Kavyamitra Maróti György : Carlo Collodi: Pinocchio kalandjai 19.

 

35. fejezet,

melyben Pinocchio a cápa bendõjében viszontlátja… Na kit? Olvassátok el ezt a fejezetet, és megtudjátok!

 

Minél tovább haladt, annál inkább er?södött a fény. Néha meg-megimbolyodott, aztán megint egyenletesen fénylett tovább. Pinocchio egyre csak azt a fényt nézte, pedig nézhetett volna akár a lába elé is, mert a sötétség sem volt már áthatolhatatlanul s?r?; kezdett olyanná lenni, mint éjszakák vége felé, úgy egy órával pirkadat el?tt.
Pinocchio azonban csak a messzi derengésre szegezte a szemét, és nem sokat tör?dött vele, hogy id?nként pocsolyákon gázol át, máskor meg egész halszálkahalmokba botlik. Ment, ment: egyre jobban kivehette a fényt, és egyre kevésbé hitt a szemének.
Mert a távolban mintha egy szoba bontakozott volna ki el?tte; de nem szoba volt, hanem csak egy terített asztal valami zugolyban, az asztalon zöld kristálytartóban gyertya, mellette pedig egy ?sz hajú öregember ült, és szardíniát evett.

Pinocchio, ahogy meglátta, eszeveszetten futni kezdett, kitárta a karját, és lélekszakadva kiáltozta, ahogy csak a torkán kifért:

„Papácskám! Drága jó papácskám! Csakhogy végre megvagy! Soha-soha nem hagylak el többé!”

„Valóban jól látom, amit látok, vagy csak káprázat játszik velem?” – dünnyögte az asztalnál Dzsepetto, mert õ volt a falatozó öregember. – „Valóban te lennél az, kedves kis Pinocciho?”

„Én, én!” – ugrott nyakába boldogan Pinocchio. – „Ugye, nem haragszol rám? Ugye, már régen megbocsátottál nekem? Ó, milyen kétségbeesetten integettem utánad, és hívtalak, hogy gyere vissza! De hiába, nem fordultál meg, talán észre se vetted…”

„Észrevenni észrevettem” – felelte Dzsepetto -, „és szívesen vissza is fordultam volna, ha bírok. A hullámok azonban elragadták a csónakomat, s addig dobáltak, míg föl nem fordították. Azt hittem, végem, belefulladok a tengerbe; de ez a rettent? Cápa hirtelen odaúszott, kitátotta kapunagy száját, és bekapott, mint kutya a legyet.”

„És azóta itt vagy a Cápa gyomrában?”

„Itt bizony. Maholnap két esztendeje. Amint látod, a szép sárga parókámnak nyoma veszett, viszont kin?tt helyette a nagy várakozásban és unalomban a hajam.”

„De hát honnét szereztél asztalt, gyertyát, ennivalót?”

„Az úgy történt” – mondta Dzsepetto -, „hogy a viharban nemcsak az én kis csónakom borult föl, hanem egy nagy hajó is. A Cápa elnyelte azt is, de a matrózok szerencsére megmenekültek…”

„Egy egész hajót elnyelt?”

„Sz?röstül-b?röstül, illetve bordástul-fedélzetestül, kivéve az árbocát: az megakadt a szájában, hát csak kettéroppantotta, aztán kiköpte. De a többit mind lenyelte, és én ennek köszönhetem az életemet.”
„Arról a hajóról való az asztalom, arról a gyertyatartóm; a lenyelt rakományban b?ven volt gyertya meg ennivaló: kétszersült, konzerv, még borocska is. Azon éltem mostanáig. Hanem mostantól fogva vége a jómódnak. Látod, ez a gyertyaszál itt az utolsó gyertyám, ez a szardínia az utolsó doboz a rakományból, és ez a kétszersült is az utolsó szelet.”
„És ezután? Ezután mi lesz?”
„ Ezután? Következik az éhkopp meg a sötétség; és hogy aztán mi következik, arról ne is beszéljünk!”

„Akkor apácskám, nincs veszetegetni való id?nk!”- mondta Pinocchio. – „Gondolkozzunk a menekülés útján!”

„Ugyan! Nincs kiút a bend?jéb?l.”

„Majd keresünk!” – kiáltotta Pinocchio. – „Kimászunk valahogyan a Cápából; megkeressük a torkát, lesbe állunk a szájában, valamikor csak kinyitja, utóvégre neki is kell néha ásítania; akkor, mihelyt ellátja a száját, beugrunk a tengerbe, és ütheti bottal a nyomunkat!”

„Csakhogy” – csóválta a fejét szomorúan Dzsepetto -, „én, édes fiam, öreg is vagyok, úszni se tudok, nem bírom én már az ilyen meger?ltet? kalandokat.”

