Igen, a vétkeim. Mert ugyan kinek nincsenek. És ki ellen követjük el? Persze, hogy azok
ellen, akiket a legjobban szeretünk. Mert ez utóbb mindig kiderül.
És hogy elkövetném-e még egyszer? Ahogy magam ismerem, szinte biztos. A szívem mélyén, ma sem bántam meg. De sajnálom.
Nagyon régen történt. Sokat gondolkodtam, leírjam-e, de annyi mindent megírtam már magamról. És ez is én vagyok.
Mióta elmúltak felettem az évek, bizony gyakran eszembe jut. És nem csak anyák napján.
Igen, az Édesanyámról szeretnék írni. Kett?nk kapcsolatáról.
Gyerekkoromban, soha nem mérlegeltem azt a szeretetet, amit a szüleinkt?l kaptunk. Nem volt rá szükség, mert olyan meleg, bársonyos és puha érzés volt. Hárman vagyunk testvérek, én vagyok a legid?sebb, húgom a középs?, öcsém a legkisebb. Igazából az sem t?nt fel soha, hogy nincs közöttünk különösebben mély kapcsolat. Mert csak szép emlékeim vannak. A gyerekkoromból.
Akkor n?ttem fel végérvényesen, amikor apám meghalt. Pedig akkor már 26 éves voltam, családom volt.
Azon a napon megváltozott az életem, örökre. A hírre, hogy nincs többé egyetlen kérdés dörömbölt a tudatomban: mi lesz anyámmal?
Mert az én Édesanyám, soha egy percre nem volt egyedül. Mindig volt valaki, aki védte és óvta mindent?l. El?ször a testvérei, hiszen ? volt a kilenc gyerek közül a legkisebb, aztán az apám. Tíz év kor különbség volt közöttük, és még a szélt?l is kímélte. Elég sokat betegeskedett, az idegei voltak gyengék. Sok id?t töltött szanatóriumokban, úgy visszatekintve, valahogy ez nekünk úgy volt természetes. És azt is csak apám halála után éreztem, és tudatosult bennem, hogy minden emlék, ami felködlik a lelkemben, az apámmal kapcsolatos.
? volt, aki orvoshoz vitt, ha beteg voltam, az iskolába ? jött be, ha valami rosszat csináltam, ha nagy ritkán buliba mentem, midig elém jött, de ? volt az is, aki els?ként ért oda, amikor a fiammal vajúdtam. És ? fogta a kezem. Emlékszem már a saját lakásunkban éltünk a város másik végén, de nem volt olyan szombat, hogy reggel ne találtam volna virágcsokrot a kilincsünkön. Mindig korán ment ki a piacra, megvette nekem, de zavarni nem akart azzal, hogy becsöngessen. Reggel hétkor, szombaton.
És amikor meghalt, a szívem nem miatta hasadt meg. Anyámat féltettem. De nem csak én. Mint kés?bb megtudtam a testvéreim szintén. A temetés utáni hetekre, hónapokra csak halványan emlékszem. Egyetlen egy dolog van, amit kristály tisztán tudok. Nem sírtam. Sem, akkor sem, azóta. Apámért. Bizonyára meg van az oka. És én elfogadom.
Anyám ötven évesen maradt egyedül. Pár hétig elfogadta, hogy babusgatjuk, dédelgetjük. Azután, szinte egyik napról a másikra, megváltozott. Ma már tudom, ? akkor n?tt fel. De abban az id?ben, csak ámultunk, akik körülötte voltunk.
Kezébe vette az irányítást.
Minden hivatalos és nem hivatalos ügyet pillanatok alatt, rutinosan elintézett, emberekkel tárgyalt, lakás felújítást rendezett és emberekkel beszélgetett. ?, aki apám nélkül ki sem tette a lakásból a lábát, a munkatársain kívül nem állt szóba soha senkivel, arról nem is beszélve, hogy jószerével még azt sem tudta, hogy a kenyér mennyibe kerül, mert boltban, míg apám élt nem járt.
Hogy miért? Nem tudtam akkor, és ma sem tudom.
Szerette volna mindezt csinálni, korábban is? Csak ráhagyott mindent apámra? Kényelemb?l? Vagy, mert tudta apám imádott vásárolni, f?zni, intézni a család dolgait? És mert szerette, inkább ráhagyta?
Nem tudtam akkor, és ma sem tudom.
Persze eleinte örültünk nagyon, hiszen láttuk, élni akar, nem omlik össze.
De id?vel nekem felt?nt, nem csak a saját életét irányítja a miénket is szeretné. A feln?tt gyerekeiét is. Mintha pótolni szeretné azt, amit gyermekkorunkban elmulasztott.
Mintha ráébredt volna, hogy a családban ? inkább a negyedik gyermek volt, és nem az édesanyánk.
Akkor így gondoltam, és nem tetszett. Nagyon nem. Mert felállított egy sorrendet, és mivel már feln?tt voltam felismertem, ez nem új dolog. Mert ez a sorrend mindig is meg volt, csak nekem nem t?nt fel. Ott volt apám és meg volt az egyensúly.
