Pápay Aranka : Örvények felett IV._2.

Napjainkban

 

 

A magány csendjébe harsan bele a bejárati csengő.

A már e-mail-ben is megküldött meghívót és programfüzetet kézbesít a postás az ezüsthajú asszonynak.

 

”Ozorai Pipo Napok” 2005. augusztus 19-21. Rendező: Ozoráért Baráti Kör Egyesület vezetősége.

A program hosszan, részletesen felsorolva, csábítóan áll a lélekben örök ozorai, idős Ágnes előtt:

„Elszármazottak találkozója, a III. ozorai festőművész-tábor, kiállítás a kortárs képzőművészeti alkotótábor anyagából, az Ozorai Napraforgó Népdalkör és egy gitárduó fellépése, – Pálffy György: ”Hukkle” című díjnyertes filmjének (melyet Ozorán forgatott) bemutatása, iparművészek kirakodó vására a piactéren, együttesek, citerazenekar, művészvendég Paudics Béla, az ismert ozorai család leszármazottja a könyvét dedikálja, István a király rockopera bemutatása, harci játékok, sportesemények, Szent-István napi bál a piactéren…”

Meghatottan mélázik el. Régen járt otthon, de sokszor beszélget még élő ismerősökkel, kapott már gyönyörű képeslapokat videofilmet, látta a televízióban, sőt interneten is és a rendszeresen visszalátogató hozzátartozói, barátai elbeszéléséből tudja, hogy Ozora többszörösen győztese a Virágos Magyarországért versenynek…

 

A Civertan látképe napjainkban Ozoráról, a restaurált Várral 

Tudja azt is, hogy a falu szegény, hogy kevés a munkalehetőség, idősödik és csökken a lélekszám, de akik itt vertek gyökeret, azok  becsülettel küzdenek a boldogulásért.

Rendszeresek a fafaragó táborok, díszkapuk, játszókák és köztéri szobrok, emlékm?vek ékesítik, ami a nagy fordulat óta többszörösen újraválasztott polgármesterasszony találékonyságának köszönhető, jól kézben tartja a rendcsinálást is… A munkanélküliséget praktikusan enyhítik, kertészetet hoztak létre, a sokakat étkeztető konyha önellátást is nagy százalékban megoldva ezzel. Közmunkára fogták a kallódó jónépnet, amitől olyan a község, mint egy virágos park, gondozói pedig nem csak hasznosnak érezhetik magukat, de ezzel némi járandóságot is biztosítanak nekik.

”Ha az Alföld felől közelíti meg az ember, akkor a solti elágazás után csakhamar változatos, dimbes-dombos, egyre szebb vidékre ér. A hazalátogatót úgy ringatja el, hogy itt szeretne maradni, itt élni, itt megpihenni” – olvashatjuk az interneten, mert honlapja is van Ozorának…

A falu – az évtizedek folyamán – hatalmas változásokon ment keresztül: Háború után (mint, ahogy az egész országban) földosztás, beszolgáltatás, tagosítás, TSzCs, államosítás, KTSz, gépállomás, szövetkezet… Mindez a múlt, de a megtörtént, az átélt múlt, ami nyomokat hagyott a lelkekben és az egész településen, jó és rossz értelemben.

Az ifjabbak többsége másutt keres munkát. Az idősek száma egyre fogy, a faluszéli, hegyekbe nyúló kis utcák elnéptelenedtek, ott a házak omladoznak, de a Főszeg és a nagyobb utcák szép, új épületekkel gazdagok, a kiépített vízvezeték csövei bekúsznak a lakásokba, az ott él? fiatal nemzedék nem tudja már – ha mégis érdekl?dnek, nagymamák magyarázzák el –, mi volt az a putri…

Mindenütt járda van, az utak portalan burkolattal vezetnek szerteszét, és a patinás Várat restaurálták, benne Illyés Gyula ereklyéit múzeum őrzi, és rendezvényeknek ad romantikus helyet hétvégeken.

A Barna-házat előbb párthelyiségnek használták, majd kultúrotthonná alakították, szép Nemes-házban sok évig óvoda működött, a régi egy gyönyörű paraszt-barokk épület volt, azt a Rákosi-rendszer nem találta értéknek, lebontásra ítélte, most modern házak állnak a helyén, az egyikben orvosi rendelő és lakás, de állandó lakó nem mindig rendelt benne addig, míg egy fiatal orvos rá nem talált itt az élete párjára. 

