Felhasználói fiók

Igen, három nappal azelőtt, hogy betöltötte volna a bűvös százat. *

Tudtuk, hogy be fog következni, hisz a földi élet véges, de nem hittük, hogy ilyen hirtelen. Tegnap este még felhívott telefonon, hogy megbeszéljük a centenáriumi ünneplést, amire nagyon készült, biztosan izgult is, hogy végre színpadon láthatja a II. Matyi történelmi szatíráját, és nagyon várta a lányát Olgit. Azt már nem tudhatta, hogy meglepetésül kilencvennél idősebb húga is átkel az óceánon, hogy vele találkozhasson. Vidám volt és bizakodó…

         Anavi Ádám maga a történelem, halálával Temesvár szegényebb lesz. ő volt Románia legidősebb költője, nekünk magyaroknak a „tanár úr”, hisz több ezer embert tanított és százezren olvasták verseit, színdarabjait.

         Anavi Ádám (Frucht Ferenc) tordai születésű, a kolozsvári egyetem végzettjeként került Temesvárra, ahol kortársa volt Markovits Rodionnak, Reiter Róbertnek, Franyó Zoltánnak, Endre Károlynak és hál’ istennek nekünk, akiket tanított. Tanított és írt, tucatnyi verses kötete és színdarabja jelent meg 1944-től napjainkig. ő volt a magyar irodalom szervezője, mestere, lelke Temesváron. Úgy hozzátartozott Temesvárhoz, mint az opera, a Dóm tér és a sárga villamosok, Anavi Temesvár díszpolgára, irodalmi büszkesége.

         Nem politizált, nem vádolt senkit és soha se panaszkodott. Huncut mosollyal, kifogyhatatlan humorral felülről tekintett a vergődő világra. Azt hiszem az utolsó gondolata ez lehetett: „Ti most az én százéves születésnapomra készültök, de én megtréfállak benneteket, nem leszek veletek.”

         De velünk van tanár úr és velünk is marad, amíg csak élünk.

         A jóisten kegyes volt hozzá, hirtelen halt meg, nem szenvedett, mert jó ember volt. Nyugodjék békében, Tanár úr!

Anavi Ádám: 1909-ben született Tordán, költő, színműíró, 1928 óta publikál hazai lapokban, jelenleg Temesváron élt. Első verseskötete Hess, szegénység címmel 1944-ben jelent meg, a legutóbbi versválogatás, Válogatott versek pedig 2004-ben, az Irodalmi Jelen Könyvek kiadásában.

Történelmi lábmosás

Anavi Ádám

Robbanások, rakéták, aknák

sehogyse hagytak engem békén —

lesunytam fűzfák árnyékában

a Szent folyó forrásvidékén.

…És ott volt ő is!

S hogy beszéd közben

az idő ne teljék hiába, —

egykövön ülve mostunk lábat

a Jordán mellékforrásában.

S a Mester szólt:

Hűsít a víz, az ösvény hallgat,

tán nem zargatnak itt a csendben. —

Nagyon nehéz olyannak lenni,

milyennek ők képzelnek engem.

Szavamat szájról szájra adják,

mondják: üdvözít, mint az Éden, —

pedig ajkukon csiszolódik,

úgy fényesül képes beszédem.

Ha igém perlekedők várják,

nincs kibúvó, se mentő korlát, —

kétfelől sarokba szorítva

születnek meg a parabólák.

A nép kérdez. Szorít a császár,

egy téves szó — s a város lázad.

Akkor száll ajkamra a nagy kegy,

a mindenkit békítő példázat.

Betegek jőnek hozzám, — szóljak,

érintsem őket gyógyitólag.

S mert hisznek bennem, vagyok sokszor

nem bot — de hitcsinálta doktor.

Ha most a pusztában eltűnnék,

vagy a városban kivégeznek, —

az Isten se állhat elébük,

hogy megtegyenek

prófétának vagy új istennek.

Elhallgatott a Mester — hosszan

időben messze nézett, hátra, —

s a pezsdítő forrás vizében

gondolt egy másik lábmosásra,

mikor lábát egy asszony szőkevörös

hajában megtörölte.

… És fáradt volt.

Az emberek közt

három napja és három este

szemére húzott köpenyében

Mária Magdolnát kereste.

Fölösleges vers a fölöslegessé vált versről

Anavi Ádám

Şerban Foarţának

Nem élek mindig vidáman

kis költői irodámban.

Mondták már: az irodalom

ha rossz —, akkor iroda-lom.

… Nem kérdem, mi a végtelen,

mindig másról elmélkedem.

Megzavarnak a nagy nevek,

állítva is csak kérdezek.

Kifagg… kifagg… kifaggatom —

Eljön a nap,

mikor tőlem hajába kap

az a Rousseau János Jakab.

— Az életről miért törte

fejét Johann Wolfgang Goethe?

És nem tudom, hogy hol ír-e

az a tudós Voltaire?

Angol, norvég, dán vagy ír-e?

Az biztos, hogy nagy a híre.

S a nyomorult Hugo Victor, —

csak mázoló volt, vagy piktor?

Templomra mért pazarol a

nőket jól kezelő Zola?

Hogy lehet mindig oly nyafka

az az érthetetlen Kafka?

Varázshegyét is megmásznám,

kezem ha fogná Thomas Mann.

És mért visel mindig tarka

kabátot az a Pertrarka?

Honnan tudjam, kiket szánt —

a Pokolra a nagy Dante?

Szerelmekben — írja száz szó —

sosem volt plátói Plátó.

Mint cselekszik, — s mindig jót-e

Cervantes meg Don Khihóte?

Tollát mért hordozza hátsó

zsebében az a Bernát Só?

Mikor hozzá jön Krimhilde,

mért közömbös Oszkár Wilde?

Csillagok közt mért botorkál

Diurnusi Szent Bodor Pál?

S a bankjából mennyit vesz ki

az kártyás Dosztojevszkij?

Szebb világot hirdet Gorkij —

de ettől még jókedvedben

a bőrödből ne ugorj ki.

A költészetből hány embert

ábrándított ki Heisenberg?

Rég megmondta Maimonidesz! —

De te nem hitted, hogy így lesz.

Hitelt ma ki előlegez

a versnek, ha fölöslegeső

Végelgyengül a vers… Ámde

mért tőri ezt Heinrich Heine?

ők mondták… akárki lássa!

Raszkolnyikov meg Natása:

gyengül a versnek hatása.

A kompjuter aláásta!

Mikor hívja képernyője,

a kompjuter egérkéje

cincogva szalad feléje,

Kisajátítja — meglátod —

saját kézaláírásod!

A versfény szürkébe olvad.

KÖLTŐ, lemondtak terólad.

OLVASÓ… tovább ne olvasd.

Versem, tőled ellágyul a

szívem.

Ölel: GYANTA GYULA

A hitelességért felel:

Anavi Ádám

Nincs többé halál!?
Nyugodj meg ember, már megkaptad azt, ami neked jár…És meg fogsz halni, ha eljő az idő. *

… és akkor eljött Hippokratész

A tavasz első napján terjedt el a hír és estére már az egész város tudta. Bár mindenki hallotta, senki sem hitte.

A fiatalok nevetve legyintettek, nem érdekelte őket. Számukra a halál valamilyen bizonytalan fogalom. Tudják, hogy van, de azt hiszik, rájuk nem vonatkozik.

A megfontolt derékhad buta viccnek, tudománytalan koholmánynak tartotta a hírt, amely csak arra jó, hogy zavarja az embert komoly munkájában.

Az örökké panaszkodó beteges öregek bizalmatlanul csóválták a fejüket, hisz már annyiszor csalódtak az életben. Ők már megbarátkoztak a halál gondolatával. Egy picit mégis reménykedtek, hátha, hátha…

A Gyárvárosban azt beszélték, Amerikából hozták, szörnyen drága, meg hogy csak negyven éves korig adják. Aki öregebb, mehet az ócskavasba, úgysem jó már semmire nemsokára…

A dolog úgy kezdődött, hogy felrobbant a műanyaggyár egyik részlege. Többen szörnyet haltak, négy munkás pedig olyan súlyos égést szenvedett, hogy megmentésüket még csak remélni sem lehetett. A haldoklók már az utolsó légvételeket harapták ki a gyárudvar füstjéből, amikor egy fiatalember furakodott a nyüzsgő fehérköpenyesek közé. Gyorsan kevés rózsaszínű folyadékot fecskendezett a már szederjes emberbe. Ami ezután történt, döbbenetes volt. Sohasem látott csoda! A haldokló felpattant, csodálkozva körülnézett és mit sem törődve azzal, hogy a hús cafatokban fityeg le róla, felkapott egy vedret és rohant tüzet oltani.

De már talpon volt a második is, akinek fél karját letépte a robbanás és teljesen kivérzett. Erélyesen a babonásan reszkető tömegre mordult:

— Mit bámulnak? Nem látják, hogy ég a gyárunk? Inkább segítenének! A harmadik fiatal lány volt. Ruháját is leperzselte a láng. Szégyenlősen magára tekert egy gyékényfonatot, a haja még füstölt. Úgy állt, mint egy élő fáklya és zavarában mosolygott.

A negyedik nem mozdult. Még egy injekciót kapott, akkor sem. — Sajnos, itt elkéstünk. Ez már halott!… Az utolsó halott!

Az ámulatból legelőbb a mentőorvosok tértek magukhoz.

— Ember, mit csinált? Maga varázsló, vagy maga az isten?… Mondja, mit adott nekik? Hogy hívják magát?

Az ismeretlen addigra már bent ült a kocsijában és csak ennyit szólt vissza:

— Hogy hívnak? Hm… Mondjuk Hippokratész…

A kis cserebogár kocsi ügyesen kikerülte a hatalmas mentőautókat és már rohant is az úton… valamerre.

A tömeg csak most kezdett felocsúdni. Halkan beszélgettek, mint nagy vihar idején. Néhányan a leány haját oltották, zsebkendőt adtak nekik. Mások az autó után rohantak. Aztán mind hangosabban magyarázták a csodát, mintha a másik nem látta volna ugyanolyan jól.

Csak az orvosok szívták némán a cigarettájukat és nem mertek egymásra nézni. Nem értették, mi történt. A túlélőket minden esetre a kórházba szállították.

A Városi Tanács kiadta a körözvényt és nyomozó szervei az egész várost átkutatták, pincéktől a padlásokig.

A rádió és a hangosbeszélő a magát Hoppokratésznek nevező egyén személyleírását harsogta.

A Templomokban csodáról prédikáltak, az orvos professzorok kikapcsolták a telefonkészüléküket, a gyárvárosiak pedig már azt is tudták, hogy tizenkét marslakó repülő csészealjjal érkezett a helyszínre és a saját vérüket ömlesztették át.

Mindenütt nagy volt a zűrzavar.

Hippokratész csak másnap reggel került elő. Egyik éjszakás nővér ismerte fel a rákos betegek osztályán, amikor éppen az utolsó halálra ítéltnek adta be az injekciót. Rögtön telefonált.

— Maga hol volt eddig? — förmedt rá a helyszínre érkező rendőr.

— Hol lehet egy orvos? A kórházban. Az éjjel végigjártam az összes kórházakat és beoltottam minden beteget.

— És mi éppen a kórházakban nem kerestük!

Az orvos mosolyogva ment a rendőrkocsi felé a két büszke egyenruhás között, akik a biztonság érdekében mindkét csuklóját szorosan fogták.

Aznap senki sem halt meg a kórházakban, és a következő napokon sem. Sok vélemény született és még több találgatás. Senki sem tudott biztosat, Hippokratész eltűnt…

Végre megjelent a hivatalos közlemény:

“A Városi Tanács a lakosság tudomására hozza, hogy városunk szülötte, dr. Hippokratész, hosszas tudományos kísérletezés eredményeképpen — amit a Tanács érdeklődése kísér figyelemmel és messzemenő anyagi támogatásban részesít — felfedezte az ÖRÖK ÉLETET ADÓ GYÓGYSZERT!

Nincs többé halál!

A hippokratészi anyag képes az emberi testet alkotó sejtek pusztulását megakadályozni. Aki egyszer megszületett, többé nem hal meg. Csodálatos időket élünk és életünk a végtelenségig tart.

Éljen az örök Élet!

Le a halállal!

Éljen Hippokratész és a Városi Tanács!”

Őrjöngött a város. Az utcákon emberek ezrei kurjongattak, sírtak és kacagtak, ordítoztak. Mindenki egyszerre beszélt. A műanyag gyáriakat és a rákosokat — akik már megkapták a csodaszert — a vállukra emelték. Főleg a fiatalok örvendtek. Itt-ott akadt egy pesszimista, aki hümmögött, hogy „na, majd meglátjuk!”, de a nagy többség fenntartás nélkül hitt.

Hirtelen elhalt a zaj, a rákosokat a kövezetre dobták, és a tömeg némán vicsorgó fogakkal futni kezdett.

Az emberek megrohamozták a kórházakat. Egymást tiporva-taposva többen összeverekedtek, mert mindenki elsőnek akart a kapun bejutni, hogy magának az örökkévalóságot biztosítsa. Több gyermeket agyontiportak, még mielőtt sorra kerültek volna. Egy terhes nőből kipréselték a magzatot. Mindketten elpusztultak, mert akik még nem kaptak Hippokratész-tablettát, nem voltak hajlandók lemondani az elsőbbségről. Kiabáltak ugyan, hogy hagyják előre menni az asszonyt, de senki sem állt félre az útjából. „Kérem szépen, mi sem tudhatjuk, hogy melyik percben jön el értünk a halál!” — mentegetőztek. — „Hátha utolsó perceinket éljük, és már oda sem jutunk az asztalhoz!”… Nem! Szó sem lehet róla! Kapjon az asszony is, de csak utánam…”

A megnyomorított anya kivérzett az emberek lábai alatt, a kényszerszülött megfulladt.

A szerencsések, akik már lenyelték az örökélet kulcsát, izzadva, elégedetten, de halálos nyugalommal méltatlankodtak:

„De kérem, emberek! Ne legyenek állatok! Várjanak türelemmel, van elég tabletta és olyan gyorsan menne, ha nem tolakodnának!”

— Micsoda emberek! Mint a vadak! Ha szépen, fegyelmezetten, kettősével sorba állnának… Hiszen nem kérik a nevet, lakcímet, csak a kezembe nyomtak egy tablettát, ilyen picit ni… egy pohár víz és kész is.

— Maga fogja be a pofáját! Már a hasában a gyógyszer, de szeretném látni, mit csinálna az én helyemben?…— És tovább gyilkolják egymást.

— Szörnyű népség! Én jót akarok nekik, ők pedig… De mi közöm hozzájuk — vont vállat a jóakaró — öljék meg egymást.

— Különben a Városi Tanács jobban is megszervezhette volna — magyarázta egy másik a már szintén örökéletűnek. — Ezt nem így kell csinálni, kérem! Idejében össze kellett volna írni a lakosságot, elkészíteni a pontos nyilvántartást, legépelni a névsorokat és szétküldeni, hogy mindenki csakis a saját lakhelyének megfelelő egészségügyi körzetben, a munkahelyén, az iskolában, előre megszabott órában kaphassa meg a neki járó fejadagot. De így… ezekkel a népekkel, ilyen szervezéssel — tiszta fejetlenség!

Így beszélgettek az elégedetlen elégedettek, a legkönnyebben boldoguló erősek, akik éppen ezért bírálhatnak.

Estig több mint háromszázezer adagot osztottak ki, pedig a városnak csak kétszázezer lakosa volt. Éjféltájt még hosszú sorok türelmetlenkedtek az egészségügyi intézet előtt. Szerencsére az emberek nem tudták, hogy fogytán az oltóanyag.

Az éjszaka folyamán a Városi Tanács újabb határozatot hozott. Lezárták a várost. Az állomást, a röpteret csupa olyan rendőrökkel árasztották el, akik még nem kapták meg a csodaszert. Ezeket viszont olyanok őrizték, akik már kaptak. Ezentúl csak városi személyazonossági igazolványra osztották az örökéletet. Aki nem volt állandó városi lakos, azt kitoloncolták a bentlakók nagy megelégedésére.

Másnap estig mindenki megkapta a neki járó adagot és elfogyott az utolsó pasztilla is. Rebesgették ugyan, hogy jó pénzért itt-ott lehet még kapni, de ez már senkit sem érdekelt. Hippokratész doktor még mindig nem került elő. Senki sem kereste.

Este a város ünnepelt. A Tanács ingyen vacsorát adott mindenkinek. A vendéglők, étkezdék, büfék terített asztallal várták a lakosságot. Az utcákon lacikonyhák, a teljes ciszternákból sör folyt. A villamosokat is kocsmává alakították át. Az utolsó kocsiban röviditalokat, a középsőben sültkolbászt, az elsőben fajborokat osztottak. Mindent ingyen. A hangszórók tánczenét recsegtek, a diákok fáklyás menete a főtéren szimbolikusan összetört egy koporsót, amelyre aztán rádobálták az égő fáklyákat. Ismeretlenek csókolóztak össze, gratuláltak egymásnak. Hiába, nagyszerű dolog tudni, hogy sose halunk meg!

Egy sárgaságos apró ember üvegből itta a konyakot, és részegen magyarázta:

— Az orvosom eltiltotta az alkoholt. Cirózisom van. Azt mondta, meghalok, ha iszom. Tiszta igaz… De én okosabb voltam, mint a doktor és bevettem a gombot. Most már nem halok meg. Tiszta igaz! Dögöljön meg ő, ha akar…Cirózisban. Tiszta igaz!… Én nem! Én nem! Én lenyelem a gombot!

— Ugyan ő sem hal meg, ő is bevette a gombot. Hát nem?

— Tiszta igaz! Én se, ő se, senki se, sohase… Akkor igyunk! Éljen Hippokratész! Éljen az öröklét! — kiáltotta valaki.

Egy hosszú hajú farmeres hanyagul megszólalt:

— Micsoda fölösleges hülyeség állandóan éltetni azt a mukit. Nyilván élni fog anélkül is! Már csak nem a kalocsnijába töltötte a saját kotyvalékát?! Minek éltetni, inkább a fenekét csókolnátok meg, amiért ti is kaptatok belőle. Egy másik nagyon felborzolódott amint elkapta a szót.

