Csillag Endre : Csángó a Libapásztor lányka kútjánál

Nyomtatás

A régi városháza előtti piactéren áll a méltán turista látványosságnak számító Gänseliesel-Brunnen, azaz a libapásztor lányka kútja. Minthogy a hétvégéim általában szabadok voltak, mert az intézeti „piknikek” is munkanapokon szerveződtek, rendszerint szomorkásan csepergő időben, de legalább is a környékbeli hegyek vészjóslóan pipálták a fellegeket, vagy éppenséggel zuhogott, szóval, a hét-végeken, mégha akartam volna sem mehettem volna ki az intézetbe, pláne egyedül nem, a város nevezetesebb régi részeit jártam az Altstadtban. Így vetődtem el egy ritkának mondható, verőfényes, nyári napon a nevezetes piactérre. Szigorú „diétám” – értsd takarékosságom -, ellenére vettem a térbe torkolló egyik utca sarkán álló édességboltban egy zacskó Studentenfuttert (diákcsemegét), ami különféle ismert és kevéssé ismert egzotikus, olajos magvak, mazsola és egyéb szárított gyümölcsök keverékéből állt. Ettől olyan jó kedvem támadt, hogy gyanútlanul, hangosan dúdolni kezdtem, szöveggel együtt, a mogyoró jó ízű ropogtatása közben, a ”Mint a mókus fenn a fán..” kezdetű, úttörő nótát, kétséget sem hagyva a felől, hogy honnan szalasztottak. Ekként közeledtem a nevezetes kúthoz.

A kút peremén sokan ültek, fiatalok, idősebbek vegyesen. Még hallható volt épületestes szövegem, amikor a kúttól hozzám lépett egy, megítélésem szerint, jó hatvanas férfi – aki azért már inkább a hetvenhez van közelebb -, fagylaltot nyalogatva. Középtermetű, erős alkatú öreg volt megkopott, fakó hajjal, de az arcából a szeme még fiatalos elevenséggel csillogott. Megszólított:

– Hallom, magyarul beszélsz, Romániából jöttél?

– Nem én, hanem Magyarországról – válaszoltam.

– Ötvenhatos vagy? 

– Nem. Tanulmányúton járok idekinn. – (Már féltem a kutatóintézetet meg az UNO-Stipendiumot említeni.)

– Én meg gyímesi csángómagyar vagyok – mondta dagadozó mellel az öreg. – Sánta Samunak hívnak – nyújtotta sütőlapát nagyságú, jól kidolgozott tenyerét.

A név hallatán elmosolyodtam, sőt, alig tudtam visszatartani a nevetésemet. Majd én is bemutatkoztam, amit meg sem hallott az öreg.

– Mit vigyorogsz?  Mifelénk ez a név nagyon gyakori.

– Tudod, mikor hiszem el, hogy csángó vagy?

Erre az öreg rázendített:

– „Hej, gyímesi halastó, halastó,

Belestem szekerestül, lovastól,

Gyere babám…”

– Rendben van. Inkább elhiszem, de ne zavarjuk meg a fegyelmezetten fotózó bel- és külföldi turistákat.

Ezután az öreg befejezte a fagyit, öklével akkurátusan megtörölte a száját.

– Te mit csinálsz itt, olyan messze a havasaidtól? – kérdeztem.

– Én Jugón keresztül jöttem vendégmunkásnak, azután itt ragadtam.

– Csak nem azt akarod mondani, hogy nyugdíjas vagy? – kötözködtem vele.

– Azt nem is mondom, mert még mindig dolgozok.

– Aztán miféle lenne az a dolog?

– Két gazdag öreglánynak tartom rendben a háza táját, kertjét. De egyéb szolgálatokat is teszek – mondta az öreg hamiskásan hunyorogva.

– Hát aztán mivel teszed öreg? – kérdeztem rá csúfondárosan. Mire kinyújtotta kisportolt nyelvét és félreérthetetlen nyaló mozdulatokat tett.

– Át akarsz verni, nem?

– Olyannyira nem, hogy most is azért küldtek ide, vigyem haza az egyikőjük kocsiját, innen a sarki cukrászda mellől.

A sarkon tényleg állt egy cukrászda, ahol korábban már én is vettem egy márkáért fagylaltot. Gyanakodva néztem az atyafira. Észrevette. Rám kérdezett:

– Van jogosítványod?

– Van – válaszoltam neki.

– Itt is van nálad? – majd meg sem várva a választ, egy autóhoz vezetett, amiben tényleg benne volt az indítókulcs.

– Igen. Nálam van. De miért kellene az én jogosítványom, ha tied is itt van?

– Azért, mert megittam három sört, és nagyon megbüntethetnének ittas vezetésért – válaszolta az öreg kapásból.- Gyere, fizetek egy fagylaltot – folytatta, amikor látta gyanakvó pillantásomat. Mire én:

– Samu bátyám. A fagyit ugyan elfogadom, de az autóba nem ülök be.

Az öreg felcsattant:

– Nem hiszed tán, hogy meg akarom veled lovasíttatni ezt az autót?!

– De, határozottan az az érzésem támadt – válaszoltam.

– Vegyen neked fagyit az ördög öreganyja! – kiáltotta, majd nekilódult és hamarosan eltűnt a régi városháza körül hömpölygő turistaáradatban. Hosszan néztem utána. Kétségeim támadtak. Az öreg olyan jól játszotta a sértődöttet, hogy akár igaz is lehetett volna a története. Így aztán előléptem az ördög öreganyjává, és megvettem magamnak a szokásos 1 márkás fagyit. Igencsak olyan csángó lehetett ő is, mint én, aki elcsángált a szülőföldjéről. A beszédjén mindenesetre semmi archaikus magyar dialektust sem vettem észre. Soha többet nem találkoztam vele.