Bárányi Ferenc : Meghalni könnyű

A beteg csodálkozva néz körül, mint álmából felijesztett csecsemő. – Hű, de jót aludtam – gondolja…*

 

 

— Gyorsan, gyorsan! A hármas ágy…

— Mi történt, meghalt?

— Nem tudom, de nem lélegzik. Cianótikus.

Már megint. Ma már harmadszor. A beteg mellkasán nem mozog a takaró. A mesterséges légzőkészülék, néma, mint egy üres szekrény. Mint egy fölösleges bútordarab. A légzsák petyhüdten lóg és a gép kontrollégője, amely máskor parázsló örökmécses, most fekete alvadt vér.

— Hát persze… ismét áramszünet.

Az orvos a szájába veszi a cső végét és a saját tüdejéből préseli bele a levegőt. Ritmusosan, ahogyan a gép csinálja.

— Legalább telefonálhattak volna… bár a kórházaknak… úgyis csak ülnek… a villanytelepen… és ez a nővér is későre hívott… a szíve még működik…

Pár perc múlva nagyot sóhajt a gép, felizzik a vörös égő. Intelligens drótocskákban feszül az erő. Ismét lélegzik a műtüdő a beteg helyett.

Az orvos szédülten egyenesedik ki, színes köröket lát és arra gondol, hogy mégiscsak ügyesek azok ott a villanytelepen, hamar kijavították a hibát. Hű, micsoda rohanás lehetett ott… ott is! Letörli a beteg arcáról a hideg verejtéket és cinkosan a pihegő nővérre kacsint. Ügyes leány! Idejében észrevette a bajt. Aztán a saját homlokát is megtörli. Azon melegek a cseppek…

A beteg csodálkozva néz körül, mint álmából felijesztett csecsemő. — Hű, de jót aludtam — gondolja — és szeretne egy nagyot nyújtózkodni. Egy pillanatra elfelejti, hogy minden izma béna… — Álmodtam is valamit. Azt, hogy a gép megállt, csöve a nyakamra tekeredett és… Ugyan, badarság, hiszen a készülék működik. Valami egészen mást, nagyszerűt álmodtam, de mit? Nem emlékszem. Mindenesetre nagyon jót aludtam. Úgy látszik, ez a javulás jele. Meg fogok gyógyulni! Azt hiszem, ha még egy ilyen jó éjszakám lesz…

Az orvos pedig ezt gondolja: — Most sem halt meg… Nem tud végre meghalni ez a szegény fiú. Minden izma béna, már ötödik hónapja gép lélegzik helyette. Teljesen reménytelen eset. Mesterséges légzés, mesterséges táplálás, mesterséges élet. Hát élet ez? Meddig bírja még? Semmi értelme az egésznek. Jobb is lett volna, ha most későn érkezem. Vagy talán, ha én kikapcsolnám a készüléket… Öt percen belül vége lenne. A kis kapcsoló éppen olyan, mint egy éjjeli lámpáé. Balra kattintom és kész. Az történne, ami az előbb, amikor nem volt áram… A családja is megnyugodna… Nem is csoda, öt hónap után… Neki is jobb lenne, nekünk is. Hát akkor?

A beteg kinyitotta a szemét. Már csak az nem volt béna. Nagy barna szemei voltak. Kinyitotta,  lehunyta, rövid ideig az orvosra, majd kitartóan lefelé nézett. Aztán elölről kezdte a szemmorzét. Valamit közölni akart, de vajon mit? Mind gyakrabban pislogott s közben arra gondolt, hogy ez az orvos nem tud semmit. — A profnak minden viziten azt mondja: “A beteg állapota változatlan!” Pedig ez nem igaz. Tegnap is úgy éreztem, hogy bizsereg a bal hüvelykujjam és szinte meg tudtam mozdítani. Akkor miért változatlan az állapotom? Világos, hogy javulok. Ha csak egy kicsit segítene, meg tudnám mozdítani az ujjamat, sőt a lábamat is. Érzem magamban az erőt. Csak valaki meg kellene adja az első lökést. Csak a legelső lökést, aztán mozognék én magamtól a végtelenségig… örökké. De ez nem érti, semmit sem ért. Hogy magyarázzam meg neked, édes doktorkám, hogy csak egy kicsit kellene megpöccintsd itt… nem is itt, hanem ott… vagy még inkább… Hát mért nem tudod magadtól? Neked kellene tudni! Ember! Ne keresd a cigarettát a zsebedben. Ne menj ki! Maradj velem és lökd meg ott, ahol kell…

A készülék sziszegett, fújtatott, emberien végezte gépies kötelességét.