— Mit, te? Azt mondtad, hogy csókoljam meg a fenekét? Agyoncsaplak, te nyavalyás! Összeverekedtek. Előbb csak ütötték egymást az embergyűrű közepén, aztán összekapaszkodva hemperegtek a macskaköveken. Majd egy nagy ordítás, és a hippi a földön maradt. Melléből tőr nyele állt ki. Hanyagul felállt, leporolta a ruháját és kirántotta az éles pengét. Nyomában a szívsebből ritmikus sugárban ömlött a vér. A nők elszörnyülködve mentőért, rendőrért kiáltottak.

— Ne szirénázzunk old boyok! Nem lesz itt hézag. Elvégre én is bevettem a Hippi doki rózsaszínű maszlagját. Már csak elég lesz az örökléthez?

Közben zsebkendőjével betömte a szívsebét és rágyújtott. A tettes ezt már nem láthatta, mert elmenekült. A vértől megvadult közönség utána. Az berohant az operába, fel az emeletre, ki a tetőre, de nagy sietségében megcsúszott és ordítva az égő koporsóra zuhant. Minden csontja összetört. Amikor kikaparták a tűzből, úgy nézett ki, mint a vízből kiemelt medúza. Egyetlen, tartás nélküli puhány hústömeg volt, mindenütt égett vagy vérzett, mégis fennhangon biztatta magát: „Sebaj, úgysem halok meg!”

Valóban egyikük sem halt meg. Másnap és harmadnap a dorbézolás tovább folyt. Ezalatt a Városi Tanács a távlati terveket vitatta meg. Többek között elhatározta, hogy az összes temetőt múzeummá alakítja át. Minden sírt renoválnak, újrafestik a fejfákat. Amelyeken már olvashatatlan a felírás, arannyal vésik bele: EMBER.

Közben az emberek élete teljesen megváltozott. Ha kezdetben még voltak hitetlen tamások, most már mindenki fittyet hányt a halálra. A gyárakban csak a munkások fele dolgozott. Aztán már csak a negyede. A hónap végén alig néhányan lézengtek a munkapadok között. Azok is inkább csak barkácsoltak maguknak.

— Még hogy nem kapunk fizetést? Na bumm! És akkor mi lesz? Talán éhen halunk?

A gyermekek sem jártak iskolába, nem jött a posta, megszűntek az újságok. Az apa megdorgálta érettségire álló fiát, aki már egy hónapja lógott.

— Ugyan papuskám! Minek hajszoljam magam? Az élet végtelen, tehát mindegy mikor vizsgázom, most vagy száz év múlva. Ráérek még, futja az örökkévalóságból. Különben te is bemondtad a csendest. Éppen egy hónapja nem jársz az üzembe.

— Én eleget dolgoztam már, de te fiatal vagy. Mit fogsz csinálni, ha én nem tartalak tovább? Ha én egyszer behunyom a szemem. Mihez kezdesz? Éhen fogsz dögleni, fiatalúr!

— Nyugi, nyugi! Hanyagoljuk a nekrológot. Az a letűnt korok irodalma. Te nem hunyod le a szemed soha, és én nem fogok éhen dögleni! Világos?

A templomokban eleinte egyik hála-mise a másikat érte. Később már alig lézengett egy—két öregasszony a hűvös köveken. Maguk a papok is belátták, nem lehet mennyországról és pokolról beszélni, ha már a földöntúli élet soha el nem jön. Rugalmas taktikával alkalmazkodtak az új viszonyokhoz és a különböző vallások hasonló papjai más-más szertartásban, de végeredményben ugyanazt prédikálták. „Az örökélet a mennyekből a földre költözött. Az örök világosság itt fényeskedik nekünk. Örvendezzünk, emberek!” És az emberek örvendeztek, de egyre kevesebb lett az élelem, leállt a központi vízellátás, a közlekedés és az áramszolgáltatás. Mit számított mindez? Csupa semmiség az örökléthez viszonyítva!

Az emberek lakásaiban vagy a járdaszélen ültek és semmit se csináltak. Esetleg unottan beszélgettek arról, amit csináltak valamikor, vagy csinálni lehetne most, de nincs semmi értelme.

A parkokban, a főtéri padokon és általában mindenütt, fiatalok és öregek szeretkeztek. Nyíltan, gátlástalanul. Az elmúlt hat hónap alatt senki sem halt meg, senki sem született és egyetlen nő sem maradt terhes.

Talán ezt is az oltóanyag okozta? Vagy más oka volt? Ki tudja. Biztos az, hogy a világon mindig egyensúlynak kell lennie.

A vének irigykedve nézték az erőseket és nagyon haragudtak Hippokratészre.

— Azt a tablettát nem így kellett volna megcsinálni. Igaz, hogy nem halunk meg és nem öregszünk tovább, de örökre vének maradunk. Talán jobb is lett volna, ha be se vesszük. És ha már ilyenre kevertem, csinálta volna meg legalább harminc évvel ezelőtt!

Mindenki úgy ahogy, de berendezkedett az örökkévalóságra.

A napi apró-cseprő bajok, vesződések eltűntek. Senki sem rohant munkába. Az asszonyok leszoktak a takarításról, főzésről, gyermeknevelésről. Fölöslegessé vált a veszekedés, a gyűlölködés, a filozófia, a szeretet. A tánc, az ének, a mulatás és az örökös ölelkezés lassanként unalmassá vált. Az emberek egyre lassabban mozogtak és csak nagy ritkán szóltak egymáshoz. Már nem volt mit megbeszélniük. A szörnyűségek eleinte még szólásra bírták őket, később azt is megszokták. Beszélték, hogy az autó elütött egy embert. Olyan laposra taposta a fejét, mint egy lepényhal, melynek két oldalán egy-egy szem nyomódott a fülkagylójába. Az áldozat felkelt, a sofőr bocsánatot kért, majd az utolsó szál gyufájával felgyújtotta a kocsit. Ez volt az utolsó működő gépjármű a városban.

Egy fiatalasszony megörült. Férje, aki lökhajtásos gépen volt berepülő—pilóta, még az első napokban lezuhant. Testének csak kevés maradványát találták meg. Egy csuklóból levágott kezet, szétroncsolt szemgolyót, pár szál hajat. Eltemették, ahogy az szokás volt, de másnapra a kéz kiásta magát a sírhant tetejére és marokra szorítva tartotta a szemét és véres hajszálait. Nem volt mit tenni, befőttes üvegbe helyezték, és a nő hazavitte. Mikor először került új férfi az özvegy ágyába a pilóta keze megkocogtatta az üveget. És azután többször. Formalint öntöttek rá, tűzbe rakták, de nem lehetett elpusztítani. Az orvosok ezt természetesnek tartották, mert az élő anyag örök és elpusztíthatatlan.

Az asszony attól kezdve se nem evett, se nem ivott, mozdulatlanul egyfolytában az üveget bámulta.

De nem ez volt az egyedüli eset. Egy vasutas levágott fejét az aktatáskájában hordta, a másik kettévágott férfi külön sétáltatta az alsó testét, míg a köldökön felüli része napozott a padon. Olyan is volt, akit a villám hosszában hasított ketté. Ez nadrágszíjakkal tartotta össze magát. A villám a házat is felgyújtotta, és leégett az egész utca. Senki sem oltotta a tüzet. Minek? Újabb szörnyek kerültek az utcára.

Egy ideig az élő emberdarabokat összeszedték és kórházba szállították. Ott amúgy sem volt senki. Az orvosok ágyba vagy egy-egy fiókba rakták a roncsot, de többé feléje se néztek. Fölösleges lett volna.

Aztán minden ott maradt, ahol volt. Az emberek a legcsekélyebb mozgást is beszüntették. Végül már nem is lélegeztek. Csak ültek vagy feküdtek a házakban, az utcán, külön-külön vagy csoportosan… Teljesen mindegy volt.

Az eső reájuk hullott, a fagy jégcsappá dermesztette őket, a nap leolvasztotta róluk a páncélt. Hajukba a szél televényt fújt és ebben kizöldültek a fűszálak. Senki nem mozdult. Háromszázezer élő sóbálvány, torzó és töredék élte az örökéletet. Igen, az annyira áhított öröklétet, az élő anyag örökkévalóságnak szigorú törvényei szerint.

Sok év telt el. Ismét tavasz lett, öregember járta a rombadőlt várost. Emberszobortól emberroncsig csoszogott, a mohos-pókhálós arcokba bámult, a fekvő alakokat kikaparta a reájuk rakodott üledékből. Fáradtan, nehezen mozgott, de mozgott! Úgy, mint annak idején minden ember. Végre megtalálta azt, akit keresett. A katedrális lépcsőjén feküdt egy félkarú férfi. Az öreg lázas sietséggel fecskendőt szedett elő és gyorsan egy kevés szürke, zavaros folyadékot fecskendezett a férfi meglévő karjába. Mélyet sóhajtott, mint aki nagy terhet tesz le hosszas cipelés után. A félkarú azonnal talpra ugrott és csonkán hadonászott.

— Hol voltál Hippokratész? Hol voltál te isten, aki megmentettél az égő gyárnál, te sátán, aki örök életet adtál! Azonnal vedd vissza! Én nem akarok öröklétet, de élni akarok! ÉLNI! Állatként, mint az ember. Nem akarok újra Sodomát!

— Nyugodj meg, ember, már megkaptad azt, ami neked jár. A szürke Herkules szérumot. És meg fogsz halni, ha eljő az idő. Ide nézz!

A vén Hippokratész megoldotta a hátizsákját, amely színültig tele volt apró, szürke tablettákkal.

Emberek! FELTÁMADÁS! — harsonázta a város.

Napkeltéig minden szem elfogyott.

A beteg csodálkozva néz körül, mint álmából felijesztett csecsemő. – Hű, de jót aludtam – gondolja…*

— Gyorsan, gyorsan! A hármas ágy…

— Mi történt, meghalt?

— Nem tudom, de nem lélegzik. Cianótikus.

Már megint. Ma már harmadszor. A beteg mellkasán nem mozog a takaró. A mesterséges légzőkészülék, néma, mint egy üres szekrény. Mint egy fölösleges bútordarab. A légzsák petyhüdten lóg és a gép kontrollégője, amely máskor parázsló örökmécses, most fekete alvadt vér.

— Hát persze… ismét áramszünet.

Az orvos a szájába veszi a cső végét és a saját tüdejéből préseli bele a levegőt. Ritmusosan, ahogyan a gép csinálja.

— Legalább telefonálhattak volna… bár a kórházaknak… úgyis csak ülnek… a villanytelepen… és ez a nővér is későre hívott… a szíve még működik…

Pár perc múlva nagyot sóhajt a gép, felizzik a vörös égő. Intelligens drótocskákban feszül az erő. Ismét lélegzik a műtüdő a beteg helyett.

Az orvos szédülten egyenesedik ki, színes köröket lát és arra gondol, hogy mégiscsak ügyesek azok ott a villanytelepen, hamar kijavították a hibát. Hű, micsoda rohanás lehetett ott… ott is! Letörli a beteg arcáról a hideg verejtéket és cinkosan a pihegő nővérre kacsint. Ügyes leány! Idejében észrevette a bajt. Aztán a saját homlokát is megtörli. Azon melegek a cseppek…

A beteg csodálkozva néz körül, mint álmából felijesztett csecsemő. — Hű, de jót aludtam — gondolja — és szeretne egy nagyot nyújtózkodni. Egy pillanatra elfelejti, hogy minden izma béna… — Álmodtam is valamit. Azt, hogy a gép megállt, csöve a nyakamra tekeredett és… Ugyan, badarság, hiszen a készülék működik. Valami egészen mást, nagyszerűt álmodtam, de mit? Nem emlékszem. Mindenesetre nagyon jót aludtam. Úgy látszik, ez a javulás jele. Meg fogok gyógyulni! Azt hiszem, ha még egy ilyen jó éjszakám lesz…

Az orvos pedig ezt gondolja: — Most sem halt meg… Nem tud végre meghalni ez a szegény fiú. Minden izma béna, már ötödik hónapja gép lélegzik helyette. Teljesen reménytelen eset. Mesterséges légzés, mesterséges táplálás, mesterséges élet. Hát élet ez? Meddig bírja még? Semmi értelme az egésznek. Jobb is lett volna, ha most későn érkezem. Vagy talán, ha én kikapcsolnám a készüléket… Öt percen belül vége lenne. A kis kapcsoló éppen olyan, mint egy éjjeli lámpáé. Balra kattintom és kész. Az történne, ami az előbb, amikor nem volt áram… A családja is megnyugodna… Nem is csoda, öt hónap után… Neki is jobb lenne, nekünk is. Hát akkor?

A beteg kinyitotta a szemét. Már csak az nem volt béna. Nagy barna szemei voltak. Kinyitotta,  lehunyta, rövid ideig az orvosra, majd kitartóan lefelé nézett. Aztán elölről kezdte a szemmorzét. Valamit közölni akart, de vajon mit? Mind gyakrabban pislogott s közben arra gondolt, hogy ez az orvos nem tud semmit. — A profnak minden viziten azt mondja: “A beteg állapota változatlan!” Pedig ez nem igaz. Tegnap is úgy éreztem, hogy bizsereg a bal hüvelykujjam és szinte meg tudtam mozdítani. Akkor miért változatlan az állapotom? Világos, hogy javulok. Ha csak egy kicsit segítene, meg tudnám mozdítani az ujjamat, sőt a lábamat is. Érzem magamban az erőt. Csak valaki meg kellene adja az első lökést. Csak a legelső lökést, aztán mozognék én magamtól a végtelenségig… örökké. De ez nem érti, semmit sem ért. Hogy magyarázzam meg neked, édes doktorkám, hogy csak egy kicsit kellene megpöccintsd itt… nem is itt, hanem ott… vagy még inkább… Hát mért nem tudod magadtól? Neked kellene tudni! Ember! Ne keresd a cigarettát a zsebedben. Ne menj ki! Maradj velem és lökd meg ott, ahol kell…

A készülék sziszegett, fújtatott, emberien végezte gépies kötelességét.

Az orvos a folyóson füstölt és egy régebbi betegére emlékezett. Megesett leány volt, a vizsgálóágyon vetélte el öt-hat hónapos magzatát. A világra jött, csupa fej volt, és körömtelen végtagcsápok. Az ilyesmi a törvény előtt még nem is élet. Éppen a vederbe akarta csúsztatni, amikor — Úristen! — felsírt a félkilós nyákélet. Az egyetemen úgy tanítják, vízbe kell fojtani az ilyet, hisz lehetetlen életben tartani és akkor már jobb, ha az anya sem emlékszik a sírására. Ez is orvosi kötelesség! Tudta a leckét, de mivel a vederben nem volt víz, ujjaival szorította el az alig-élet nyakát. Nem mert odanézni.

Ami ezután történt, amíg él, nem felejti el. Az ujjaira két békalábnyi hártyás kezecske fonódott és megpróbálta szétfeszíteni, lefejteni őket. Akkor az egész mindenség befért a tenyere alá. Ott vonaglott, tátogott és kapkodta a szokatlan levegőt, mint horogra akadt kis hal. Elengedte, nem tehetett másképp. A törvénytelen élet még órákig nyöszörgött egy penicillines dobozban a szekrény alatt, az anya az ágyban, az orvos a szomszéd szobában.

— Hát nem! Nem kapcsoltam ki a készüléket. Nem vagyok Isten. Miért? Attól válok emberibbé, hogy hagyom tovább szenvedni? Ez szadizmus. Az én szakmai-orvosi szadízmusom. Ha már biztosan gyógyíthatatlan betegség… Persze, de hátha… Semmi hátha! Ezt jól tudta az orvos, de azt is vallotta, hogy az embernek joga van az élethez, de joga van a halálhoz is. Mégis meghagyta a gépet az embernek.

A nővér gyermektápszert fecskendett be a betegnek. Nem érezhette az ízeket, hisz csövön át kapta, de a jóllakottság öröme és az egyenletesen szusszanó gép biztonsága elbágyasztotta. Az asszonyára gondolt…

… — Tegnap ismét meglátogatott. Sírdogált szegény. Biztosan neki sem könnyű. Milyen szép asszony… Azt mondta, most sokáig nem jöhet, felgyűlt a munka. Nyilván, minden délelőtt dolgozik, ha már így van… De attól még felszállhatna a déli vonatra, éjfélre haza érne. Akár mindennap bejöhetne úgy, mint eddig. Egészséges, megtehetné! De neki dolga van… mit törődik ő velem. Biztosan kapott magának egy másik férfit. Azóta van dolga… Én akár meg is dögölhetek tőle… Pedig ő a hibás, amiért megbetegedtem. Mondtam, hozzon fahéjas almabefőttet, hát hozott? Dehogy hozott! No csak gyógyuljak meg, majd én megmutatom neki, a hitvány ribancának! Azt a büdös kant pedig… annak betöröm a fejét. Kocsilöccsel, hogy reccsenjen. Csak már legyek egészséges… Persze, nem gyógyulok meg egyből. Eleinte még gyenge leszek. Sebaj, az idén még nem dolgozom, inkább eljárogatok halászni. Csukázni a régi halastóba. Élőhallal fixre megyek. Vagy inkább nyelővel fenékre, azt a harcsa is felszedheti. Kisétálunk szépen az asszonnyal és üldögélünk a parton. Én figyelem az úszókát, ő horgol. Olyan szép ujjai vannak… és micsoda hallevest főz — csodálatos asszony! Doktor, doktor! Bizsereg a hüvelykujjam! Éppen úgy, mint a múltkor. Talán mozgatom is, csak nem tudok odanézni. Nézze már meg, legyen szíves… Gyógyulok, tér vissza az erő belém! Nézd! Ó, te fehérköpenyes analfabéta, nem tudsz semmit, csak azt fújni, hogy a beteg állapota változatlan… Miért nem nézel ide?

A beteg sűrűn pislogott, tekintete az orvosét kereste. A beteg örvendett és gyűlölt egyszerre. Csak azt nem tudta, hogy a bizsergés a további romlás jele. Az orvos észrevette, hogy akar valamit, de nem értette. Beadott egy altató injekciót…

Ma is beszélt a beteg feleségével. Haza akarják vinni. Hiába magyarázta, hogy gép nélkül perceken belül halott, az asszony csak mondta a magáét.

— Szegény emberek vagyunk, túl sokba kerülne a halottszállítás, s ha úgysincs segítség, minek tovább kínozni… már az egész család betege az esetnek…

— Ha leállítom a gépet, meghal. Az akarja, öljem meg?

