Bárányi Ferenc : Boldogság délibábja – 10.

Búzavirág szemű rongybaba elvágja a köldökzsinórt. És bebizonyosodik, hogy Moldovában is jól lehet lakni…*

 

10.

  

Egyre gyakrabban került beteg a gyermekfektetőbe, sokkal könnyebb volt így naponta kétszer—négyszer injekciózni, szakszerűen táplálni és állandóan szem előtt tartani a beteget, mint futni utána a harmadik faluba. Az anyáknak is megfelelt ez, csak az nem, hogy Beregi beutaláskor egyiket—másikat megmosdatta, és, ha kellett, betetűporozta, de ezt is kezdték megszokni. Minden jól ment volna, csak a személyzet elégedetlenkedett, mert délutáni ügyeletet is kellett tartani,  hiányzott egy állandó délutános nővér. Éjjel a doktor injekciózott, mert ő bent lakott a kastélyban, de a föld alól is kellene egy nővér. Cămătaru azt mondta nincs és, ha lenne,  akkor is ott vannak az ünnepnapok. Beregi belátta, nem is olyan egyszerű a kérdés, igaza volt Tichonak.

Délután megérkezett a rajoni mentő, Vili hozott egy csomagot. Úgy tartotta egy kézzel, magától távol a kopott kórházi pokrócba csomagolt valamit, mintha nagyon büdös lenne.

— Tessék Beredzsi úr, ez a magáé, Dorohoi nem vállalja tovább.

Rodica volt a csomagban. Így hívták azt a disztrófiás csecsemőt, akit aztán Sándor nevelt fel a gyermekfektetőben. Kis ráncos öregasszony szemecskéi közömbösen bámultak a világba, még csak nem is pislogott. Levetkőztetve még szörnyűbb látvány volt. Pont olyan, mint Afrikában az éhező néger csecsemők. Három és fél hónapos korában három kiló kétszáz, született három kiló háromszázzal. Szinte hihetetlen. Ráadásul negyven fokos láza is volt  a nyomorultnak. Hazaküldték a kórházból meghalni, mit is tehettek volna vele? Nem lesznek bolondok ott-tartani, hogy az ő statisztikájukat rontsa, menjen csak haza, oda, akihez tartozik, számoljon el az vele. „Ez biztosan meghal.” Akár ki is adhatná a halotti bizonyítványt. Jó lenne a szüleit értesíteni, de ilyenkor kit küldhetne felkutatni őket?

Nagy adag antibiótikumot fecskendezett be a csecsemőnek, mondjuk hogy izomba, de az nem volt, így a csont és a bőr között alakult ki egy tojásnyi dudor. Alig nyafogott a szerencsétlen. Szólt Olga néninek, hozzon egy veder hideg vizet. Mikor visszeres lábain becsoszogott két megjegyzése volt. Az első: — Ez még él? A második: — Jaj coane doktor, takarja be, még megfázik!

— Meg bizony — bólíntott Beregi és meztelenre vetkőztette  Rodicát,  bedugta a veder hideg vízbe, csak a fejét hagyta kinn. Számolt húszig, aztán kivette, és megmérte a lázát: 38,5°. Vissza a vízbe, az újabb lázmárés már csak 37-et mutatott. Ledörzsölte, bepólyálta, és be az ágyba. Cácá Olgát odaállította, lesse, szuszog-e még? Az öregasszony háromszor keresztet vetett, és imára kulcsolta a kezeit. Beregi nekiállt és nagyon alaposan elkészítette a problémás csecsemő személyi lapját, bár tudta, miután meghal, úgyis ő lesz a hibás. Időnként átszaladt, és bedugta kezét a pólyába, Rodica nem volt nagyon lázas. Beregi egész éjjel mellette maradt, hol hideg vizes törölközőbe, hol melegített párnába bugyolálta, a’szerint, hogyan ingadozott a hőmérséklete. Belenyomott egy fél patikát, de reggel Rodica nyöszörögve szopta az ökleit, Beregi pedig hullafáradtan, félálomban konzultált.

Emília rohant be a rendelőbe: — Rodica becuclizott egy negyed liter tejbegrízt, de még sír. Adjak neki még?

— Adjon — intett, de lehet, ha teljesen ébren van, nem ilyen határozott.

