Bárányi Ferenc : Boldogság délibábja – 20.

Miért ölte meg Atitienu Sandut? Sándor a Törvényszék elé kerül? De mi lesz a gyerekkel?!
-Sűrűsödnek a nehéz kérdések a Prut partján.*

20

 

Jöttek a betegek, mondták a maguk kis panaszait, és Beregi türelmesen meghallgatta őket, pedig egy vulkán forrt, dübörgött benne. Ordítani szeretett volna, és lecsavarni nyakáról a saját fejét, hogy jobban verhesse a falba. Hogy lehetett ilyen felületes, ilyen hanyag?! Ezt nem fogja megbocsátani Cămătaru, és nem is teheti, mert az exhumálásról a tartományi főorvost is értesítik. Mi több, maga a tartományi főorvos fogja megbüntetni hanyagságért, vagy ahogy ezt nevezik: szakmai mulasztásért.

— Ahogy mondom, három-négy napig hígabb a székletem, aztán pár napig normális… hasmenés… székrekedés… normális. De nem mindig!

„Engem Beregi Sándort, szankcionálni fognak szakmai mulasztásért. Ezt fel fogják olvasni a rajoni gyűlésen, sőt egész Szucsáva tartományban, ahol rengeteg kollegám van, akik ismernek. Lesznek, akik sajnálni fognak, de olyanok is, akik örvendenek, hogy végre elkapta Beregit is a gépszíj! Természetesen Vásárhely is értesül egyik növendéke hanyagságáról. Winkler elvtárs önelégült sóhajjal jelenti majd be egy akármilyen gyűlésen — de lehetőleg minden gyűlésen —, hogy mi idejében megmondtuk elvtársak: Nem szabad Beregit rászabadítani a dolgozó emberekre!”

— De észrevettem, hogy ha pirított hagymát tesz a feleségem a puliszkára, máris szaladhatok a kerítés mellé…

„Csak azt fogják felolvasni, hogy utolsó figyelmeztetésben részesültem szakmai mulasztásért, de azt már nem, hogy mit is mulasztottam el? Mindenki azt hiheti rólam, amit akar, hogy vénásan adtam az olajos injekciót, kikapartam valakit és perforáltam a méhét, belefojtottam egy újszülöttet a fürdővízbe, vagy akármit. Pedig csak annyi a bűnöm, hogy kiadtam a halotti bizonyítványt egy nagyon beteg embernek, anélkül, hogy megnéztem volna a hullát. Az hogy pont akkor én is beteg voltam, az nem érdekel senkit.”

— Azt mondja a szomszédasszony, hogy egyek meg minden nap egy ujjbegynyi élesztőt. Szabad, doktor úr?

— Hogyne, hogyne, de még mennyire — nyugtatta meg a hajdani bírót, aki újabban hetente részletesen beszámol szerveinek működéséről, általános állapotáról és a hangulatáról.

Beregi hangulata enyhén szólva a balánbányai béka feneke alatt volt, de kit érdekel egy orvos saját baja? A beteget nagyon is érdekli, milyen hangulatban van az orvos, de csak azért, mert fél, hogy felületes, pontatlan, esetleg durva lesz vele, a pácienssel. Hogy az orvosnak milyen szenvedést jelent a saját betegsége, furdaló lelkiismerete, családi-emberi problémái, az az ő baja. Oldja meg, azért orvos!

 Az orvost csak úgy szeretjük, mint a színészt, ha kedves, mosolygós, jókedvű, vagy mint a papot, aki soha senkinek rosszat nem tesz, mindenki panaszát meghallgatja, de ő maga sohase panaszkodik.

Beregi türelmet parancsolt magára, elvégre Chirila bácsi nem hibás azért, mert ő bajban van. Nyilván Chirilának is megvan a maga baja, nem szórakozásból jár a rendelőbe, hogy az orvost bosszantsa. Azért jön, mert beteg, vagy betegnek hiszi magát, de lehet, hogy nincs is semmi baja, csak egyszerűen fél valamitől. És akkor hová menjen? A kocsmába, a Párthoz? Akkor már inkább az orvoshoz.