— Ó nem, dehogy… de csináljon valamit!

— Mit? Meggyógyítani nem lehet, megölni nem akarom. Hát akkor?

Az asszony haragosan távozott és valami olyasmit morgott, hogy hát akkor fordulj fel… Az orvos mosolygott és arra gondolt: — Vajon kinek kellene felfordulni, neki vagy a betegnek? Bár neki mondta, mégis a férjének szánta. Alig várja, hogy végre elpusztuljon az a szegény. Micsoda elvetemült nőszemély…

Pedig nem az. Ez az asszony szereti a férjét  még most is. Most is, amikor a szeretett férj, a dédelgetett beteg, a huszonhat éves emberroncs mát csak egyetlen hasznos dolgot cselekedhetett a szerető feleség, a gondos család, az életerős rokonság érdekében: haljon meg minél hamarább. Hogy aztán zenekarral kikísérhessék a temetőbe, a képét évekig gyászszalaggal keretezzék és sírhassanak, valahányszor eszükbe jut. Mert szerették és most is szeretik. Igen. Nagyon szeretik. De legyen már vége a szenvedésnek. Ó, nem. Nem a beteg megváltásáról van szó. Az keresztényi bla—bla. A család szenvedésének legyen vége! A betegség és a velejáró szenvedés kizárólag a beteg dolga, egyedül reá tartozik. Hiába, egyedül születünk és egyedül halunk meg. A család csak a következményeket szenvedi el, bár igaz, az sem könnyű. Lám, a beteg még él, de családja már nem bírja az idegfeszítő várakozást. Nem bírja türelemmel. Erre az élő halottra már rá sem bírnak nézni. Nekik olyan halott kell, aki él az emlékezetükben! De legyen már vége, temessék el, gyászolják meg és felejtsék el, mert az életnek mennie kell tovább. De a haldokló meg akarja állítani az életet!

A gép ritmikusan puffog és az örökmécses minden belégzésnél hunyorít egyet. Az elalvó beteg szempillái párhuzamos rácsai mögül még rácsodálkozik a mosolygó orvosra. Gondolatai is álomszerűek.

…— A párhuzamos vonalak a végtelenbe nyúlnak… azokon kell végig mennem. Nem igaz. Csak az egyiken, nekem csak egy vonalam van. Azon kell haladnom… Megvan! Ez az enyém! No most szépen, óvatosan, mint a járdaszegélyen gyermekkoromban. Elég széles, de vigyáznom kell, nehogy lecsússzon a lábam, mert akkor szörnyű zuhanás következik. Én vigyázok. Nem nézek se jobbra, se balra, csak előre… Nicsak, az orvos éppen az én vonalamra állt és vigyorog rám… Hé, állj félre az utamból, ez az én vonalam. Csak az enyém, és csak én járhatom végig. Ne zavarj!… Különben is, hogy lehet nevetni, amikor az ember ilyen komoly útra készül…

A nővér feketét hozott vastag, törött fülű kórházi csészében. A kávétól keserű lett az orvos szájíze, keserű, de mégis üdítő, mint a felfedezett igazság. Jól emlékszik még arra a napra, amikor megmondta a családnak, hogy nincs mentség. Kétségbe estek, de nem nagyon hitték. Később fővárosi professzorok receptjeit, kivágott újságcikkeket, sőt a freidorfi kenőember tanácsait is lejegyezték, és egybekötve hozták egy bőröndnyi külföldi gyógyszerrel. Mindenben hittek és mégis állandóan sírtak. Akkor gyászoltak igazán. Aztán belefáradtak, belefásultak és megadással várták az elkerülhetetlen véget. Eleinte kissé kíváncsian, majd egyre türelmetlenebbül, végül ordító nyugtalansággal.

Most tartanak itt, de azt is tudom, mi következik ezután. Ha majd végre-végre vége lesz, mindannyian fellélegzünk. A halottat megsiratjuk, mert ez jár neki, és nekünk is jó. Egy kicsit sajnálhatjuk magunkat. Tudatunk mélyén, ha szégyenkezve is, de ujjongtunk: milyen jó, hogy ő fekszik ott és nem én! Rögtön meg is dorgáljuk magunkat, és rettegve lessük gyászoló szomszédunkat, vajon nem találta ki rejtett gondolatunkat?

Ne féljetek, emberek! Az is retteg, mert ugyanarra gondol!

Mikor a részvétet kívánók jönnek, mégis kicsúszik a szánkon: „Nyugodjék békében, de sokat szenvedtem!”

— Szóval állítsam le a gépet? Egy apró kattintás balra és jöhetnek az ujjongó túlélők, a nyugodtan gyászolók, az önmagukat siratók…

Ne csodálkozzatok hát, ha nevetek, mert tudom, mi van bennetek. Belátok a fekete krepdesin és az arcotokat borító műanyag-bánat-szemfedő alá…

Nem csodálkoznék, és ti se csodálkozzatok, ha ugyanakkor sírnék is, mert azt is tudom, mi van énbennem… Ugyanaz.

…forrt a halakban a hideg vér. Párzás ideje volt.*

Délben már reszketett a levegő a víz felett, csecsemő-szellő dajkálta a nádast. A nádbóbiták kacéran bújtak az enyhe légmozgás markába.

    Növények tövénél csubbogó halaktól forrt a sekély víz, és forrt a halakban a hideg vér.

    Párzás ideje volt.

    A zöld pettyes karcsú hím már legalább századszor úszta körül a nőstényt. Keringője közben egyszer-egyszer fehér hasát is megvillantotta, bravúros fordulatokat tett. A nőstény mozdulatlanul egyensúlyozott, mintha nem is látná hideg, csupapupilla szemével a szerelmi táncot. A hím mindinkább beszőkítette a kört, és minden fordulat végén farkuszonyával párjához ért. Végigsimogatta, cirógatta oldalát, farkától a mellső uszonyáig. Lassan a part felé terelte a nőstényt. Az minden érintésre megrebbent, mintha el akarna menekülni. De csak úgy tétován. Lustán. És csak azért, hogy a szerelmi tánc tovább tartson.

    Menekülésről már szó sem lehetett. Ezt érezte mind a kettő. A kör bezárult, a táncot be kell fejezni.    Sekély vízbe, a Nap közelébe értek.

    A megérintett nádszálakról hímpor hullott a vízre.

    Már nem köröztek. Mereven, fenségesen álltak egymással szemben. A nőstény a farkát vízinövények közé fúrta. Ikrásodott a sekély víz alja.

    Több ezer nyákos halreménységet rakott le. Nem tehetett másként. A hím őrizte a nőstényt, mint gazda a béresét, kitartóan és fenyegetően, ha az netalán el akarna menekülni. A hím sem tehetett másként.

   Ragadozó szájuk egymással szinte összeért, halszemükkel farkasszemet néztek. Körülöttük pajkos halacskák cikáztak, szemtelenül és fölöslegesen. Valahol vadruca hápogott, pipéit terelte. Talán a Nap is megállt az égen, de akkor semmi, de semmi nem volt fontos, mert a jelen akkor vált jövővé.

    Mire az utolsó ikra is klorofill-bölcsöt kapott, a nőstény szemében már a mély vizek fáradtsága sötétlett. Petyhüdt testtel csúszott el a még mindig mozdulatlan hím mellett. Az pedig hagyta, hogy menjen. Megtette kötelességét, most már mehet. A nőstény vissza sem tekintett. Minek? Helyét a hím foglalta el. Farkát befúrta a vízinövények közé és már tejesedett a víz alja, amikor a nagy fekete hal megjelent.

    Hosszú féregbajuszával vaksin tapogatta a gyökereket, és csak későre vette észre a másikat, amikor annak hegyes foga síkos bőrébe mart.

    A fekete hal is hím volt. Tejtől duzzadó és sokkal nagyobb. Mégis elmerült. Lomhán cipelte magával kakukk-férfiasságát, mert hiányzott belőle valami. Az, ami a másikban megvolt.

    A győztes hal pazarlón ontotta a tejet, és büszke volt arra, hogy fajtája a színesekkel nem keveredik. Győzött és teremtett.

    Mégis, mire a tejfelhő leszállt és az ondószálak az ikrákra csomósodtak, már ő is közömbös volt. Messze járt.

    A következő napokon más halak jöttek. Kicsik, nagyok, hímek és nőstények, de mindannyian elkerülték a magára hagyott ikratelepet, mint emberek az idegen személyt.

    Aztán egy öklömnyi teknős kúszott az ikrás gyökerek közé. Előbb kényelmesen elhelyezkedett, majd kígyófejének nyújtogatásával falta, habzsolta a mocorgó élő jövőt. Talán az utolsó megtermékenyített ikrát is bekebelezte volna százéves gyomrába, ha elébe nem lép a gázlómadár. Arasznyi csőrével a teknőcre csapott. De elkésett, mert az még idejében behúzta nyakát és hártyás lábait csontos, kemény páncélja alá.

    Hiába volt erős és keménycsőrű a madár, a teknőcöt évszázadok pajzsa a törvény védte. A madár meghempergette, sok iszapot kavart fel, de kárt nem tehetett benne. A teknős továbbra is élő teknős maradt ki tudja még meddig…

    Az iszap leülepedett és a béka páncélját is terepszínőre álcázta. Biztonsága újabb réteggel vastagodott.

    A teknős lomhán, de magabiztosan újabb zsákmány után nézett. A madár pedig tovább gázolt. Nem tehetett másképp. Lábbőrének csenevész pikkelyei közé tucatnyi ikra tapadt. Magával vitte ezeket messzi vidékek langyos vizeibe. Nem akarattal, de ha egyszer rátapadtak! Ott aztán hal lett belőlük. Azon a vidéken teljesen ismeretlen fajta. Kifogták és akváriumban mutogatták őket. És az emberek csodálták a természetet.

    Amit meghagytak a békák, csigák, rovarok, amit nem sodort a mélybe a hullám és nem temetett be nagyon az iszap, abból is hal lett. Nem sok, de egy rajnyi mégis meglátta a napvilágot. Alig voltak akkorák, mint egy kitört ceruzahegy. A parti gyermekek csilingelő kacagással jutalmazták kicsinységüket. Akkor még egy csoportban úsztak. Úgy mozogtak, mintha egyetlen közös idegrendszer vezényelné őket. Mindig egyszerre, mindig egy irányba, mindig együtt. Nem tehettek másképp.

    A tükörsima felszínen araszoló vízipóktól is megrémültek, és a felhők árnyékát is kerülték.

    Aztán ismét jöttek a más halak. Kisebbek, nagyobbak, hímek és nőstények, de most már nem kerülték el a rajt, mint idegen szentélyt. Most már egy valláshoz tartoztak, a saját vérük, a tulajdon életük volt, pusztíthatták őket. Nem tehettek másképp.

    Őszre a levegő üvegesen áttetsző lett. Pettyesedett a hegyoldal, a fáradt vizeken vattás pelyhek úsztak. A vadrucák nagy csoportokban taposták a vizet. Időnként ijedt, kövér hápogással röpültek néhány métert víz ellenében. Együtt.

    De a halak már egyedül jártak. Ha kettő találkozott, felmérték egymást és a kisebbik megpróbált elmenekülni. Nem tehettek másképp.

    A partról gyermek halászott. Nádúszókája alig biccent egy gondolatnyit, de ő kirántotta. A zsinórnak nem volt súlya. Csodálkozott is, amikor a horgon, a vasnál alig valamivel nagyobb halacska ficánkolt. Nevetségesen félrebillent, olyan pici volt. A gyermek óvatosan kiakasztotta a horgot, nehogy a kopoltyúját megsértse, háromszor megpökdöste és nagy ívben visszadobta.

    — Apád, anyád ide jöjjön… Te pedig menj, és nőj még! És légy boldog.

    Hát tehetett másképp?

A Prut parti fejezettel végződne a regény, ha nem lenne egy EPILGUS is.*

23.

Megtörtént az exhumálás, a kis szőke könyvelő még alig változott valamit. Iaşi-ból jött egy orvos a Törvényszéki Orvosi Intézetből. Jelen volt Bányai Dezső ügyész, Florian és Beregi doktor.

Fulladásos halál, állapította meg a törvényszék is, bár a nyak bőrén nem voltak szemmel látható külsérelmi nyomok, de az ügyész már tudta, hogy Atitienu egy sállal fojtotta meg Sandut! A reumás szívbillentyű-szűkületet is megtalálta a kórboncnok.

„És ha akkor kimegyek betegen, és megejtem a halottszemlét, ugyan mit láthattam volna Avădanei nyakán? Most se lát semmit a szakember! Igaz, akkor is meg kellett volna néznem.”

Délután megpróbált olvasni, de nem tudta a sorokat követni, egyre nőtt benne a bizonytalanság. Milyen ítéletet hoz a törvényszék? Ha nem mentik fel, mi lesz a jövője, visszakerül-e még az egyetemre, lesz-e belőle valaha az életben diplomás orvos, vagy felcser marad, mint Ticho? És itt van Emília, vele is tisztáznia kellene a helyzetüket.

Mintha csak megérezte volna, bejött a lány, leült az ágy szélére. Szemei könnyesek voltak. Sándor a karcsú derekát, pihegő melleit nézte. Milyen jó volt csókolni, simogatni, széles ajkai között eltűnni, belészívódni! Megsajnálta a lányt és egy kicsit önmagát is. Tétova, de mégis közeledő mozdulatot tett, kezét Emília térdére csúsztatta. A lány elkapta Sándor kezét, arcához szorította, csókolta, térdre esett az ágy előtt, és hangosan zokogva rávetette magát a fiúra. Rángatódzott, fuldokolt, szenvedett a gyönyörű test.

— Bocsáss meg… ha megbántottalak… de nagyon szeretlek!

Ahogy a lány hozzáért, abban a pillanatban úgy érezte, hogy valahány nő közül, akiket eddig ismert, Emíliával a legjobb. De most önuralmat parancsolt magára.

— Mit csinál a gyermekünk? — simogatta meg a lány hasát, amin nem látszott semmi, de mi is látszana egy alig háromhónapos terhességen? Emília befészkelődött, szinte belébújt Sándorba, akár egy doromboló kis cica.

— Şoninak fogjuk keresztelni, ugye? De ha nem sietünk, nagy hassal mehetek az anyakönyvvezető elé.

Ez így igaz, gondolta Sándor és március elseje is elmúlt, de azért egy-két dolgot végre tisztázni kellene. Állítólag a férfiak logikája akkor a legbiztosabb, ha ölelkezés után már kifújták magukat, de most nem jutottak el addig.

— Azt mondják Titi szeretője voltál. Mondd meg az igazat, nem változtat a helyzetünkön.

— Ugyan Şoni, hogy hihetsz el ilyesmit?! Igaz, megpróbált udvarolni, de nekem nem kellett.

— Miért jártál Dorohoiba, hogy védőügyvédet fogadj neki?

— Miért, mert a családja megkért, és ismerem Bunescut.

— Még azt mondd el, miért sírtál szilveszterkor, amikor Titivel beszélgettetek a folyosón. Miről volt szó?

— Miről? Már nem is tudom, valamit meg kellett beszéljünk. Ugyan Şoni, ne légy csacsi… Te vagy az első férfi az életemben, és remélem, az utolsó, nekem nem kell senki más! Hát nem emlékszel az első éjszakánkra?… És másnap reggel, amikor behoztam neked egy lepedőt?… Şoni, szeress!

Sándor emlékezett a lepedőre, és arra gondolt, hogy ott a sötét folyosón biztosan a cigánylány szereplését beszélték meg Titivel, és ő csak képzelte, hogy sír Emília. Mikor kitisztult az agya, elhatározta, hogy mégiscsak elveszi a lányt, de egyelőre ezt nem mondta meg neki.

Nem mondta meg, pedig Emília naponta eszébe juttatta, és sürgette a házasságot.

Kiírták a tárgyalás napját. Beregi Sándor is megkapta az idézést, mint vádlott, amin Emília nagyon csodálkozott, ő is azt hitte, esetleg szankcióról lehet szó.

— És neked mi bajod lehet, Şoni?

— Bezárhatnak, akár egy évre is.

Emília, hozzá nem illő komolysággal, komoran bámult Sándorra, mint akiben egy világ omlik össze.

A születésnapját még megünnepelték a rendelőben, Beregi maga készítette el a szendvicseket, paradicsompasztával, savanyú uborkával nyolcasokat, szíveket, csillagokat rajzolt ki rájuk, Lupăceanut elküldte sörért, Ilcut a legelőre virágot szedni, abból kapott minden nő egy csokrocskát, Sanda, sőt Rongybaba is.

Úgy tettek, mintha jókedvűek lennének, de inkább csak erőltették a kacagást, a levegőben ott lógott, mint Damoklesz kardja a holnapi tárgyalás. Tekintettel az eset különlegességére, a tárgyalást a hideşti kultúrotthonban fogják megtartani, teljes nyilvánosság előtt.

Többen voltak a kultúrotthonban, mint a vöröskeresztes bálon, gyerekeket nem engedtek be. A színpadon vörös posztóval leterített asztal — mint akármilyen gyűlésen — mögötte hárman ültek: egy kövér, teljesen kopasz bácsi, a törvényszéki elnök, Bányai Dezső az ügyész és egy nő, az írnok. A színpad előtt három vádlott: Atitienu és Chiţuş rabruhában és Beregi úgy, ahogy otthonról eljött. Bunescu a védőügyvédje kezet szorított vele, aztán melléje ült.

Néma csendben várakozott több száz ember, amikor az elnök végre felemelkedett. Mindenki kíváncsian leste, mikor tudják meg, miért és hogyan ölte meg Atitienu a könyvelőt? Ők ezért jöttek!

Hosszú részletes személyazonosítással kezdődött, majd a vádirat felolvasása következett, amiből Beregi se mindent, a tömeg majdnem semmit se értett. Még az se tűnt föl, hogy Atitienut, Chiţuşt és Beregit előre megfontolt gyilkosság vádjával állították törvényszék elé.

Chiţuş tanúvallomása világosságot teremtett, elmondta, hogy karácsony előtti este Atitienu hívta, menjenek el Avădanei Sanduhoz, aki egyedül volt otthon. Betegen feküdt, a nyaka be volt tekerve egy sállal. Beszélgettek. Atitienu elmondta, milyen üzleteket kötött az utóbbi időben, mire Sandu kiabálni kezdett.