Az orvos a folyóson füstölt és egy régebbi betegére emlékezett. Megesett leány volt, a vizsgálóágyon vetélte el öt-hat hónapos magzatát. A világra jött, csupa fej volt, és körömtelen végtagcsápok. Az ilyesmi a törvény előtt még nem is élet. Éppen a vederbe akarta csúsztatni, amikor — Úristen! — felsírt a félkilós nyákélet. Az egyetemen úgy tanítják, vízbe kell fojtani az ilyet, hisz lehetetlen életben tartani és akkor már jobb, ha az anya sem emlékszik a sírására. Ez is orvosi kötelesség! Tudta a leckét, de mivel a vederben nem volt víz, ujjaival szorította el az alig-élet nyakát. Nem mert odanézni.

Ami ezután történt, amíg él, nem felejti el. Az ujjaira két békalábnyi hártyás kezecske fonódott és megpróbálta szétfeszíteni, lefejteni őket. Akkor az egész mindenség befért a tenyere alá. Ott vonaglott, tátogott és kapkodta a szokatlan levegőt, mint horogra akadt kis hal. Elengedte, nem tehetett másképp. A törvénytelen élet még órákig nyöszörgött egy penicillines dobozban a szekrény alatt, az anya az ágyban, az orvos a szomszéd szobában.

— Hát nem! Nem kapcsoltam ki a készüléket. Nem vagyok Isten. Miért? Attól válok emberibbé, hogy hagyom tovább szenvedni? Ez szadizmus. Az én szakmai-orvosi szadízmusom. Ha már biztosan gyógyíthatatlan betegség… Persze, de hátha… Semmi hátha! Ezt jól tudta az orvos, de azt is vallotta, hogy az embernek joga van az élethez, de joga van a halálhoz is. Mégis meghagyta a gépet az embernek.

A nővér gyermektápszert fecskendett be a betegnek. Nem érezhette az ízeket, hisz csövön át kapta, de a jóllakottság öröme és az egyenletesen szusszanó gép biztonsága elbágyasztotta. Az asszonyára gondolt…

 

… — Tegnap ismét meglátogatott. Sírdogált szegény. Biztosan neki sem könnyű. Milyen szép asszony… Azt mondta, most sokáig nem jöhet, felgyűlt a munka. Nyilván, minden délelőtt dolgozik, ha már így van… De attól még felszállhatna a déli vonatra, éjfélre haza érne. Akár mindennap bejöhetne úgy, mint eddig. Egészséges, megtehetné! De neki dolga van… mit törődik ő velem. Biztosan kapott magának egy másik férfit. Azóta van dolga… Én akár meg is dögölhetek tőle… Pedig ő a hibás, amiért megbetegedtem. Mondtam, hozzon fahéjas almabefőttet, hát hozott? Dehogy hozott! No csak gyógyuljak meg, majd én megmutatom neki, a hitvány ribancának! Azt a büdös kant pedig… annak betöröm a fejét. Kocsilöccsel, hogy reccsenjen. Csak már legyek egészséges… Persze, nem gyógyulok meg egyből. Eleinte még gyenge leszek. Sebaj, az idén még nem dolgozom, inkább eljárogatok halászni. Csukázni a régi halastóba. Élőhallal fixre megyek. Vagy inkább nyelővel fenékre, azt a harcsa is felszedheti. Kisétálunk szépen az asszonnyal és üldögélünk a parton. Én figyelem az úszókát, ő horgol. Olyan szép ujjai vannak… és micsoda hallevest főz — csodálatos asszony! Doktor, doktor! Bizsereg a hüvelykujjam! Éppen úgy, mint a múltkor. Talán mozgatom is, csak nem tudok odanézni. Nézze már meg, legyen szíves… Gyógyulok, tér vissza az erő belém! Nézd! Ó, te fehérköpenyes analfabéta, nem tudsz semmit, csak azt fújni, hogy a beteg állapota változatlan… Miért nem nézel ide?

A beteg sűrűn pislogott, tekintete az orvosét kereste. A beteg örvendett és gyűlölt egyszerre. Csak azt nem tudta, hogy a bizsergés a további romlás jele. Az orvos észrevette, hogy akar valamit, de nem értette. Beadott egy altató injekciót…

Ma is beszélt a beteg feleségével. Haza akarják vinni. Hiába magyarázta, hogy gép nélkül perceken belül halott, az asszony csak mondta a magáét.

— Szegény emberek vagyunk, túl sokba kerülne a halottszállítás, s ha úgysincs segítség, minek tovább kínozni… már az egész család betege az esetnek…

— Ha leállítom a gépet, meghal. Az akarja, öljem meg?

— Ó nem, dehogy… de csináljon valamit!

— Mit? Meggyógyítani nem lehet, megölni nem akarom. Hát akkor?