Sándornak sikerült valamelyest megnyugtatnia magát, csendesen, természetesen viselkedett egész délelőtt, pedig belül reszketett minden szerve. Nem merte volna elmondani senkinek, de büszke volt, hogy sikerült az önmagára erőszakolt nyugalom, mint lelki gyakorlat. De kinek is mondhatta volna el? Emíliával nem lehetett beszélni. Úgy járt, mint az alvajáró, meghallgatta az embert, de nem válaszolt, nem mosolygott, nem haragudott, egyszerűen nem érdekelte semmi. Ennek ellenére Sándor elmondta nagyjából a problémáit, amire a lány csak legyintett, úgy, mint Ticho.

Ticho a változatosság kedvéért a vállait vonogatta. Minek akkora felhajtást csinálni, ő azokban az időkben, amikor nem volt orvos, soha meg nem nézte a halottakat, de kiadta a bizonyítványokat. Igaz, gyilkosság nem történt!

Beregi nem hibáztatta Tichot, bár egy cseppet haragudott rá, hisz ő hozta a betegágyához a halotti bizonyítványt, hogy írja alá. Igaz! — de miért írta alá?

Annyira lefoglalta a saját baja, hogy nem is tudott másra gondolni, még fel se tette a kérdést, vajon miért ölte meg Atitienu Sandut? Egyáltalán, tudja ezt valaki? Akivel beszélt csak a fejét csóválta, és sajnálta a könyvelőt. Florian tudta, de ő hallgatott.

Berregett a telefon, Birtalan Ákos hívta, hogy elpanaszolja: meg kell nősülnie, el kell vennie a ravasz védőnőt. Azt mondja, a Párt ráparancsolt és ő nem mer ellenkezni velük, attól fél, kizárják.

— És akkor mi van? Engem is kizártak, mégis itt vagyok.

— Téged csak az egyetemről zártak ki és az Ifjúmunkás Szövetségből, az még nem a Párt, ettől még élhetsz, de akit a Pártból zárnak ki, annak lehetetlenné teszik az életét, az eltemetheti a karrierjét, a jövőjét, az már szinte halott ember… Jó, azért még gondolkodom, valamit ki kellene találni…

„És az én jövőmmel, az én karrieremmel mi lesz?! Ezen se ártana gondolkozni…!” — tért vissza Sándor, mint minden beteg, oda, ahol neki fáj — mert minden betegnek a saját baja a legfájdalmasabb.

Beregi felcsengette Cămătarut, gondolta jobb, ha őtőle értesül első kézből a történtekről. Elmondott mindent, azt, hogy Avădanei Alexandru komoly beteg volt, ő pedig grippével feküdt, ezért nem nézte meg a hullát.

A főorvos csak hümmögött, nem szidta meg, de egy szóval se bátorította. Felszólította, hogy részletesen írjon le mindent, és küldje be a rajonhoz.

— De nagyon vigyázzon doktor Beredzsi, mert minden szónak jelentősége van a törvényszék előtt.

— Törvényszék?! — álmélkodott Beregi.

— Hát mit gondoltál, édes egyetlen magzatom, hogy megúszod egy csip-csup kis szankcióval?! Itt gyilkosságról van szó, tehát törvényszék elé kerül, legalábbis én azt hiszem…

— Mit csináljak, főorvos úr?

— Nem tudom. Még nem voltam ilyen helyzetben… Talán jó lenne, ha keresnél magadnak egy megbízható ügyvédet…  És küldje ő azt a memóriumot, de vigyázzon, mit ír!

„Mire vigyázzak? Csak az igazat mondhatom, és írhatom, úgy, ahogy volt.”

„És mi van akkor, ha nem hazudott? Inkább mondja azt, amit kell!” — zúgta az emlékezete, rövid időn belül már másodszor. Leült és orvosi precizitással leírt mindent, pontosan úgy, ahogyan történt.

Emília továbbra is közömbösen viselkedett, talán azért, mert ma reggel, felelősségre vonta, hol volt az éjszaka? Remélte, hogy úgyis meg fogja mondani az igazat, aztán összeölelkeznek. A lány nem mondott semmit, mégis összefeküdtek, de nem sok örömük telt benne. Utána némán hevertek egymás mellett az ágyon, külön-külön rágódva a saját problémájukon, mert Emíliát is bántotta valami, de nem beszélt róla.

— Ismersz egy jó ügyvédet? — törte meg Sándor a csendet.

