Avi Ben Giora. : Mesél a bécsi tekergő 18.

*

A hiszékenység átka

 

– Terike, legyen szíves felhívni Londont és közölje velük, hogy az átutalás megtörtént! Kérdezze meg, hogy cirka mikor számíthatunk az árura. Azonkívül kérjen árajánlatot is monokron meg színes monitorra, floppyra, és nyomtatóra. Utána itt egy német cég, felhívja, és ugyanezt megkérdezi. Összehasonlítja az árajánlatokat, és amelyik a legkedvezőbb attól rendel. Mindenből száz darabot. Értette?

–  Persze főnök!

–  Ha végzett, akkor szóljon, hogy mi az eredmény.

Lent az üzletben már nyüzsgött a nép. Közben a telefon is csengett.

– Mi a helyzet? Ha nincsenek sokan, gyere fel pár dolgot megbeszélni.

– Egyelőre sokan vannak, ha kicsit lanyhul, felmegyek.

– Nyomjátok csak szorgalmasan, mert kell a pénz.

Gyuri jött át a másik üzletből, ami már majdnem teljesen kész volt.

– Vegyél ki a kasszából tízezret, mert a villanyszerelőnek kell anyagra meg munkadíjra.

Felszóltam Bergmannak.

– Adj nekik, csak írjátok be, nehogy gubanc legyen este az elszámolásnál. Fel tudsz jönni utána?

– Jó, felmegyek.

– Látom, végre megy a bolt. Délután kellene szállítani is. Végigtelefonáltam néhány helyet Commadore ügyben. Már most el tudtam paterolni háromszáz darabot. Van megrendelés floppyra, nyomtatóra és monitorra is. Németországból, ahonnét annó a joysztikokat vettem, meg a kazettákat, oltári jó ajánlatot kaptam és már le is rendeltem.

– Te, engem nem érdekel, de megint ész nélkül vásárolsz. Egyszeri kreditet kaptál, többet nem fognak adni, amíg ki nem nyögöd legalább a felit.

– Tudom, de most kell ütni. Szóval le kellene majd menni Münchenbe is meg Bochumba.

– Rám ne számíts. Szombaton elintézem Pestet, hétfőn jövök is vissza, és utána nem akarok egy darabig sehova sem menni.

– Pedig valószínű, menned kell!

– Olyan nincs. Mi a frásznak kell feleslegesen utazgatni? Bochum oda–vissza majd kétezer kilométer. Egy nap alatt nem lehet megtenni. Minek a spedició? Jó, hogy nem olcsó, de a tragacsba amúgy sem fér ennyi áru. Mi a nyavalyának duplán kiadni?

– Münchenbe azért, hogy beépítsék a Mercibe az autótelefont.

– Mit? Autótelefont? Mi a francnak, már bocs, hogy kérdezem. Kit akarsz hívni rajta? Itt Ausztriában különben sincsen teljes vonal lehetőség, csak Németországban, és ők adják a vonalat ide is. Szóval márkában kell fizetni.

–  Kell és kész.

–  Én csak szóltam. Megint elszalad az a kevés hitel is, amid most még tartalékban van, de a te pénzed. Én figyelmeztetlek, ha nem „kopog” a havi pénzem hónap elsején a bankban, akkor baj lesz.

– Nem kell idegeskedned. Jövő héten már a nejed is jöhet dolgozni, ha akar.

–  Jön, de ő nehezebb tészta, mint én. Minden nap kézbe kéri a pénzt, mint a nagy többség.

–   Akkor nem is jelentem be.

–   Nem is kérte senki. Szóval napi három és a prémium.

–   Ha mondom, hogy meglesz, akkor meglesz. Eddig még mindig álltam a szavam.

–  Na, arról lehetne beszélni, de minek. Állítsd össze a listát, délután szállítok Petivel.

Fortyogtam a méregtől, megint csak költ, mint a részeg milliomos, és ha majd fizetni kell, húzni, halasztani fogja, de hallgattam róla, mint annyiszor. Amikor kiléptem az irodából Terike állított meg.

– Fel tudnád hívni az autószerelőt, hogy beszélj vele?

– Mondtam neked, hogy nem felejtettem el. Beszélni fogok vele, de most nincs időm.

– Próbáld már meg felhívni most, nagyon szépen kérlek! Nagy bajban vagyunk és kellene a pénz.

–  Itt a száma, hívjad – tettem elé a noteszom, de tárcsáztam én. Kásás urat kértem.

