FEHÉR HAJÓK első rész … Jolán

Tizenhét éves voltam, amikor elkapott egy lány és én is őt. *

 

Az iskola KISZ szervezője volt, egy szigorú szemű kommunista szépség, aki segített összeszednem magam, kihúzott az örvényből, amelyik már beszívni készült:

— Ne rágódj a szegénység okain, ez nem vezet semerre, inkább gyere, csodáljuk együtt fiatalságunk varázsát. Tudod mit jelent az a szó, hogy szerelem?

 

JOLÁN 1954.

 

— Hej!

— Na!

— Te vagy, aki kajtatsz Jolán után?

Két keménykötésű fiú állt előttem. Ismertem őket, minthogy mindenki a városból. Az ikrek voltak, Jolán öccsei.

— Nem kajtatok. Tetszik nekem. Beszélgetünk.

— Mi úgy tudjuk, hogy esz a fene utána!

Álladóan mozogtak, az egyik fűszálat tépdelt, a másik kihívóan mondta tovább.

— Jolán rendes lány. Akarsz verekedni?

— Nem akarok. Tudom, hogy Jolán rendes lány és nem hiszem, hogy ő küldött volna titeket ide.

— Hát nem, de itt voltunk a parkban, amikor megláttuk, hogy ugatod a Holdat. Na, csak tovább, mert Jolán nem jön.

— Hol van?

— Elment apához, a szondához. Van pénz nálad?

— Nagyon kevés. Mi az, már rabolni is akartok?

— Nem, de nincs szivarunk!

— Az van nekem, nesztek!

 Elvették az egész csomagot, rágyújtottak és tovább álltak. Én ott maradtam a főtéri parkban. Igaz, még voltak ott mások is, de jól esteledett, meggyújtották a lámpákat és azok fénye átvert a szomorúfűzek lombjain. Hazamenjek? Tudom, mi van otthon. Az anyám stoppol, az apám biztosan nincs még odahaza. Ma az utolsó szabad estém, holnaptól kezdődik a gyári gyakorlat. Pedig megígérte, úgy vártam ezt az estét. Hát nem marad más, mint tényleg ugassam a Holdat, amely felkelőben van a Küküllő felett.

Motorzúgás az utca felől, majd elhal. Odanézek és felmelegszik a szívem tája. A motoros háta mögül lepattan valaki, karjára veszi a sisakot és szalad felém.

— Régen vársz, drága?

           

Hogy is kezdődött az egész?

Ő volt az a lány, aki bejelentette Sztálin halálát, KISZ szervező, egyidős velem, egy évfolyammal fentebb, mint én. Hatéves korában kezdte az iskolát. Mindenki nagyon rendes lánynak tartotta, de keménynek és akaratosnak is. Nem volt szép. Nem volt szép a szépség babafogalmában. Az utcán kevesen fordultak utána, de közelebbről sütött belőle az öntudatos, határozott karakter. Mindig oroszosan csomózott kendő volt rajta, házilag kötött szvetter és a kötelező kék egyen-szoknya. Előre köszönt neki mindenki, ő vagy fogadta, vagy sem. Semmilyen kapcsolatáról nem tudtunk, de nem is firtattuk, parancsoló, ellentmondást nem tűrő természete miatt. Enyhén szólva féltek tőle!

Még a nyár elején, a nagyszünet előtt szólnak nekem: — Azonnal menj be a KISZ irodába. Hívatnak. — Összeszorult a szívem, ez káderezést jelent. Valami baljós érzés kerített hatalmába, de bementem. Az asztalhoz támaszkodva, ott állt Jolán, kendő nélkül, valami papírral a kezében. A petróleummal felmosott padlót rugdalta.

— Tessék elvtársnő.

— Ülj le oda. Tudod, miért hívattalak? Hogy jobban megismerkedjünk. Az életrajzod itt van, az édesanyádat ismeri az én édesanyám. Tudom, hogy rendes fiú vagy, de azt csak én tudom, hogy kulák származék vagy, kispolgári barátaid vannak, és ahogy a tanáraid mondják, te többet tudsz, mint amit elárulsz. Minden vonalon.

— Nem értem, hogy mindezért miért kapok figyelmeztetést, vagy ez már káderezés? A kulákszármazásról nem tehetek.

— Ez nem káderezés, csak tudni akarom, mi van veled, hisz kilógsz a sorból. És én ezt nem tűröm. Különben is, honnan vannak ezek a kék szemeid?

Hüledezve néztem rá. Nem tudtam szólni, mert az ajtó felé lépett és kiszólt, küldjék be a takarítónőt! Azonnal! Az belépett a seprűvel, valamit mondani akart, de félrelökték. Ferenc elvtárs az iskola KISZ szervezője rontott be az ajtón, ordítva:

— Mi folyik itt, az én szobámban? Aha, az elvtársnő meg az elvtárs — rám nézett — édes kettesben. Te ki vagy? — meredt rám.

— Igen, mi ketten, meg a takarítónő, az három — mondta Jolán. — Különben vége van a szünetnek, írd alá az életrajzodat és tudd meg, hogy rajtad lesz a szemem.

Ideadta a papírt, ami a kezében volt. Ránéztem, egy régi faliújságcikk, de aláírtam és kimentem.

Ez volt délelőtt.

Estefelé, amikor hazamentem, az anyámat beszélgetni látom valakivel a barakkház előtti kispadon. Akkoriban még nem járt hozzánk senki, néha a tejesasszony jött el a városi busszal, tejet, tejfölt és, ha volt, zöldséget hozott. Amikor közelebb kerültem: az én szigorú, szép KISZ szervezőm szövegel az anyámmal, mintha száz éve ismernék egymást.

— Na, Annuska néni, kezicsókolom, én elhoztam, amit az anyám ígért, a többit majd vele tessék elintézni.