—… Bunescu, Dorohoiban — válaszolt a lány, mint akinek úgyis minden mindegy.

Már csak jó ember lehet ilyen névvel — gondolta Sándor, és másnap reggel beutazott hozzá. Kellemes fiatalember volt, barátságosan fogadta a doktort, már tudott az ügyről, alaposan kikérdezte, és eltett egy példányt a memóriumból.

— Tisztelt doktor úr, az ön esete bárhogy is nézzük törvénysértés, mint ilyen törvényszéki elbírálás alá esik a hatályos paragrafusok értelmében, ami a szakmai tevékenységben elkövetett mulasztást bünteti.

— De ügyvéd úr! — Nekem nincs meg az államvizsgám, engem kizártak…

— Nem érdekes! — emelte fel kezeit az ügyvéd — ez nem tartozik az ügyhöz, mert önt nem szakmai inkompetenciából elkövetett bűncselekménnyel vádolják, hanem szakmai mulasztásért. Érti?

Beregi csodálta az ifjú ügyvédet, a pontos megfogalmazásokért, határozott megállapításaiért. És önmagán is csodálkozott, hogy igazmondási kényszerében rögtön kifecsegte, hogy nincs államvizsgája, pedig erről nem is érdeklődött senki. „Vajon amikor a betegek bejönnek hozzám, azok is elmondanak mindent, mint én az ügyvédnek?  És Emília is mindig őszinte hozzám?” — kérdezte önmagától azt, ami a legjobban izgatta.

— És milyen döntésre számíthatok?

— Hogy milyen ítéletre számíthat? — ez a kifejezés már sokkal kevésbé tetszett Bereginek — Hát… tudom is én? A legjobb az lenne, ha felmentenék, abban az esetben csak az exhumálás költségeit köteles megtéríteni… Azt így is, úgy is. De ha elítélik az se nagy ügy, nyolc-tíz hónapot, legfeljebb egy évet kaphat.

Sándor megdermedt, nyelni se tudott. Nem nagy ügy az ügyvédnek, de neki Bereginek akármilyen kevés, ha börtönbüntetés, az végzetes lenne. Egy börtöntölteléket soha vissza nem vesznek az egyetemre, ha még egyszer fölfedezi a Koch-bacillust, akkor se. Úristen, mit lehet itt tenni?!

— Várjon nyugodtan! — bíztatta az ügyvéd —, majd ha a nyomozás megkezdődik, úgyis hívatják az ügyészségre. Valószínűleg, mint tanút is ki fogják hallgatni a gyilkosság ügyében, és mint vádlottat a szakmai mulasztás esetében.

Elmenőben még mondott valamit, ami meglepte Beregit.

— Tegnap is volt nálam egy hideşti, egy lány, valamilyen Emília. Megbízott Atitienu védelmével… valamilyen rokona, ugye?

— Oh nem, dehogy… — motyogta Sándor, és hirtelen megvilágosodott előtte, a sötét folyosó, ahol csak egy cigaretta parázslott, Titi beszélt, és Emília sírt.

Napokig nem szólt semmit a lánynak, pedig már nagyon szerette volna tisztázni a kérdést, de Emília nem segítette hozzá. Ha kérdezett valamit, csak vállat vont, igaz néha már mosolygott egy picit, és egyszer megsimogatta Sándor nyakát. Azt a gondolatot, hogy március elsején össze kell házasodjanak, Sándor elhessentette magától, Emília is hallgatott, pedig vészesen közeledett a nap.

 

Két kosztümös hölgy kereste Beregi doktort, kabátjuk hajtókáján vöröskeresztes jelvény, hangosan köszöntek, és erélyesen szorítottak kezet, mint az aktivisták. Olyasfélék is voltak, szociális nővérek a Botosáni Gyermekek házától. Beregi már rég kérte, vizsgálják ki Sanda gyermekeinek az ügyét, szerette volna átutalni őket.

— Két ilyen szép, egészséges gyermeket, minek vigyünk a Gyermekek házába?

Beregi elmagyarázta a bonyolult családi helyzetet, hogy a leányanya se férjhez, se haza nem akar menni. Eltekintve a durva kézfogástól, jóindulatú, megértő háziasszonyok voltak a nővérek, és kitűnő megoldást javasoltak.