Délfelé megérkezett Rodica apja, kistermetű nyeszlett alak. Napszítta kalapját gyámbászva elmondta, hogy ő nem tudja hazavinni a gyermeket, nincs mit kezdjen vele, a felesége szívbeteg és, ha meghal a kicsi, nincs, amivel eltemesse, annyira szegények.

— A második negyed litert is megette — robbant be Emília, szokásához híven. — Én nem adok neki többet, még kihasad.

Beregi is átment, hogy megnézze. Aránytalanul nagy pókhasával lehangoló látvány volt, de már nem olyan száraz a bőre, élénkebb a tekintete és láztalan — konstatálta az orvos. Elhatározta, hogy holnap főtt murkot és egy tojás sárgáját is megetet vele a sajátjából. Már éppen ment volna a konyhába, hogy hörpintsen fel egy merőkanálnyit a mindennapi borsból, aztán feküdjön le, amikor elébe állt egy mosolygós fiatalasszony. Nem valami szép, de egészséges, jó alakú, és ami meglepte, hiányzott belőle a nyomorultak félszeg alázatossága.

— Nos, coane doktor, ismer-e még? — kérdezte csillogó szemekkel, csípőre tett kezekkel, mintha szegény Bereginek ez lenne most a legnagyobb gondja, de bármilyen fáradt is volt, vette a lapot

— Már hogyne ismerném coana, én a körzetemből minden szépasszonyt ismerek.

— De amikor megismert nem voltam szép, teljesen ki voltam vérezve, ha nem küld el gyorsan Darabani-ba meg is haltam volna. Emlékszik?

— Zöld ruhában volt! — villant fel emlékezetében inkább az eset, a helyzet és a bűntudat, mint az arc. Most már tökéletesen emlékezett arra, hogy ezt az asszonyt szidta le délelőtt, aztán este kivérezve hozta a férje. Ez valamikor régen, az elején történt, de most is szégyellte magát.

— Szóval azért jöttem, hogy a coane doktort és Emília kisasszonyt tisztelettel meghívjam hozzánk a búcsúra, szombaton lesz és vasárnap egész nap, de nagyon kérem, jöjjenek el, mert Chirica, az uram elzavar a háztól, ha nem jön el coane doktor.

Rodica nyugodtan aludt, Sanda apró főkötőket hímezett az ikreknek. Jól van, mosolygott Sándor és elhatározta, már nem fekszik le, hisz mindjárt este, inkább lesétál a szövetkezeti boltba valami vacsorát vásárolni, mert már könyökén jött ki a tojásrántotta.

Atitienu örömmel fogadta:

— Erőt, egészséget, az isten éltesse, tisztelt doktor úr — mondta jó hangosan, tagoltan a vevők feje felett, hogy mindenki  hallja.

— Szervusz, Titi — nyújtott neki kezet Sándor a pult felett.

— Szervusz, doktor úr, örülök, hogy látlak! — mondta még hangosabban, hogy ezt is hallják.

Ez a bolt jóval nagyobb volt, mint a Veszelovszkié, itt ipari termékek, textília, sőt papír és könyvrészleg is volt. Sándor kapott pult alatt néhány marhahús konzervet, ami hidegen is ehető, egy jó száraz „gjudemet”, barackdzsemet. Titi megkülönböztetett előzékenységgel szolgálta ki, és amikor a visszajáró aprópénzre intett, hogy maradjon, szépen megköszönte.

— És most mivel kínálhatlak meg, doktorkám, konyak, likőr, pálinka?

Sándor mind szabadkozott, hogy nem aludt egy percet se az éjszaka, végül is kiegyezett egy habzó borban. Ez jót is tett neki, lemosta a sok füstöt, megpezsegtette üres gyomrát. Ez alakalommal a technikai áruk raktárában ültek, ott állt öt Carpaţi kerékpár befelé fordított kormányokkal, gyári pakolásban. Sándor élvezettel nézte, tapogatta a vadonatúj, egyébként csak nagyon nagy protekcióval beszerezhető bicikliket.

— Szeretsz kerékpározni? — kérdezte Titi.

— Nagyon! Ezen a vidéken a legideálisabb közlekedési eszköz, fél óra alatt a rajon központban vagy, vagy Bordáncán. Érted te, mit jelent ez? El tudok menni egy beteghez fél óra alatt!

Titi egyre nagyobb csodálkozással nézte a lelkendező Sándort.

— Hát akkor miért nem veszel egyet magadnak? Itt vannak, válassz!

— Miért, miért?! Mert nincs pénzem. Majd jövőre, addigra összegyűjtöm az árát — és kiitta a már egyáltalán nem habzó bort.