Felkelt és szigorúan rám nézett:

— Elkísérhetsz az autóbusz megállóig, rengeteg kutyát láttam erre — és megindult. Melléje léptem és tovább mentünk.

— Hol az Istenben járkálsz, ilyenkor kell hazajönni? — Rám se nézett, karon fogott, már ott is voltunk a buszmegállónál.

— Te Jolán, mi volt ez? Sejtem, de te igazán félsz a kutyáktól?

— Idehallgass! Én nem félek semmitől! Megengedem, hogy máskor is elkísérj!

Találkoztunk, beszélgettünk, mind ritkábban, mert ő az év végi vizsgára készült. A nagy fináléra. Napokig nem is láttam, a bokszteremben töltöttem a délutánjaim.

Egy este átszól a szomszéd: — tessék a telefonhoz jönni! — Az iskola KISZ irodája értesített, megjelenés holnap reggel vasárnap, fél nyolckor, kampány kezdődik valahol falun. Reggel, amikor befutottam, csak ő várt az iskola ütött-kopott GAZ-jánál.

— A többiek hol vannak?

— Sehol, csak mi ketten megyünk. És a sofőr.

— Útcél?

— Ülj már be hátul.

Ő is beült a sofőr mellé és elindultunk. Hamarosan kiértünk a városból. Szőkefalvának fordultunk.

— Idehallgass! Meg kell győzni a lakosságot, hogy iratkozzanak be a kollektívába. Ez a cél! Készülj fel valami mondókára!

Megyünk, csoda, hogy szét nem esik ez a tragacs, tiszta por lett minden. Mikor beérünk Széplakra, a sofőr megkérdi, hol álljak meg elvtársnő?

— Ott!

Kiszálltunk, nagyjából levertük a port magunkról és a szemben levő ház felé tartunk. Szép, takaros ház, magasított az utca felöl. Az udvaron idősebb, testes néni tett-vett.

— Most az egyszer nem tudok rád hallgatni. Én a kulák ivadék, soha nem fogok a kollektíva mellett érvelni. Tudom, amit tudok. Nem tartasz attól, hogy rossz agitátort hoztál?

— Én nem tartok semmitől. Menjünk be. Különben, téged sem féltelek!

— Kézit csókolom. Zavarunk?

— Nem lelkem, még van egy kis időm, azután megyek a templomba. Mi járatban itt nálunk?

— Egy pohár vizet, ha kaphatnánk.

— Szívesen lelkeim. Üljenek le egy kicsit, oda az eperfa alá. Mindjárt hozom!

Jolán rám se nézett. Kifelé bámult az útra. Jött a néni:

— Itt a víz, tessék — tiszta poharak. — Ha elfogadják, szívesen megkínálnám magukat egy kis rétes-palacsintával. Elfogadják? Mindjárt hozom.

Hozta is, letette az asztalra, egy bögrében mézet is mellé.

— Fogyasszák egészséggel. Ameddig esznek, én kapok valamit magamra, mert már kell sietnem a templomba.

Ettünk, a még meleg rétes-palacsintából Jolán kivitt a sofőrnek is.

— Messze van a templom?

— Hát ott, né, a kanyar után, de az én lábaim nem a régiek. Nehezen járok, nagy a súlyom is.

— Elvisszük kocsival. Tessék jönni.

Mikor megérkeztünk, a nép már bent volt. A nénitől elbúcsúztunk, ő hamar belépett az ajtón, ami nyitva maradt. Mi álltunk a napsütésben. Karon fogott, de inkább támaszkodott. Közelebb húzott az ajtóhoz. Kissé lehajtott fejjel hallgatta a zsoltárt, majd állával előre intett.

— Csókolj meg most, itt, Ő előtte!

  Akkor is voltak szép nők, hancúroztak a fiatalok, délután a járdák tele voltak, mindenki tett-vett, sietett, vagy a parkban ásítozott. Mindez kevéssé érdekelt. Anyám mind többet betegeskedett — volt valami a tüdejével —, én meg olyan szerelmes voltam, hogy nem ismertem magamra. Nem találtam a helyem, az anyám észrevette, de nem szólt semmit.             

Eltelt egy nap, kettő, semmi hír, megtudtam melyik délelőtt van a nagyvizsgája — zárt ajtók mögött —, de ismétlem, semmi hír. Aznap estéjén eljött apámhoz Hertz mérnök. Mindketten benne voltak a vizsgáztató bizottságban. Beszélnek erről-arról, egyszer csak felfigyelek: — Szenzációs ez a lány, nem az, hogy sokat tud, ő annyit tud, amennyit mi előadtunk, de amilyen magabiztos, ahogy prezentál. Na, idehallgass, piros diplomával fog végezni, már megtettem a javaslatot a vezérigazgató felé; küldjük fel Nenitescuhoz, négy év nem sok, hazajön és a gyárnak lesz egy ragyogó, fiatal főmérnöke. Rendben?

Beállít az egyik iker, csenget a biciklivel.

— Sógor, gyorsan, hív Jolán! Adj egy cigarettát.

— Hol van? Azonnal jövök!

— Gyere a buszmegállóhoz. Ott vár.

— Rögtön, csak bezárom az ajtót. Az apám most ment el.

Zárom az ajtót, rohanok, a buszmegálló nem messze, az iker eltűnt. Mit látok: a várópadon ül Jolán és sakkozik az apámmal, aki mindig magával cipeli a sakkskatulyát, pirinyó bábukkal. Hertz mérnök kibicel.

Közelebbről:

— Szervusz, mindjárt beszélgetünk, de az édesapádnak van itten egy igen agresszív gyalogja.

Odanézett s már bele is merültek a játékba.

— Az Istenit ennek a lánynak, majmot csinál belőlem.