A gőzmalmot előbb államosították, aztán korszerűsítés címén (talán meggondolatlanul) villamosították, aztán nemsokára sürgősen leszerelték… Jelkép is lehetne ennek a téglából épült monstrumnak a sorsa…

Minden ugyanúgy zajlott le benne is, mint körülötte a világunkban, ami átviharzott az országon és – természetesen Ozorán. Ez a malom tart tükröt; ilyenek vagyunk. A hetvenes évek elején kibelezett épületét a TSz-nek adták, ?k gépszerelő-műhelynek rendezték be, építettek az udvarán egy hatalmas vastraverz színt a mezőgazdasági gépeknek. A rendszerváltás, a TSz-ek szétbomlása óta – az új módi szerint – egyéni vállalkozó szerelőműhelye lett.

Mint az utca elejére épült új pékség is magántulajdon, ahonnét most is száll a falu felett a korareggeli kenyérillat. A modern sütöde két család összefogásából született, látja el friss kenyérrel és néhány munkahellyel a helybélieket, de hagyományos süteményeikért és békebeli kétkilós kenyerükért, no meg a nyolcmagvas barnakenyérért a környékről is sokan állandó kuncsaftjaik. 

Naponta szállítják a népszerű pékárut a környező települések üzleteibe.

Kiskereskedők nyitottak apró boltokat.

A földeket visszaigényelték, művelik, de az ehhez értő lakósság nagy része nyugdíjas. A gyerekeik másutt keresik a szerencsét, aki a rendelőben, iskolában, kereskedésekben, műhelyekben, úgynevezett falusi vendéglátásban már nem talál megélhetést, az „eljár” dolgozni.

Aki most Ozorára látogat, igazi, házias megvendégelésben van része, mert sok házban a túrizmus kiszolgálására rendezkedtek be. Igaz, ez talán, inkább túlélési ösztön, mint haladás… 

A szép Nemes-ház előbb óvoda lett, ma az általános iskola alsó tagozata kapott benne helyet. Mellette a fehér falú épület elején befalazták a régi borbély-üzletajtót, a létrehozott Vendégváró Egyesület a régi pékházból Vendégházat alakított ki.

Ahol Magduska „Ápáttá”-val játszott és ahonnét naponta kétszer áradt az akkori finom, frissen sült kenyér illata, ahonnét Gyuri a messzi Don partjára menekült az apai szigor el?l, ott most az átutazók korszerű menedéket, kényelmes szállást találnak.

Minden évben megtartják a hagyományőrző szüreti mulattságokat. Avattak emlékművet a holokauszt áldozatainak, tisztelgő emléktáblát Sommer Gyula doktor, Hadfy Béla volt iskolaigazgató és kántortanító, Pintér Endre Zsigmond tanító, helytörténész, kutató egykori lakóházainak falán, és fél évszázad után végre, emeltek emlékművet a háború elesett hőseinek is.

A SZIGET mintájára kéthetes fesztiválra jöttek össze rockzenekarok és, hogy vendégszerető helyre találtak, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy Paradicsomnak nevezték el Ozorát.

Az utcákon unisex farmerban, pólóban járnak a lányok, és többé senki sem kérdezi, helybéli-e vagy csak gyüttment, földbirtokos, bérlő vagy napszámos volt-e a nagyapja, hol állt azon a bizonyos ranglétrán, és az unokája hány hold földet visz a házasságba…

S?t, a gyerekek már nem is szívesen maradnak a földm?velés mellett, ha mégis, akkor az már nem is emlékeztet a régi életformára.

Párválasztásban a szerelem dönt, és abba nagyon ritka esetben szólhat bele a szül?k akarata.

 

Csak színpadi szerepléséhez a Népdalkörben veszik fel a hagyományőrző fellépők módosult „őtözetet”, a porcelán keménységűre „nyersűtt” alsószoknyákat meg a gyönyörű pillét, amiktől a régvolt lányok-asszonyok minden ünnepen egy-egy szál virággá változtak.

