Sonkoly Éva : Végre megtaláltam! 3.

Anikó tudta, hogy ha felnéz, kék eget lát. *

 

 

Mégis borús pillantással, bosszúsan nézett körbe.

Miért kérdezett annyit? — gondolta. — Mert neki nem sikerült —, vont vállat.

Gyors zuhany, közben ízletes vacsorára gondolt, de mire elkészült, gyorsan bekapott pár falatot, úgy válogatás nélkül, aztán lefeküdt aludni. Csukott szemmel hallgatta a szél zúgását tíz óráig, akkor bevett egy altatót.

Reggel kábán ébredt, pirítóst kívánt, helyette ivott egy kávét, és elsietett dolgozni.

Egész nap azt pörgette a fejében, hogy holnap péntek lesz, szombaton érkezik András. Ennél a gondolatnál nem jutott tovább. Késő délután pár nap szabadságot kért. Este első dolga volt, hogy telefonáljon.

— Szia! — már a kedves hang megnyugtatta. Minden apró részletet megbeszéltek. Újra a réginek érezte magát.

Főzni is fogok — gondolta —, bár azt mondta, étterembe megyünk.

Kinyitotta a szekrény ajtaját, válogatott a ruhái között, dúdolgatott.

Minden olyan szép lett. Csak a ruhákat illetően nem tudott dönteni.

Este lett, de még nem olyan késő, hogy udvariatlan lenne egy telefonhívás. Kicsengett, hosszan.

Vedd már fel! — türelmetlenkedett magában.

— Tóth András telefonja! — szólalt meg egy csilingelő hang. — Anikó keze remegni kezdett, alig tudott mit mondani. — Andris, téged keresnek! — hangzott onnan a távolból.

— Ki az, szívem? — visszhangzott. Anikónak elakadt a lélegzete mikor meghallotta András hangját. — Tessék. Halló… — türelmetlenkedett a telefon.

— Hallom, én is hallom… — tért magához Anikó, s bemutatkozott.

— Jaj, bocsáss meg! — hangzott azonnal. — A volt barátnőm eljött, hogy elvigye pár holmiját! — magyarázkodott András.

Ez komolyabb „miért” volt, mint a tegnapi kérdések, de Anikó nem akart tudni semmit. Finoman kinyomta a telefont és álomba sírta magát.

 

Reggel korán csengettek. Anikó állt előttem, romokban. Beszámolt a tegnapi napjáról. Dühös volt.

— Tudhattam volna! — mondta.

— Te is olyan hitetlen voltál, mint aki vonzza a bajt. Miért? — szegezte nekem a kérdést.

— Mert nem hiszek a tündérmesékben — mondtam.

— Bolondság! Ha jól belegondolok, lehet, hogy igazat mondott — mentegette.

— Beszéltél vele azóta? — hangzott a kérdésem.

— Nem hívtam vissza! — felelte rémülten.

— És ő? — kérdeztem.

— Eddig nem! — válaszolta.

— Nem akarod megpróbálni? — próbáltam vigasztalni, mert már láttam párásodott a szeme, alig látott.

— Add a telefont, segítek! — kértem.

— A-nál, mint András? — kérdeztem.

— Nem, V-nél keresd! — mondta szaporán pislogva.

Rácsodálkoztam.

— V, mint Valaki — hadarta. — Tudom, hogy hülyeség, de amikor még alig tudtam róla valamit, így jegyeztem be. Aztán, tudod, milyen bolond vagyok, így hagytam.

— Hát, legyen Valaki! — mondtam. Bár most úgy éreztem, akárki lehet András.

— Cseng! — kezébe adtam a telefont.

Úgy beszélgetett, mint akinek semmi problémája. Belepirult ebbe a beszélgetésbe. Olyan rózsás arccal került elő a másik szobából.

— Minden rendben lesz! — mondta sugárzóan. 

Mit kérdezhettem volna? Nem akartam elrontani a kedvét. Szinte repült a jövő, a kockázatok sorozata felé.

Féltettem. Mi van, ha valóban van valakije ott távol Andrásnak… vagy volt is… esetleg új ismeretség?

Valahogyan segíteni szerettem volna, de tolakodni sem akartam.