— Na, gyere pajtás — mondom az ikernek —, keringjünk itt egy kicsit, majd megkeres ő.

Ellépünk, tíz métert se haladtunk, hallom, hogy vége a játéknak és ő úgy beszél a két, őszfejű vegyésszel, mint a barátaival.

Utánunk szalad, karon fog:

— Nézd meg az apját, vedd el a fiát. Az apád nagyszerű ember, de nem ezért jöttem!

Rám néz.

— Mi bajod?

— Az a bajom, hogy esz meg a fene utánad. Semmi hír felőled, nem látlak napokig s mikor látlak, sakkozol apámmal, nekem meg azt se mondod, hogy félkalap.

Ránéztem, az arca meghúzódott, sápadt volt, a szemei fáradtak. Nem volt kendő rajta, erős szálú, barna hajából egy tincs mintha kettévágná a homlokát.

— Tudtam, hogy ez lesz! Na, lehet értelmesen beszélni veled?

— Igen. Nagyon megkínoztak, drága?

— Eléggé, de nem ezért jöttem.

Ugrálni kezdett, mint egy kisgyerek, két mutatóujját a mellemnek szegezte.

— Holnap megyünk Szovátára, te meg én. Ülünk két napot. Isteni lesz!

— Isteni lesz! Mikor indulunk?

— Ma éjjel fél háromkor az állomásról. A vonat ott van fél nyolckor, feljössz a faluba, itt a cím, én ott várlak.

— Hát nem együtt megyünk?

— Te csináld úgy, ahogy mondtam. Na, csókolj meg.

Otthon mondom az apámnak. Az anyám alszik.

— Rendben, szedj össze, amit kell. Anyát bízd rám.

— Ma péntek, a holnaputáni esti vonattal jövök haza.

— Ezzel a lánnyal mész?

— Igen, és az öccseivel.

— Szállás, étkezés?

— Nem tudom. Majd kialakul. Elmehetek?

— Igen, én is voltam fiatal.

Rám kacag.

Lámpaoltás után megszólal az apám.

— Te vigyázz ezzel a lánnyal. Anyádnak tetszik, nekem is, de nagyon okos. Nem jó, ha párkapcsolatban a lány eszesebb. Gondolkodjál ezen!

Befordult és elaludt.

 

Végigkutyagoltam az alvó városon. Az állomás messze. Senki az utcákon, csomagom szinte semmi. Nagy sokára jön a vonat Balázsfalva felől. Jolán sehol. Aggódva nézek körül. Én vagyok az egyedüli utas, a váróterem melletti büféből dől a pálinkaszag, és vitatkozás hallatszik.

„Az istenit ennek a lánynak. Ha eszes, akkor jól kifundálta, hogy egyedül megyek Szovátára. Úgysem voltam soha odafönn. Lesz, ami lesz, na üljünk fel.”

Szőkefalva, Gálfalva, 2o kilométeres sebességgel megy a vonat. Nemsokára itt van Bonyha. Elkap az álom. Mikor kinyitom a szemem, az ébredező, harmatos mezőket látom, el-elhalad egy kis bakterház. Zötyögünk, játszom én is a magányos utasok játékát, a kerékzökkenőkkel együtt mondom, szeret, nem szeret, s belealszok abba, hogy nem szeret.

Megérkeztünk. Az állomáson kevés mozgás, amikor kiszállok, megcsíp a hideg levegő. Mutatják, hogy a falu, odább, ott fent van, ha egy kicsit ki tetszik lépni, félóra. Mondjuk! Teát iszok, van egy szelet kenyerem, azt mellé. Kiskocsi indul valahonnan elölről. Megtapogatom a pénzecskémet, amit az apám készített ki az éjjeliszekrényemre még az este. Na, menjünk, az Istenit ennek a lánynak!

Kövecses kaptató, lehet lihegni. Nézem a címet, nem ez a ház, nem, azon túl, ott messzebb, az a sárga, az lesz az! Kis séta az egész.

— Jó napot. — Ez az a ház. Magas kerítés, kispad a kapu oldalán. A magas, faragott részek mellett, bejárati ajtó.

— Azonnal!

Kinyílik az ajtó, magas, tatáros arcú lány invitál be kacagva. Kötött szvetter rajta, az egyik kezében kis kosár, tele uborkával, paradicsommal. Az udvar nagy, jobboldalt nyárikonyha, ahonnan frissen főtt tej szaga érzik. A hasábfák felrakva majdnem az ablakig. Balra a magas tornác, betonlépcsőn kell felmenni. A tornácról a két iker vigyorog és integet késsel-villával.

— Gyere sógor, kész a reggeli!

Szememmel keresem, akiért jöttem. A lány, aki beengedett, feljött utánam.

— Szervusz! Én ismerlek téged, még az iskolából. Magdi vagyok. Hát nem emlékszel? A Jolán kolléganője.

A tornácra néző egyik szobából kijön Jolán. Haja hátrakötve, lenge kis házi ruha rajta. Egyenesen hozzám jön, felágaskodik, beletúr a hajamba.

— Kezet, arcot mosni. Kész a reggeli! Most, rögtön!

Körbeüljük a fonott asztalt, ülünk, ki, amin tud. Magdika, a házikisasszony, kenyeret szeletel, tányért, evőeszközt rakosgat, s nézi, hogy eszünk, mint a farkasok. Ettem én is, minden dühöm elpárolgott. Jolán mellettem.

— Mi az éjjel érkeztünk. Máté, a bátyám sofőr az Üveggyárnál, deszkáért jött fel Parajdra. Ő hozott. Magdi és én elől, a két fiú hátul. Hogy utaztál?

— Jól, de egyedül. Mindenhol kerestelek. Azt mondtad: csak te meg én!