 

 

 Az emlékező zárszava

 

Kezdetben is, de ahogyan előre haladtam az adatok történetté formálásában, egyre jobban kínzott a kötelességtudat és felismerés, hogy mindennek közzétételéhez szükséges nem csak az érintettek hozzájárulása, de jó nagy lyukak vannak az ismereteimben is, olyan az emlékezetem, mint egy szakadozott terítő, amit kifoltozva simíthatok csak el. 

Tudatosult bennem tehát, hogy több okból is meg kell találnom Mariskát, akinek az életéről azóta igen keveset tudok, mióta – oly méltatlanul – elkergették Ozoráról.

Időközben nem csak én értem felnőtté, hanem a bennem felhalmozott emlékek is, de a távolság takarásába kerültek a vele, velünk történt események. Az Internet kéznél volt, tehát az online telefonkönyvvel próbálkoztam először, hisz a tartózkodási helyüket is sejthettem, azt tudtam, milyen néven keressem. Neve beütése után mégis beleborzongtam az első találatra. Félve nyúltam a telefonért. Aztán csak az ismétlődő kicsengés… és senki nem lépett be a másik oldalon.

Ekkor már nem hagyhattam félbe a kutatást, beindult bennem valami ösztönző szerkezet…

Kikerestem a település önkormányzatának számát. A jegyzőnő vette fel a kagylót. Akadozva mondtam el, kit keresek. Felkészültem egy elutasító hangra. Ám ő szolgálatkészen kérdezte meg, milyen okból szeretném megtalálni… Már eredményt sejtettem a kérdése mögött, hát megmondtam. Azt is, honnét ered a régi ismeretség. Kissé hosszabb csend következett, aztán a várakozásomon felüli válasz:

– Én megpróbálok önnek segíteni. Sajnos Zsótérnét már nem fogja megtalálni, de a lánya itt tanít az iskolánkban. Először beszélek vele, aztán visszahívom önt, még ma.

Hangja titokzatosnak tűnt.

Kétkedtem, hogy hihetek a fülemnek, mégis bíztatásnak hangzottak ezek a szavak. De azt már végképp nem reméltem, hogy tényleg vissza is hív. Hanem ekkor ismét meg kellett bizonyosodnom, hogy jobban bízhatom az emberekben, és az élet tele van váratlan fordulatokkal.

Nem telt el egy óra, jelentkezett.

– Nagyon kérem, ne haragudjon, hogy ilyen sokáig várattam, de az iskolában épp most romlott el a telefon, és át kellett mennem, hogy Magdinak szóljak. Ő ugyanis a barátn?m, így Ozora nekem nem ismeretlen. Abban a pillanatban, hogy az ön nevét kiejtettem neki, elolvadt és olyan izgatott lett, hogy ilyennek rég láttam. Össze akartam hozni magukat rögtön, de azt mondta, ő inkább otthonról hívja fel. Előbb előveszi a fényképet, amit őriz az ozorai ház udvaráról, magukról az öccsével… de nem is mondok többet, majd ő…

Bennem, ott belül elkezdett reszketni valami, mint a száraz nyárfalevél, ha a szellő játszik vele, szinte kopogtatta a mellkasomat.

Cammogott az idő estig. Amikor finoman megcsendült a telefon, összerezzentem és fohászkodtam, nehogy más valaki keressen hosszabb traccsolás reményében, mert most nem foglalhatom le a vonalat.

Magduska volt.

– Te vagy az? Tudod, nagyon megleptél! – A hangunk nehezen talált rá a természetes ritmusra. Remegett, el-elcsuklott, fojtogatott mindkett?nket a múltidézés meg a rátalálás megrendít? csodája. Mégis mintha nemrég váltunk volna el… A hosszú évtizedek és elágazó életutak ellenére mennyi a közös emlék! Tolult a sok mondanivaló. Néhány este újra hívtuk egymást ezután, és éjszakába nyúltak a beszélgetéseink.

Rejtélyek oldódtak, homályok világosodtak meg, kiegészült és zöld utat is kapott az emlékezésem a nyilvánosság felé.

– Írjál csak le mindent, amit tudsz a családomról, legalább felderíted azt, amit elhallgattak előttem. Én meg segítek a történet folytatásával.

– Tudod Ágnes, különös, de pár napja jöttem vissza nénnyétől, és mostanában én is sokat foglalkoztam a múlttal, Ozorával… – hangzott a telefon másik oldaláról Magduska hangja.