„Hát mit gondolsz, miért vagyok én itt?” – vágott a mellére a bábu. – „Úszni is tudok, a kalandokat is bírom; neked nincs egyéb teend?d, mint er?sen belém kapaszkodni, aztán kiúszom én veled a partra.”
„Illúzió fiacskám, mer? illúzió. Te csak egy bábu vagy, alig egy méternyi, hogyan úszhatnál velem a partra?”
„Próbáljuk meg, aztán meglátjuk!”

Nem is magyarázott többet, hanem megragadta a gyertyát, és Dzsepetto kezét, kinek – ha nem akart sötétben maradni, egyedül – követnie kellett.

Órákig vándoroltak fölfelé a cápabendõ kaptatóján, annak a kis gyertyának a világánál, míg föl nem értek a Cápa torkába. Onnét feny?fának beill? szálkák és f?részfogak közt óvatosan kimásztak a szájába. Éppen ideje volt: a gyertya a végét járta, még egy utolsót lobbant, aztán kialudt.

Álltak a sötétben szorosan egymás mellett, és várták, mikor nyitja ki végre a Cápa a száját. Erre azonban a szörnyeteg semmi hajlandóságot nem mutatott.
Mármost tudnotok kell, hogy a szörny? Cápa nagyon öreg lévén asztmával és súlyos szívm?ködési zavarokkal közdött, és a száját e miatt alvás közben nyitva tartotta, azon keresztül Pinocchio megpillantotta a csillagos ég egy darabját, és a hold ezüstös fényét.
„Most érkezett el a szabadulás pillanata!” – fordult suttogva apjához. – „A Cápa alszik, mint a bunda, a tenger nyugodt. Gyere apácskám, kövess engem, és szabadok leszünk mindjárt.”

„Hiába – suttogta Dzsepetto -, „mondtam én neked, édes fiam, hogy innét nincs szabadulás.”

„Én pedig megmutatom, hogy van!” – mondta Pinocchio, és haragosan toppantott egyet. A Cápa ínyét megcsiklandozta ez a toppantás, attól hirtelen megrázkódott, és egy hatalmasat tüsszentett, akkorát, mintha ágyút sütnének el. Dzsepettó meg a bábu önkéntelenül is egymásba kapaszkodtak. A következõ pillanatban már repültek is, vitte õket a tüsszentés fergetegesen süvöltõ légnyomása. Egymás kezét fogva pörögtek a levegõben, aztán hatalmas csobbanással belepottyantak a tengerbe.

Pinocchio nyomban fölmerült, és elsõ érzése a megkönnyebbülés volt: legalább egy kilométerre voltak onnét, ahol a víz sustorogva, fröcskölve a magasba csapott, mert a Cápa éktelen dörrenéssel másodszor is tüsszentett egyet. De megkönnyebbülését máris fölváltotta az aggodalom: hol lehet a papája? Mert amikor a vízbe pottyantak, elengedték egymás kezét.

„Papám!” – kiabálta, és körülnézett a víz fölött. – „Édes jó apácskám!”

Valami bugyborgásféle hang volt a válasz; és nem messze valami fehér moszatféle lengett a vízen: Dzsepettó szakálla volt az.

Pinocchio néhány erõteljes csapással oda úszott, szakállánál fogva kihúzta a víz alól a fuldokló öregember fejét.

„Kapaszkodjál föl a hátamra!” – kiáltotta. – „Fogd át erõsen a nyakamat, és csak arra vigyázz, hogy ha utolér a hullám, le ne sodorjon!”

Mert fenyegetõ sustorgással közeledett feléjük az a hegymagasságnyi hullám, melyet a Cápa második tüsszentése vert föl.

Dzsepettó megkapaszkodott; a hullám elérte, megemelte, a magasba dobta õket, aztán tovamorajlott, s õk, mintha lejtõn csúsztak volna le, úgy ringatóztak újra az elsimuló tengeren.

Pihentek egy kicsit a hullám ijedelmére, aztán Pinocchio fohászkodott egyet:

„No, apácskám, induljunk arrafelé, amerre a partnak kell lennie!”

 

– folytatódik –

 

 

Legutóbbi módosítás: 2019.05.29. @ 13:23 :: Kavyamitra Maróti György
Szerző Kavyamitra Maróti György 400 Írás
1951-ben Boldog Sarlósasszony napján születtem. A keresztségben kapott nevemen kívül még az ÃÂrja Majtreja Mandala buddhista rendben kapott nevemet használom előtagként, melynek jelentése: a Költészet Barátja. Voltam segédmunkás, szerszámkészítő szakmunkás, tanár. Jelenleg semmi vagyok: sok-sok érműtétem után leszázalékoltak, igazi semmit-tevő lettem. Ezért írok. Hej,ha csak még egyszer tanterembe léphetnék... Dehogy írnék én ilyen-olyan írásokat: elmondanám a teremben, és az jó lenne. Lettem hát (a drága Arannyal ellentétben) énektanárból éneklő. Elvált vagyok, két nagy gyermek apja, és nagyapja egy gyönyörűségnek, Kamillának, Millának.