– Milyen ügyben és ki? – Ez a magyaros stílus a sírba kergetett mindig, hogyha magyarul telefonált az ember, akkor ki vagy? Miért? Merre, meddig? Osztrákok is megkérdezték persze nagyobb cégeknél, de nem úgy, hogy az ember kiérezze, hogy X–nek van a főnök, de Y–nak soha.

– Autó ügyben természetesen.

–  Kis türelmet máris kapcsolom.

Neki bemutatkoztam.

–  Jó napot kívánok Feri bá’. Elnézést a zavarásért, egy nagy kérdés és kérés. Lenne egy ügyes szerelő, aki munkát keres. Bejelenthető, mert azilos és megvannak a papírjai. Elég régóta dolgozik, csak a mostani helyén megszűnt a munka.

– Mikor tudna jönni egy próbanapra?

– Megkérdezem, de szerintem bármikor, amikor Feri bá’ akarja… Szóval vasárnap reggel? Igen természetesen megmondom neki a címet. A feleségem fogja talán elkísérni. Nekem Pestre kell utaznom… Köszönöm Feri bá’ és magának is.

– Na most már rendben van? – fordultam Terikéhez. Mondd meg a férjednek, vasárnap reggel ki akarja próbálni az öreg. Ha megfelel neki, már hétfőtől dolgozhat rendesen. A feleségem majd elkísér titeket és te addig nálunk meg is várhatod.

– Nagyon szépen köszönöm, meg fogom még hálálni.

–  Nem tartok rá igényt Terike. Én hátsó gondolatok és minden elkötelezettség nélkül segítek, ha tudok. Tedd el, és ha majd nekem kell segítség, ha tudsz, majd viszonozhatod. Tudod ez nálam olyan, mint a bank. Szívesség bank. Sajnos néha csődbe megy, mert ha ki akarom venni csak a minimumot, sokszor nem működik.

– Rám mindig számíthatsz majd ezután.

Hittem is meg nem is neki, csak tudtam ezért a „felajánlásért” a feleségem a fejem fogja leszedni. Már hallottam is magamban a szavait:

– Annó neked ki segített, amikor a hidegben ácsingóztál? Ott fagyoskodtál a Márián és senki, pedig tudták, hogy gyereked van. Na voltak páran, de egy kezemen megszámolom. És most meg te egy vadidegennek segítesz. Ilyenkor azt gondolom, az a kevés is elment sétálni, ami még maradt a fejedben.

Egész délután autókáztunk Petivel.

– Képzeld, a főnök mit akar rám bízni – újságolta.

– Mit? Csak nem egy bankbetétet?

– Azt azért nem, de ki kell mennem Münchenbe a Mercijével valami szerelőhöz. Terikével, merthogy nem tudok németül.

–  Terikével? Csak vigyázzál, hogy a Juditod utána ne tudjon meg semmit.

–  Csak nem gondolod, hogy ő meg én? Ha ő volna az egyetlen nő a világon, akkor sem. Más az ízlésem.

– Na, szép kis utazás lesz, már látom. A sírba fog kergetni az a csajszi.

– Kell majd vízum is persze, de azt mondta Bergmann, hogy van valami ügyvédje, annak fél nap alatt elintézik.

– Lesz egy napod akkor neked is.

Péntekre már minden el volt intézve.

– Szombat reggel érkezik majd a sofőr, aki levisz Pestre, visszafelé szintén kocsival jövök. Na persze díszkísérettel, mert Bergmannak az anyját is hozzuk, a Mariska nénit – újságoltam feleségemnek a híreket. –  Idejön Bergmann, a Terike meg a férje. Le kell vinned a férjét a Kásás autószerelőhöz, mert ott fog dolgozni.

 – Én? Hogy a fenébe? És ha én nem akarom? Hogy jövök én ehhez, hogy fogadjam az egész bagázst itt a saját lakásomban? Kik ők, hogy idecsődítetted őket?

– Muszáj volt, de többet nem lesz ilyen.

– Na, veled is csak többen vagyunk. De figyelmeztetlek ez az utolsó.

– Ja, és a jövő héttől kezdhetsz az új üzletben. Naponta kézbe kapod a fizetést, nem úgy, mint én, mert az nekünk jobb, lesz némi készpénz és nem kell a bankot fejnem állandóan. Még talán félre is tudunk tenni majd.

– Ne legyenek nagy szemeid, hiszem, ha fogom.