— Fejezd be ezeket a csalásokat Titi, mert rossz vége lesz! Én nem hallgatok tovább!

— Ne idegeskedj, Sandu, te is megkapod a saját részedet, mint eddig. Különben is mitől félsz, nincs egy bani hiány sehol. Tehát fogd be a szád!

De Avădanei Sandi tovább fenyegetőzött:

— Nem kell semmi tőletek! Nem kell a lopott pénz! Úgyis feljelentelek, már holnap, holnap reggel… — Chiţuş folytatta: Sandi köhögni kezdett, egészen lila lett a köhögéstől, már azt hittem megfullad, amikor láttam, hogy Atitienu két kézzel megmarkolja Avădanei nyakát és teljes súlyával reánehezedik… Aztán megfulladt Sandu.

— És maga mit csinált közben? — kérdezte az ügyész. Nem próbálta megakadályozni Atitienut a gyilkosság elkövetésében?

— Nem! — szólt bele Titi — Chiţuş fogta Sandu lábait.

— Így volt?

— Háát… igen… hogy ne rugdalózzon — ismerte be Chiţuş.

— Kérem ezt feljegyezni! — intett az ügyész az írnoknak — a kettes számú vádlott beismeri, hogy társszerzője volt a gyilkosságnak. Akkor miért jelentette fel Atitienut, hisz üzlettársak, mi több, a gyilkosságban is cinkosok voltak?

— Mert nagyon megvert, az orrcsontomat is összetörte, agyrázkódást is kaptam. Itt van a doktor úr, ő megvizsgált, megmondhatja.

— Beregi doktor adott magának orvosi látleletet?

— Nem.

— Kérem ezt is feljegyezni! — a hármas számú vádlott nem adott orvosi látleletet a kettesszámú vádlottnak, amikor az éppen e célból felkereste.

Beregi felemelte a kezét, mint jólnevelt iskoláshoz illik, hogy megmondja Chiţuş nem akart orvosi bizonyítványt, pedig ő felajánlotta neki. De hiába, senki se figyelt rá, a kihallgatás tovább folyt.

Sándornak valahogy nem tetszett, hogy csak úgy beszélnek róla, mint hármas számú vádlottról, tehát egy kalap alá veszik őt és a másik kettőt, akik nyilvánvalóan gyilkosok.

— Csak azért jelentette föl, mert megverte magát? — kérdezte Chiţuştól.

— Főleg azért, meg aztán féltem, hogy engem is megöl. Másnap, szilveszter után, amikor megvert, szóval másnap azt mondta Atitienu nekem, ha egyetlen szót kifecsegek, megöl. És erre képesnek is tartottam.

A továbbiakban az is kiderült, miért akarta Avădanei feljelenteni a gyilkosokat. Chiţuş, mint diszpécser, sok olcsó bóvlit szerzett be: harisnyát, fejkendőt, alsóneműt, mindenből a leggyengébb minőséget. Ezeket Atitienu kiküldte a vásárokra, búcsúkra és  a szövetkezeti bolt alkalmazottaival jóval drágábban adatta el. Azok mit sem sejtve behozták a sok pénzt, anélkül, hogy tudták volna, mit tettek. Atitienu zsebre vágta a különbözetet, és a könyvelőt arra kényszerítette, hogy az eredeti árakat könyvelje el. Kimutatható hiány persze sehol, azok, akik a pluszpénzt hozták, semmit se tudtak, csak ők hárman. De Avădanei nem merte tovább csinálni, ezért ölték meg.

— És most rátérünk a hármas számú vádlott kihallgatására. Beregi Sándor doktort bűnrészességgel, a gyilkosság eltussolásával vádolom.

Sándor úgy érezte, összeesik. Erről nem volt szó! Nem szakmai mulasztással, hanem gyilkosság eltussolásával vádolják. Ez szörnyű! Hihetetlen és egyben lehetetlen… sajnos nem! Bányai Dezső ügyész, elég gyatra románsággal, felsorolt egy sereg tényt, hogy már Beregi is kezdte hibásnak érezni magát. Igaz, minden pontra, ami a vádban szerepelt volt mentsége, de hiába nyújtotta a kezét, senki se hagyta, hogy megvédje magát! Segítségkérően nézett Bunescura, de látszott rajta, ő is tanácstalan.

Az ügyész, aki hivatalosan a vád képviselője, egyre csak mondta, hogy Beregi szoros baráti viszonyban volt Atitienuval, többször találkoztak, órákon át beszélgettek, sokat ittak együtt, a fővádlott egy kerékpárt adott neki ajándékba, minden esetre anélkül, hogy Beregi kifizette volna. Állítólag, utólag mégis csak kiegyenlítette, de így is fennáll az anyagi függőség és elkötelezettség ténye. Jó baráti viszonyukat még egy erkölcstelen kapcsolat is erősítette, ugyanis egyidőben tartottak intim nemi kapcsolatot ugyanazzal a nőszeméllyel, ahogy ez a vádlottak vallomásából kiderül.

Sándor nem azt érezte, mintha szíven szúrnák, még azt se hogy megfojtaná Emíliát. Dehogy. Csak azt, hogy nagyon szégyelli magát. Nem is annyira az emberek, mint inkább önmaga előtt, és önmaga elől nincsen, ahová bújjon az ember. De erre ideje se lett volna, mert Bányai folytatta, csak most következett a lényeg.

— Tisztelt törvényszék! Beregi Sándor doktor december 25-én írta alá Avădanei Alexandru halotti bizonyítványát, mert Atitienu vádlott kérte erre. Ő jött a rendelőbe a bizonyítványért, ezt vallja ő maga is. Beregi vádlott, még ha fel is merült valamilyen gyanú a könyvelő hirtelen elhalálozásával kapcsolatban, kiadta Atitienunak a halotti bizonyítványt. Pedig felmerült benne is gyanú, hisz azt mondta „Nem kellene megnézni azt a fiút, mégis még olyan fiatal volt…” Tehát sejtett valamit, de nem akarta visszautasítani a barátját Atitienut, pedig megtehette volna. Arra sincs bizonyíték, hogy Beregi beteg lett volna azon a napon, mert aláírta a jelenléti naplót, tehát nem volt beteg! De ha jóindulatúan elismerjük, hogy mégis beteg volt, kiküldhetett volna valaki mást halottkémnek. Nem tette! Végül még egy adalék. Szilveszter éjszakáján Beregi szeme láttára bántalmazta Atitienu Chiţuşt, mégis amikor a kettesszámú vádlott vizsgálatra jelentkezett, nem adott neki orvosi látleletet. Mindent összevetve, Beregi Sándort egy nyilvánvaló gyilkosság eltussolásával vádolom.

Nem csak Beregi némult el, döbbenten hallgatott az egész terem. Az elnök szünetet rendelt el. Sándor kiment, rágyújtott, többen szóltak hozzá, valaki megfogta a kezét, megrázta, de ő nem értett semmit, ment és kereste Emíliát. Egyszerre csak előtte állt, de mielőtt megszólalhatott volna, a lány, mint mérges kígyó sziszegte:

— Igaz! Így igaz! A Titi szeretője voltam, aztán a tiéd, de közben hozzá is jártam… Aztán…

— Aztán úgy döntöttél, hozzám jössz feleségül… És a gyerek?… Emília legalább most légy őszinte!… Kié a gyerek?!

— Vagy egy börtöntölteléké, vagy egy gyilkosé. Te mit gondolsz doktor úr? — nézett rá olyan cinikusan, hogy most tényleg meg kellett volna fojtani —, de ne izgulj, már tegnap elintéztem! Azért gondolkozhatsz rajta a börtönben, hogy a tiéd volt-e? Még óhajt valamit tőlem, doktor úr?

— Igen. Mivel vérezted össze a lepedőt?

Emília szemei összehúzódtak, belső nevetés rázta. Sándor csak most vette észre milyen ragadozó szeme és szája van ennek a lánynak — és még valamit — a szemei sarkában apró rosszindulatú ráncok tűrődnek.

— A lepedőt?… Kivártam azt a napot, amikor menstruálok, te barom! Te félkész doktor.

Sándor azon csodálkozott a legjobban, hogy nem fáj neki az, amit Emília mond. Még csak nem is haragszik rá. Próbálta visszaidézni a szép perceket, hogy azok rögzüljenek emlékké, ne ez a szennyes befejezés.

Bányai ügyész kérdései szinte ugyanazok voltak, mint a legelső kihallgatáson Dorohoiban, bólogatott is állandóan, hiszen tudta, mi lesz a válasz. Bunescu okosan kérdezett. Beregi rájött, hogy pontról pontra tisztázhatja magát.

— A doktor elvtárs kérte Atitienutól a kerékpárt?

— Nem, ő ajánlotta föl. Én visszautasítottam, mondván, hogy nincs pénzem, de ő utánam küldte tudtomon kívül, nevemre kiállított nyugtával.

— Mit mondott Atitienu, amikor a halotti bizonyítványért jött?

— Én betegen feküdtem a szobámban, nem beszéltem vele, azt se tudtam, hogy ő jött a bizonyítványért.

— Chiţuşnak miért nem akart orvosi látleletet adni?

— Én akartam, ő nem fogadta el.

— Elképzelhető, hogy azok a betegségek, amiben Avădanei szenvedett halált okozhatnak?

— Igen. Sandu szívbeteg volt és grippés, abba bele lehet halni. Én is több mint egy napig önkívületi állapotban voltam.

A vádnak három tanúja volt: egy eladó a szövetkezeti boltból, aki csak annyit tudott, hogy Beregi tényleg vett egy biciklit, és azt ki is fizette. Ilcu tanúsította, hogy feltolta a kerékpárt, mert Atitienu ezt parancsolta neki.

És Ticho, aki megvárta, míg csend lett, halkan, gyakori vállrándításokkal beszélt, mégis nagyon figyeltek rá.

— Az elvtársnő írja, amit mondok. December 25-én Beregi doktor nagyon beteg volt, fel se tudott volna kelni az ágyból. Én beszéltem Atitienuval, ő nem is látta. A halotti bizonyítványt is én állítottam ki, ő csak a diagnózist diktálta és aláírta. Elmondom azt is, hogy én nyugtattam meg a doktort, nincs miért megnézni Sandut, az egy beteg ember volt. És ha, tegyük föl kimegyek én… és megnézem, ugyan mit láttam volna? Egy halottat és kész. A Iaşi-i doktor, akinek ez a szakmája, ő se látott semmit Sandu nyakán. Rendben van, ezentúl majd megnézzük a hullákat is. Évekig én adtam ki minden halotti bizonyítványt, mert nem volt orvos Hideşti-en, én bizony meg nem néztem, egyiket se!

Ezután Bányai felé fordult és durván rákiabált: — Maga ügyész elvtárs hogy jön ahhoz, hogy bűnrészességgel vádolja a mi doktorunkat egy gyilkosságban!? Ilyen lelkiismeretes, becsületes és szorgalmas orvosa sohasem volt Hideşti-nek. Reggeltől estig csak a betegek után jár. Tudják mit csinált? Boxrendszerben épített gyermekfektetőt és olyan csecsemőket nevelt fel, akik Szucsávában… még Bukarestben is meghaltak volna.

— Kérem, térjen a tárgyra!

— Arról beszélek, amiről kell! A mi doktorunk nem hibás egy szemernyit sem, nem érdemel semmilyen büntetést. Ez a véleményem.

Kitört a taps, mint akármilyen gyűlésen, talán egy picit azért is, mert az emberek megszokták, hogy tapsolni kell.

Bunescu a védőbeszédében állandóan a tanúkra és elsősorban Tichora hivatkozott. Határozottan kijelentette, hogy itt nem egy gyilkosság eltussolásáról van szó, hanem egyszerű szakmai szolgálati mulasztásról, ezért nyomatékosan kéri, hogy az ügyész elvtárs helyezze át a vádat, a 174-es paragrafusból a 249-es paragrafusba, ami a valóságnak megfelel.

Őt is megtapsolták, pedig egészen biztos, hogy nem sokan értették, amit mondott, de ez más gyűléseken is előfordul.

— Tisztelt elnök elvtárs, tisztelt törvényszék, kedves hideştiek. Csak Beregi doktor úr ügyéhez kívánok hozzászólni…

— Itt nem lehet hozzászólni! Nem adom meg a szót! — csapott az asztalra az elnök.

— Az engem nem érdekel, hogy az elvtárs megadja-e a szót vagy sem, én beszélni fogok!

— De kérem, elvtárs! Ez itt törvényszék!

— Ez itt a hideşti kultúrotthon — és a mi doktorunkról van szó.

Elmosolyodott a kopasz elnök, látta nincs mit tenni, a nagybajuszú úgyis beszélni fog.

— Maguk csak ne vádolják semmivel Beregi doktort, mert nem ismerik, mi ismerjük. El tudják képzelni, hogy egy ilyen tiszta fiatalember, aki éjszakákat virraszt az anyjuk által elhagyott beteg gyermekek mellett, aki szívén viseli minden beteg sorsát, még ha olyan öreg is, mint én, képes lenne egy gyilkosság elkendőzéséhez hozzájárulni? Ez nevetséges, ugyanakkor szomorú is, hogy ilyen emberek törvényszék elé kerülhetnek. Én kérem évekig bírája voltam ennek a községnek, ezért bátran ki merem mondani: lehet, hogy hibázott ez a fiatalember, de nem bűnös! Tisztelt emberek én csak egyet mondok: akármilyen is a mi doktorunk, hagyják meg nekünk, mert szükségünk van rá!

Bányai Dezső ügyész lassan felállt, ráérősen megigazította a szemüvegét, két öklére támaszkodva előre hajolt, körülnézett, majd, mint a vulkánkitörés rárivallt a hallgatóságra.

— Elvtársak!… Maguk itt nem tudják, ki ez a Beregi Sándor! De mi tudjuk, mert mi mindent tudunk! Ez a Beregi Sándor osztályellenség, a szocializmust építő becsületes román nép ellensége, a mi ellenségünk! — vert a mellére, hogy döngött. — Ez a báránybőrbe öltözött farkas, tagadja a párt vezető szerepét, ócsárolja a dicsőséges nagy Szovjetuniót, reakciós, kapitalista parlamentet akar bevezetni Romániába. Vissza akarja hozni a parasztnyúzó bojárokat, a Frankokat. Beregi Sándor aljas reakciós, az új rendszer, a kommunizmus vérszomjas ellensége!… Nem tudjuk, hogyan sikerült befurakodnia a Marosvásárhelyi Orvosi Egyetemre, ahol el is végzett hat évet, de hála a Maros Magyar Autonóm Tartomány Pártszervezetének, idejében leleplezték, és kizárták az egyetemről, mielőtt államvizsgázhatott volna. — Gúnyosan folytatta: — Beregi Sándor nem is orvos! Csak magukkal akarta elhitetni ezt, pedig be se fejezte az egyetemet, nincs diplomája, még… — pattintgatott az ujjaival — még pecsétje… orvosi pecsétje sincs!

— Parafája — súgta valaki az asztaltól.

— Igen! Az sincs. Nagybetűkkel írja alá a recepteket, mert nincs pecsétje… parafája… Itt van elvtársak a Marosvásárhelyi Orvosi Egyetem káderosztályának az átirata — lobogtatott egy papírt. — A rektor elvtárs is aláírta. Ők kizárták az egyetemről Beregi Sándort, maguk befogadták, de kígyót melengettek a keblükön és ezt nem vették észre! Miért nem vették észre?! Hol itt az osztályharcos éberség? Hol van a Párt? Mit csinált a Párt?!

Az emberek behúzott nyakkal bámulták a motorinás padlót, egymásra se mertek nézni, mintha ők lennének a hibásak, mert az osztályellenség befurakodott közéjük. Bár nem értettek meg mindent, amit a dühös ügyész mondott, de érezték, hogy itt nagyon nagy a baj. Egy percre úgy tűnt eltörpül a két gyilkos bűne Beregi gazsága mellett és ők valamennyien részesei lettek valami kézzelfoghatatlan és ép ésszel felfoghatatlan mulasztásnak.

— Maga mit szól ehhez, Totfel elvtárs? (Bányai is így mondta: Totfel.)

Az asztalosból lett aktivista felpattant, mint csicskás baka, amikor a felettese felszólítja.

— Alázatosan jelentem ügyész elvtárs, hogy a mi pártszervezetünk mindent megtesz a reakciós osztályidegen elemek bűnös tevékenysége ellen. Pusztuljon közülünk a reakció, le a vérszipolyozó kuláksággal!.. Hát igen… Mert Beregi doktor úr, szóval Beregi, aki a két gyilkos elvtárssal ivott és mulatott, többször is… (Magában számolta, hogy hányszor, hisz ő is ott volt!) Szóval Beregi szívesen látogatta a helybeli kulákokat, és vendégeskedett náluk a reakciós vallási ünnepek alatt. Éppen ezért javasolom, hogy könyörtelenül távolítsák el a körzetből!

A törvényszéki bíró ítélethirdetésig berekesztette a tárgyalást.

Bunescu védőügyvéd még megpróbált szót kérni, de Bányai letromfolta.

— Maga már eleget beszélt, a reakciósokat úgysem tudja megvédeni.

Ítélethirdetéskor alig néhányan lézengtek a teremben, a közönség nagy része megfélemlítve hazasomfordált. Sándor a helyén maradt, ő is mereven bámulta a motorinás padlót, senki nem szólt hozzá, az emberek félve elkerülték.

Atitienu huszonöt, Chiţuş nyolc év börtönbüntetést kapott, Sándor munkaszerződését azonnali hatállyal felbontották súlyos munkaköri vétség miatt — és ezt a munkakönyvébe örökidőkre bejegyzik. Ám lássa, hol talál ezek után valaha is rendes munkát. 

— Beregi Sándor harmadfokú vádlott jelenlegi munkaköréből azonnali hatállyal „felfüggesztve”, a Munkatörvénykönyv… paragrafusa… bekezdése  értelmében.