— Hát nem úgy van? Itt vagyunk. Ez számit. Magdi itt lakik. Az ikrek nélkül anya nem enged sehova.

Megkerestem a kezét.

— Istenem, milyen szép vagy!

— De még szebb leszek! Várj csak.

Felkel és bemegy a szobába. Az egyik iker hátulról ráhajol Magdikára, átöleli a vállát, s titokzatos arccal meséli: — Fürdőruhát próbál, a tegnap vette egy nénitől, csomagból — vigyorog — s még két kisnadrágot. — Belefújja a füstöt a Magdi hajába.

— Te disznó!  Ezt is kilestétek? Te melyik iker vagy?

— Melyik vagyok én? Hát nem a másik.

Kijön Jolán, fekete fürdődresszben. Ránk néz nevetve.

— Jó lesz ez?  Mikor megyünk fel a tóhoz fürdeni?

Ülünk a vízhez vezető deszkapallón. Ruháink két kis csomóban, alattunk vékony valami. Süt a nap, kezd kimelegedni, de a tó felől hűvösség árad. Szép idő lesz, de még nem akaródzik vízre szállni.

— Gyönyörű vagy! Gyere közelebb!

Nézem szép arcát, szabályos vonásait, gyönyörű testét, arányos termetét s mikor felnézett, szeme másként csillogott. Akkor láttam először egy szerelmes asszony tekintetét.

— Ezt akartam.

— Ezt akartam én is. Te meg én.

— Mi sokan vagyunk. Két bátyám, két öcsém. Apa mindig kint van a szondáknál, Sároson. Ha tudod, de nem tudhatod, mert nincs testvéred, hogy nő fel egy lány négy fiú között. Sokszor úgy verekedtünk, hogy anya kapanyéllel választott el bennünket. Sohasem én voltam, aki bőgött a csata után. Ezt a két kis dögöt — s az ikrek felé intett, akik közben Magdikát nyúzták — én neveltem fel. Ez így van, ahol sok a gyerek, a nagyobb neveli a kisebbet. Velük jártam ki az élet iskoláját. Öt perc alatt.

— Másnak évek kellenek ehhez.

— Igen, nekem elég volt öt perc. Egy estefelé, gyomlálom a virágokat s félszemmel látom, hogy ezek a drágalátosak, nagy csendben, persze, valakivel még osonnak be a csűrbe. Nemsokára visítozást hallok, bemegyek, s látom, hogy gyömöszölik Viorikát, az Aprozárból. Szétcsaptam köztük, otthagytam a lányt, szedje rendbe magát s kijöttem a csűrajtóig. Nyílik a kapu s hírtelen két akkora pofont kaptam, hogy beleszédültem. S tudod kitől? Viorikától! Jó, hogy nem törte be a fejem. Kis idő után kisompolyogtak az öcséim s eltűntek, estig nem is láttam őket. Az arcom égett, de rájöttem: egy lány, lehet akarja azt, ami ellen visítozva tiltakozik, a férfiakkal meg pont akkor könnyű csatázni. Biztosan legyőzöd őket. De csak akkor!

— Nem egészen értem. Hogy nem szedtek szét az öcséid?

— Egy férfi nem harcol félig leeresztett nadrágban.

— Más időkre, más helyzetekre is érvényes ez?

— Alapigazság!

— Lehet, hogy így van, de engem e nélkül is legyőztél. Itt vagyok, két vállra fektetve, de jó, hogy nem hagysz magamra, mint a legyőzötteket szokás. Itt fekszel mellettem, bizonyosan nézed, hogy van-e még szufla bennem. Biztosítlak, hogy már kevés, és az is biztos, hogy mindjárt meghalok, ha nem csókolsz meg rögtön, azonnal.

Rám hajolt és megcsókolt. Azt hittem, hogy felrobbanok!

— Itt egy kis oxigén. Még akarok mondani valamit neked. Majd a vízben. Jó?

Tátogtam és eszembe jutott a mi közeledésünk. Ebben benne volt az is, amikor kint ültünk, egyszer a Küküllő partján, szövegeltünk, néztük a szitakötőket. Nem is tudom miről volt szó, amikor parancsolóan megszólalt:

— Vallasz már nekem szerelmet, de gyorsan, mert csípnek a szúnyogok? — Amíg kerestem a szavakat, lesimította a lábáról a homokot, felállt és elment az ikrekhez. Hatvanhatoztak. Vagy máskor, a moziban, hangosan felszólított: — Fogd meg már a kezem, ne csak a kisujjamat gyömöszöld, mert fáj. — Az is, amikor, a múlt télen, egy nehéz hokimeccs alatt kiment a bokám. Eljött haza hozzánk, kényszeríttet ágyban ülnöm, jeget cserélt, mérte a lázam, orvost hozott, az anyámat vigasztalta, könyveket cipelt s mikor megkérdeztem, miért teszi, azt válaszolta: — Én a legjobbat akarom, de épen!

Bementünk a vízbe. Négyszögletes úszófát tologattunk ki a közép felé. Erősen sütött a nap, a sós víz, ahogy lepergett az arcáról, fehér nyomot hagyott. Néztük egymást. Elég sokan voltak körülöttünk, de csak őt láttam, háttérben a parti fenyőket, a vöröses-kékes árnyékot, ami a vízre vetült.

Lehúzódott, csak az arca maradt a deszka szintjében. Rám nézett, ahogy még soha.

— Elkaptalak. Elkaptalak, mint a macska a kismadarat!

— Elkaptalak. Elkaptalak, te szigorú, kommunista szépség!

Ujjaink összeértek a deszkán. Ma sem tudom mi, de valami forgóáram kezdett keringeni körülöttünk, érezte ő is, megszeppenve nézett rám, majd a csend valami jó lett, valami szép bizonyosság, csillogó kis hullámok gyűrűztek felénk, megingott az úszófa, majd minden megnyugodott.