Pár óra múlva összefutottunk a lépcsőfordulónál. Csomagokat cipelt. Elromlott a lift.

— Főzök holnap! — mondta boldogan. — Tortát is akartam sütni, de az már nem fér bele, sajna! — szuszogta a lépcsőktől.

— Segíthetek? — kérdeztem.

— Megtennéd? — nézett rám hálásan.

— Szívesen! — zavartan, gyorsan elköszöntem. Magam sem hittem, hogy erre képes vagyok.

Amíg kevertem a krémet, gondolkodtam. Mit csinálok? Ártok, vagy segítek? Nem a tortával, a mögöttes szándékkal. Mert elhatároztam, a végére járok a dolognak! Beszélnem kell Andrással. Naivan hittem, engem nem téveszt meg.

 

Bemutatkozás, tortafogyasztás után, talán nem is olyan véletlen ültünk egymással szemben.

— Nem is tudtam, hogy ilyen kedves barátnője van Anikónak — kezdte volna elterelni magáról a beszélgetést az új ismerős.

— Én sem tudtam, hogy neked ilyen sok barátnőd van — válaszoltam.

— Hát, tudod, igyekszik az ember kihasználni az életét — kacsintott rám —, mert nem adatik több lehetőség — mért végig pimaszul.

 

Hirtelen valami éles csörömpölés hangzott. Hátrafordultam. Anikó állt az ajtóban, kezében az üres tálca, lába előtt a törött poharak. András ugrott, hogy segítsen.

— Mindent hallottam! — mondta határozottan Anikó. — Tudod, merre van a kijárat! — fordult felé.

— Kérlek, csukd be utána az ajtót! — nézett rám határozottan.

András dadogva kezdett magyarázkodni, Anikó hátának.

— Ne fáraszd magad! — intette le barátnőm. — Tucatszámra járnak hasonlóak, bárhol! — átnézett felette.

 

Mire visszaértem, már nem volt törött pohár. Anikó csak annyit mondott: — Köszönöm!

— Tudod, azért nem mindenki… — kezdtem volna.

— Tudom! Igazad volt! — lehajtotta a fejét.

— Az igazira azért még érdemes várnunk! — próbálkozott egy erőltetett mosollyal.

Két poharat vett elő, valami töményet töltött, ami elmossa a történteket…

 

Két hét múlva, egy reggel bosszúsan vettem észre, nincs tej a hűtőben. Lesiettem a közeli boltba.

Anikót vettem észre, két nagy bőrönddel igyekezett egy sötét autó felé. Nem taxi volt, BMV. Megálltam, vártam, míg visszatér a másik csomagért, úgy cipőmet igazgatva, mintha valami baja lett volna.

— Hova utazol? — kérdeztem.

— Csak egy régi barát! — közölte zavartan. — Lemegyünk kicsit az Adriára, felejteni! Bocs’, sietek… — semmi búcsúpuszi.

    Gyorsan bedobta a bőröndöt a helyére, magát a vezető mellé, s indultak.

    Régi baráttal az Adriára. Felejteni…

 

 

 

 

 

 

szerkesztette: Nagyajtai Kovács Zsolt – 2009. július 16., csütörtök, 18:32

Legutóbb szerkesztette > Sonkoly Éva
Szerző Sonkoly Éva 563 Írás
Gyógypedagógiai tanár vagyok. Az Alföldön születtem, Kaposváron élek. Mióta emlékezni tudok az irodalom rajongója vagyok, mesék, regények, versek. Sok évvel ezelőtt egy tanítási szünetben kezdtem valamiféle belső zenére sorokat írni. Eldobtam, de a gondolat, hogy még egyszer megpróbálom, biztosan izgatott, mert azóta vagyok ezen a téren próbálkozó. Sok kedvencem van klasszikusok, napjaink írói. Mégis, Váci Mihálynál aligha érzékelteti számomra más költő a hiányt, sorai emlékeztetnek életem sokszori újrakezdéseire, hitet adnak. "Újra kezdeni mindent e világon, – megteremteni, ami nincs sehol, de itt van mindnyájunkban mégis, belőlünk sürgetve dalol, újra hiteti, hogy eljön valami, valamikor, valahol…"