Gazsi Anna : Ahogy én látom őket

Egy 50. érettségi találkozó apropóján…*

 

 

 

— Tanár Úrnak Tisztelettel jelentem, osztálylétszám 35 fő, jelen van 35 fő, nem hiányzik senki.

Talán ezzel a mondattal indult az osztály, 1957. szept. 1-jén, egy gyönyörű Duna melletti városban, egy nagyon patinás gimnáziumban. Az első év végéig, persze sok volt a változás. Volt, aki elment, jöttek helyettük újak és bizony volt, aki örökre eltávozott. A negyedeik év végére 34-en maradtak. Tizenhét fiú és tizenhét lány.

 Most ülök egy árnyas padon és nézem őket. Mint mindig, most is megpróbálom felidézni az elmúlt éveket, figyelem, ahogy hol hangosabban, hogy halkabban beszélgetnek, a kialakult kis csoportokat, és ahogy igyekeznek, mint mindig, minden évben mindenkivel beszélgetni, mindenkit megérinteni. Aki eljött. Látni az örömet, hogy újra együtt vannak, a megkönnyebbülésüket érezni, hogy most nem kell újabb gyertyát gyújtani. Ebben az évben nem ment el senki örökre. Igen, mert jó ideje már évente találkozunk. És ha tehetjük valakinek az otthonában… kertjében. Mert ez is fontos lett. Még közelebb vagyunk egymáshoz.

Elmosolyodom. Már megint úgy gondolok rájuk, mint ha közéjük tartoznék. Egy lennék az osztályból. Persze ennek ma már nincs jelentősége, de én „csak” egy feleség vagyok. Egyikük párja. Igaz, már az első találkozón is részt vettem, akkor még barátnői minőségben. Átsuhan az agyamon egy gondolat. Már régen meg kellett volna kérdeznem a párom, vajon miért vitt el az első találkozóra? Ha jól emlékszem, akkor még semmi komoly nem volt közöttünk. Persze mindegy ma már.

Nézem őket, és a gondolatban visszasétálok az időben. Megpróbálok emlékezni az elmúlt évekre. Az ötévenkénti találkozókra. Mert nagyon sokáig így volt. Persze csak az érzéseim vannak. Igazából semmi konkrétum.  Emlékek arról, hogy fontos volt, ott legyünk (talán, ha kettőről hiányoztunk). Vannak néhányan, akikkel igazából soha nem beszélgettem. Pár szó, üdvözlés… ennyi. Néhányukhoz közelebb kerültem, de az is inkább már az utóbbi években történt. Mintha engem is elvarázsolt volna az a ragaszkodás, egymás iránt, amit végig éreztem, mióta ismerem őket.

Azon kapom magam, hogy mint annyi éven keresztül, most megpróbálom kitalálni, mi tartja össze őket.  Ötven év. Majdnem egy emberöltő. Annyira összetartó osztály lettek volna? Sokáig hittem ezt. Ma már tudom inkább a — „csak azért is” — kovácsolta össze őket. Mekkora ereje van ennek az érzésnek is. Megmutatni. Mindenkinek. De elsősorban saját maguknak. Hogy mire képesek. Csak azért, mert gyermekkorukban, abban a patinás gimnáziumban kevesen hittek bennük. Mert felismerték, hogy igenis lehet közöttük, aki a sportban kivételes, a nyelvtanulásban, az üzleti életben, a zenében, mások tanításában, választott szakmájukban… a nagy betűs Életben. Vagy az az egy közülük, aki ma már sok-sok ember számára jelenti a példát. Emlékszem, mindenki könnyes szemmel hallgatta a Bazilikában, amikor a számára egyik legfontosabb napon szeretettel beszélt erről a kivételes kis közösségről. És igen: kellett, hogy legyen közöttük olyan, akinek mindennél fontosabb összetartani az osztályt. Hiszen az élet szétszórta őket. Ma már tudjuk.

Tudom azt is, hogy ezeken az osztálytalálkozókon kívül kevesen voltak, akik napi kapcsolatban álltak egymással. De azt is tudom, hogy bárkinek volt szüksége segítségre, mindig számíthatott a másikra. Létezik egy-egy láthatatlan kapocs, ami összeköti őket. Ez ma már szinte tapintható. Igen, mert azt is meg kellett tapasztalniuk: lesz, akit soha többet nem látnak. És bizony az értük gyújtott lángocskák száma egyre több lesz, az évek múlásával.

És igen: eljön egyszer az a pillanat is, amikor valakinek meg kell gyújtani az utolsó lángot is. Hiszem, hogy lesz, aki megteszi.

És akkor egy távoli, ma még ismeretlen világban újra összejönnek. Immár örökre teljes az osztálylétszám.

 

„Tanár Úrnak tisztelettel jelentem, osztálylétszám 34 fő. Jenen van 34 fő. Nem hiányzik senki.”

Soha többé.

 

Legutóbb szerkesztette - Gazsi Anna
Szerző Gazsi Anna 32 Írás
60 éves múltam. Egy pici tanyán élek egy gyönyörű erdő közepén. Boldog vagyok,mert akit és amit szeretek az itt van velem.A természet az befogadott,emberrel csak akkor találkozom ha én szeretném. De néha fel sétálok a magam teremtette kis világom legmagasabb tornyába és tágra nyílt szemmel csodálkozom rá, a körülöttem lévő világra.