— Nincs pénzed?!… Egy biciklire? — meredt rá csodálkozva Titi, majd egyre habosabban buggyant ki belőle a kacagás, nevetés… röhögés, hogy már rossz volt hallgatni.

Sándornak rémlett, hogy már hallotta valahol ezt a lenéző magabiztos gúnyolódást… igen, tegnap a zsidó hentesfiútól, de az nem volt ennyire bántó. Rosszkedvűen szedelőzködött. Titi gyorsan töltött még, és olyan finom udvariassággal igyekezett Beregit  kiengesztelni, hogy neki is úgy tűnt, kialvatlan idegrendszere tréfálta meg, senki se csúfolódott vele.

Még ült egy keveset és elmondta baj, hogy nincs délutános nővére, de honnan teremtsen egyet elő? Mikor elbúcsúztak, Titi nem engedte el a kezét.

— Şoni, én nagyon komolyan mondom, vigyél el egy kerékpárt, majd kifizeted, amikor lesz rá pénzed… jövőre. Rendben?

Sándor nem is válaszolt, csak kacagva integetett, hogy szó sem lehet róla.

A bolt előtt pont akkor állt meg a darabani-i busz, ami minden reggel és este Dorohoiba megy. Sándor is, mint a falusiak, nézte, ki száll le róla. Nagyon jól tette, mert az egyik leszálló Gerzsi Tomi volt. Komoly, sőt komor volt Tomi, mint akinek nagy bánata van.

— Kire haragszol? Bökd már ki — reccsent rá Sándor, és töltött neki egy pohár rozspálinkát.

— Magamra, egyedül magamra, mert mindjárt az elején elszartam a kalapács nyelét. Azért jöttem, hogy tanácsot kérjek tőled. A második vagy harmadik nap, miután odaértem  — gyónt Tomi — azt mondja a felcserem, megy terepre a szifiliszesekhez beadni az injekciót. Mondom, csak menjen. Estefelé bejön hozzám, mesél erről-arról, aztán letesz az asztalomra huszonöt lejt. „Ez a magáé” — mondja — „Eladtam két Extencillint a szifiliszesekéből.”

— És te elfogadtad.

— El.

— Ó, te szerencsétlen Tamás!

— De tudod, akkor összesen három lej huszonöt bani volt a zsebemben, kevesebb, mint két kiló fekete kenyér ára, és fizetést csak elsején kapunk, azaz tegnapelőtt. Vagy mikor volt elseje?

Sándor elképzelte magát Tomi helyzetében, hogy tudna Ticho szemébe nézni, így is alig bír vele.

— És most pofátlan a felcsered, ugye?

— Az — bólintott szomorúan Tomi. — Meg se mondja hová megy, mit csinál, ha kérdezek valamit, hátat fordít. — Majdnem sírt a nagy kemény ember.

Beregi az egyetemen nem ismerte közelebbről Gerzsi Tomit, nem sokat tudott róla. Fáradt agya aludni vágyott, de jól tudta, ha most nem fundálnak ki valami okosat, akkor Tomi nem fog tudni aludni. Hozzá jött tanácsért, ezen az emberen segíteni kell!

— Tomikám, van egy javaslatom, gondoljuk meg. Menj haza, hívasd be az összes szifiliszest és vegyél tőlük vért Wassermannra, ezt úgyis meg kell néha csinálni. Ravasz felcsered meg fogja kérdezni, miért mindenkitől? Oh, semmi, válaszolod, de mondta a főnök, hogy jön egy bukaresti kontroll, akik azt vizsgálják, mennyire gyógyul a szifilisz az Extencillin kezelés hatására. Azt is meg tudják állapítani, ki hány injekciót kapott!! Mikor ámulni kezd, kiabálj rá nagyon durván: „Ki volt az a szifiliszes, aki nem kapta be a két injekciót?” Meg fogja mondani. Erre te csak úgy hanyagul dugj a zsebébe egy huszonötöst és mondd ezt: „Jaj, szinte elfelejtettem megadni a kölcsönt, de köszönöm.” Ezután nagyon határozottan szólj rá: „Vigyázz, hogy minden szifiliszes annyi injekciót kapjon, ahány be van írva, mert én nem felelek teérted a fővárosiak előtt!” Valahogy így… még gondolkozzunk!