— Mi volt ez? Te, Jóisten, mi volt ez?

— Tudod mi volt? Te jártál vasárnapi iskolába, ismered a Bibliát, ráismersz arra, amit mondok: „A föld pedig kietlen és puszta vala a mélység színén, és az Isten lelke lebeg vala a vizek felett.” Utánam mondta „itt lebegett a sötét vizek felett”. Lenézett, be a víz mélyére, akaratlanul fentebb húzta a lábait.

— De mi volt ez? Félek!

— Csoda volt ez, és én hiszek a csodákban. Gondold csak meg, ott az Ő színe előtt csókoltalak meg, Széplakon. Hiszem, hogy látta, most eljött és olyant tett, amit csak Ő, az Ő végtelen jóságában tehet. Itt volt és megengedte, hogy mi, két kis porszem, tovább éljünk egymásért és nagyon szeressük egymást.

— És lőn világosság — mondta —, és lett világosság bennem. Hogy te el fogsz menni. El fogsz menni, bár mindent megteszek, hogy megtartsalak, de elmész! Más a te utad. Menjünk ki, fázom!

Kint a pallón még jobban mellém bújt.

— Mesélj valamit.

— Gyönyörűm, mit tudnék mesélni? Hisz minden szó, ezután már a mi sorsunk, közelebb hoz, távolítani nem tud, áldás van rajtunk!

— Tudom, tudom, de mégis mesélj.

— A sötét vizek után kíváncsi vagy az én lelkem mélységeire? Én sem ismerem, senki sem ismeri, de jó, elmondok valamit. Van egy szovjet író, Lavrenyovnak hívják, aki leírt egy megrázó történetet. A polgárháború alatt a vörösgárdisták foglyul ejtettek egy fehér csapatot. A Káspi-tenger mellett volt ez, hajóra szálltak, hajótörés és megmenekült egy tiszt és egy vörös katonalány, aki arról volt nevezetes, hogy kitűnő céllövőként, a harcban negyven életet oltott ki. Ők ketten maradtak, egy a halászok által elhagyott kis szigeten. És a lány puskája. Éltek, éldegéltek, a lány beleszeretett a foglyába, vagy fordítva, nem emlékszem pontosan. Nemsokára égígérő szerelem lett a dologból, a puska őrizetlenül maradt. Mivel semmi lehetőségük nem volt a megmenekülésre, járkáltak, gyűjtögettek, sós halat ettek, és nagyon szerették egymást. A történet szerint, egy nap a tiszt megpillantott egy fehér vitorlát a láthatáron, ami úgy tűnt, közelebb jön. Ugrándozva, ordítozva próbálta felhívni a figyelmet. Berohant a viskóba, hívta a lányt, aki a puskája után kapott. A fehér vitorla egyre nagyobbodott, a férfi eszét vesztve kiabált, hadonászott, sírt, kacagott. A lány hátrább volt, s amikor szinte biztos volt abban, hogy a hajósok észrevették őket, hátulról szíven lőtte a tisztet, a szerelmét, az egyetlent, akije volt ebben az életben. Az író szerint kötelességtudásból. A regény címe: A negyvenegyedik.

Nézte az eget, nem szólt. A fenyőrigók csiviteltek ott túl a parton. Felült, megfogta a kezem, a szívére tette és ezt mondta:

— Megértettem. Éreztem, de nem tudtam ennyire biztosan, mint most: te el fogsz menni! Nem tudlak megtartani, látom a szemeden, hogy keresed a fehér vitorlát. Nem fog számítani sem az én szerelmem, semmi… érted? Semmi, mert az előbb ott bent valami jött és hírt adott, feltűnt a fehér hajó. Különben is, ha már ezt tárgyaljuk, nem látom, hogy ezekkel a fejedben karbidot vagy bikromátot gyártsál száz évig. Ezt éreztem benned, ezért lógsz ki a sorból, de megszerettelek és a női fifika segített, hogy olyan helyzetekbe hoztalak, amikor nem tudtál harcolni. Az én akaratom ellen!

Valaki szájharmonikázott. Előkerültek az ikrek, Magdi is, eléggé megtépázottan, de boldogan. Tussolás után hazaindultunk. Felkerültek a szvetterek, meg ami melegebb holmi volt kéznél. Elől a két lány, mi az ikrekkel hátrább. Népes volt az utca, jöttek-mentek az emberek, gyerekek rohangáltak.

Otthon: zárt kapu. A Magdi édesanyja elment vecsernyére. Valahogy bejutunk, a tornácon az asztal megterítve, előkészítve minden a vacsorához. Magdi, kis fenyőpálinkás üveget szed elő.

— Az apám vastartaléka!

Nekiláttunk tehát.

Vacsora után leültünk a lépcsőre, senki se szólt, bámultuk az utcát. Hírtelen ordítozás, cirkusz a nyárikonyha felől. Az egyik iker lement, kenyér után kajtatott s az ajtóban találkozott Bundással, a borjú nagyságú medveölő kutyával.

— Még én is félek tőle — mondja Magdi. — Te maradj ott, amíg jön anya. Az apám járt vele a havasokba, most már öreg, így itthon hagyta. Ne cirkuszolj, ne hadonássz, mert szétszed.

Jolán felkelt és lefelé indult.

— Megyek az öcsém után.

Rendes lépéssel ment, a hatalmas kutya ránézett és elkezdte csóválni a farkát, odadörgölte a fejét Jolán lábához és lefeküdt.

— Gyere már ki, te átok kölyök, ne hadonássz, menj el mellettem s ülj fel a lépcsőre. — A kutya megfeszült, de nem mozdult.