Hallgatta, nem is igazán értette. Mit is függesztettek fel rajta? Csak későre jutott el a tudatáig, hogy mégsem lett börtöntöltelék belőle — mint ahogyan Emilia nevezte. Valami hálaérzés féle motoszkált benne kis lelkiismeret-furdalással, amikor Tichot megpillantotta a gyérre fogyott résztvevők előtt, egyedül gubbasztva egy csupasz pad közepén. De elérzékenyedésének elejét vette az ügyész zárszava:

— Mert a párt megbocsát, de nem felejt! Ezt maga se felejtse el! — fenyegette meg még egyszer a nyomaték kedvéért… 

Beregi Sándor hajnalban, az autóbusz-megállóban zöld fakofferén ült, amiben semmi más nem volt, csak az, amivel Hideşti-re jött szűken egy évvel ezelőtt. Büntetésből áthelyezték egy bányaorvosi körzetbe, ugyanúgy felcsernek.

Mikor felszállt a buszra megbotlott egy kőben. „Lám, mégis csak viszek magammal valamit, a csizmát.” Valaki megjegyezte:

— Ha valaki elutazáskor megbotlik, az azt jelenti: még visszajön ide.

— Aki innen egyszer elmegy, soha többé nem lesz bolond visszajönni! — mondta a sofőr, és gázt adott.

Epilógus a Forradalom után

Beregi Sándor mégis visszajött. A sors úgy akarta, hogy ő és Kozma Árpád, a legjobb barátok és sorstársak, akiket a diktatúra az ország legtávolabbi sarkaiba sodort, és annyira meggyötört, végülis megkapták az orvosi diplomát.

 Bereginek ez volt az első kiszállása az országba, miután kinevezték egészségügyi miniszternek. Azt hitte titokban, meglepetésszerűen érkezik meg a Frank-kastélyba, de tévedett. Ahogy beért a fellobogózott faluba, rászólt a sofőrre, hogy óvatosan, mert ott áll a rendőr. Igen, legalább egy tucatnyi rendőr állt sorjában, és szalutált vigyázzállásban a miniszteri gépkocsinak.

Az orvosi rendelő előtt rengeteg ember, a polgármester, tenyérnyi trikolórral a mellén, ünnepi beszéddel fogadta. A váróteremben hosszú terített asztalok a népnek, a volt szülőotthonban egy kisebb a miniszter úrnak és néhány fontos embernek. A szülőotthon megszűnt, a gyermekfektetőre már nem is emlékeznek, különben most sincs orvosa a községnek.

A polgármester mellett apró, aszaltszilvaképű bácsi vonogatta sűrűn a vállát, és legyintett a beszéd alatt. Ticho volt, a becsületes, jó öreg felcser. Egy védőnő is ott volt. Sírt. Lupăceanu nem jöhetett, nagyon beteg, ţaţa Olga meghalt.

Emília már nagyon rég eltűnt, Sandáról, Rodicáról, a Rongybabáról senki se tud semmit, a perre is csak a nagyon öregek emlékeznek. A vásárhelyi végzettek közül senki se maradt Moldvában.

Fliscu Chirica miután kilábalt a kulákságból, kollektív elnök lett, a fiai továbbtanultak.

A pópa fia már rég orvos, rögtön audienciát kért Beregi minisztertől, és nem titkolta, hogy Bukarestbe akar kerülni.

Búcsúzáskor a polgármester egy üveget ajándékozott Bereginek. Szamahonka — suttogta cinkos mosollyal.

Nérasólymos nagyon meggazdagodott. Csupa új ház és nyugati autók. Jól jött nekik az embargó, benzint csempészett mindenki, még a határőrök is.

Az aranyfogú főorvost agyalapi töréssel vitték be a klinikára, már nem lehetett rajta segíteni. A főorvos feleségét csak egy dolog érdekelte: hol vannak az aranyfogai?

Ljubinka, a szifiliszes, összeállt a sziszegő szekussal, de nem sokáig, mert megszületett a vízfejű-vak gyermek. A szekus kiment Németországba és ott élvezi a magas nyugdíjat.

Húsz év után Kozma doktor találkozott Sandival és végre megmondhatta neki, hogy gyermekét a szovjet oltóanyag ölte meg.

A Bosnyáki szekuritate udvarában új házat építettek. Amikor a fundamentumot ásták, a bulldózer négy emberi csontvázat vetett ki.

A Duna-menti szerbek még ma is járnak Kozmáékhoz, néha még egy halat is hoznak.                       

Csak az évszázados hársfákon nem látszik az idő múlása — és a vizes lajt nyikorog ugyanúgy, mint ötven évvel ezelőtt. Meg az áhított boldogság maradt tünékeny — akár a délibáb.

Árpád és Réka odahagyják végleg a Senki szigetét – a nem tudni hol levő új délibábért…*

22.

Kozma Árpád csak a negyedik nap tért magához a kómából. Első gondolata az volt, mi történt a mennyezettel, beázott? De azt se látta rendesen, a bal szeméhez kapott, persze az be volt kötve. Réka fogta le a kezét, és próbálta megnyugtatni.

— Nem szabad levenni, maradj nyugodtan! A kórházban vagy, volt egy baleseted a motorral. Agyrázkódás.

— Pisilni akarok — és megpróbált felkelni, de visszaesett, elájult.

Több mint két hétig tartott, amíg annyira talpraállt, hogy be tudott menni a rendelőbe. Addig Réka tartotta a frontot.

Ökörnyál úszott a levegőben, szüreteltek a báziási hegyen, ahol alacsonyan repültek a vadludak. Ősz volt. Marin kecskegidát sütött a Duna-parton, ott ahol fürödtek a nyáron, most ezrével hápogtak a vadrucák, a sima vízen színültig megrakott uszályok csorogtak lefelé a folyón, lassú pöfögéssel. Az emeletes, gazdagon kivilágított luxushajókról kihallatszott a zene, ezek Belgrádból Budapesten át, Bécsig mennek. Jó nekik, ott már szabadság van.

— Itt a legjobb, Árpika — töltött édes karcost az agyagcsuprokba az ismét főhadnagy Marin, és sugárzott belőle az elégedettség —, mindjárt kész, meglátod, a szopós kiskecske a báránynál is finomabb. Egészségedre! Örüljünk, hogy élünk! Te is örülj Árpi, pusztuljanak az ellenségeink!

Este százával villogtak a szentjánosbogarak Báziáson, a gyerekek egyet-kettőt a homlokukra kentek, ezek már nem villogtak, de halálukban is világítottak.

Kényelmesen kocogott Málá a réten át a parasztaszfalton, kellemesen rugózott alattuk a cirkuszi fiáker. Mégis Árpi megérezte a legkisebb gödröt is, ilyenkor valamilyen fájdalom nyilallt a fejébe. Réka megfogta a gyeplőt, hogy a kanca lépésre váltson.

— Nekem se tesz jót a rázás. Azt hiszem, terhes vagyok — súgta, és bebújt Árpi hóna alá. Balra a Duna hömpölygött, jobbra a hegyek sötétje, felettük a csillagos égbolt. Boldogan ölelkeztek össze.

Árpád beismerte a két korsó sört, de egy szót se szólt arról, ami a szekuritátén történt, a disznóólba zárt, agyonvert emberekről és persze az aranyprotézis kihullásáról se. Ott, a pisztolycső sötét nyílása előtt úgy döntött, át kell szökni Jugoszláviába, de most egészen más a helyzet, megváltozott minden. Egyrészt még elég gyenge az agyrázkódás miatt, várnia kellene még legalább egy hónapot, de akkor már közeledik a tél. Másrészt, ha Réka terhes, nem teheti ki egy ilyen veszélynek, megerőltetésnek, mert elvetélhet. De ha szerencsésen át is jutnak, mihez kezdenek a vad idegenben egy csecsemővel és egy másikkal, aki már úton van?

— Mire gondolsz édes, nem örülsz?

— Arra, hogy igaza volt Marinnak, amikor azt mondta, itt a legjobb… és boldog vagyok, hogy lesz egy kislányunk.

Kukoricával, szőlővel megrakott szekerek gördültek lefelé a faluba, és hogy neki ne fussanak a szövetkezeti boltnak, a kocsisok erősen vissza kellett húzzák a gyeplőt. A szegény fáradt lovak kínlódva-nyihogva fékezték a lefelé igyekvő terhet, és nem értették, miért ilyen durva velük a kocsis, pedig ők egész nap keményen húztak.

A rendelőben is sok volt a munka, meg aztán minden iskolást meg kell vizsgálni ilyenkor ősszel, a soros oltások tömege, kiszállások Néraaranyosra, Néramezőn is be kellene indítani egy egészségügyi pontot, és jó lenne végre hozzáfogni a körzet egészségügyi monográfiájához. Persze, ehhez a vidék történelmét, gazdasági-szociológiai viszonyait is meg kell írni. Jó lesz elbeszélgetni az öregekkel, például azzal a nagybajuszos bácsival, aki még a monarchiában bíró volt, és kardot viselt, vagy Sztojákoviccsal, aki nagyon sok mindent tud. Árpád nagyon remélte, erre is sor kerül, de csak a télen, mert most rengeteg sürgősebb teendője volt.

Ilyenkor szokták hívni az embert a rajoni főorvoshoz, be is ment. Legnagyobb meglepetésére nem az aranyfogú ült az asztal mögött, hanem a helyettese.

— A főorvost árhelyezték, egy aggmenház igazgatója lett Temesvár mellett. Jó neki, megszabadult innen — sóhajtott az új főnök, akit Árpi alig ismert, nemrég jött ide. — Doktor elvtárs, magát is elhelyezték innen, el kell hagynia Nérasolymost a doktornővel együtt.

— De hát miért? És hová? Mi történt? — tört ki Kozmából a sok kérdés, és hirtelen megfájdult a feje.

— Nem tudom. Itt van a megyei főorvos utasítása, át is adom. Azt írja, hogy azonnali hatállyal, és majd a Minisztérium dönt hová helyezik magukat. Sajnálom, de lehet pont ez a szerencséjük, mert csak jobb helyre kerülhetnek, nem rothadnak meg itt a világ végén — rázkódott össze undorral az újdonsült főnök.

— De mégis, miért kell elmennünk? Igaz, összevesztem a volt főorvossal, így akarja megbosszulni magát?

— Szó sincs róla! Az boldog, hogy megszabadult innen, és már nem érdekli ez az egész vacak. Inkább azok… ezek itt — mutatott a zöld kapu felé, de rögtön el is fordult, mintha attól félne, meglátja valaki.

— Tehát a szekuritáté akarja, hogy elmenjek innen, de miért?

— Miért? Miért? Mert megbízhatatlan elem, aki bármikor disszidálhat. Megértette? De én nem mondtam semmit! — tette tenyerét a szájára, majd gyorsan keresztet vetett háromszor. — Menjenek el gyorsan, nehogy nekem is bajom legyen! Bár én is mehetnék, mennék bárhova boldogan…

Mikor hazaért, tőle háromháznyira az utca végén megpillantott egy zöld őrbódét, és benne egy fegyveres katonát. Ez eddig nem volt itt. Nyílván ez reájuk vigyáz, mert innen csak egy ugrásnyira van a határ.

Nem búcsúztak el senkitől. Reggel beültek Bránko postakocsijába, Ferike aludt, Réka sírt, Árpád is, de elfordult, hogy ne lássák. Báziáson, a sorompónál kiszállt, és megölelte Marint, tőle elbúcsúzott.

— Jó neked, hogy megszabadulsz innen. Biztosan olyan helyre kerülsz, ahol van vasút, bejárhatsz a városba, mozi, színház, pezsgő élet, kultúra. Ha majd a Lloyd teraszán sörözöl, gondolj rám. Meglátod, sokkal jobb lesz. Micsoda szerencséd van. Mondd, ki segített?

Árpád neki ajándékozta az összetört Zsuzsikát, még meg lehetett javítani. Megbízta, hogy a bútorát adja a cigány traktoristának, akitől az első csirkét és bort kapta, Ferike rácsos ágyát a papnak, mert a lányára már nem tudnak vigyázni.

Hajnalodott, és ők szembe gurultak a Nappal. Hamarosan feltűnt Kalinovec szigete. Talán mégis ez volt a Senki szigete? Egészen biztos.

Az ötödik és utolsó levél.*

Drága barátaim!

Nagyon rég nem írtam, de nem volt lelki erőm hozzá. Két hetet feküdtem a Pszichiátrián ideg-összeroppanással, de még most se vagyok igazán jól.

A válást kimondták, de nem mentem férjhez Mirceához. Őszinte leszek: Ő felment Bukarestbe egy magasabb beosztásba, de engem nem vitt magával. Van neki egy fiatal szeretője, az újonnan jöttek közül, az ment vele. Kész.

Már nem én vagyok az EKG főnöke, jött egy idősebb pasas, aki csak előadó tanár, de elvárja, hogy professzornak titulálják. Undok egy alak.

Visszajöttem a kövesdombi szobámba, milyen szerencse, hogy nem adtam föl. Jó nektek, mert élvezettel teszitek azt, amit kell, meg is becsülnek érte, és senki se akar kitúrni a helyetekből. Ti boldog emberek vagytok, és erősek. Maradjatok is meg ilyeneknek!

Én idegileg teljesen kivagyok, itt minden olyan rideg és idegen, engem senki se szeret, és amióta ismét Pollák Margitnak hívnak, bármely percben kirúghatnak az egyetemről, már nincs aki megvédjen. Keressetek nekem is egy világvégi helyet, elmegyek innen, hogy ne lássam ezt a sok kárörvendő pofát, és ami még ennél is rosszabb, a latin kollegák arcán a megtűrtnek kijáró udvarias hamis mosolyt. Meg is kérdezték tőlem, még meddig akarok a klinikán maradni? Nem tudom.  Már semmit se tudok. De egyvalamit mégis: valahol nagyon elrontottam, és nincs erőm újrakezdeni. Legalábbis egyelőre nincs.

A régi baráti szeretettel:

 Margit

Miért ölte meg Atitienu Sandut? Sándor a Törvényszék elé kerül? De mi lesz a gyerekkel?!
-Sűrűsödnek a nehéz kérdések a Prut partján.*

20

Jöttek a betegek, mondták a maguk kis panaszait, és Beregi türelmesen meghallgatta őket, pedig egy vulkán forrt, dübörgött benne. Ordítani szeretett volna, és lecsavarni nyakáról a saját fejét, hogy jobban verhesse a falba. Hogy lehetett ilyen felületes, ilyen hanyag?! Ezt nem fogja megbocsátani Cămătaru, és nem is teheti, mert az exhumálásról a tartományi főorvost is értesítik. Mi több, maga a tartományi főorvos fogja megbüntetni hanyagságért, vagy ahogy ezt nevezik: szakmai mulasztásért.

— Ahogy mondom, három-négy napig hígabb a székletem, aztán pár napig normális… hasmenés… székrekedés… normális. De nem mindig!

„Engem Beregi Sándort, szankcionálni fognak szakmai mulasztásért. Ezt fel fogják olvasni a rajoni gyűlésen, sőt egész Szucsáva tartományban, ahol rengeteg kollegám van, akik ismernek. Lesznek, akik sajnálni fognak, de olyanok is, akik örvendenek, hogy végre elkapta Beregit is a gépszíj! Természetesen Vásárhely is értesül egyik növendéke hanyagságáról. Winkler elvtárs önelégült sóhajjal jelenti majd be egy akármilyen gyűlésen — de lehetőleg minden gyűlésen —, hogy mi idejében megmondtuk elvtársak: Nem szabad Beregit rászabadítani a dolgozó emberekre!”

— De észrevettem, hogy ha pirított hagymát tesz a feleségem a puliszkára, máris szaladhatok a kerítés mellé…

„Csak azt fogják felolvasni, hogy utolsó figyelmeztetésben részesültem szakmai mulasztásért, de azt már nem, hogy mit is mulasztottam el? Mindenki azt hiheti rólam, amit akar, hogy vénásan adtam az olajos injekciót, kikapartam valakit és perforáltam a méhét, belefojtottam egy újszülöttet a fürdővízbe, vagy akármit. Pedig csak annyi a bűnöm, hogy kiadtam a halotti bizonyítványt egy nagyon beteg embernek, anélkül, hogy megnéztem volna a hullát. Az hogy pont akkor én is beteg voltam, az nem érdekel senkit.”

— Azt mondja a szomszédasszony, hogy egyek meg minden nap egy ujjbegynyi élesztőt. Szabad, doktor úr?

— Hogyne, hogyne, de még mennyire — nyugtatta meg a hajdani bírót, aki újabban hetente részletesen beszámol szerveinek működéséről, általános állapotáról és a hangulatáról.

Beregi hangulata enyhén szólva a balánbányai béka feneke alatt volt, de kit érdekel egy orvos saját baja? A beteget nagyon is érdekli, milyen hangulatban van az orvos, de csak azért, mert fél, hogy felületes, pontatlan, esetleg durva lesz vele, a pácienssel. Hogy az orvosnak milyen szenvedést jelent a saját betegsége, furdaló lelkiismerete, családi-emberi problémái, az az ő baja. Oldja meg, azért orvos!

 Az orvost csak úgy szeretjük, mint a színészt, ha kedves, mosolygós, jókedvű, vagy mint a papot, aki soha senkinek rosszat nem tesz, mindenki panaszát meghallgatja, de ő maga sohase panaszkodik.

Beregi türelmet parancsolt magára, elvégre Chirila bácsi nem hibás azért, mert ő bajban van. Nyilván Chirilának is megvan a maga baja, nem szórakozásból jár a rendelőbe, hogy az orvost bosszantsa. Azért jön, mert beteg, vagy betegnek hiszi magát, de lehet, hogy nincs is semmi baja, csak egyszerűen fél valamitől. És akkor hová menjen? A kocsmába, a Párthoz? Akkor már inkább az orvoshoz.

Sándornak sikerült valamelyest megnyugtatnia magát, csendesen, természetesen viselkedett egész délelőtt, pedig belül reszketett minden szerve. Nem merte volna elmondani senkinek, de büszke volt, hogy sikerült az önmagára erőszakolt nyugalom, mint lelki gyakorlat. De kinek is mondhatta volna el? Emíliával nem lehetett beszélni. Úgy járt, mint az alvajáró, meghallgatta az embert, de nem válaszolt, nem mosolygott, nem haragudott, egyszerűen nem érdekelte semmi. Ennek ellenére Sándor elmondta nagyjából a problémáit, amire a lány csak legyintett, úgy, mint Ticho.

Ticho a változatosság kedvéért a vállait vonogatta. Minek akkora felhajtást csinálni, ő azokban az időkben, amikor nem volt orvos, soha meg nem nézte a halottakat, de kiadta a bizonyítványokat. Igaz, gyilkosság nem történt!