Ebéd után szundított egy kicsit, aztán meglátogatta Veszelovszki bácsit. Már sokkal jobban volt, de szedte is a gyógyszert.

Az öreg éppen az újságot olvasta. Erősen kommunistaellenes volt, semmi se volt jó neki, amit ez a rendszer csinált és nap mint nap leste a postást, izgatottan nyitotta ki a lapot, azt várta, mikor bukik meg a kommunista kormány? Nagy izgalomban lelkesen mesélt, de csak bizonytalan értesülései voltak, kizárólag Szabad Európát hallgatta telepes rádión, amit nagyon zavartak és süket is volt az öreg.

      

— Doktor úr, baj van, találtam egy halott csecsemőt — jelentette a védőnő szombaton délelőtt. — Mereuţon, nincs is túl messze a rendelőtől.

Ez a falu csak három kilométerre feküdt, szemben a kastéllyal, de annyira szétszórtan az elnyúlt dombokon, hogy volt olyan ház, ami kétszer akkora távolságra esett. Beregi elhatározta,  kimegy személyesen. A védőnő előkészítette, hogy ehhez hasonló nyomort még ő sem látott, pedig nem kezdő ezen a vidéken. Ennek ellenére megdöbbent az orvos attól, amit talált. Inkább csőszkunyhónak mondható szalmafedeles kalyiba, istálló ajtóval, rajta aktatáskányi ablak. Beregi, amikor bebújt a bordancai vermeknél is kisebb kunyhóba, azt hitte, ez tévedés, itt nem lehet élni! Az egyik sarokban szalma és egy halom rongy, a másikban kormos üst, rászáradt puliszkamaradványokkal, ezen kívül semmi. De abszolúte semmi! Sem bútor, sem ruha, sem szerszám, sem edény, tehát semmi.

Megmozdult a rongykupac, és kibújt alóla egy csimbókos hajú fiatalasszony, aki ha le lehet számítani azt, hogy szörnyen koszos volt, biz’isten nem is volt csúnya.

— Maga itt lakik? — kérdezett rá a biztonságért Beregi, mert ki tudja, talán elkergették otthonról és ideiglenesen itt kell meghúznia magát. De nem. A védőnő igazolta, hogy bizony itt lakik, és ebben a „házban” nevelte fel a másik gyermekét, aki most már négy és fél éves. Tényleg az is ott lapult a rogyok között, kék szemű szőke leányka, nagykendővel a fején, amit a nyakán körbekötött az anyja.

— Ügyes leányka — mondta a védőnő —, ő segített a szülésnél.

Beregi úgy érezte rosszul lesz, de nem engedhette meg magának ezt a luxust, hisz ő itt orvos, aki azért jött, hogy megvizsgálja az anyát és a halott újszülöttet, nem hisztériázhat.

— Maga mit csinált, szerencsétlen asszony?! — ordított rá.

— Mit csináltam? Semmit. Az éjjel elkezdett fájni a hasam és kipottyant belőlem ez — emelt fel egy összekötött rongycsomót, abban volt a hulla.

— Miért nem jött a szülőotthonba?

— Éjszaka, sötétben, megesznek a farkasok — mosolygott, mintha valami jó viccet hallott volna.

— Könnyen ment a szülés? — kérdezte Beregi, hogy minden adattal felvértezze magát Cămătaru ellen.

— Hát persze, hogy könnyen. Hamarább megvolt, mint amennyi idő alatt megfő egy puliszka. Aztán mondtam ennek a gyermeknek, hozza ide a kést és egy darab spárgát, a gyerek könnyebben hozzáfért, ő vágta el a köldökét.

— És ez sírt, amikor megszületett? — bökte meg a rongycsomót.

— Már mért ne sírt volna? — nevetett az asszony. — Aztán elcsendesedett… Reggel nézem, hát nem szuszog.

Sándor messze tartotta magától az újszülött hulláját tartalmazó rongyot, pont úgy, mint Vili, amikor Rodicát hozta. Aztán a nővérrel közösen vitték, mint kétfülű szatyrot, vagy akkor este Emíliával a tojásos kosarat.

Mit tehet ilyenkor egy kezdő körorvos? Ha ezt elmeséli, el se hiszik, talán még  a rajonnál se… De Hideşti-en igen, itt ismerik az asszonyt, talán nem is egészen normális. Azt mesélik róla, ha egy férfit meglát, bevonszolja a kalyibába és mindég akad valaki, aki ráfeküdjön. Hogy miket láthatott ez a búzavirágszemű rongybaba?! Emília nem tudott erről a terhességről, ez nagy baj… Mit csináljon vele, szidja le, mint Tichot?