— Ő az én testvérem, ő jól van, nem bántjuk az én testvéremet, hallottuk, te buta, máskor ne ijeszd a gyerekeket. — Ezzel megfordult és ő is felénk jött s leült az első lépcsőfokra. A kutya utána sétált és letelepedett a lábai elé. Kis idő múlva nagy lapát nyelvével megnyalta a Jolán lábát.

— Ha apának elmondom, lelövi!

— Hej, sógor, nem kellene helyet cserélj Bundással?

Közben, megjött Magdi édesanyja. Kellemes, idősebb hölgy. Azonnal intézkedik.

— Vacsoráztak? Te lány, megmutattad, ki hol alszik?

Amíg petróleumlámpát gyújt, magyarázza:

— Itt nincs szúnyog. Mi, falusiak korán fekszünk. Te Magdival, itt alszol, a fiúk a másik szobában, én meg a nyári konyhában, várom az emberemet.

Mikor feljön, átfogom Jolán vállát.

— S még te mondtad az anyámnak, hogy félsz a kutyáktól!

— Igen, ezt mondtam, hogy elkísérj, mert ha nem, én harapok ott beléd!

Fogmosás, vízcsorgás, ajtó nyílik, ajtó csukódik a fürdőszobánál. Végre mindenki az ágyban. Az ikrek, mire bekerültem, már alszanak. Végignyúlok a friss, diófalevél szagú ágyban, nézem a sötét plafont, és eszembe jut Kipling verse. „A dzsungel előtt megáll a szél, az erős előtt megtorpan a tigris”

Nemsokára nyílik az ajtó. Jolán jön Magdival. Odalép és eligazítja a takarót a fiúkon, majd kicsi széket hoz és leül az ágyam mellé.

— Jól vagy itt, drága?

— Jól. Ülj ide mellém.

Odaült, rám hajolt:

— Gondolkoztam rajta, akarom, hogy megtudd, buta volt az a katonalány. Elvenni valakinek az életét.

— Te nem tennéd meg soha.

— Nem, és most se teszem. Elengedlek, járd meg a magad útját, én meg az enyémet.

Megsimogattam a karját s közben a mellét is.

— Ne tedd, nagyon kérlek, ne tedd. Nem az, hogy félek, vagy valami más volna. Ha nem lennék meggyőződve arról, amit mondok, ide feküdnék melléd, nem érdekelne Magdi, az öcséim, a félfalú. Annyira magamhoz láncolnálak, amennyire emberileg lehetséges, de te értékes ember vagy, egy idő után járnád a partot, lesnéd a fehér hajót. Megállnál mellettem, meg kellene állnod, de milyen élet volna az? Ezzel ölnélek meg, és jobban, mint tette a másikkal az a buta katonalány.

Közelebb hajolt, pupillái, mint a mély kutak.

— Az, amit ott fent éreztünk, te azt mondod, hogy csoda volt. Én hiszek Istenben, igen, hiszek benne és lehet, azt sugallta, hogy a mi szerelmünk nem lehet önző. — Még közelebb jött, szavai már a lélegzetemmel ívódtak belém: — itt vagyok, ha akarod, átkutathatod a testem, csak Ő tudja, mennyire akarnám én is, de holnap megsebzetten válnánk el. Te akarnád ezt? Én nem akarom, hogy te később mindenféle lelki mankók után kapkodj, vissza-visszajárj és keresd ezt az estét és engemet. Na, aludj szépen.

Végig simogatta az arcomat: — Ma és holnap még az enyém vagy! — Felkelt, elrendezte a takarót, felszedte Magdit, aki közben elaludt a karosszékben és kimentek.

 

Szürke napra ébredtünk. Nem esett, szél se fújt, de lógott az eső lába. Felhőfoszlányok tűntek el kelet felé, miután leereszkedve átszőtték a sötét fenyveseket. Reggeli zajok, az udvar is felébredt, Bundás a lépcső alatt állt és kenyeret koldult. Jolán lement hozzá, kezébe vette a nagy buksi fejét, megingatta s valamit mondott neki. Hálából vagy boldogságában, a kutya képen nyalta. A Magdi édesanyja cikória kávét főzött. Az ikrek elindultak, felmennek a telepre szétnézni. Magdi az anyjával az udvari konyhában. Mi ülünk az öblös, legalább száz éves karosszékben. Jolán felkapaszkodott a karfára, felém hajolt, simogatta a hajamat.

— Jól aludtál? Még van hat óránk a vonatig.

— Igen, jól aludtam, miután elaludtam. Rád gondoltam. És írtam, gondolatban, egy verset.

— Hű, és leírtad? Lássam!

— Nem volt mire, de talán eszembe jut minden sora.

— Na, diktáld le nekem, de gyorsan. Nem is tudod, mennyire örülök.

Felkelt, papír és ceruza után nézett. Semmi sehol. Végre a kredenc lapján talált egy fél ívpapírt, meg egy tompahegyű tintaceruzát. Idehozza. Megnézem az írott oldalát, hát egy régi bizonylat, amelyik így szól: én, Hajdú Tamás, ezennel bizonyítom, hogy megvettem C. Samukátol három (3) focni deckát és átadtam neki az érte járó 36 lejt. Két aláírás. A dátum két évvel ezelőtti, a papír háta üres. Jó lesz.

Mellém kucorodott és újra rám hajolt. Behunyt szemmel, lassan, diktálni kezdtem:

 

Hajtsd ide, mellemre a fejed

és pihenj. Nem bánom, ha alszol is

és nem szólsz, bár e nyugtalan éjen

azt várom.

Valami bánt és én ezt, gondban érettebb,

érzem, de hagyom, hogy menj

és járd meg a nyugtalan álmok útját.

Sírj, mert én is sírtam.

Ne törődj, hogy szemed holnapra vörös lesz

arcod kevésbé szép, vállad meggörnyed.