Szombat reggel elutaztam Pestre. Persze áthúzva minden számítás Terike miatt. Mi eleve úgy számoltunk, hogy feleségem a gyerekkel előre megy a nagyszülőkhöz, és hétfőn együtt jövünk vissza vonattal. Biztos voltam abban, hogy Terike csak egy jó ürügy és a színfalak mögött Bergmann kezei vannak. Hétfőn simán lerendeződött a tranzakció. Megkaptam a hetvenezer márkát, és délben már indulhattunk is vissza a vénasszony kíséretében, aki egész úton nyavalygott az ő „kisfia” miatt. Közben kiderült, hogy nem is olyan elveszett emberek. Anyuka is maszek, ebben a családban szinte senki sem dolgozott. Bent a belvárosban egy csempe és fürdőszoba kellékeket áruló boltjuk volt. Az áru Olaszországból származott. Ott is volt valami magyar ismerős egy valamikori régi barátnő, aki oda ment férjhez és biztosította a zavartalan áruellátást. Tehát nem voltak akkora anyagi nehézségek, mint amiket éjjel–nappal emlegetett Bergmann. Még zárás előtt megérkeztünk az üzletbe. Legnagyobb csodálkozásomra a nejem is ott volt a gyerekkel.

– Sikerült, meg van a pénz? – Bergmann nagyon izgatott volt.

– Mit kérdezed? Mielőtt elindultam mondtam a telefonba, hogy minden rendben van. Itt az egész – nyújtottam át a pénzt tartalmazó borítékot. Lázasan számolni kezdte.

– Ebből hiányzik hétezer márka?

– Nem arról volt szó, hogy ennyi az enyém?

– Nem tudom most odaadni. Minden fillér kell, tudod, adósságom van.

– Én tudom, de nekem is kell a pénz, én is abból élek.

– Adok most egy ezrest, a többit meg a jövő héten.

– Nem. Most adod és kész. Hívd ide a nejedet, veled nem lehet beszélni.

–  Hívhatom, de ő még erőszakosabb lesz.

–  Figyeljetek ide, illetve te Andi. Szarban vagyok nagyon, most csak ezret tudok adni. De tudjátok mit? Adok új tévét, hűtőt, porszívót és mosógépet. A fennmaradó összeget meg schillingben.

–  Ám legyen – mondta a nejem. – A felsoroltakhoz tegyél hozzá még egy videót is, és húszezer schilling.

–  Mit húszezer? Egy ezrest adtam, nem márkában? Amit adok, több mint egy húszas.

–  Nézd, én rosszabb vagyok, mint a férjem. Te kezdted az üzletet. Szóval most egy tízest még leszámolsz schillingben vagy később egy húszast. Szerintem neked is jobb most lezárni így a számlát.

– Rendben – állt rá. – Pakoltassátok be az árut a tragacsba, Peti ki is viszi ma, és itt van még egy tízes. Ezzel le van zárva az ügylet.

 

     

Minden a pénz körül forog

 

Örültünk is, meg nem is ennek az előnytelen üzletnek. Mert az új készülékek jól jöttek, de inkább pénzre lett volna szükségünk. Ahogy készen lett az uj üzlet Judit és a feleségem elkezdtek együtt dolgozni. Judit hamar jóba lett a feleségemmel és persze kibeszélték Bermannt rendesen. Kiderült, hogy Judit már régen szakított volna, de amíg nem kapta vissza a pénzét, nem szánja rá magát ilyen lépésre. Bergmann, ha nem is formálisan, de félig–meddig kigolyózta a közös lakásból, és Judit kénytelen volt a rokonához költözni, aki régebben is segített nekik mindenben, kierőszakolta, hogy a szomszédos utcában egy lakást béreljen Juditnak. Ez persze nem nagyon tetszett Ernőnek, de mivel jutányos áron kapta meg valakitől és a bére sem volt sok, ráállt az alkura. Két okból is jól jött neki ez. Először is a bank felé be tudott mutatni egy újabb invesztációt, amire kedvezménnyel kapott hitelt, másrészről a befektetett összeget és havi bért le tudta vonni az éves adóból. Volt egy harmadik szempont is, a kedves mama, aki idő közben megérkezett Bécsbe és rögtön lefoglalta Judit megüresedett szobáját.