Beregi doktor azonnal felboncolta az újszülöttet. Tüdeje úszott a vízen, ami azt jelenti, élve született, tehát csecsemőhalandóságként kell jelenteni. Milyen dühös lesz Cămătaru! Fejlődési rendellenességet nem talált, ezzel szemben a mellékvesék masszívan bevéreztek, tehát Waterhouse-Friedricksen szindróma, ami elég ritka kórbonctani lelet. Rögtön utánanézett a könyvekben, úgy van, nagyon súlyos fertőzés okozza. Talán így már nem lesz olyan mérges a főorvos.

„Valamit kezdeni kellene azzal a másik rongybabával. Jön a tél, megfagy abban a huzatos kalyibában” — morfondírozott Beregi, és úgy érezte, ma a szokásos borsot se tudja lenyelni.

Megrebbent, amikor a telefondaráló csörgetésbe kezdett. Dr.Cămătaru hívta. Sándor megdermedt, mintha a főnök idelátna, és már tudná is, mi történt, de annál jobb, legalább hamarabb túlesik rajta.

— Halló Dr. Beredzsi, van egy problémám magával.

— Nekem is főorvos úr, meghalt egy csecsemőm — könnyített rögtön a lelkén.

— Hogy azt a magasságos jóságát neki, hát mit csináltok ti ott? Nem tudtok vigyázni?!

— Főorvos úr, nem tudtunk róla, otthon halt meg, felboncoltam Waterhouse-Friedricksen szindróma.

— Miii???!

— Waterhouse-Friedricksen szindróma, mellékvese bevérzés.

— Az meg mi a fene? Hagyd a hülyeségeidet, azt mondd, miért halt meg?

— Súlyos fertőzésbe, és gondolom kihűlt az újszülött.

— Abba, úgy gondolod meg kell halni?! Miért nem vigyáztatok rá?! Tudd meg, hogy szankcionállak. Mikor látta utoljára védőnő?

— Sohase látta.

— Hűha! Ezt megkeserülitek — váltott olyan hangra, hogy abban már benne volt a készülő megtorlás. — No, lássuk csak, mennyi idős volt a gyermek?

— Tegnap született, ma reggel meghalt.

— Mit mondasz Beredzsi? Az első nap meghalt? Drága egyetlen kölyköm, te teljesen hülye vagy!? Csak nem fogsz egy pár órás újszülöttet csecsemőhalandóságnak jelenteni, ez őrültség. Úgy jelented, hogy halva született, és kész!

— De főorvos úr, élve született, én felboncoltam, és úszott a tüdeje, tehát lélegzett…

— Nem igaz, halva született, én jobban tudom, és ne járjon tovább a szád! — Egy kicsi csend következett, aztán egészen más hangon folytatta: — Mit csinál az, az ügyes szakácsnőd, aki azt a finom habot készítette… majd még meglátogatlak… szeretem Hideşti-t, ott olyan jó a levegő és a víz… Szóval ügyeljetek, hogy mit csináltok! Jó szerencsét!

Sándor még fel se ocsúdott, újra kerregett a telefon.

— Te Beredzsi, kiverted a fejemből, amiért hívtalak. Itt járt nálam Atitienu, és azt mondja, doktor Beredzsinek szüksége van egy délutános nővérre. Már mondtam neked, hogy nővérem nincs, de az, az Atitienu azt mondja, Totfel elvtársnak a felesége takarítónő volt a kórházban, injekciózni is tud. Ha akarod, alkalmazom.

— Nem is tudom, előbb próbáljam ki, megfelel-e? Mondjuk egy hónapig.

— Beszéld meg vele, de csak takarítónői posztra tudom alkalmazni, aztán te használd, amire akarod… Ej-ej, ti erdélyiek, hogy megtaláljátok egymást, és mennyire összetartotok.

— Tóthfalviné moldovai. 

Úgy érezte, mára elege van mindenből és mindenkiből, nem akart több embert látni. Emíliát igen… ő nő. De vendégségbe menni?! — micsoda elvetélt ötlet.

 

Emília tudta az utat Vatrára, ő már járt coana Fliscunál, a zöldruhás asszonynál, akihez most ünnepelni kényszerítette a rossz lelkiismeret.

