Kavyamitra Maróti György : Szembesítés 2.

“Fare thee well, and if for ever:
still for ever, fare thee well.”
Byron

 

Nyílik az ajtóm, ordító, süket sötétség és csönd tátong mögötte, és Jevgenyij belép abból a sötét süketségb?l.

Tatjana ugrik az asztaltól, de ráhunyorítok, hát visszaül. Csöndszerényen ül vissza.

Mint egy darab csönd, úgy ül ott a drága.

Anyegin, mintha bálozna épp: karcsú, táncokban forgatott derekát meghajtja el?bb Tatjana, majd meg én felém: fölt?n?en jól öltözött még e kései órán is, függetlenül attól is, honnan érkezett.

Két pohárkát helyezek tálcára, csészét is, aztán kevés vodkát töltök a pohárkákba, a csészébe teát.

Poharam köszöntöm Jevgenyijre, Jevgenyij poharát köszönti reám.

A karosszékkel kínálom meg, leül: szépnadrágú lábát keresztbe vetve, de nyílegyenes derékkal, mint fölkiáltójel.

Tatjana meg én: két el? kérd?jel.

Leül Anyegin, és máris beszélni kezd.

Szép, selymes, lágy baritonja van – hogy az a…

…Jevgenyij beszél…

 

„Nem öltem meg, legalább is nem akként, ahogy gondolták mifelénk, meg gondolja most maga is. Nem volt gyilkosság. Két úr, két nemes ember, két férfi tisztességes párbaja volt, mondjon bármit err?l a világ. Párbajban bármelyik fél meghalhat, meghalhattam volna éppenséggel én is. ? halt meg, Lenszkij, de én voltam a vesztes. Én. Nem ?.

Mert ? meghalt – ó! be könny? meghalni: mártírrá lenni -; nekem meg menekülnöm kellett, világgá szaladnom… Bár én haltam volna meg!”

„De ? halt meg, a Lenszkij, a maga jóbarátja.” – vetem közbe.

Tatjana most támasztja kezecskéire állát, és úgy, onnan, szemével követi beszélgetésünket, hogy hol Jevgenyijre, hol énrám szállatja pillantását. Többnyire – Istenek! mit tesztek már megint? – Jevgenyijen nyugtatja azt.

„? halt meg, igen.” – bökkenti a választ Jevgenyij – „Csakhogy – ezt értse meg ön! -: nem legyilkoltam Lenszkijt, nem megöltem aljas módon! Én nem vagyok b?nös!” – szakad ki most bel?le, és érezhet?: ezt a kérdést járkálja ? körül azóta is, újra meg újra.

„Senki sem vádolta ezzel a b?nnel Jevgenyij.” – mondom, és közben érzem, hogy Tatjana most rám néz.

Összeszedem magam, mert ezt meg kell neki mondani:

„Máskor, másutt, más id?ben lett ön b?nössé, Jevgenyij! A levél vétele után, Jevgenyij! A születésnapi estélyen, Jevgenyij! Amikor flörtölni kezdett Olgával, Jevgenyij! És f?ként, f?ként, amikor ellökte magától ezt az angyalt… Jevgenyij.” – és mutatón intek Tatjana felé. – „Miért?”

Elborul Anyegin tekintete, ködök mögé borul, a töprengés felh?i mögé vonul.

Aztán Anyegin így adja a választ:

„Nem érti? Nem érti, barátom? Akkor nem ért ön semmit! Nézze csak: én, mikor oda mentem élni, vidékre, az ? vidékére, már kiégett, elfásult és nagyon romlott ember voltam. Hisz ezért hagytam el Moszkvát. Elegem volt: elegem lett a sok üresfej?b?l, báltáncolótól, m?veletlen n?kb?l, férfiakbóll. Ó, Rusz! Ó, én Oroszországom! Buta, vidéki, sáros és piszkos Oroszországom! Sáros és piszkos és ostoba f?városoddal! Sáros és piszkos és buta politikusaiddal, tábornokaiddal és mindenhol lelhet? címzetes tanácsosaiddal! Be nagyon elegem lett bel?led hazám, Rusz, Oroszország!”

Elnéz a szoba sarka felé Jevgenyij, aztán kérés nélkül nyúl kis asztalkán lév? dohányos szelencémhez, cigarettát vesz el?, magamsodorta cigarettát, körülményesen rágyújt és füstöt bodorítva szájából folytatja:

„És akkor ott, az örökölt vidéki birtokon megtaláltam Lenszkijt is, meg ?t is.” – fejmozdulattal jelez Tatjana felé. – „Bosszantottak mindketten. Naív álmaikkal, szeretet-szerelmükkel, vágyaikkal, amik soha nem találkoztak az orosz valósággal, az orosz butasággal. F?ként, f?ként ? b?szített föl!” – és fejével ismét Tatjana felé bök.

„Hogyan szerethetett belém? Hogyan lehet ennyire tiszta egy bemocskult világban? Hogyan élhet egyáltalán egy ilyen…ilyen… Hogy mondta, barátom? Angyal?