Beregi nem hibáztatta Tichot, bár egy cseppet haragudott rá, hisz ő hozta a betegágyához a halotti bizonyítványt, hogy írja alá. Igaz! — de miért írta alá?

Annyira lefoglalta a saját baja, hogy nem is tudott másra gondolni, még fel se tette a kérdést, vajon miért ölte meg Atitienu Sandut? Egyáltalán, tudja ezt valaki? Akivel beszélt csak a fejét csóválta, és sajnálta a könyvelőt. Florian tudta, de ő hallgatott.

Berregett a telefon, Birtalan Ákos hívta, hogy elpanaszolja: meg kell nősülnie, el kell vennie a ravasz védőnőt. Azt mondja, a Párt ráparancsolt és ő nem mer ellenkezni velük, attól fél, kizárják.

— És akkor mi van? Engem is kizártak, mégis itt vagyok.

— Téged csak az egyetemről zártak ki és az Ifjúmunkás Szövetségből, az még nem a Párt, ettől még élhetsz, de akit a Pártból zárnak ki, annak lehetetlenné teszik az életét, az eltemetheti a karrierjét, a jövőjét, az már szinte halott ember… Jó, azért még gondolkodom, valamit ki kellene találni…

„És az én jövőmmel, az én karrieremmel mi lesz?! Ezen se ártana gondolkozni…!” — tért vissza Sándor, mint minden beteg, oda, ahol neki fáj — mert minden betegnek a saját baja a legfájdalmasabb.

Beregi felcsengette Cămătarut, gondolta jobb, ha őtőle értesül első kézből a történtekről. Elmondott mindent, azt, hogy Avădanei Alexandru komoly beteg volt, ő pedig grippével feküdt, ezért nem nézte meg a hullát.

A főorvos csak hümmögött, nem szidta meg, de egy szóval se bátorította. Felszólította, hogy részletesen írjon le mindent, és küldje be a rajonhoz.

— De nagyon vigyázzon doktor Beredzsi, mert minden szónak jelentősége van a törvényszék előtt.

— Törvényszék?! — álmélkodott Beregi.

— Hát mit gondoltál, édes egyetlen magzatom, hogy megúszod egy csip-csup kis szankcióval?! Itt gyilkosságról van szó, tehát törvényszék elé kerül, legalábbis én azt hiszem…

— Mit csináljak, főorvos úr?

— Nem tudom. Még nem voltam ilyen helyzetben… Talán jó lenne, ha keresnél magadnak egy megbízható ügyvédet…  És küldje ő azt a memóriumot, de vigyázzon, mit ír!

„Mire vigyázzak? Csak az igazat mondhatom, és írhatom, úgy, ahogy volt.”

„És mi van akkor, ha nem hazudott? Inkább mondja azt, amit kell!” — zúgta az emlékezete, rövid időn belül már másodszor. Leült és orvosi precizitással leírt mindent, pontosan úgy, ahogyan történt.

Emília továbbra is közömbösen viselkedett, talán azért, mert ma reggel, felelősségre vonta, hol volt az éjszaka? Remélte, hogy úgyis meg fogja mondani az igazat, aztán összeölelkeznek. A lány nem mondott semmit, mégis összefeküdtek, de nem sok örömük telt benne. Utána némán hevertek egymás mellett az ágyon, külön-külön rágódva a saját problémájukon, mert Emíliát is bántotta valami, de nem beszélt róla.

— Ismersz egy jó ügyvédet? — törte meg Sándor a csendet.

—… Bunescu, Dorohoiban — válaszolt a lány, mint akinek úgyis minden mindegy.

Már csak jó ember lehet ilyen névvel — gondolta Sándor, és másnap reggel beutazott hozzá. Kellemes fiatalember volt, barátságosan fogadta a doktort, már tudott az ügyről, alaposan kikérdezte, és eltett egy példányt a memóriumból.

— Tisztelt doktor úr, az ön esete bárhogy is nézzük törvénysértés, mint ilyen törvényszéki elbírálás alá esik a hatályos paragrafusok értelmében, ami a szakmai tevékenységben elkövetett mulasztást bünteti.

— De ügyvéd úr! — Nekem nincs meg az államvizsgám, engem kizártak…

— Nem érdekes! — emelte fel kezeit az ügyvéd — ez nem tartozik az ügyhöz, mert önt nem szakmai inkompetenciából elkövetett bűncselekménnyel vádolják, hanem szakmai mulasztásért. Érti?

Beregi csodálta az ifjú ügyvédet, a pontos megfogalmazásokért, határozott megállapításaiért. És önmagán is csodálkozott, hogy igazmondási kényszerében rögtön kifecsegte, hogy nincs államvizsgája, pedig erről nem is érdeklődött senki. „Vajon amikor a betegek bejönnek hozzám, azok is elmondanak mindent, mint én az ügyvédnek?  És Emília is mindig őszinte hozzám?” — kérdezte önmagától azt, ami a legjobban izgatta.

— És milyen döntésre számíthatok?

— Hogy milyen ítéletre számíthat? — ez a kifejezés már sokkal kevésbé tetszett Bereginek — Hát… tudom is én? A legjobb az lenne, ha felmentenék, abban az esetben csak az exhumálás költségeit köteles megtéríteni… Azt így is, úgy is. De ha elítélik az se nagy ügy, nyolc-tíz hónapot, legfeljebb egy évet kaphat.

Sándor megdermedt, nyelni se tudott. Nem nagy ügy az ügyvédnek, de neki Bereginek akármilyen kevés, ha börtönbüntetés, az végzetes lenne. Egy börtöntölteléket soha vissza nem vesznek az egyetemre, ha még egyszer fölfedezi a Koch-bacillust, akkor se. Úristen, mit lehet itt tenni?!

— Várjon nyugodtan! — bíztatta az ügyvéd —, majd ha a nyomozás megkezdődik, úgyis hívatják az ügyészségre. Valószínűleg, mint tanút is ki fogják hallgatni a gyilkosság ügyében, és mint vádlottat a szakmai mulasztás esetében.

Elmenőben még mondott valamit, ami meglepte Beregit.

— Tegnap is volt nálam egy hideşti, egy lány, valamilyen Emília. Megbízott Atitienu védelmével… valamilyen rokona, ugye?

— Oh nem, dehogy… — motyogta Sándor, és hirtelen megvilágosodott előtte, a sötét folyosó, ahol csak egy cigaretta parázslott, Titi beszélt, és Emília sírt.

Napokig nem szólt semmit a lánynak, pedig már nagyon szerette volna tisztázni a kérdést, de Emília nem segítette hozzá. Ha kérdezett valamit, csak vállat vont, igaz néha már mosolygott egy picit, és egyszer megsimogatta Sándor nyakát. Azt a gondolatot, hogy március elsején össze kell házasodjanak, Sándor elhessentette magától, Emília is hallgatott, pedig vészesen közeledett a nap.

Két kosztümös hölgy kereste Beregi doktort, kabátjuk hajtókáján vöröskeresztes jelvény, hangosan köszöntek, és erélyesen szorítottak kezet, mint az aktivisták. Olyasfélék is voltak, szociális nővérek a Botosáni Gyermekek házától. Beregi már rég kérte, vizsgálják ki Sanda gyermekeinek az ügyét, szerette volna átutalni őket.

— Két ilyen szép, egészséges gyermeket, minek vigyünk a Gyermekek házába?

Beregi elmagyarázta a bonyolult családi helyzetet, hogy a leányanya se férjhez, se haza nem akar menni. Eltekintve a durva kézfogástól, jóindulatú, megértő háziasszonyok voltak a nővérek, és kitűnő megoldást javasoltak.

— Nos, leányom! Befogadjuk a gyermekeidet és téged is, amíg szoptatsz, de ha tovább is ott akarsz maradni, takarítónőnek alkalmazunk a Gyermekek házába. Megfelel?

Sanda sírt örömében és bánatában, mert azt hitte, rögtön elviszik.

— Sír! — mondta Rongybaba, és szépen köszönt.

— Ezt is maguknak adom… vagy én fogadom örökbe.

Rongybaba az orvos lábába kapaszkodott, mögéje bújt, onnan lesett a nénikre.

Pár nap múlva behívták Dorohoiba az ügyészségre, egy Bányai Dezső nevű ügyész hallgatta ki, magyarul is megszólalt, de a kihallgatás románul folyt. Rengeteg kérdést tett fel, zömmel olyanokat, amiről nem volt szó a memóriumában. A halotti bizonyítvány kibocsátásának körülményei különösen érdekelték.

— Ki jött a halotti bizonyítványért?

Tényleg, ki jött? — gondolkozott Beregi, de nem emlékezett rá. Ezt csak Ticho tudja.

— Úgy tudom maguk Atitienuval szoros baráti kapcsolatban álltak!

— Ez túlzás, tény, hogy nagyon kedves volt hozzám, meghívott magához, sőt ki is segített.

— Mivel segítette ki?

— Eladott egy kerékpárt részletfizetésre.

— Még mennyivel tartozik neki?

— Semmivel, kifizettem.

— Sokszor ittak együtt Atitienuval, és hol találkoztak?

— Egyszer Titinél otthon, szilveszterkor, ott többen voltunk. És egyszer nálam, csak ketten.

— Mondta-e magának, hogy haragszik Avădaneira, vagy azt, hogy meg akarja ölni.

— Soha, még a nevét se hallottam tőle.

— Maga hol volt, amikor Atitienu elment a halotti bizonyítványért?

— Nem tudom, ki jött a bizonyítványért, én feküdtem a szobámban.

— Betegszabadságon volt?

— Nem, de beteg voltam, grippés. Előző nap nem is tudtam magamról, Emília vigyázott rám.

— Milyen kapcsolat volt Atitienu és Emília között?

— Ismerték egymást.

— Tud róla, hogy régóta intim kapcsolat van közöttük?

— Nem tudok róla, de… nem hiszem.

— És maga és Emília között milyen a kapcsolat?

— Intim.

Sándor gondolatokba merülve ment ki, alig ismerte fel Floriant, a milicistát, aki a fülébe súgta: — Mit mondott arról, hogy mi négyen a szövetkezeti bolt raktárában voltunk mielőtt az leégett?

— Semmit — csodálkozott Beregi, mert ha az ügyész kérdezi, bizony elmondja.

— Ne is mondja el soha senkinek, mert jaj magának, és mindannyiunknak!

Floriánt is kihallgatásra hívták, azt mondta, csak reggel megy haza.

Sándor szerencsére azonnal kapott egy alkalmi kamiont, egyenesen a szőke asszonyhoz ment, és már nem érzett semmilyen lelkiismeret-furdalást. Tejszínű mellei és combjai, egész szőke kitárulkozása, gyermekes, szinte bamba odaadása ellenére csak langyos ölelkezés volt.

Most végre megértette hányadán áll Emíliával, de nem volt benne semmi bosszúvágy, csak fájt. Fájt, mert hazudott neki, félrevezette, a bolondját járatta vele. Fájt, mert elmúlt. A szőke asszony azzal vigasztalta, hogy Emília nem is érdemel ilyen férfit, de nem tudott úgy csókolni, mint Emília.

Sándornak az is megfordult a fejében, hogy ő sem jobb, mint a lány, az legalább betartott egy sorrendet, előbb volt Titi, aztán jött ő, de ez sem igaz, most már biztos, hogy legboldogabb perceiben is csak osztozkodott a lányon.

De mi lesz a gyerekkel? Ez nem hagyta nyugodni, és jobban izgatta, mint a reá váró per és az ítélet.

Negyedik levél: …magyar nem kaphat városi személyazonosságot. Ez pártprogram.*

Drága fiúk !

Annyira hiányoztok, hogy ki se tudom mondani. Olyan egyedül vagyok, még az sincs, akinek panaszkodjam. Mircea jó fiú, de egész nap lót-fut, operál. Csak este látom. Hogy miért nincs, akivel beszélgessek? Mert a régi kedves tanársegédeink elég hűvösen viszonyulnak hozzám, nem is csodálom, mert én rövid idő alatt adjunktus lettem, tehát rangban föléjük kerültem. Ők szegények rettegnek, mikor szűnik meg a posztjuk, és akkor szedhetik a sátorfájukat. Csak a mi klinikánkról nyolcat helyeztek ki, a szerencsésebbeket Csíkba és Gyergyóba.

Az újonnan jött román kollegák kedvesek, udvariasak, de hallottam, amikor a hozzám beosztott két gyakornok „bozgoroaica”-nak nevezett a hátam mögött. Mondtam is Mirceának, hogy ezt nem szeretem. Tudjátok, mit válaszolt?

— Mit csodálkozol? Alexandru Moghioroş kijelentette: „…az önálló magyar tannyelvű egyetem alapítása politikai hiba, a magyar reakciónak tett engedmény volt.” Márpedig ezt Mogyorós Sándor mondta, aki pont olyan magyar, mint te. Akkor mit akarsz?

Mircea egyébként törve, de beszél magyarul, és nem nacionalista, legalábbis velem szemben nem. Most már világosan látom, hogy Popescu Mircea a latinizálási program megbízott felelőse, ezért küldték ide, és ő teszi azt, amit kell, de nem kell nagyon erőlködjön, mert az egyetem románosítása gyorsan halad nélküle is. A magyar feliratok szerre eltűnnek, minden kérvényt, jelentést románul kell megírni, mert az irodákban már nem tudnak magyarul. Szinte hihetetlen, de a ballagási emlékkártyán semmiféle nyomtatott magyar szöveg nem jelenhetett meg. Sőt magyar nyelvű búcsúbeszédet se engedélyeztek az évzáró ünnepélyen. Azt mondják, hogy a felvételin nem szabad a vizsgatételek címét magyarul felírni a táblára, mi több azok szóbeli fordítását is megtiltották. A dolgozatokat pedig olyan románok osztályozzák tolmács segítségével, akik nem tudnak magyarul stb.

Hát mi ez fiúk?! Hittétek valaha, hogy ilyesmi megtörténhet? Én fel vagyok háborodva, és nagyon szomorú lettem. Mirceának hiába panaszkodom, ő csak mosolyog, és legyint. Igaz, neki se merem már elmondani mindazt, amit gondolok, és érzek, ti pedig olyan messze vagytok!…de már kezd kinyílni a szemem. Maradjatok ott, ahol vagytok, és húzzátok meg magatokat csendben, mert itt pokollá vált az alma mater.

A rákgyógyító fürdőgyógyász közröhej tárgyává lett, Mircea nem védte meg, de nem is bántja a más sikertelensége, neki van egy újabb vesszőparipája: szívsebészetet akar létrehozni Vásárhelyt. Úgy látom, most már csak ez érdekli, mindenáron szívet akar operálni. Ez dicséretes dolog, én is szívből kívánom, hogy sikerüljön neki, megérdemelné, mert alapjában véve nem rossz ember. Értékes ajándékokat kapok tőle, és pénzem annyi van, mint életemben soha, de ennek ellenére újabban nyugtatókkal élek. Eleinte csak este vettem be, most már reggel is kell.

Ölellek és csókollak mindkettőtöket, mert ti vagytok a legjobb barátaim, akiket nagyon szeretek:

Margitkátok

U.I.: Most jött meg Mircea, és mondja, hogy a kezébe került egy jelentés, amit a Tartományi Pártbizottság küldött a főtitkár elvtársnak Bukarestbe, amiben javasolják, hogy minél több románt kell Vásárhelyre hozni, mert a lakosság többsége magyar. Még mindig. Egyelőre. Tehát ne is álmodjatok arról, hogy valaha visszakerültök ide, mert magyar nem kaphat városi személyazonosságit. Ez pártprogram./

Sörös fejjel nem ajánlatos lámpa nélküli motorra ülni még akkor sem, ha a Duna minden kanyarját ismeri az ember…*

19.

A tavasz olyan hirtelen ment át a nyárba, hogy szinte nem is volt. Vidáman fújt a Kosáva, a meleg szél, lekerültek a tekert kucsmák a fejekről, helyükbe kalapot tettek, ebből is látszott, hogy végérvényesen megjött a nyár.  Ha egy férfi hajadonfőtt ment végig az utcán, annak csak egy magyarázata lehetett: valaki meghalt a családból, és jön a halotti bizonyítványért.

Halottat találtak a réten. Ez a rét, amit a szerbek „ritnek”-nek hívtak, a Báziás felé vezető út és a Duna között terül el, a Néra szeli ketté, ami azon túl van, az már Szerbia. A halott, amennyit a víz, a rákok és később a rókák meghagytak belőle egy fűzfa bokorba akadt fenn, nyílván a Duna hozta még a télen, amikor az egész rét víz alatt állt. Marin, a parancsnok jött, hogy Árpád mondjon valamit azokról a csontokról, amit a tehenész kutyája talált meg.

— Csak annyi biztos, a fogai alapján, hogy öreg férfi, és paraszt, mert gumibocskor van az egyik lábán. Csakis szerbiai lehet, mert felülről hozta a víz, és Nérasolymosról nem hiányzik senki.

— Jól van, majd visszaadjuk nekik — fogta be az orrát Marin. — Tavaly úszott egy hulla a vízen, és az én csacsi katonáim kihúzták a partra. Olyan volt, mint egy felpuffadt kövér néger. Hogy minek kellett ez nekem?! Hagyták volna ússzon tovább, foglalkozzon vele valaki más. Én visszalöktem volna, de ha valaki besúg, jaj nekem. Így is megjártam az egyik kiskatonámmal. Nem hallottad? Lefokoztak.

Tényleg, Árpád csak most vette észre, hogy Marin fején nem tányér, hanem szimpla katonasapka van, és vállán a három csillag közül már egy sincs.