Kis dombon állt a ház, alatta  kacsanevelő tocsogós patakocska, felette két hatalmas tölgyfa, félő, ha valamelyik kiborul összeroppantja a házat. Kissé giccses volt a kép.

Coana Fliscu és a férje Chirica kijöttek az utcára, kitörő örömmel fogadták a vendégeket, Emíliával összecsókolózott az asszony, Beregit karonfogva vezették be a tisztaszobába. A sok  csiripelés és a vendégfogadás túlzott örömkitörései ellenére — ami egyébként moldovai jellegzetesség — érezte, hogy ez mind őszinte, hiányzik belőle minden mesterkéltség. Igazán örvendtek, talán egy kicsit büszkék is voltak, hogy az orvost vendégül láthatják.

A szoba nem volt valami nagy, de mindenütt népi hímzések, varrottas párnák, bokályok, festett tányérok, az ablakok felett leheletvékony borangic, igazi selyemszálból kéziszőttes.

Kövér ember ült az asztalnál,  Blaga az állatorvos. Ő is kitörő örömmel üdvözölte őket, mintha nem is dolgoznának egy házban.

— Meg kell köszönjem a segítségét. Hallod Chirica, Beredgiu doktor meggyógyított egy lovat.            

— Miért ne, aki egy gyereket meg tud gyógyítani, miért ne tudna egy állatot is? Egyik se tudja megmondani, mi a baja.

— Jó, akkor ezentúl küldje hozzám a pulyákat — kacagott a lódoktor —, majd kiírom a rendelőmre: „Anyák, hagyjátok a gyermekeket, és gyertek hozzám!”

Sokáig kacagtak, pedig Chirica már mind itatta volna őket. Végre coana Fliscu is szóhoz jutott: Igen ám, de Beredzsi doktor az egyiket fűti, a másikat hűti! Ha Blaga doktor nem tudja, melyik coana hogy szereti, bizony nagy bajba kerül.

Kacarászás közben Emília odasúgta „Blaga szereti a nőket!”

„Vág ennek az asszonynak az esze! Egy szuszra mindkét doktort megcsipkedte.” Észrevétlenül az asszony körmeire pillantott, tiszták voltak. Chiricáé is.

— Mit csinálnak az ikrek? Az emberek csodálkoznak, miért kínlódik velük, hisz úgyse kellenek senkinek. Sanda azt mondta…

— Hagyjuk a munkát, ma ünnepelünk — emelte Chirica a poharát, amiben teaszínű ital volt. — Doktor urak, coana moaşa, egészségükre!

Sándor minden igyekezete ellenére nem tudta eltitkolni undorát, amit az asszony észre is vett.

— Kóstolja meg nyugodtan, én készítettem, nagyon tisztán.

Jaj, ő ezt már hallotta egyszer, és hogy megjárta, de nem akarta megsérteni ezeket az igazán kedves embereket, ezért megnyalintotta. Kellemes meglepetés, székely köményes volt, pergelt cukorral színezve.

— Na látja, ezt magának készítettem, tudom Erdélyben így isszák.

— És én azt hittem szamahonka — szabadkozott Beregi.

— Szamahonka, az is van — intett Chirica kifelé.

Juhtúrót, olajbogyót, szalámit hozott az asszony, mindenkinek egy nagy tányérral. Sándor kitakarította a magáét, reggeli tea óta csak nikotin került a gyomrába, és felhajtott még egy köményest.

— Hej, hej Erdély! Van ott kultúra és civilizáció, nem úgy, mint itt — sóhajtott az állatorvos és magába töltött egy pohárral, de olyan bánatosan, mintha ez jelentené a világ végét.

Ez után friss töpörtyűt és valami májas-véresfélét hozott újabb tányérokon, ecetes csípős paprikával. Sándor áhítattal evett és egyre jobb véleménye lett a Fliscu családról.

— Levágtam egy malacot, olyan százkilósat — mondta Chirica halk dicsekvéssel —, kell most a búcsúra, sok a vendég.

— Sok? — nézett föl a tányérjából Beregi, mert csak hat teríték volt az asztalon.