– Margitról beszélsz?

– Igen. Amikor már a pékséget is államosították, nem dolgozhattak ott nénnyéék tovább képesítés nélkül. Az öregek előbb visszaköltöztek a szőlőbe. Papa halt meg először, őt Ozorán temettük el. Margit nénnyéék Plávics mamával együtt Pest mellé költöztek nem sokkal azután… Azt a nagy Katnits vagyont részben elvették tőlük, részben ők kótyavetyélték el. Apósáék rég meghaltak, nénnye mostanra nagyon megöregedett. Azt akarta, hogy én fogadjam be, de neki van családja, csak összeveszett velük. Ezt én nem értettem soha és most, amikor meghalt az egyetlen fia, elmentem a temetésre, ahova a ő el se akart menni. Én addig beszéltem a fejével, amíg rá tudtam venni, hogy kibéküljön a menyével és unokáival.

– Miért akart végleg szakítani velük? – kérdeztem döbbenten.

– Hosszú história, de a lényege az, hogy amikor Kálmán báttya már teljesen elborult, akkor a nénnye elvált tőle, és újra férjhez ment. De az annyira tehetetlenné vált embert sem hagyta magára. Ott, az új házasságában ápolta el a haláláig. A gyerekeinek nem tetszett, hogy hárman együtt éltek, elítélték érte Margit nénémet. Mintha vadházasságban, sőt bigámiában élt volna, pedig az, nem az volt.

– És a fia…?

– Hát, volt jócskán beütés Kálmán báttyától… Dolgozott, de… korai halálának is egyik oka a mértéktelen ivás-evés.

– Most hol van Margit?

– Az unokáival… Rábeszéltem őket – kuncogta el magát Magdi. – Eljátszottam a békítő angyal szerepet, de nem ment könnyen! 

Mesélt, mesélt… Igazgató helyettes az általános iskolában már huszonhét éve, de tanít is még, volt balesete, voltak súlyos műtétei, de addig nem akarja abbahagyni a munkát, míg nem küldik nyugállományba. Felnőtt gyermekei, középiskolás unokái vannak, ügyész lányának a férje állatorvos, és a rendszerváltás óta képviselő.

Aztán a következő héten, postán kaptam egy gyöngybetűkkel címzett, tömött borítékot, benne fényképek, tábori levelezőlapok, örökbefogadási iratok, újságcikk a volt Szovjetunió területén elfelejtett katonasírok felkutatásáról.

 

 

*

Magamba roskadva ülök. Nehezen törődünk bele, mégis létezik olyan életút, amit sehogyan sem sikerül irányítanunk. Jön a szélvihar és tövestől csavarja ki a fát a kertedben. Nem tudsz védekezni, nálad sokkal hatalmasabb erővel állsz szemben.

Mindenki küzdelmét, minden lépését befolyásolja a körülötte zajló, létező, kegyetlen világ, ami tele van viharokkal, megnyert csatákkal és hiábavaló harcokkal.

Elindult Mariska, szívében tiszta vágyakkal. Hitte, kiléphet sors-adta helyéről, hogy jobb életet lesz képes teremteni előbb önmagának, aztán majd egy boldog családnak, jobbat, mint amilyen az őseinek valaha is volt. Tudta, nem lesz könnyű dolga, de erős volt a hite és lebecsülte az ősi törvények könyörtelenségét, azt pedig végképp nem láthatta be, hogy ami oly távolról épp csak közeledni látszott, az világégés lesz, és az ő életükbe is pusztító tüzet hoz majd. Gyermekét kiemelte mégis abból a világból, neki ez volt a győzelem.

A hétköznapok egyszerű katonája volt ez az asszony, de az emberi sors erős lelkű, eddig névtelen hőse.

Bármit elhatározhatunk, kitűzhetünk célokat, a hozzájuk vezető út könnyebb, nehezebb, de különlegesen nehéz is lehet – „embere válogatja”.

Ki tudja, milyen rend szerint?

 

 

 

 

VÉGE

 

 

 

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - Pápay Aranka
Szerző Pápay Aranka 237 Írás
"Fának születtem. Állva élek. Nem voltam szeszélye a szélnek. Levél vagy? Azt kell megtanulni. Nem szabad, csak fölfelé hullni." /Szabó Éva/