Ne félj, nem látja senki, hogy

a készülő szürke nap

egy életre felteszi az örvet

szép nyakadra.

 

Fáj, tudom, minden fáj most:

a parton felcsattanó dal

a halk neszek, suttogások,

az éjszaka, a meleg, az, hogy körülötted,

szinte hömpölyögnek a fiatal, önfeledt

szerelmes álmok.

Fáj, hogy holnap ébredni kell

és ébred veled minden, mi ezután vezérel.

 

Hajtsd ide, mellemre a fejed

és pihenj. Nem bánom, ha alszol is

és nem szólsz, bár e nyugtalan éjen

azt várom.

Ne legyek lánc, mely megköt, de mellemen

búcsúzz, ha kísért, mit nem szabad látnom,

Veled sírok s benned visszasírom

az én elrepült fiatalságom.

 

A varázs megtört. Révült szemmel nézte a papírt és a szavakat, ahogy sorjáztak egymás után. Megsimogattam a haját s elmondtam neki azt is, ami még a lelkemben maradt:

— Az éjjel férfivé lettem és te vagy az én asszonyom. Fogadd el tőlem e szavakat. Ennél jobban nem tudom felizzítani, amit érzek, mert szétfeszíti a szívemet!

Összehajtogattam a papírt, szépen a kezébe tettem: — ez az én ajándékom!

 

A vonaton, az ikrek ledőltek, nagy lelkesedéssel mesélték, micsoda jó nőket láttak a telepen, majd elcsendesedtek. A harmadosztályú, fapados vagon félig üres. Jolán az ablakra lehelt és ujjával vonalakat húzott ide-oda.

— Az öledbe akarok!

Odajött, befészkelte magát. Átkaroltam a vállát és kifele bámultunk az esőbe.

— Mit csináltál Viorikával? Nem vagy te az a lány, aki csak úgy eltűr két akkora pofont, ahogy mondtad.

— Viorika gyomlálja az anya veteményesét, most és mindörökre, ámen!

— Miért van az ikreknek csak egy biciklijük?

— Borzasztóan szeretnek verekedni. Az életük a verekedés, de mindenüket elhányják, nem vigyáznak semmijükre. Azt a biciklit én vettem az ösztöndíjamból, megjavították és használják. Még jó, hogy csak az egyik megy vele, mert ha elromlik, a másik kegyetlenül elveri.

— Miért nem akartad, hogy elmenjek hozzád öntözni?

— Az apa iszik, a bátyáim is, mind, nem akartalak kitenni célzásoknak, durva beszédnek. Hát nem megöntöztél a gyerekparkban? Itt vagyok, virulok! Olyan jó itt.

És tovább fészkelődött. Mint egy gyerek, pont, mint egy kis ebadta.

— Hajtsd ide a fejed. — Beletúrt a hajamba s még jobban lehúzta a fejem. — Nem akarom, hogy többet találkozzál Magdikával, egy nagyon rendes lány, egészséges, és ha kell, kidob neked tíz gyereket, láttam, hogy nézett rád, nem akarom, érted? Azért nem mentem el veled Gyuszihoz nehogy egy nyers szavam megsértse, amúgy se értek a festészethez. Istenem, miért nem végeztünk egyszerre, elmennénk mindketten, azt tanulnád, amit én, vagy mást, de ugyanott. Nem, nem vagyok kommunista, szüleim szegények és korán rájöttem, hogy a magabiztosság és a szigorúság véd meg a legjobban a pletykától. Jobb, ha tartanak tőled, másként letipornak. Én ezt nem kellett tanuljam, ez az én alaptermészetem. Csak egyszer, egyetlen egyszer inogtam meg, de el is dőltem, ide a válladra. Olyan jó itt! Vigyázz a torkodra, ez neked egy gyenge pontod, a hokicipődet meg kell varratni, édesanyád gyenge, hörög, be kellene vinni Vásárhelyre, mondják, hogy az apád tüdejét kikezdte a klórgáz, most te férfi vagy, tenned kell valamit. Istenem, ha veled volnék, mindent szépen elintéznénk.

— Hogy miért megyek el holnapután? Az apa főnöke üzente, hogy a Tröszt tanulmányi ösztöndíjat, ingyen lakást, kosztot biztosít felvételi nélkül, mert piros diplomával végeztem. Ploiesten van az egyetem, a nagy központ a fővárosban. El kell, tartsam magamat.

Újra a mocskos ablak felé hajolt, rálehelt és ujjával vonalakat húzott.

— Nem akarok elbúcsúzni, csak egy ideig eltűnök. Én nem megyek el, ahogy te el fogsz menni. De akarom, hogy tudd, bármikor, érted, bármikor, ha sötét vizekbe kergetnek, szólj, és én eljövök és kihúzlak, mert te vagy az én emberem. Engem még férfi nem ismert, Istenem, te volnál, de látod, hogy van minden elrendezve? Én elmegyek, te itt maradsz, meg fog ölni az aggódás. Bár ez a vonat sose érne be Dicsőbe!

De beért. Szőkefalva után az utasok kezdtek mozgolódni, az ikrek gyűrött arccal felálltak, nyújtózkodtak. Ők itt szálnak le, a Nagyállomáson, én tovább megyek a gyárihoz.

Kibontakozott az ölemből, végig csókolta az arcom s miután a vonat nagy zökkenővel megállt, kiszálltak. Az ablakot nem lehetett kinyitni, az ajtóhoz léptem. Pár lépés után, bár Jolán meg se fordult, visszarohant az egyik iker.

— Sógor, mit tettél a nővéremmel? Sír!

Tovább mentünk. A város felett sűrű füstköd, amibe épp akkor felnyilallott a fehér fény. Csapolnak a karbidnál. Ingázó munkások hada tolongott a vagonok felé. Valahogy leszálltam s hazafelé vettem az utam. Csípős klórszagú volt a köd és alig lehetett látni.

