Rózsa Ibolya : Verések II.

Ha próza, akkor ajánlom tisztelettel Nagyajtai Kovács Zsoltnak.

 

 

Akkortájt történt ez, amikor a szüleim végre megkapták a vadonatúj lakáshoz a kulcsokat. Régi kertes ház albérletében laktak velünk, kicsi gyerekekkel. A húgom épp, hogy kinőtte a pelenkás kort. Anyának nem teljesült ugyan az óhaja, hogy a GYES-t kényelmes, fürdőszobás extrák közt tölthesse, mert annyira jól esett volna szegénykémnek, ha legalább a tesóm pelenkáit nem kellett volna lavórban áztatni, mosni, s a sok vizet a kútról hordani… Ám azokban az időkben nem kapkodták el az építkezést. Befizették a részletet, aztán vártak.

Sokszor elvittek bennünket arra a területre, lássuk, hogyan magasodik a ház, miként nőnek a falak. Aztán végre elkészült! Költözhettünk. Össze is rámolták a szerénységeinket — bútorból a lakáshoz méltón újak várták az öreg holmikat: ruhákat, edénykészleteket (idővel ezek is kicserélődtek), könyveket, amiket apukám szent darabokként tisztelt és soha meg nem vált volna tőlük, melyekkel áthozta a múltat — amit mi az ódon szagukon keresztül éreztünk is nap, mint nap. Büszkén mutogatta gyűjteményét, öreg rokonok padlásairól összeguberálva s lapozgatta nekem; Tolnai Világlexikonát tartotta talán a legnagyobb kincsnek. A könyvek maradtak leghátra a költözésnél, mert anyunak — praktikus asszony lévén — először az ételkészítés, etetés, öltözködés kellékeit kellet odaszállítani. Nem ám holmi gépjárművel! Hogyisne! Az drága pénzbe került. Kis kézikocsit kerítettek valakitől szívességbe, aztán azon húzta be jóapám a lakótelepre — ejnye, ettől szebb megnevezést érdemel —, Kertvárosba! Születő fiatal városrész, sok-sok zölddel, talán a mai napig a legkeresettebb helye a városnak. Kapott új általános- és középiskolát is, ABC áruházakat, sőt arra laktak a híres vásárhelyi festők is a Művésztelepen, nagy műtermi lakásokban! Jártam ott, mert a művész urak gyerekeivel ismertük egymást az iskolából. Nagyon szerettem volna ám én is festő lenni! Azok a tágas műhelyek az emeleten! Csupa üvegablak! Mindig beragyogta a fény. S a csodás festőállványok! A sok színes paszta, az ecsetek, a vászon illata… Ó, azt gondoltam, festőnek születni a legnagyobb boldogság a világon! Még ma is elcserélném a fazekasműhely finom agyagillatát gyermekkorom festőműtermet idéző, orromban örökre megült csodás illatával!

Ám a költözés… Hátramaradtak a könyvek. Elmentem apuval értük — lehettem úgy hat éves —, mert vele menni mindig érdekes volt. Beszélgetett velem, és állandóan tanultam valamit tőle. Mint akkor, költözéskor…

A kis kézikocsit üresen húzta vissza a régi házhoz. Kihasználtam ezt, mert csuda jó élményt adott azon a kétkerekűn összegubózva utazni, szorítottam a deszka oldalát, nehogy kiboruljak, de apu jobban vigyázott attól, semmint bajom eshetett volna. Ő is szerette, ha vele mentem. Arra azonban előre figyelmeztetett, hogy a visszaúton már gyalog kell jönnöm, nem fogok a kocsira férni, mert telepakolja, és csak abban az esetben induljak el vele, ha bírják a lábaim hazáig. Cipelni sem fog, ahhoz én már nagylány vagyok!

Bólogattam örömmel, persze, hogyne, rendben, gyalog, bírom én, csak most egy kicsit hadd ülhessek még a kiskocsin!

Odaértünk hamarosan, észre sem vettem, nem is figyeltem, apu mikor tömte meg zsúfolásig a kis kordét, mivel én a homokozóban bohóckodtam, belocsoltam sokszor, emlékszem, úgy nem szóródott ki az ujjaim közül, könnyebben gyúrhattam. Pedig nem is agyag volt…

Esteledvén apu sürgetett, indulnunk kell vissza, anyu, hugi vár, kész a vacsora. A púposra rakott kocsit már ki is tolta az udvarból, ki a ház elé az utcára, mert igyekezett. Óvatosan alátámasztotta a kétkerekűt, hogy szépen egyensúlyban maradjon és szólt nekem, hogy őrizzem. Még visszalépett, hogy bezárja a kaput, közben felelős szülői szöveggel figyelmeztetett, mintegy kötelességből:

— Most gyalog kell jönnöd, tudod, megbeszéltük. Látod, nem férsz fel, tele van a kocsi, de ne is nyúlj hozzá, mert könnyen lebillen. — S mintegy az orra alatt motyogta a többit, jobb lesz még egyszer átkötözni, tényleg semmi le ne essen róla útközben. — Maradj csak, Csillagom, a kocsi mellett, hozok még zsineget! Csak ne nyúlj hozzá!

Becsukta a kertkaput maga mögött, hallottam a lépteit távolodni. Amint elhalkultak, már biztonságban éreztem magam. Most! Úgysem látja! Észre sem veszi! Csak kipróbálom! Aztán, mikor ott csücsülök a tetején, csak nem fog onnan lezavarni?! Hiszen szeret. Ő az én apum. Biztosan megengedi. Majd tréfásan rákacsintok onnan a magasból és azzal meghatom… El is indultam a kiskocsi felé. Rátámaszkodtam, hogy mászni kezdjek, egyik lábamat már föl is emeltem, de ó jaj! Megbillent ekkor, zörgött-morgott, és a tetején tornyosuló kartondobozok mind lepotyogtak a földre, tartalmuk, a szép könyvek kicsusszantak belőle. Jaj, de megijedtem! Kalapált a szívem, kapkodtam, hogy visszarakjam, már nem akartam kocsin ülni, csak összeszedi a drága könyveket, hogy apu meg ne lássa… Hiába. Addigra odaért, s meglátva a károkozást, se szó, se beszéd, egy pofon csattant. Nem kiabált, nem korholt, szinte szomorúan mondta:

— Látod, ezért kértem, hogy ne nyúlj hozzá. Most akartam jobban rögzíteni. Kezdhetem elölről!

Ma sem tudom, mi fájt akkor jobban, az arcomon a pír égetett-e, vagy a lelkem-marta bűntudat.

Soha többet nem kaptam pofont édesapámtól. Egy életre megtanultam azonban akkor, hogy szüleimnek szót kell fogadnom.

Még felnőttként is vétünk, hibázunk. Néha elkélne az apai pofon, de nekem ő már nem adhatja.

Nincs már itt.

 

 

szerkesztette: Nagyajtai Kovács Zsolt – 2009. július 16., csütörtök, 19:28

Legutóbb szerkesztette - Rózsa Ibolya
Szerző Rózsa Ibolya 113 Írás
Előbb a part fogyott el, aztán az éj, aztán az üresség s ami eztán volt, ott kezdődött. /Weöres Sándor/