettünk, hogy ráakadjunk a gazdájára. Plakátokat ragasztottunk városszerte, hirdetést adtunk fel és szóltunk mindenkinek, segítsen.

Pár hónap elteltével aztán, egy délelőtt megtörtént a csoda. Hét vége volt, a kertben dolgozgattunk, a kutya a járókelőket figyelte, mint máskor. Csak egy halk vakkantást hallottunk, és mire odanéztünk ő már repült le a teraszról, egyenesen egy tízéves forma kisfiú nyakába. Nem ugrált, nem vakkantott, csak állt két lábon, mellső lábai a kisfiú nyaka körül, gyönyörű feje a vállán. És sírtak. Mind a ketten. A legényke ember módján, a másik kutya módján. Szótlanul, könnyes szemmel néztük őket, és mindent megértettünk.

Később a fiúcska édesapja mesélte, hogyan veszett el. Mennyit keresték, és a véletlent, ami ide vezette őket. Mert a kutyából legenda lett. Az emberek egymásnak mesélték, hogy ül a teraszon, amíg embereket lát nem alszik, aki csak ránéz tudja, vár valakire. Ő is egy munkatársától hallotta, elmesélte a kisfiának és a gyerek rögtön tudta, ez csak Lédy lehet. Mert azt is megtudtuk most már, így hívták. Mi nem adtunk neki nevet. Biztosak voltunk benne, egyszer rátalál a gazdája.

Hálából, mert nálunk lakhatott, megígérték kapunk a legközelebbi alomból egy kiskutyát. Mi persze boldogan vártunk, hiszen ha egy kicsit is fog hasonlítani a vendégünkre, gyönyörű lesz. És ó-német, mert most már ezt is tudtuk. Gyönyörű, komoly kerítést építettünk fából, biztonságos kapuval, tehát jöhet a kutya.

És Lord megérkezett. A nevét hozta magával, de nagyon ráillett. Persze az csak jóval később derült ki, hogy csak látszólag. Pedig mindent elkövettünk, hogy komoly, okos kutyánk legyen, ha már ilyen szépnek született. Mert gyönyörű volt és fenséges. Hatalmas ezüstös szőrmegallérral a pofácskája körül, hihetetlen nagy barna szemekkel, királyhoz méltó tartással.

Amíg el nem érte a kétéves kort, semmi nem tűnt fel nekünk. Bumfordi volt, játékos és végtelenül vidám. Megpróbáltuk persze következetesen nevelni, erre-arra rászoktatni, kevés sikerrel. Időnk sem sok volt, hiszen a gyerekek iskolában, mi dolgoztunk, de mindet megpróbáltunk. Ráadásul, abban az időben édesanyám is odaköltözött hozzánk a nagynénémmel. Neki valamivel több ideje volt, és ráadásul mindig jól értett az állatok nyelvén. Tehát átvette a kutya nevelését.

Sajnos egy idő után kiderült, minden hiába. Lordot a legegyszerűbb dolgokra sem tudta megtanítani senki. Még arra sem, hogy „gyere ide”!  A mi gyönyörű kutyánk egyszerűen  b u t a  volt.

Csak állt, félrehajtva gyönyörű fejét, és nem értett semmit. Egyetlen dologra volt képes. Egész nap sétált hűségesen a kerítés mellett. Kísért mindenkit, aki elhaladt előttünk. Szó nélkül, de nagyon nagy átéléssel. Mivel a buszmegálló miatt meglehetősen sok ember haladt el előttünk, Lord estére hulla fáradtan omlott le fekvőhelyére. Aztán másnap reggel kezdte újra. Annak örült a legjobban, ha valaki be akart jönni. Akkor még ugatni is hajlandó volt, mert egyébként mintha néma lett volna. Meg sem szólalt.

De a vendégeket imádta. Volt még egy gond. Lord kutyánkat elkezdte mindenki szeretni. Hétvégeken, közeli és távolabbi szomszédaink családostól jöttek csodálni őt. És persze nem üres kézzel. Finomabbnál finomabb falatokkal. Hiába könyörögtünk, hogy ne tegyék. Féltünk, a kutya nagyon megszokja, és nem tudtuk hogyan fog reagálni hétközben, amikor nincs jutalomfalat. És igazunk lett.