— Az történt, hogy pont itt — mutatott kődobásnyira —, ahol a Néra a Dunába ömlik, járőrözött a katonám. Egyszerre csak valami szokatlan színű egyenruhába öltözött alakot lát, hátulról. Fogja a puskáját és rákiált: „Állj!” Az megfordul, és azt válaszolja: „Sztoj!” Farkasszemet néznek, a szerb határőr beugrik egy bokor mögé, és eltűnik, emez szalad hozzám önmagából kikelve, és mondja:

„Mit kellett volna csináljak? Le kellett volna lőjem? De nekem csak egy golyóm van a puskacsőben, neki harminckettő a Kalasnyikovjában! Én nem lőttem, a szerb sem lőtt.” Mondtam neki, hogy nagyon jól tetted, fiam! Az a szerb fiú is pont olyan katona, mint te, annak is van édesanyja, mint neked. De pofa be, senkinek egy szót se! Megértetted?! Nem értette meg. Eldicsekedett, és másnap már itt voltak a nagycsillagosok, hogy gyűlést tartsanak:

 „Hiányos a katonák politikai nevelése, nem védik hazánk szent határait, a katonának lőnie kellett volna, mert a titoista ellenség megsértette stb. stb.” A gyereket áristromba rakták, belőlem pedig rang nélküli katonát csináltak három hónapra — fejezte be Marin, és akkorát nevetett, hogy a határon túl is meghallhatták, ha történetesen járt arra valaki.

Báziást szerette Árpád a legjobban a körzetéhez tartozó négy falu közül. Csak négy kilométerre volt Nérasolymostól, jobbra a Duna, balra a meredek hegyek, amikre, mint fecskefészkek tapadtak az apró házak. Gumiabroncsból összedrótozott bocskoraikban nehezen kapaszkodtak fel az oltyán kecskepásztorok az esztenákig és a Sztojákovics-szőlőkig. Lenn, a Duna-parton kis területen régi idők grandiózus épületei, a vasútállomás, vámhivatal, fűtőház, víztorony és az impozáns Mária Magdaléna szálloda. Amikor Báziást építették, nem fukarkodott az osztrák szecesszió, most minden romos és kifosztott. A vasúti sínek még itt vannak, a végük felkunkorodik, mint egy kérdőjel, de innen nincsen tovább. Egy ittfelejtett vasúti kocsiba valamikor beköltözött egy család, most is sokan vannak, közöttük három szép szőke leány, akik itt születtek. Talán elzászi leszármazottak, de már ők se tudják. Van itt mindenféle náció: például egy öreg tengerész, aki hat nyelven beszél, állítólag török.

Árpád megpróbált egy nap horgászni, csak úgy sebészi cérnával, de azzal is fogott. Veszélyes dolog, ha az első horgászat eredményes, mert szenvedéllyé válik, így aztán, ha csak egy pár órája volt, felpattant Zsuzsikára, és ki a Duna-partra, ott nyugodtan üldögélt a zsinórok mellett, a határőrök ismerték, a parancsnok barátja. Pergetőorsóval, ezüstös villantókkal járta a Dunát, és hálát adott a sorsnak, hogy ebbe a világvégi körzetbe került, ide a nagy víz mellé. Amikor horgászott még a kicsi rektornak is meg tudott bocsátani, pedig ő miatta nem maradt benn tanársegédnek az egyetemen. De ha eszébe jutott, mi lesz vele, és mi vár még rá az alma materban, mintha jeges szél, a Gornyáka fújta volna el a boldog perceket.

Este, amikor belépett a rendelőbe, ott ült a sziszegő, de most nem terpeszkedett el, sőt föl is állt.

— Rég nem láttam, dokikám! — vigyorgott, amitől még hosszabbak lettek a fogai — hallom új bútort vett. Jól érzi magát itt. Ugye?

— Ha már elvették a régit, muszáj volt — nézett most ő a szekus szemébe hosszan, hogy az értse meg, tudja ki küldte a nyakára az ellenőröket.

— Tudja, miért jöttem? Van itt egy fiatal tanítónő, valami Ljubinka… Miért nem veszi ki a nyilvántartásból? Mi?!

— Mert szifiliszes, és nem fejezte be a kötelező kezelést.

— És akkor mi van? Írja be az injekciókat és kész. Senki se ellenőrzi. Mit akar?

— Azt, hogy kezeljük, mert így hülye gyerekeket fog szülni.

— Az nem a maga baja. Azt ajánlom, adjon egy papírt, hogy egészséges. Világos?!

— Amíg én vagyok itt az orvos, ilyen papírt nem kap! — és leült a saját helyére.

— Én sem kaptam magától papírt, pedig három jelentéssel tartozik. Még várok, de már nem sokáig. Megértette, orvos elvtárs?!

Árpád nagyon jól értette, és azon gondolkozott, mégis csak meg kellene beszélni Rékával, és átgázolni a Nérán… de annyira megszerette ezt a helyet, az embereket, a Dunát, a horgászást, és ha ő lelép, biztosan előveszik Marint is. Oh!

Szándi felesége szült, szép fiúgyermeket. Eljöttek az asszonnyal együtt, és nagy tisztelettel meghívták a keresztelőre. Árpád nem mondta meg, miben halt meg az a másik gyermek, pedig akkor örök időkre tisztázhatta volna magát. Örömmel ment a cigánykeresztelőre, és elvitte az édesanyját is, aki épp nála volt látogatóban. Egy kék százast dugott a pólyába, „Hogy vegyen magának egy menyasszonyt”, ahogy a szerbeknél szokás. A nagyszobában terítettek, arra az asztalra, amin Ionescuval boncoltak, és Kozma doktort a főhelyre ültették, pont oda, ahol a vastag gyertya állt. Az a gyertya most is ott volt, nem kellett másikat venni, maradt belőle a második keresztelőre is.

Ezek a cigányok pont úgy mulattak, mint a szerbek és persze szerbül, csak muzsikus volt több. Meghívták a néptanács elnököt, a kollektív elnököt is, de nem jöttek el, talán ezért is voltak hálásak Kozma doktornak, hogy itt van. Az asszony egy óvatlan pillanatban kezet csókolt neki és az édesanyjának, mintha nem is ő köpte volna le alig egy fél évvel ezelőtt.

Másnap, amint csak lehetett fel a motorra, maga mögé ültette az édesanyját, és elviharzott Báziásra. Szokott helyén, a régi kikötőben bedobta a fenekest fekete gilisztával, édesanyját beültette egy „kőfotelbe”, ő pedig villantózott. Réka nevezte el kőfotelnek azt a két félgömbalakú bemélyedést a kikötő cementezett falában, amihez a hajóról leengedett lépcsőt támasztották. Amikor még kikötöttek itt a hajók, de az nagyon régen volt. Most ideális napozó hely, akkor is, amikor a Gornyáka fúj.

Árpi kitartóan dobálta minél messzebbre a csillogó villantót, amit aztán lassú pergetéssel húzott vissza. Mindig oda kellett dobni, ahol a folyó sodra az öböl lustább vizével találkozik, onnan csap rá a se íze, se bűze csillogó ezüstkanálra a csuka, süllő és néha a ragadozó őn is. Ezt a horgászást szerette, mert megmozgatta minden izmát, pontosan kellett dobni, szinte célozni és állandóan figyelni, mikor kell bevágni. A villantózás inkább vadászat, mint halászat, nem úgy, mint a fenékhorgászat, ahol csak ül az ember, és lesi mikor biccent a bot vége.

Más villantót kötött, azzal se fogott semmit, de nem is bánta. Forrón sütött a nap, sehol egy lélek, a tücskök és kabócák állandó cirpelése bódítóan keveredett a keserűbürök parancsoló illatával. Ha néha egy hajó elhúzott messze a túlsó part közelében, hullámokat vert, amik nagy késéssel érték el ezt az oldalt, és felcsaptak egészen a kőfotelekig. Ilyen volt Báziás, a világ legszebb helye, azért a legszebb, mert Árpi most így érezte. A boldogsághoz az kell, hogy az ember legyen elégedett azzal, ami van, használja ki azt, amit az élet nyújt, de egy percre se adja fel a jobb, a szebb utáni vágyát. Kozma doktor boldog volt, nagyon boldog.

Két fegyveres határőr állt meg mögötte. Ez máskor is előfordult, nézték, hogy villantózik, és beszélgettek vele. Most nem. Rászóltak, hogy szedjen össze, és menjen velük. Azt se engedték meg, hogy felüljön édesanyjával a motorra, tolnia kellett egészen a sorompóig. Leültették őket szemben két ismeretlen tiszttel. Az egyiknek egy, a másiknak két nagy csillag volt a vállán, egyformán kövérek és izzadtak voltak.

— Mit keres a határzónában, doktor elvtárs? Nem tudja, hogy itt nem szabad horgászni?!

— Mások is horgásznak, a bázásiak…

— Azok szegény emberek, nem úgy, mint maga, akinek nagy fizetése van — fenyegette meg a kétcsillagos, mint a bakát, ha nyitva van a legfelső gombja.

— Nem szégyelli magát doktorka, csak így halászni engedély nélkül!? Hát ennyire rá van szorulva? Nincs, amit egyen? — harsogta kivörösödve az egycsillagos, durvábban és hangosabban, mint a főnöke, hogy ezzel is bizonyítsa, mennyire egyetért vele. És csak ilyen nyavalyás halacskákat tudott fogni —, rúgott bele a tényleg nem túl nagy halak fűzérébe, amit Árpi édesanyja gondosan a padra akasztott.

Árpád nagy önuralommal válaszolt, de gúnyosan.

— Én proletárgyerek vagyok, és a kicsi halat is megbecsülöm, őrnagy elvtárs. Maga megengedheti magának, hogy csak nagyot egyék… de ki fogom venni a horgászengedélyt.

— Ahhoz még tőlünk is kell egy jóváhagyás. Lehet, hogy megadjuk, lehet, de… nem biztos — törölte meg izzadt arcát egy hatalmas zöld zsebkendővel, ami eredetileg kapca lehetett.

Marin ott állt Zsuzsika mellett katonasapkában, begombolt zubbonyban, és odasúgta Árpinak: — Ezek parancsot kaptak, hogy téged piszkáljanak. Ne törődj velük! Holnap várlak!

Árpád dühösen vezetett, az anyja sírt, de másnap délben mégis kikocsikáztak Báziásra, nem horgászni, csak fürdeni. Csak azért is!

Ferike roppant élvezte a Duna vizét, nem akkor sírt, amikor Réka beletette, hanem akkor, amikor kivette a vízből. Árpi és Marin messze beúsztak, és szépen kényelmesen csordogáltak lefelé a langyos folyóban, észre se vették, hogy már több kilométerre elhagyták Báziást, csak akkor, amikor feltűnt Kalinovec szigete. Ilyen messzire nem merészkedett el Árpád soha, de most itt volt mellette a parancsnok, nem állt fönn a veszély, hogy egy túl hazafias határőr rálőjön. Arra gondolt, hogy a Dunát átúszni se lenne probléma éjszaka csobbanás nélkül, persze gyerekkel nem lehet.

Forró volt, és szúrta a talpukat az apró köves makadámút. Még ennél is rosszabb, ha tövisbe léptek, pedig bőven terem ezen a vidéken a bogáncs, iglice- és királytövis.

— Most elmegyünk Sándorhoz, és megiszunk egy pár üveg jégbe hűtött sört — kapkodta a talpait Marin a forró köveken. Időnként megálltak, ha tenyérnyi füves területet kaptak, hogy hűljön a talpuk. Sándor hozott vagy tíz láda sört, és behűtötte a jégverembe.

Ez a jégverem tulajdonképpen egy a hegyoldalba vájt barlang volt, a Mária Magdaléna vendéglő volt pincéje. Marin télen jeget vágatott a katonáival, beszórta szalmával, így elállt nyár közepéig.

Már nagyon szomjasak voltak mind a ketten, és pokolian égett a talpuk, mire a volt szálloda forrásához értek. Mindenekelőtt a talpukat hűtötték le, de nem ittak vizet, hogyne, majd inkább jégbe hűtött sört.

— Sört?! Honnan? Tegnap a zlaticai tisztek megitták az utolsó üveget is — tárta szét karjait Sándor, a boltos.

— Nem baj — legyintett Marin —, tulajdonképpen nem is jó így kimelegedve hideg sört inni. Inkább egy üveg jó bort. Sándor, milyen borod van?

— Borom? Semmilyen.

— Én nem is igazán akartam bort inni, inkább egy vermutot, sok-sok ásványvízzel. Ugye milyen jó lesz?

— Sajnos uraim, vermutom sincs.

— Te, Árpi! Én őszintén megmondom neked, hogy nem is akartam vermutot vagy bort inni. Inkább egy férfias konyakot! Az kell ilyenkor a fáradt katonának. Sándor, egy üveg albán konyakot ide az asztalra.

— Albán konyakot? Az elfogyott.

— Akkor olyat, amilyen van.

— Semmilyen sincs — vigyorgott az üzletfelelős, pedig lehetett volna, mert ha sör és bor csak ritkán, marószódás hazai konyak annál több volt az üzletekben.

— Milyen italod van, Sándor, azt mondd meg végre!

— Csak monopolom van, azt veszik itt az emberek, mert olcsó.

— Akkor legyen monopol, egy félliteres — csapott az asztalra Marin —, de gyorsan és két liter ásványvizet is.

— Ásványvíz az nincs, de hozhatok a forrásból. Tölthetek egy kis málnaszörpöt a monopolba? — szorgoskodott Sándor, mert málnaszörpje volt.

A nagy meleg ellenére itt kellemes hűvös helyen állt a kecskelábú gyalulatlan asztal egy kőrisfa alatt, a régi állomás peronja mellett. Az épületet már rég széthordták, egy valamelyest épen maradt szobájába költözött be a vegyesbolt.

— Árpikám, tudod mire jöttem rá? Ez a monopol nagyon jó így málnaszörppel. Te, én nem is kívánok mást, mert én pont ezt akartam inni. Ugye milyen szép az élet?! Lefokoztak, de itt vagyok, egészséges vagyok, az enyém a Duna, azt csinálok, amit akarok, azt iszom amit… szeretek — és felhajtotta a rózsaszínű löttyöt. — Még tiszta szerencse, hogy nincsen ásványvize. Ez a Mária Magdaléna forrásvíz is van olyan jó. Minek beléje a széndioxid, így még egészségesebb. Hát nem?… Most hazamegyünk, és tudod, mit eszünk? Őzsültet. Tegnapelőtt a legényeim közül valamelyik, véletlenül — kacsintott — lelőtt egy őzet. Betettük a sütőkemencébe, miután kivettük a katonák kenyerét. Még van egy egész comb! Jaj, de éhes vagyok!

— Mit beszélsz Marin? — kacagott a felesége, aki ott ült a Kozma családdal a vízparton. — Hát nem emlékszel? Tegnap a zlaticai főnökök elvitték, te adtad oda nekik. Mit ittatok?

— Áh, csak egy kis málnaszörpöt forrásvízzel, de nagyon éhesek vagyunk.

— Mit csináljak? Nekem most semmim sincs. Nem vártam vendéget — szabadkozott az asszony.

Marin fölállt és parancsoláshoz szokott sztentori hangján elkiáltotta magát:

— Őrség! Ide hozzám!

Kiadta a parancsot a lihegő kiskatonának, hozzon néhány babkonzervet a raktárból és kenyeret.

— És hagymát — toldotta meg a tisztfeleség, hogy ő is hozzájáruljon valamivel.

Árpinak nagyon jólesett a sok bab kevés hússal, mondta is a házigazdának: — Rég nem ettem ilyen jót! Jobb ez, mint akármilyen pecsenye, még az őzsültnél is jobb.

— Én eredetileg is ezt szerettem volna enni, de ha már van őzsült, úgy gondoltam… — falt be egy nagy gerezd hagymát Marin —, szerencse, hogy már nincs is.

Tíz perc múlva a parancsnok, az elégedett boldog emberek álmát aludta. Egy nagy döglégy keringett körülötte, az se tudta megzavarni.

Kaszás, az egyetlen magyar Nérasolymoson, sánta volt, ellőtték a lábát a II. világháborúban valahol Oroszországban. Itthon behívták a románok, ő átszökött Magyarországra, így aztán azok sorozták be. Bár a felesége és a gyermekei már szerbek voltak, ő még beszélt magyarul, de közben reszketett az ajka, talán attól félt, hogy téved. Legjobban a magyar katonai vezényszavakra emlékezett, ezeket harsogta, ha egy kicsivel többet ivott.

A barátja Náná, román volt és félszemű, volt vagy három-négy felesége, szerre mind otthagyták. Kaszás hordókat csinált, büszkén mondta is:

— Én pintér vagyok, hordókat gyártok, ez a Náná kádár, csak dézsát tud csinálni.

Nos, Kaszás megrendelt egy dézsát Nánánál, azt mondta, káposztának. őis meg tudta volna csinálni, de derogált neki, a hordókirálynak. Mikor belétette a káposztát savanyodni, a dézsa minden eresztékén folyt ki a víz.

— Te Náná, milyen dézsát csináltál nekem, folyik ki belőle a víz?!

— Te azt mondtad, káposztának kell, miért nem azt, hogy vizet is töltesz rá?

Ezen aztán évtizedek óta nevet a falu, már mindenki tudja, mégis újra elmondják, főleg a két főszereplő. Azért jó barátok. Az egyik magyar, a másik román, mégis inkább szerbül beszélnek, így könnyebb.

Marin, a báziási parancsnok egyszer megengedte nekik, hogy lekaszálják a füvet a felszántott határsáv és a tényleges határvonal között. Jól tudta, ezek nem szöknek át.

— Aztán mit csináltok legények, ha látjátok, hogy valaki át akar szökni?

— Azt én meglátom — mondta a félszemű.

— Én pedig utána szaladok, és megfogom — duplázott rá a sánta.

Hiába, ez a helyi érdekű humor időállóbb, és itt jobban értékelik, mint a viccolimpiászok aranyérmeseit.

Árpit nagyon felizgatta ez a történet, no nem a benne rejlő paraszti humor, hanem a kaszálás. Igen, az, hogy ő is kaszáltathatna a határsávon túl, és így beszerezhetné a téli szénát a lova számára. Marin jóváhagyta, Csika Sztánko egy hétig kaszált, aztán aláírt egy nyugtát, hogy eladott két szekér szénát a rendelőnek, amit a rajon ki is fizetett. Akkor tudta meg a doktor, hogy egy egészségügyi ló napi öt kg. szénát ehet. Jöhettek ellenőrizni, ott volt a széna a padláson, de a pénz is a fekete kasszában. És milyen jó volt, mert ebből lehetett villanykörtét, szeget, papírt és más apróságot venni a rendelőnek. Sőt Árpád egy lovat is vett. Igaz, hogy vén, sovány gebe volt, de kisegítette Málát a sáros nehéz utakon egy ideig. Amikor már nem tudott felállni, leadták a bőrét, pont annyit kaptak érte, mint amennyibe élő korában vették.