— Még vannak, sokan, ott a másik házban — intett Chirica kifelé, amerre az előbb a szamahonkát is mutatta. Tényleg, hol ő, hol az asszony ment ki, nyílván, hogy a többi vendéggel is foglalkozzanak… Hozták a mindennapi borsot, de ez nem volt mindennapi. Egész combok, püspökfalatok és más tyúkalkatrészek úsztak a sűrű tejfölös savanykás lében. „Ha ilyen a moldovai bors, visszavonok minden lebecsmérlést, amivel eddig illettem” — rendezte el magában ezt a kérdést is Sándor, és nagyon szomorú volt, mert teljesen jóllakott. Chirica beléjük erőltetett még egy pohárka erőset, azután eltűnt.

— Úgy látom, jó gazdák — jegyezte meg Sándor.

Blaga fontoskodó grimasszal fújta a füstöt, hasán kibomlott egy inggomb.

— Mi az, hogy! Lovai, tehene, disznói, sok birkája van. A földjét szétíratta a rokonságra, az ő nevén alig maradt pár hold, de mindenki tudja, ő dolgozza meg az egészet. Már többször volt kuláklistán, de mindég letornázta magát róla. Hidd el kollega, ennek a Chiricának több esze van, mint az egész rajonnak. Miniszter lehetne.

— Azt hiszem nemcsak okos, de szorgalmas is — mondta Sándor —, mert ne haragudj, ez a nép nem valami szorgalmas.

— Kimondottan lusták és piszkosak, de nagyon vendégszeretők.

— Sokat is ér a forró vendégszeretet, ha nincs, amivel megkínáld a vendéget, legfeljebb egy kanálka dulcsácával* egy pohár vízben.

— Igen, ez ősi moldovai szokás — bólogatott az önmagával és honfitársaival elégedett jól táplált állatorvos. — Tudtad Beredgiu, hogy az én apám erdélyi? Blaga. Moldvában nincs ilyen név!

„Blaga,bleg,balga,Balog….Bologa…..bal…”— villantátSándoragyán a szóelemzés.

Chirica behozta a két fiát, ötödik-hatodikosok lehettek, kopaszra nyírt élénk tekintetű fiúk.

— A lovakat, teheneket megitattad?

— Igen.

— A disznókat megetetted?…  Akkor köszönjetek szépen, és menjetek vacsorázni. Megvan mindenkinek a feladata. A nagyobbik a nagy-, a kisebbik az aprójószágot rendezi. Három szekér gallyat vágtak a községi ciheresben és haza is szekerezték. Mondom nekik: Kamgarn öltöny kell? Kaptok, de meg is kell dolgozni érte! Sört, bort az Uraknak?

Sándor legszívesebben se nem evett, se nem ivott volna semmit, de ez lehetetlen volt. A moldovaiak aztán tudnak kínálni. Egyfolytában biztatják az embert. Sándor egyszer megkérdezte coana Fliscut, hányszor szokás kínálni a vendéget?

— Tudom is én, talán kilencszer…

 A magyarok háromszor, a németek egyszer, a moldovaiak kilencszer kínálnak. Minél szegényebb egy nép, és történelmileg minél közelebb áll az éhezéshez, annál többször kínál. Állítólag Kínában csak addig illett enni, amíg a gazda szóval biztatta a vendéget, ahogy elhallgatott, le kellett tenni a pálcikákat.

Sándor felállt, hogy járjon egyet. Chirica szerényen, de magabiztosan mutatta be a gazdaságát. Most látta, két ház van egymás mellett, az öreg ház, amiben ők ültek és közvetlenül mellette az új.

— Két fiam van, valamelyiknek majd csak kell. Ezeket kivágom — mutatott az alkonyatban félelmetesen nagykoronájú tölgyekre —, az én telkemen vannak.

— Nehogy a házra dőljenek!

— Arra vigyázunk, jövőre lebontom az öreg házat, újat építek helyébe, ezekből kijön a faanyag.

Zsongott a vendégsereg az új házban, de oda nem mentek be, pár lépcsőn leereszkedtek a verembe. Három—négy boroshordó gerendákon, üvegekben a barna szamahonka.                 

— Melyik borból isznak a doktor urak?  Kóstoljuk meg!

— Ne legyen poloskaízű — mondta Sándor, de  már meg is bánta, hogy udvariatlan volt. Az igazság az, hogy eddig csak rossz bort ivott ezen a vidéken.

— Olyan, amit hasra mérnek? — nevetett Chirica. — Van az is, de nem nekünk! Uraim, van nekem egy darabka nemes szőlőm, persze az munkaigényes, metszeni, kapálni kell és permetezni ötször-hatszor is, néha még többször. Ezért nem szeretik errefelé, csak azt, ami magától terem, munka nélkül. Akkor igyák is azt, amíg a hasuk megtelik! — intett az új ház felé.