Belém hasított a felismerés, anyámnak mindig is az öcsém volt a legfontosabb. A húgom, középs? gyerekként, megtanulta, harcolnia kell azért, hogy szeressék, mert bizony apám szívének közepén én csücsültem.
Ma már tudom, igazságtalan voltam, de akkor, mérhetetlen csalódás és düh költözött a szívembe. Igen, dühös voltam, mert fel kellett n?nöm, rá kellett jönnöm, hogy a szüleim is csak hétköznapi emberek. F?leg az Édesanyám. És már nem volt ott az Édesapám, hogy megvédje, hogy a szeretet egyensúlyát fenntartsa.
Dühös voltam, hogy minden szeretetét az öcsémre zúdítja, és nem vette észre ezzel agyon nyomja szegényt. Persze az öcsém egy szót nem szólt, hiszen akkoriban még vele lakott, és szótlanul t?rt mindent. Dühös voltam, mert láttam a húgom kétségbeesett igyekezetét, hogy kicsit közelebb kerüljön hozzá és végre ? is kapjon néhány szeretet morzsát. És magam miatt is. Úgy éreztem, büntet engem, mert azóta, hogy megszülettem osztoznia kellett velem apám szeretetén.
Sajnos, elkövettem azt a hibát, hogy nem ültem le vele, é s nem beszélgettünk. És a testvéreimmel sem. A mai napig nem tudom, vajon ?k érezték-e, azt amit én.
Teltek a hetek, a hónapok és egy gyönyör?séges reggelen kiderült gyermeket várok. Persze, hogy rohantunk újságolni anyámnak. Én legbelül persze abban reménykedtem, talán úgy több figyelmet és szeretetet kapok majd.
De sajnos nem úgy történt. Az igazsághoz tartozik, hogy az öcsém esküv?jére készültünk, mindenki azzal volt elfoglalva. Az én hírem eltörpült ez mellett az anyám szemében, és ezt ott rögtön tudatta is velem.
Fájt, nagyon fájt és végig sem gondolva mit teszek, azt mondtam:
-Rendben, Édesanya. A mai naptól számítva egy évig nem akarok rólad semmit tudni. És te sem fogsz rólam hallani. Érzem, nem szeretsz engem, és azt akarom, tudd meg milyen nélkülem. Én szeretlek, de egy évig nem akarlak látni.
Soha nem tudtam meg mi történt azután, hogy eljöttünk. Arra emlékszem, a párom kétségbeesve könyörgött, ne tegyem. Kés?bb bevallotta, nagyon meg ijesztettem, hiszen err?l az oldalamról még nem ismert. De nem tehetett semmit. Sem ?, sem a testvéreim, sem senki a családból.
Ez alatt az egy év alatt, tényleg nem voltam hajlandó semmit meghallgatni, ami vele volt kapcsolatos, és valami csoda folytán nem is találkoztunk. Pedig egy városban laktunk, én nem dolgoztam, mert veszélyeztetett terhes voltam úgy elég sokszor kellett orvoshoz mennem. De ott sem futottunk össze. Mintha a sors sem akarta volna, hogy lássam. Szépen lassan mindenki megértette, hajthatatlan vagyok.
Azóta sokszor megpróbáltam visszaidézni, mit is éreztem iránta akkoriban. De bár hogyan is megpróbálom, mindig ugyan arra jutok. Semmit. Egyszer?en kitöröltem a szívemb?l, a lelkemb?l, az agyamból. Arra az egy évre az életemb?l.
És hogy ? mit érzet? Azt csak sok év múlva, amikor már nem volt közöttünk tudtam meg. A n?véreinek írt leveleib?l, a nekem írt és soha át nem adott üzeneteib?l. És azokból a levelekb?l, amit a lányomnak írt.
Igen, mert közben megszületett, és én nem engedtem meg anyámnak, hogy lássa. Még nem telt el az egy év. Hiába volt minden könyörgés.
A lányom három hónapos volt azon a napon. Édesanyám belépett a szobába, rám sem nézve oda lépett a bölcs?höz. Percekig szótlanul nézte a kicsit aztán a szívére ölelte.
És én abban a pillanatban tudtam ez ugyan az a mozdulat volt, amivel annak idején engem, és a testvéreimet is magához ölelte.
Pár percig szótlanul tartotta, majd gyengéden visszafektette és rám nézett. Soha nem felejtem el a pillantását. Tudtam, míg élünk így fog rám nézni. A tekintete átölelt és simogatott nem volt szükségünk szavakra.
Soha nem beszéltünk sem vele, sem a család többi tagjával err?l ez egy évr?l.
De minden szép csendesen a helyére került. A szeretet egyensúlya immár helyre állt, apám nélkül is.
Legutóbbi módosítás: 2011.07.06. @ 16:06 :: Gazsi Anna