— Nos, leányom! Befogadjuk a gyermekeidet és téged is, amíg szoptatsz, de ha tovább is ott akarsz maradni, takarítónőnek alkalmazunk a Gyermekek házába. Megfelel?

Sanda sírt örömében és bánatában, mert azt hitte, rögtön elviszik.

— Sír! — mondta Rongybaba, és szépen köszönt.

— Ezt is maguknak adom… vagy én fogadom örökbe.

Rongybaba az orvos lábába kapaszkodott, mögéje bújt, onnan lesett a nénikre.

Pár nap múlva behívták Dorohoiba az ügyészségre, egy Bányai Dezső nevű ügyész hallgatta ki, magyarul is megszólalt, de a kihallgatás románul folyt. Rengeteg kérdést tett fel, zömmel olyanokat, amiről nem volt szó a memóriumában. A halotti bizonyítvány kibocsátásának körülményei különösen érdekelték.

— Ki jött a halotti bizonyítványért?

Tényleg, ki jött? — gondolkozott Beregi, de nem emlékezett rá. Ezt csak Ticho tudja.

— Úgy tudom maguk Atitienuval szoros baráti kapcsolatban álltak!

— Ez túlzás, tény, hogy nagyon kedves volt hozzám, meghívott magához, sőt ki is segített.

— Mivel segítette ki?

— Eladott egy kerékpárt részletfizetésre.

— Még mennyivel tartozik neki?

— Semmivel, kifizettem.

— Sokszor ittak együtt Atitienuval, és hol találkoztak?

— Egyszer Titinél otthon, szilveszterkor, ott többen voltunk. És egyszer nálam, csak ketten.

— Mondta-e magának, hogy haragszik Avădaneira, vagy azt, hogy meg akarja ölni.

— Soha, még a nevét se hallottam tőle.

— Maga hol volt, amikor Atitienu elment a halotti bizonyítványért?

— Nem tudom, ki jött a bizonyítványért, én feküdtem a szobámban.

— Betegszabadságon volt?

— Nem, de beteg voltam, grippés. Előző nap nem is tudtam magamról, Emília vigyázott rám.

— Milyen kapcsolat volt Atitienu és Emília között?

— Ismerték egymást.

— Tud róla, hogy régóta intim kapcsolat van közöttük?

— Nem tudok róla, de… nem hiszem.

— És maga és Emília között milyen a kapcsolat?

— Intim.

Sándor gondolatokba merülve ment ki, alig ismerte fel Floriant, a milicistát, aki a fülébe súgta: — Mit mondott arról, hogy mi négyen a szövetkezeti bolt raktárában voltunk mielőtt az leégett?

— Semmit — csodálkozott Beregi, mert ha az ügyész kérdezi, bizony elmondja.

— Ne is mondja el soha senkinek, mert jaj magának, és mindannyiunknak!

Floriánt is kihallgatásra hívták, azt mondta, csak reggel megy haza.

Sándor szerencsére azonnal kapott egy alkalmi kamiont, egyenesen a szőke asszonyhoz ment, és már nem érzett semmilyen lelkiismeret-furdalást. Tejszínű mellei és combjai, egész szőke kitárulkozása, gyermekes, szinte bamba odaadása ellenére csak langyos ölelkezés volt.

Most végre megértette hányadán áll Emíliával, de nem volt benne semmi bosszúvágy, csak fájt. Fájt, mert hazudott neki, félrevezette, a bolondját járatta vele. Fájt, mert elmúlt. A szőke asszony azzal vigasztalta, hogy Emília nem is érdemel ilyen férfit, de nem tudott úgy csókolni, mint Emília.

Sándornak az is megfordult a fejében, hogy ő sem jobb, mint a lány, az legalább betartott egy sorrendet, előbb volt Titi, aztán jött ő, de ez sem igaz, most már biztos, hogy legboldogabb perceiben is csak osztozkodott a lányon.

De mi lesz a gyerekkel? Ez nem hagyta nyugodni, és jobban izgatta, mint a reá váró per és az ítélet.

Legutóbb szerkesztette - Bárányi Ferenc
Szerző Bárányi Ferenc 28 Írás
Nyugdíjas reanimátor főorvos vagyok. Temesváron élek. Tagja vagyok a Román Irószövetségnek és a Magyar Orvosírók Társaságának. Most megjelent regényemet szeretném elhozni a Toronyba.