Sohasem találkoztunk. Mindenikünk, másnap, egy ugyancsak zord, szürke napon elindult a sorsa felé.

Még jó, hogy nem esett!

 

Megkereslek! Megkereslek, ha addig is kell várnom, míg a napunk vörös óriás lesz és közelednek az idők végei. Te drága kommunista lány, meglátod, hogy a másvilág, ahova mind belezuhanunk, egy mindennél kőkeményebb diktatúra: csak jó, csak rossz. Nincs kicsit jó, de egészbe vetve rossz, vagy fordítva. Ez így lesz a nagy elszámolásnál. És mi ott leszünk a virággyerekek, az örök szerelmesek közt.

Uram, tudom, hogy a szerelmeseknek megengeded, hogy megkeressék az elsőt, akiért legelőször feldobogott szív, lénye beívódott minden sejtünkbe, neuronjaink üvöltve kérdik, mindhalálig: hol van, miért nem jön már, s ha nem tud jönni, bár üzenjen!

Uram, sokat láttam életemben, megtanultam, hogy belelássak teremtésed, az ember életének titkaiba. Uram, sose éltem vissza tudásommal, köszönöm, hogy átsegítettél annyi bajon, lelki nyomorúságon, amelyik elég volna két emberéletnek is! Uram, bár tudom, hogy végtelen a Te birodalmad, engedd, hogy elinduljak és megkeressem.

Megkeresem és elmondom neki, ami azután jött, miután elváltunk az állomáson. A két gyötrő évet ameddig én is révbejutottam, hogy nem kerültem soha nagy, sötét vízbe, de át kellett gázolnom egy csomó piszkos, sáros tócsán. Sokszor, mikor átléptem, szilárd talaj helyett, a part rosszindulattól, kárörömtől volt nyálkás, csúszós. Megmondom, hogy az nem lehet, hogy ezután ne lehessek mellette, vele, mert tudva tudom, hogy ő is keresésemre indult. Elmondom, hogy két hétre rá levelet hozott a posta, az Igaz Szó szerkesztője irt, bíztatott: küldj még. Elmondom, hogy az volt az első és utolsó versem, te legépelted és beküldted. Azt is elmondom, mily nehéz megmaradni az anyanyelvvel, mikor egy idegen kultúra és nyelv nap mint nap szívódik az idegeidbe, nem agresszíven, de ellenállhatatlanul, hiszen meg kell élni.

Uram, Te előtted jelentkeztünk legelőször. Tudom, hogy ott voltál abban a kis templomban, megáldottál később a tó sötét vizei felett. Engedd, hogy megkeressem, hisz oly végtelen a Te jóságod. Láttam itt a földön, bizonyára úgy van a mennyekben is.

Köszönöm Uram!

25látogató,1mai

Szerző Gyalay Korpos István 27 írás
Dicsőszentmárton 1938, középiskola és az Orvosi Egyetem Marosvásárhelyen, magyarúl. 1964. Továbbképzés: Bukarest, Temesvár, Bpest, Szeged traumatologus osztálvezető főorvos Tr-Severin 2004-ig. Jelenlegi lakhely Temesvár, str Silistra No26. Románia.

6 Komment

  1. Uraim, uraim!
    Lehetetlm, hogy nem hallottatok még arról, hogy az átkosban hány “kommunista” volt, abból hány volt igazán az. Nekem párttitkár ismerősöm elutazott egy kis faluba, ott keresztelték meg a lányát titokban… Túlélők voltak ezek az emberek, vörösre festették magukat, ha az kellet az életben maradáshoz. Még el sem ítélhetők, mert mártírnak kevesen születnek.

    A lírai hangvétel pedig csak színezi a történetet. Ha valakiből a líra legalább egy cseppje hiányzik, az kb. olyan kár, mintha humora nincsen. Senki sem fehér vagy fekete, színesen jó a paletta.
    Na és a nők? Az erős jellemű nők mindíg megérzik, kire érdemes az idejüket “vesztegetni”.

  2. Na most itt ülök és nem tudom mit is irjak “kritikát” ami olyan,hogy ösztökéljen tovább.Fantasztikus mert az elözö irásaid után ez a lirai hangvétel teljesen fejbevágott.De azért a régi Gyalay mindenütt fel fel tünik.Mert végül is feltettem volna a kérdést,hogy ugyan,hogy tudtál egy kommunista lányba beleszeretni/igaz a szerelem vak vagy ahogy annó mi mondogattuk mindég sötét verem/aki saját börén tapasztalta ki,hogy milyen a valódi arca ezeknek az embereknek.De végül is kiderül,hogy a lányzó csupán az életbenmaradás egyik eszközét veszi igénybe.Mert hát az alma nem esik messzi a fájától.Ha a kedves papa már benne van és kapacitál belöle akkor ö miért lenne kivétel.Tetszett nagyon mint az eddig olvasott valamennyi irásod

  3. Szép lírai sorok. Ahogy kezdelek megismerni, érdekes, hogy téged kamaszkorod kezdetétől elkísérnek az intelligens, erős akaratú nők, akik téged istápoltak, irányítottak és nagyon is szerettek.

    Kellemes nyaralást kívánok. Holnap megyek én is tíz napra haza.

  4. ÀžMa sem tudom mi, de valami forgóáram kezdett keringeni körülöttünk, érezte ő is, megszeppenve nézett rám, majd a csend valami jó lett, valami szép bizonyosság, csillogó kis hullámok gyűrűztek felénk, megingott az úszófa, majd minden megnyugodott.À?
    És a végén az ima, hát ez egyszerűen gyönyörű!

    (kerestem egy olyan képet, ahol valószerűtlenül, de ott a fehér hajó)

Hagyj üzenetet