Mikor visszaértek a házba, ott ült az asztalnál Tóthfalvi, aki nagy igyekezettel sietett utolérni őket, már a borsnál tartott. Közben egészen besötétedett.

— Miért jött ilyen későn? — kérdezte Beregi.

— Nem akarom, hogy mindenki lássa, hová… kihez járok — mondta bűntudatos szerénységgel.            

Nagy tál párolgó, apró töltött káposzta következett, jól megborsozva és Sándor csodálkozott magán, hogy még fér belé.

— A múltkor crupot** ettem egy lakodalmon.

— Az is van — bökött Chirica a szamahonka irányába —, de ez jobb.

De még mennyire, hogy jobb! És ami még ennél is finomabb tud lenni az, az olajbogyós sült kacsa. Coana Fliscu végre egy percre kiszabadult az új házból, amit rögtön arra használt, hogy még egy kis kacsasültet rábeszéljen az elit vendégekre.

Sándor azon vette észre magát, hogy egyik pohár bort a másik után csúsztatja le. Könnyű savanykás fehérbor volt, pont olyan, amilyen ilyenkor kell. Felszabadultnak és nagyon elégedettnek érezte magát. Elképzelhető, hogy neandertáli ősünk is, miután nagyritkán bezabált mamuthúsból — feltételezhetően valamilyen alkohol már akkor is létezett —, kifeküdt a barlangja elé, és nem törődött azzal, hogy bizony a kőbaltái eléggé csiszolatlanok. És azzal sem, hogy úgy is hamarosan jön az ősközösség, és ki fognak pusztulni a mamutok… Nem! Egyszerűen elégedett volt, mert jóllakott. Akárhogy is, ő már ember volt.

Az aprósüteményt, tortát Sándor kihagyta. A házigazda mind bíztatta őket, hogy ha valaki elfáradt, le is feküdhet, másszon fel a kemence tetejére, sehol olyan jót nem lehet aludni, mint ott. Moldvában a kemence teteje lapos, mint az ágy, télen gyékényfonatot, pokrócot tesznek rá, ott alusznak.

— Tudja Beredzsi doktor, miért van Moldvában olyan sok gyerek? Mert a kemencén alusznak! Az átmelegíti a derekukat, aztán egész éjjel az asszonyon gyakorolnak. És ezen a vidéken hosszúak a telek.

Chirica töltött, és nem tette rosszul. Sándornak kedve támadt énekelni. Csendesen elfújt néhány népdalt, de inkább elszomorodott tőle. Ugyan mit mond ezeknek az embereknek, hogy „Zavaros a Nyárád, nem akar tisztulni”, vagy az, hogy „Kötöttem lovamat piros almafához”? Semmit. Még Tóthfalvinak se, azt mondja ő ezeket tudta, de elfelejtette. „Oh, milyen messze kerültem azoktól az emberektől, akik ugyanúgy dalolják ezeket, mint én, ugyanúgy értik, érzik, mint én.”

— „Azzzaszep, azzaszep… okinek a szeme szep” — igyekezett Blaga felidézni valamit, amit az apjától hallhatott — ugye Beredgiu doktor, a magyaroknak csak egy nótájuk van, a csárdás?

Mit mondott volna erre? Csupa kedvesség és igyekezet volt ez a bugyuta állatorvos, és ő legalább tudott valamit az erdélyi magyarokról.

Hazafelé menet Emília megjegyezte:

— Şoni nem is tudtam, hogy ilyen szépen tudsz dojnákat énekelni, kár hogy nem értettem egy kukkot sem. Miért nem tanítasz meg magyarul?

Fliscuéktól alig lehetett eljönni. Jóval éjfél után fagylaltot szolgált föl az asszony, kiderült, hogy saját jégvermük van, a borospince mellett.

Mind győzködték őket, hogy másnap jöjjenek vissza ebédre, vasárnap van az igazi búcsú. Blaga rugós hintajára mindannyian felfértek, gyorsan futottak hazáig a pihent lovak.

Legutóbb szerkesztette - Bárányi Ferenc
Szerző Bárányi Ferenc 28 Írás
Nyugdíjas reanimátor főorvos vagyok. Temesváron élek. Tagja vagyok a Román Irószövetségnek és a Magyar Orvosírók Társaságának. Most megjelent regényemet szeretném elhozni a Toronyba.