Értse meg: úgy történt – úgy kellett történnie -, hogy el kellett ?znöm magam mell?l, míg be nem mocskolom. Hisz mindenképpen bemocskoltam volna… Én: ki voltam én akkor? Kih?lt semmi t?z, semmi fény. Csömör. Értsen meg barátom: el kellett ?t ?znöm!”

Elgondolkodom, mert valami hamisat érzek Jevgenyijben, hamis hangot az ?szintének t?n? vallomás mögött.

„Nem hiszek magának Jevgenyij! Maga nem megijedt a tisztaságától, hanem untatta az ? tisztasága! A maga rafinált ízlése, ugye?”

„Körömfeketényit sem érdekel, hogy maga hisz-e nekem vagy sem! ?” – mutat Tatjanára -, „? hisz nekem!”

Odafordul a lányhoz (n?höz?), és rákérdezi:

„Hisz Ön nekem, ugye Tatjana, hisz?”

Tatjana el?bb rám néz segélykér?n, aztán Jevgenyijre, aztán lehajtva fejét bólint.

Megdühödöm:

„Akkor…akkor miért akarta elcsábítani Moszkvába visszatértekor? Miért?” – és gúnyosan f?zöm mondatomra még: -„Mert addigra már ? is nagyvilági dámának látszott, bepiszkoltnak látszott, ugye Anyegin? Ugye?”

Jevgenyij vállat von, nem felel a kérdésre, más nótára gyújt:

„Mondja barátom! Csak ahhoz van hatalma, hogy elhozzon minket onnan, vagy itt is tarthat minket?”

Lehiggadok, és úgy adom a választ:

„Nincs, ilyen hatalmam, nincs Jevgenyij. Rövidesen vissza kell menniük…”

Anyegin rábólint, aztán – most el?ször – csakis Tatjanához szól:

„Minthogy odaát nem találkozhatunk asszonyom, miel?tt kilépek azon az ajtón, meg akarom…meg kell mondanom…Szeretem önt, szeretni fogom! Mindvégeztéig az örök id?knek.”

Föláll, meghajol könnyedén mindkett?nk felé, aztán az ajtó felé indul.

 

Nyílik az ajtóm, ordító, süket sötétség és csönd tátong mögötte, és Jevgenyij kilép abba a sötét süketségbe.

Mondani nincs mit err?l: ajtónyitáskor hideg csöndesség árad be, hallgató csönd: hallgatok hát én is.

De szólni kell, hát szólok:

„Hazudtam, Tatjana. Hazudtam, kedves!”

„Hazudott. Tudom.”

„Hatalmamban áll itt tartani magukat.”

„De Jevgenyijt visszaküldte. Mi a szándéka velem?”

Süket csönd áll be, visszafordulok könyvgerincnéz?be: háttal neki, gyorsan, gyorsan…

Úgy mondom csak, háttal odavetve, könnyedén:

„Kér egy almát, Tatjana kedves?” – és visszafordulok felé.

Tatjana bólint, behozom az almát, és ? enni kezdi: fehér patakkavics-fogai világítanak a szoba mélyén.

Semmi hars hang az alma fel?l.

Az alma fogyóban.

Aztán elfogy.

 

Tatjana föláll, öntudatlan mozdulattal újramasnizza brokátruhája derékszalagját. Ett?l nyilvánvalóbbá válik derekának leány-karcsúsága és csíp?jének asszonyteltsége: kibírhatatlanul gyönyör?.

Lehajtja kedves fejecskéjét, de közben fölfele-pillantással rám néz, és kérdi:

„Ön b?völt-bájolt ide. Miért?”

Bukdácsolni kezdenek mondataim:

„Mert itt akarom tartani… magam mellett…mindörökké… Tatjana… Tatjana?”

Halk válasz jön:

„Engedjen el barátom, engedjen vissza, ha tényleg szeret…”

Úgy bólintok, mint akinek nem számít: az ajtót is kitárom sarkig, és Tatjana elt?nik az éjben, az éji sötétségben, a süket és baromi ürességben odakünn.

De itt bent, a szobában is: üresség.

Így veszítem el Tatjanát végleg.

Tatjanát is.

Végre bebújok az ágyba.


Majd alszom?

Legutóbb szerkesztette - Kavyamitra Maróti György
Szerző Kavyamitra Maróti György 400 Írás
1951-ben Boldog Sarlósasszony napján születtem. A keresztségben kapott nevemen kívül még az ÃÂrja Majtreja Mandala buddhista rendben kapott nevemet használom előtagként, melynek jelentése: a Költészet Barátja. Voltam segédmunkás, szerszámkészítő szakmunkás, tanár. Jelenleg semmi vagyok: sok-sok érműtétem után leszázalékoltak, igazi semmit-tevő lettem. Ezért írok. Hej,ha csak még egyszer tanterembe léphetnék... Dehogy írnék én ilyen-olyan írásokat: elmondanám a teremben, és az jó lenne. Lettem hát (a drága Arannyal ellentétben) énektanárból éneklő. Elvált vagyok, két nagy gyermek apja, és nagyapja egy gyönyörűségnek, Kamillának, Millának.