Ernőke meg szemet vetett Terikére, noha tudta, hogy férje is van. Bergmann mama elég sokat időzött az üzletben, de nem azért, hogy besegítsen, hanem amikor összegyűlt egy kis pénz, akkor a kis Judittól, aki már teljesen belejött a munkába és mindent egyedül csinált, mindig elkért egy vagy két ezrest, és elindult bevásárolni magának. Egy idő után a Maria összes boltjában rettegtek tőle. Az öreglány ugyanis a következőket csinálta: Bement egy ruha– vagy cipőüzletbe és ott órákig próbált. Le–fel rakatta a holmikat, aztán mikor megállapodott egy darabnál, akkor elkezdett az eladóval kézzel–lábbal kommunikálni, hogy mennyi kedvezményt kaphatna. Nem nagyon adtak neki, kivéve persze, ha ezer schilligen felül vásárolt, akkor visszatérítették az értéktöbbletadót, ami egy magyarnak persze jelentős pénz volt. Két nap után aztán szépen visszament az üzletbe és visszavitte a holmit, hogy köszöni, de kéri vissza pénzt. Mivel az akkori osztrák törvények kimondták, hogy ehhez a vevőnek joga van, ha az áru nem sérült, kötelesek a vételárat teljes egészében visszafizetni. Hetente jelentős összegeket tudott így keresni, mert persze az értéktöbbletadót hiánytalanul lenyelte. Ez ellen az üzlettulajok semmit sem tudtak tenni, a fifikás vénasszony kihasználta az akkori joghézagot. Éppen ezért rettegtek tőle az üzletek. Hogy Bergmann tudott–e anyja „üzleteiről” az egy kérdés, de nagyon nem szerette, hogy kétnaponta megcsapolja a kasszáját párdarab ezressel. Aztán egyszer borult a bili.

– Anyukám ne haragudj, mire kell neked kétnaponta két–háromezer a kasszából?

– Kisfiam már vásárolnom sem lehet? Alig van egy–egy jobb darabom, szeretném kicsit felújítani a ruhatáramat.

– Na, de mennyi ruhát veszel? Én egész hónapban nem költök annyit, mint te! Alig vagy itt két hete, már tele a szobád egy csomó cipővel, ruhával.

– Hát még ezt a kis örömet is elvennéd tőlem? Szégyelld magad! Holnap hazautazom Pestre.

És másnap valóban szedte a sátorfáját és dúlva–fúlva távozott. Egy sporttáskával jött és három bőröndöt vásárolt az új szerzeményeinek hazaszállítására. Persze nem vonattal ment haza, hanem egy magyar sofőrt kért meg, aki már abban az időben fuvarozott embereket Bécs és Budapest közt, jó pénzért. Bergmann egyik oldalon játszotta a sértettet, másikon meg örült, hogy anyját az ajtón kívül tudja. Igazából mi, a dolgozók örültünk a legjobban, mert kedvenc szokása volt keverni a sarat és mószerolni minket a különféle észrevételeivel a fiának. Ő persze az anyja szavára sokat adott.

Az öreglány távozásával viszonylagos nyugalom lett végre. Igaz naponta egyre több lett a munkánk, nőt a forgalom, de legalább kevesebb volt az intrika. Arról is gondoskodott a vén szipirtyó, hogy Terike és Judit közt szép széles árkot ásson, aminek vesztese persze Judit lett. Egy nap aztán betelt a pohár, Judit nagy botrányt kerekített, hogy ne keverjék a fekáliát róla, fizessék ki, és ő már itt sincs az üzletben. Ernő persze erről hallani sem akart, nemhogy fizetni. Egy fárasztó nap után, ahogy elszámoltam a kasszás Judittal, meg a másik üzletben dolgozó Judittal, fura dolog történt. Nem nagyon szerettem ezt az új pozíciót, hogy nekem számoltak el és utána nekem kellett a pénzt neki elszámolni. Megyek fel zárás után az irodába, nyitom az ajtót, hát Terikét meg Bergmannt „in flagrandi” találtam a vadi új heverőn.

– Bocs de szeretnék elszámolni és hazamenni végre.

– Tedd csak le az asztalra a papírokkal együtt. Majd reggel elszámolunk. Zárd be az ajtót, van másik kulcsom, hogy ki tudjak menni. Ezt vidd el nyugodtan, reggel úgyis te szoktál nyitni.

Nem szóltam egy szót sem, örültem, hogy csak holnap reggel kell eltöltenem egy órát az elszámolással. Másnap én nyitottam ki az üzletet. Bergmann vagy tíz óra körül letelefonált az üzletbe, hogy menjek fel. Megkérdezte, hoztam–e valami reggelit a Meinilből.

– Már elég hosszú ideje én vásárolok neked. Nem lett volna elég simán csak leszólnod, akkor most nem duplán kellene emeletet másznom. Tíz perc és itt a reggeli.