A hétvégi ajándék-falatkáknak az lett a vége, hogy Lord koldulni kezdett. Azt nem tudta felfogni, miért csak időnként kényeztetik. Hiszen annyi, de annyi embert elkísér hűségesen nap, mint nap. A kerítés mellett. Tehát a finom falat mindenkitől járna. Azt mindenki megszokta, hogy a kutya szó nélkül baktat reggelente a kerítés mögött, de azt már nehezen viselték, hogy minden átmenet nélkül, váratlanul két lábra emelkedik és hirtelen, áthajolva a kerítésen, arcon csókolja őket. Hajnalban, még félálomban, amint éppen a buszhoz igyekeznek. Persze, nem tudtak rá haragudni, de átszoktak az út másik felére. Ezt meg Lord nem tudta megszokni, tehát ugatott. Minden reggel, amikor az emberek dolgozni indultak.

Mindent kipróbáltunk, néhány napra még meg is kötöttük, de hiába. Szinte megállás nélkül ugatott, ő, akinek azelőtt a hangját sem lehetett hallani. Történt valami, amin mi emberek nem tudunk változtatni, ezt éreztük. De teljesen tanácstalanok voltunk.

A kertszomszédunk sietett segítségünkre. Kicsit távolabb az üdülő övezetben laktak a szülei. Ők is ismerték Lordot, szívesen magukhoz vennék. Messze a forgalmas úttól, emberektől, egy fákkal és bokrokkal körülvett csendes telken. Ott talán nyugalmat lelhet.

Igen nyugalmat, mert közben rájöttünk, a mi „buta” kutyánk egyszerűen csalódott az emberekben. Velünk továbbra sem volt semmi baja, de azok, akik a kerítés mellett sétálnak nap, mint nap, azok mélyen megbántották. Azokat ezentúl nem kísérgetni kell, hanem megugatni. Míg világ a világ.

 

Tehát Lordot elajándékoztuk, a kertbe nyugalom költözött. Túlságosan is nagy nyugalom.

De nem sokáig.

 

 

 

Szerző Gazsi Anna 32 írás
60 éves múltam. Egy pici tanyán élek egy gyönyörű erdő közepén. Boldog vagyok,mert akit és amit szeretek az itt van velem.A természet az befogadott,emberrel csak akkor találkozom ha én szeretném. De néha fel sétálok a magam teremtette kis világom legmagasabb tornyába és tágra nyílt szemmel csodálkozom rá, a körülöttem lévő világra.

5 Komment

  1. Kedves Anna!
    A “Kutyakomédia” c. írásomban megírtam, Rocco hogyan költözött be hozzánk. Nagyon tetszik, ahogy a kutya viselkedéséből kikövetkeztettétek, hogy tudta, keresni fogja a gazdája. Ha odafigyelünk rájuk, rengeteg dologra vissza tudunk következtetni a viselkedéséből. Roccot nagyon szerette a gazdája, de tisztában volt vele, hogy végleg elhagyta. Valamiből megérezte, hogy nálunk megkapja ugyanazt a szeretetet, és ki is kunyerálja a mai napig, de rengeteg szeretetet kapunk mi is tőle. Ő viszont nagyon okos. Mindent ért, és végtelenül szófogadó. Szerencsére a volt gazdája sem bántotta, nálunk meg elképzelhetetlen, hogy megüssük. Nagyon várom a folytatást, hogy alakult a sorsa, visszakerült-e Hozzátok?
    Szeretettel. Tara.

  2. Nem akarok poén gyilkos lenni sőt lehet, hogy nem is az lesz amire gondolok. Volt német juhászunk nekünk is. Ő másképpen de lereagált dolgokat. Persze nekünk embereknek ez nem nagyon tetszett, de ő a kutyaeszivel egészen természetesnek tartotta. Majd megirom egyszer ezt is. Várom a folytatást. Annyit azért sejtetni engedtél, hogy Lord vissza fog térni és abból lesz egy kis kalamajka.

Hagyj üzenetet