Az asszony haragosan távozott és valami olyasmit morgott, hogy hát akkor fordulj fel… Az orvos mosolygott és arra gondolt: — Vajon kinek kellene felfordulni, neki vagy a betegnek? Bár neki mondta, mégis a férjének szánta. Alig várja, hogy végre elpusztuljon az a szegény. Micsoda elvetemült nőszemély…

Pedig nem az. Ez az asszony szereti a férjét  még most is. Most is, amikor a szeretett férj, a dédelgetett beteg, a huszonhat éves emberroncs mát csak egyetlen hasznos dolgot cselekedhetett a szerető feleség, a gondos család, az életerős rokonság érdekében: haljon meg minél hamarább. Hogy aztán zenekarral kikísérhessék a temetőbe, a képét évekig gyászszalaggal keretezzék és sírhassanak, valahányszor eszükbe jut. Mert szerették és most is szeretik. Igen. Nagyon szeretik. De legyen már vége a szenvedésnek. Ó, nem. Nem a beteg megváltásáról van szó. Az keresztényi bla—bla. A család szenvedésének legyen vége! A betegség és a velejáró szenvedés kizárólag a beteg dolga, egyedül reá tartozik. Hiába, egyedül születünk és egyedül halunk meg. A család csak a következményeket szenvedi el, bár igaz, az sem könnyű. Lám, a beteg még él, de családja már nem bírja az idegfeszítő várakozást. Nem bírja türelemmel. Erre az élő halottra már rá sem bírnak nézni. Nekik olyan halott kell, aki él az emlékezetükben! De legyen már vége, temessék el, gyászolják meg és felejtsék el, mert az életnek mennie kell tovább. De a haldokló meg akarja állítani az életet!

A gép ritmikusan puffog és az örökmécses minden belégzésnél hunyorít egyet. Az elalvó beteg szempillái párhuzamos rácsai mögül még rácsodálkozik a mosolygó orvosra. Gondolatai is álomszerűek.

 

…— A párhuzamos vonalak a végtelenbe nyúlnak… azokon kell végig mennem. Nem igaz. Csak az egyiken, nekem csak egy vonalam van. Azon kell haladnom… Megvan! Ez az enyém! No most szépen, óvatosan, mint a járdaszegélyen gyermekkoromban. Elég széles, de vigyáznom kell, nehogy lecsússzon a lábam, mert akkor szörnyű zuhanás következik. Én vigyázok. Nem nézek se jobbra, se balra, csak előre… Nicsak, az orvos éppen az én vonalamra állt és vigyorog rám… Hé, állj félre az utamból, ez az én vonalam. Csak az enyém, és csak én járhatom végig. Ne zavarj!… Különben is, hogy lehet nevetni, amikor az ember ilyen komoly útra készül…

A nővér feketét hozott vastag, törött fülű kórházi csészében. A kávétól keserű lett az orvos szájíze, keserű, de mégis üdítő, mint a felfedezett igazság. Jól emlékszik még arra a napra, amikor megmondta a családnak, hogy nincs mentség. Kétségbe estek, de nem nagyon hitték. Később fővárosi professzorok receptjeit, kivágott újságcikkeket, sőt a freidorfi kenőember tanácsait is lejegyezték, és egybekötve hozták egy bőröndnyi külföldi gyógyszerrel. Mindenben hittek és mégis állandóan sírtak. Akkor gyászoltak igazán. Aztán belefáradtak, belefásultak és megadással várták az elkerülhetetlen véget. Eleinte kissé kíváncsian, majd egyre türelmetlenebbül, végül ordító nyugtalansággal.

Most tartanak itt, de azt is tudom, mi következik ezután. Ha majd végre-végre vége lesz, mindannyian fellélegzünk. A halottat megsiratjuk, mert ez jár neki, és nekünk is jó. Egy kicsit sajnálhatjuk magunkat. Tudatunk mélyén, ha szégyenkezve is, de ujjongtunk: milyen jó, hogy ő fekszik ott és nem én! Rögtön meg is dorgáljuk magunkat, és rettegve lessük gyászoló szomszédunkat, vajon nem találta ki rejtett gondolatunkat?

Ne féljetek, emberek! Az is retteg, mert ugyanarra gondol!

Mikor a részvétet kívánók jönnek, mégis kicsúszik a szánkon: „Nyugodjék békében, de sokat szenvedtem!”

— Szóval állítsam le a gépet? Egy apró kattintás balra és jöhetnek az ujjongó túlélők, a nyugodtan gyászolók, az önmagukat siratók…

Ne csodálkozzatok hát, ha nevetek, mert tudom, mi van bennetek. Belátok a fekete krepdesin és az arcotokat borító műanyag-bánat-szemfedő alá…

Nem csodálkoznék, és ti se csodálkozzatok, ha ugyanakkor sírnék is, mert azt is tudom, mi van énbennem… Ugyanaz.

 

 

Legutóbbi módosítás: 2008.10.18. @ 11:10 :: Bárányi Ferenc

Szerző Bárányi Ferenc 28 Írás
Nyugdíjas reanimátor főorvos vagyok. Temesváron élek. Tagja vagyok a Román Irószövetségnek és a Magyar Orvosírók Társaságának. Most megjelent regényemet szeretném elhozni a Toronyba.