Közben Terike is megjelent egy szál „neglizsében”. Teljesen természetesen viselkedett, abszolút nem zavartatta magát, hogy én is ott vagyok és látom ilyen öltözékben,

Már fordultam volna kifelé a kapun, amikor Peti szólt ki, hogy a másik üzletbe is menjek át, keres a nejem.

– Szólj vissza neki, hogy ha végeztem a Meinilben, átmegyek.

– Foglalj helyet és tarts velünk – invitált Ernő. Ezúttal nem kérettem magam, megreggeliztünk együtt. Reggeli közben előadta a tervét, hogy Pesten a régi, anyja által vezetett csempeboltot átalakíttatja, a mellettük levő óraüzletet is megvette az órástól.

– Hogy fogod leszállítani az árut és eleve kinek a nevén lesz az üzlet? Tudtommal, mint disszidens, még nem tudsz hazamenni.

– Ó, le vagy maradva egy brossurával. Amnesztiát adtak mindenkinek a „glasznoszty” már átterjedt Magyarhonba is. Akkor jövök–megyek, amikor akarok, a régi útlevelem érvényes. Szóval ott is lesz üzlet, ahol az itteni áru egy részét adjuk el.

– Na, de ez csalás a köbön! Amit rendelsz, azután kasszírozod vissza az értéktöbbletadót, és ha most ott is üzletet nyitsz, az itteni neve alatt, akkor ez adócsalásnak számit. Hivatalból itt kell adóznod, és amit ott értékesítesz, azt csak mint nagykeráru exportot fogod lekönyvelni. Pesten, mint külhonban működő üzletben, nem fogsz adót fizetni, mert nincs kettős adóztatás. Viszont ehhez kell egy név, ami persze nem a tied, mert akkor a pestivel duplán adóznál.

– Stimmel a dolog, de mindent megoldunk. Persze majd kell keresnem valakit, akit beírunk itteni tulajnak. Rád gondoltam.

– Engem te még viccből se merjél beírni. Nem vagyok hajlandó semmi ilyen simlire, pláne úgy, hogy abból semmi hasznom nem származik.

– Pedig rád gondoltam, mivel te vagy az egyetlen, akinek külföldi állampolgársága van.

– El kell, hogy keserítselek. Semmi ilyenhez nem adom a nevem, sem most, sem később. És bocs, de most mennem kell, mert telefonált a nejem, hogy menjek át.

–  Akkor menjél. Lassan mi is megyünk le az üzletbe, mert sok a dolgunk ma. Szállítani is kell, meg rendelni is. Szólj, hogy hívjanak fel, elmondom, mit kell pakolni.

A másik üzletben Judit és a nejem javában dolgozott. Itt is volt egy felhajtó, de többször is órákra eltűnt. Különben hajtotta a vevőket rendesen.

–  Gondolom, már tudod, mire készül Ernő – fogadtak.

–  Most adta elő, de nyugodjatok meg, én nemet mondtam neki. Ismerem már annyira, hogy ilyen simlibe nem szállok be.

–  Nem csak ez a gond, hanem Ernőke fel akar mondani nekem. A kis ribanc Terike keze lehet a dologban. Én elmegyek a fenébe, de ha nem fizet, akkor a nyakára hozom az itteni hatóságokat. A feleségednek már mindent elmeséltem. Tehát, ha balhé lesz, mert szerintem lesz, tudjatok róla, hogy másik munkát kereshessetek még időben.

– Szerintem csak zsarolni akar a felmondással, és rávenni valami simlire. Neked van itt egy rokonod, lehet, hogy arra akar rábeszélni, hogy ő adja a nevét a simlire.

– Látod, az könnyen lehet, de én is ugyanúgy nemet fogok mondani, mint te. Nincs neki annyi pénze, amiért én a rokonomat rávenném ilyenre, különben meg nemhogy leülne vele, hanem az első adandó alkalommal feljelentené az itteni hatóságoknál. Tehát jobb, ha felkészültök minden eshetőségre.

 

 

Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:59 :: Avi Ben Giora.

Szerző Avi Ben Giora. 453 Írás
A nevem nem pusztán művész név. Még csak nem is nick név vagy ragadvány. Ezt a nevet viselem immár több mint negyven éve, miután kivándoroltam. Azóta sok víz lefolyt itt a Dunán és Jordánon. Jó pár éve csatlakoztam a Hét Torony csapatához és azóta is itt tanyázok, rendszeresen.