Cirkusz jött a faluba. Tarka, foltos lovak húzták a pálmafák árnyékában lubickoló szirénnel és ásító oroszlánokkal telepingált lakókocsit, ami mögé egy, valamikor jobb időket látott fiákert kötöttek. Ott álltak meg a rendelő előtt, a szemben lévő iskola nagy örömére.

— Megkérdeztem a cirkuszost, mennyiért adná el azt a fiákert, nekünk nagyon jól jönne, rugós, nem ráz — mondta Csika Szánko —, de nem akarta adni, kell neki reklámnak.

Bizonyságul a direktor azzal kezdte járni a falut. Minden utcasarkon megállt, összecsapott két cintányért, olyan zajjal, hogy Vricsegájon is meghallották, de nem sokáig. Eltörött a fiáker egyik kereke. Most már ő jött Sztánko bácsihoz, hogy eladná a fiákert, de annyit kért, amin Árpád csak kacagni tudott. Benne is megmozdult a székely ravaszság, és pont a negyedét ígérte. Nézegették a fiákert, és alkudoztak.

— De kérem, nézze meg, méltóságos főorvos úr! Valódi bécsi féderek.

— És milyen rozsdások…

— A fája pedig pácolt dió.

— Már megette a szú…

Az asszony, a kétszemélyes cirkuszi trupp másik tagja, rárivallt a férjére: Ne add olcsóbban, ez a bolond úgyis megveszi — mondta magyarul, mert azt hitte, hogy Románia szélén ebben a szerb községben úgyse értik.

— Igaza van hölgyem, de annyira bolond nem vagyok, hogy ennyi pénzt adjak ezért a roncsért — válaszolt Kozma magyarul, amitől a cigányasszony, mert az volt, nem is lepődött meg túlságosan. Huncut és egy kicsit felsőbbrendű mosollyal most már németül biztatta az urát.

— Add oda a fenébe, úgy sincs, amit kezdjünk vele.

Árpi egy kicsit kivárt, aztán ő is németül mondta: — Rendben van, akkor meg is egyeztünk, húzzák be az udvaromba a kocsit — nyújtotta a tenyerét, hogy a cirkuszos belecsapjon. Ekkor megszólalt Csiká Sztanko szerbül, mert ő nem értette mit beszéltek ezek az előbb. Árpi is szerbül válaszolt, ezt viszont a komédiások nem értették.

— Jól van méltóságos úr, de adjon hozzá egy liter cujkát áldomásnak.

— Adok kettőt! — csapott a tenyerébe a kupeckodó orvos könnyű szívvel, mert nem szerette a pálinkát.

Sztánko bácsi csak a cujka szót értette, de már neki veselkedett, hogy húzza be a fiákert. Valahonnan előkerült a sánta Kaszás is.

— Mennyit adott érte doktor úr?

— Amennyit a ló bőréért kaptam.

— A kereket majd megjavítom én, nem nagy dolog.

— Mi van itt? Itt mindenki magyar?

— Nem, csak mi ketten.

Három süldőt vágtak és egy borjút, ami szigorúan büntetendő, törvénybe ütköző cselekedet volt, de ennek „véletlenül eltörött a lába”, mit lehetett tenni?! Kellet is, mert száz személyre terítettek a kultúrotthonban, az új kollektív elnök beiktatását ünnepelték. Leváltották Csika Szlávkot, és helyébe Bouda Frantiseket válsztották meg. Dehogyis választották, kinevezték, mégpedig a rajoni pártbizottság. A régi elnököt is a párt váltotta le, azt mondják a megye utasítására. Azt is rebesgették, hogy az öreget elkapták, amikor juhot lopott a közösből. Ez sem valószínű, mert egy elnök nem kell lopjon, egyszerűen elviszi mindazt, amit akar, és ugyan ki merné ezt tőle számon kérni!ő Most már lehet, mert Csika Szlávko már nem tagja a Nagy Nemzetgyűlésnek, lejárt a mandátuma, más dísz-szerebet „választottak” a helyébe.

Nagy volt a felhajtás, cigányok és tamburások, egyik fogás a másik után, pohárköszöntők és taps. A rajoni elvtársakat meg kell tapsolni, még ha csak ímmel-ámmal is, de kötelező. Sokan jöttek, az utcán négy terepjáró és egy fekete Volga, ez a rajoni pártprímásé. Az aranyfogú főorvost mentővel hozták, és csak erőset ivott.

Bozsinkó, az iskolaigazgató is felállt, őt szívesen hallgatták.

— Druzsi!* El kell mondjak egy esetet, ami itt történt, nálunk a szomszédban. Egy szerb elment fát lopni, de megfogta az erdész, aki gyermekkori barátja, sőt osztálytársa volt. Ezért nem akarta puskával bekísérni, de hogy mégis megbüntesse, ráparancsolt: vetkőzzön le csóréra. Aztán egy fához kötözte, és otthagyta. Jöttek a szúnyogok, és dagadtra szívták magukat a véréből. Hajnalban egy másik fatolvaj settenkedett arra, ez is barátja volt. Mikor meglátta rajta a sok szúnyogot megijedt, és két kézzel kezdte leseperni róla. „Ne! Ne! — könyörgött a megkötözött — hagyd őket rajtam, ezek már jóllaktak, ha lesepred, újabb éhesek jönnek.”

Mindenki megértette, hogy az elnökváltásról van szó. Legjobban Bouda, az új elnök tapsolt, és úgy ölelte meg Bozsinkót, hogy közben a hátáról két tenyérrel palta le a képzeletbeli szúnyogokat.

Magyarruhás lányok a tánccsoportból hozták az újabb fogásokat, Réka is beszállt egy madzsárácba. Árpád pedig arra gondolt, hogy is juthatott eszébe elhagyni ezt a helyet, ezeket az embereket? Úgy érezte itthon van, és ha a legnagyobb problémája, ami még reá vár megoldódik, örökre itt is marad.

Réka átszaladt az utca túloldalára, hogy megnézze Milorád, a pap leánykáját, mert megígérte, erre a gyerekre ő vigyáz, és ma egy kicsit lázas volt. Nem sokáig volt oda, feldúlva, sírásra készen jött vissza.

— Amikor kimentem utánam jött a főorvos, hogy mérjem meg a vérnyomását, mert fáj a feje. Bementünk a rendelőbe, én tenném föl neki a vérnyomásmérő mandzsettáját, de ő mást akart. Elkezdett ölelgetni, és megpróbált levetkőztetni. Nézd, a blúzom gombját is leszakította. Meglöktem, részeg is volt, én kiszaladtam — most végre elsírta magát.

Árpád kiitta azt, ami még a poharában volt, és körülnézett, de nem látta az aranyfogút. Fölpattant.

— Ne bomolj! — húzta vissza Réka — ne csinálj újabb bajt, van nekünk elég nélküle is. De el kellett mondanom.

Árpád kirohant az utcára, de a mentő már nem volt sehol.

Nem ivott többet, de sokat töprengett azon, hogy mit csináljon? Ha úgy tesz, mintha nem tudna semmit, ez felbátorítja a főorvost, és máskor is zaklatni fogja Rékát. Ha felpofozza? Jaj, ez lenne a legjobb, de akkor neki befellegzett, mert az aranyfogú tönkreteszi. Ha csak megmondja, hogy ez mégse volt szép, az a primitív barom tutyi-mutyi férjnek fogja tartani, akit ki lehet játszani. Sehogyan se jó… És ezt a szép mulatságot is elrontotta, de a legszörnyűbb az, hogy ilyen ganéjvezetőktől függ a sorsunk.

Másnap reggel Marin telefonált, hogy Báziáson egy embert megmart a vipera, azt a csupaszképű kecskepásztort, aki szifiliszes is volt, és veleszületetten gyengeelméjű. Az se biztos, hogy az, ami megmarta vipera volt, mert van itt más kígyó is bőven, de hátha mégis? Ilyenkor kígyóméreg-ellenes szérumot kell adni.

Milyen jó, hogy van egy Zsuzsikája, maga mögé ültette a kecskepásztort, és máris robogtak Bosnyák felé. A mentő ki tudja, mikor jön, ha egyáltalán jön, itt pedig emberéletről van szó! Lassan hajtott, mert az emberke minden kanyarban pontosan az ellenkező irányba hajolt ki, de szerencsére erősen kapaszkodott, mert nagyon félt.

— Már pedig szérumunk, az nincs! Miért pont itt lenne, ahol olyan gyakori a kígyómarás? — tárta szét karjait Mark Frici bácsi. — De beszéljen a főorvossal, most jött be, a párthoz készül.

Tényleg ott volt, a rovarírószerrel sárgára pácolt szobájában. Megijedt, amikor Kozma doktor, kopogtatás nélkül belépett. Óvatosan az asztal mögé húzódott, és biztonságból a széket is maga elé tolta. Árpád utána, és megmarkolta a nagy bogra kötött vörös nyakkendőjét.

— De kérem, nyugodjon meg! Doktor úr, kérem… De nem történt semmi… Igazán! Becsületszavamra mondom, nem történt semmi — emelte föl mindkét kezét.

Árpád neki lökte a falnak, a feje nagyot koppant, de a nyakkendőjét nem eresztette el.

— Mit akar? Mondja meg, mit akar?!

— Viperaellenes szérumot a betegemnek — mondta halkan, és nagyon élvezte a helyzetet.

— Í-igen! Igen!…Természetesen. Utánanézek. Telefonálok, csak nyugodjon meg — próbálta kiszabadítani magát, de sikertelenül, le is pattant az ingéről a legfelső gomb. — Szerzek szérumot, de most már hagyjon békén! — keményített a hangján a főorvos.

Árpád még egyet rántott a vörös nyakkendőn, de olyan nagyot, hogy a lélegzethez alig jutott főnök előre bukott, és kiesett a protézise. Az a szép, csupaarany felső fogsor koppant a sárga padlón. Négykézláb mászott az asztal alá, pártos nyakkendője végigsöpörte a mérgezett deszkákat.

„Most milyen jól fenéken lehetne rúgni” — gondolta Árpi, de nem tette.

— Idefigyelj, te trágyalé! — nézett le a főnökére. — Ha még egyszer, hangsúlyozom, ha még egyszer rá mered tenni a kezed a feleségemre, szétverem a pofádat. Megértetted?

— Hányszor mondjam, hogy nem történt semmi?!

— Meg se próbáld, mert lenyeletem veled a protézisedet, hogy aranyér lesz belőle.

Nagyon elégedett volt önmagával, úgy érezte megbüntette a fickót, még hozzá úgy, hogy nem fog eldicsekedni vele. Azzal is tisztában volt, hogy ez az aranyszájú asztalos meg fogja bosszulni magát, ő lesz a fekete bárány a rajonban, és mindenben hibát fog keresni, és persze találni ezentúl.

Berúgta a motort, az egyből indult, meg is simogatta Zsuzsikát, mert nagyon szerette. Mielőtt ráült volna megszólította egy férfi, aki civil volt, mégis látszott rajta, hogy katona.

— Doktor elvtárs! Hajtson be azon a zöld kapun. Megértette?

— Értem, értem, de mi van ott?

— A Szekuritáté. Fazecaş kapitány várja. Most rögtön!

Legszívesebben elviharzott volna, de tudta, azt nem lehet.

A kapu azonnal kinyílt, behajtott az udvarra, egészen hátra. Valami disznóólféleség mellett állt meg, ahonnan furcsa hangokat hallott, de nem disznóröfögést. Kíváncsian bekukkantott, és megrémült attól, amit látott. Négy-öt ember szilvakékre vert dagadt arccal, megbilincselve fetrengett a mocsokban. Az egyik mozdulatlanul feküdt, talán már nem is élt. Gyorsan elfordult, mintha nem is látott volna semmit, annál is inkább, mert a civil katona karon fogva vezette be a házba.

Ott ült Fazecaş és persze a sziszegő felcser is. Kozma doktornak egy széket mutattak, távol az asztaltól, a sziszegő zsebre dugott kezekkel néhányszor körbejárta, de nem szóltak egy szót se. Sokáig.

— Nem vagyok magával megelégedve, doki! — törte meg a csendet a kapitány.

Árpád arra gondolt, most felelősségre vonják, amiért megfenyítette a főorvost, de rögtön el is hessentette ezt a feltevést, mert erről még nem tudhatnak. Még ők se! Sajnos nagyon hamar rájött, miért elégedetlen vele a szekus, és jeges félelem borzongott végig a testén.

— Maga nem akar velünk kollaborálni. Nagyon rosszul teszi fiatalúr, mert aki nincs velünk, az az ellenségünk. Ha nem vette volna észre, itt csak az történik, amit mi akarunk, mert mi vagyunk hatalmon!… Úgy értem, hogy a Párt. Úgy érezte politikából ennyi elég, és visszatért a saját szakmájához. Aki nem engedelmeskedik nekünk, azt…— és jobb kezével olyan mozdulatot tett, mintha leseperné az asztalt.

Árpádban felötlött a dagadtra vert szerencsétlen emberek képe.

— Még meddig várjunk azokra a jelentésekre, amiket megígért?

— Én nem ígértem semmit.

— Dehogynem!

— Jó. Azt mondtam, ha ellenséges megnyilvánulásokat látok, majd szólok, de ilyenről nem tudok. Mit írjak?

— Azt, amit tegnapelőtt Sztojákoviccsal beszélt — nézte a jegyzeteit a főnök.

Árpád elmosolyodott, mert nagyon viszketett a nyelve, hogy elmondja, amit Sztojákovics bácsi mesélt: „Kiderült, hogy ki rondított oda a milícia padlójára. Tudja ki? A maga vadásztársa, a kopasz. Ő dicsekedett el vele Dráginál, a büfében. Mindenki tudja, hogy haragszik a milicistánkra, mert az megfogta, amikor deszkát lopott a kollektívből, be is zárták egy pár hónapra, de nem fél, mert aláírt a szekunak. Besúgó!”

— Kérdem, miről beszéltek?

— A báziási teknősbékákról.

— Maga bolondnak néz minket?

— Igen… és még valamiről — csúsztatott Árpád — eldicsekedett az öreg, hogy van egy cigány szeretője. — Azt remélte ezzel fellazítja a hangulatot, de nem sikerült.

— Mi újság a két jugó fiúról?

— Nem tudom, de Bozsána haldoklik, most már csak napjai vannak hátra.

— Nagyon jó! — dörzsölte össze tenyereit a kapitány —, akkor a temetésére eljön mind a két bátyja. Ügyes legyen doki, kérdezze ki őket!

Ekkora aljasság hallatára Kozma félelme elmúlt, határozottan vágott vissza: — Nem kérdezek senkitől semmit! Nem vagyok besúgó!

— De majd lesz! — tett eléje egy ív papírt és töltőtollat a kapitány: — Írja, amit diktálok: Alulírott Kozma Arcadie kötelezem magam…

— Én ilyet nem írok — nyögte ki Árpád, pedig maga előtt látta a disznóólba zártakat.

— Nem?! Akkor most itt hagyjuk magára, hogy gondolkozzon — kimentek, és bezárták az ajtót.

Órák teltek el. Árpád eleinte dühös volt, aztán elkezdett félni, végül úgy érezte, nagyon kell vizelnie. Dörömbölt az ajtón.

— Meggondolta magát? Aláírja?

— Nem! Vizelni akarok.

Amikor visszakísérték, a kapitány egy dossziét lapozott.

— Nézze Kozma, nem mondom, hogy doktor, mert maga még nem az. Itt van a vásárhelyi jelentés magáról: Kozma Arcadiet kizárták az orvosi egyetem hatodévéről kommunistaellenes, pártellenes, szovjetellenes tevékenységéért. Ezt mi régóta tudjuk, de reméltük, magának megjön az esze. Nézze, ha vissza akar kerülni az egyetemtre, és orvosi diplomát akar szerezni, írja alá ezt a kötelezvényt, és legyen a kollaboránsunk. Ha nem, soha nem lesz diplomás orvos, felcser marad élete végéig.

Kozma Árpád hidegen gondolkozott. Ha aláírja, teljesen kiszolgáltatja magát ezeknek a vadállatoknak, és egyfolytában zsarolják. Ha nem írja alá, akkor üldözni fogják, nem lesz diplomája, de legalább nem kell szembe köpnie magát minden reggel a tükörben, amikor borotválkozik. Nemet intett, és hátat fordított nekik. Valaki beszólt az ajtón:

— Kapitány elvtárs, megdöglött egy disznó.

— Ássák el. De jó mélyre. — Hideg szemei meg se rebbentek, amikor az orvosra nézett. — Maga Kozma, még gondolkozzon! Mi ráérünk.

Ismét kimentek.

És Kozma gondolkozott. Egy dologban biztos volt: nem ír alá semmit, és két-három napon belül átlép a határon Rékával és a gyerekkel együtt. Most már idegesítette a többórás fölösleges várakozás, ő már úgyis eldöntött mindent, és ezen nem változtat.

Végre bejött, de csak a sziszegő.

— Rendben van, ha nem akarja hát nem, de figyelmeztetem! — és pisztolyát az asztalra tette, megpörgette, végül úgy állt meg, hogy a csöve Árpádra irányult, — Figyelmeztetem, itt nálunk lőnek! Dokikám, itt lőőőőnek! Éles tölténnyel… a határ mellett is. Vigyázzon, hogy vezet, rossz az út. Nehogy eltévedjen!

Már alkonyodott, amikor kieresztették a zöld kapun, de boldog volt, amikor az becsukódott mögötte. Pont akkor egy fiatal nő lépett be, felismerte, Ljubinka volt. Furcsállta, hogy Zsuzsikát nem ott találta, ahol hagyta, hanem a műhely előtt.

A Duna-parti büfében sört mértek, ami ritkán fordul elő, és nem is volt hosszú a sor. Árpád két korsóval hörpintett föl, soha még ilyen jól nem esett neki ital, ma még nem evett, és vizet se ivott.

Zsuzsika egyből beugrott, de a lámpája nem gyulladt ki, se a hosszú, se a rövid fázis, pedig már sötétedett. Annyi baj legyen, gondolta, olyan jól ismeri az utat, hogy behunyt szemmel is hazatalál. Felült, és indított. Erre még emlékezett.

A harmadik faluban találtak rá vérző fejjel, önkívületi állapotban az összetört motor mellett. Nekiment egy sziklának.