Kabdebon János : Célkeresztben – 1.

Mozgás…

  

Tartotta magát.

– Ki kell tartanom!- sziszegte gondolatban.

Egy betoncs?ben feküdt, vízhatlan ruhája megvédte a csordogáló vízt?l, de idegesít? volt a minduntalan megjelen? kíváncsi patkányok motoszkálása a hátán.

A rádió zúgott a fülében, megszokta már azt is, hogy a fegyver nyomja a vállát. Két napja feküdt itt ebben az átfolyóban étlen, szomjan és várt.

Mindent kibír.

Mostanában jött rá hogy tudata egy része, egy bizonyos pontnál elszáll messze az ürességbe.

Képeket néz.

Élesen, és valami egészen abszurd szögb?l.

– Mozgás – recsegte a rádió.

Észrevette.

Egy n? lépett ki a párában lebeg? ház ajtaján.

Egy fáskosár volt nála, riadtan körülnézett. Látta a célkeresztben azt a riadt pillantást, amikor az ember a rettegés olyan fokára ér, hogy beleég a retinájába.

Képzeletben meghúzta a ravaszt.

Szeme el?tt látta, ahogyan a homlokán megjelenik a vörös folt, és láthatatlanul szétrobban a feje hátul.

Akkor ? már mehetne is.

Sokszor megölt mindenkit virtuálisan, mintha saját magát lövöldözte volna és a helyzetet, amibe került.

Mozdított magán.

Megtanult több pozícióban feküdni, ülni, állni, akár több órán keresztül.

A n? hátrament, a kunyhó mögé.

– A hármasnál van – gondolta, most ? játssza le ugyanazt, amit én.

Heten voltak szétszórva, láthatatlan gyilkos hálót vonva a ház köré.

Szinte látta a szemével, ahogyan izzanak a célkeresztek a dereng? hajnali fényben.

A n?, kezében a fáskosárral visszament a házba.

Hazagondolt.

Messze.

Ült az ágyon otthon és látta a kedvesét, ahogyan ébred, apró mosolyreggel az arcán.

Élet.

– Ötös, mozgás az oldaladon! Célszemély.

– Tiszta.

Észre sem vette, hogy megszólalt.

A férfi, aki megjelent arcán, vicsorgó állat. Eltorzult a mindent vagy semmit játékban.

Óvatosan körülnézett.

Eszel?s kéjjel figyelte, ahogy a célkeresztbe néz. Sokszor azt hitte, látják ?t, amikor így néztek.

Eleinte azt érezte, az a felismerés tükröz?dik az arcokon, ahogyan meglátják, de aztán nem történt más, csak a rácsodálkozás.

Amir?l azt hitte, annak szól, meglátják egymást, de nem.

Rádöbbent ?t nem láthatják, messze van, túl azon a határon, ahol emberi szem érzékelni képes.

Ha mozogna, akkor talán.

De nem ?t látja.

Amikor rádöbbent anno, majdnem elfelejtette meghúzni a ravaszt.

Most a férfi arcán is kiütközött.

?úgy hívta, Isteni én.

Az arc hirtelen szürreálisan széppé torzult, egy festett képpé vált, minden érzelem a helyére került és kitisztult. A szeme, a ráncok ideális pozícióba rándultak, akár egy ikon.

Mintha felfénylett volna.

Mindig kivárt eddig a pontig.

Nem a tudata irányított, nem a tény, a berögzült mozdulatok, hanem ez a fajta felfénylés. Ilyenkor tudta, a figura meglátta a halált.

Ellazult és elengedte a golyót. A másik hangtalan csuklott össze, szemében robbant valami hihetetlen er? és aztán semmi.

Eld?lt, keze még rángott egyet, ahogy odakoppant a ház oldalának, szája picit tátva és semmi.

– Elvettem – motyogta magában, ahogyan figyelte az eld?l? testet.

 

 

?volt az Ötös.

– Pozícióban marad – szóltak rájuk.

Kicsit ellazította a vállait, és lassan kieresztette a leveg?t.

– Jól van Bözsi – mondta a fegyverének. Így hívta.

Bözsi vagy Margit.

Újra körbepásztázott.

Szinte önm?köd?en és hangtalanul mozgott.

A kiképzésen mindent belevernek az emberbe.

Akár egy sci-fiben.

Olyan, mint egy h?s. Senki nem tudja róla, hogy ? különleges.

Halálosan különleges.

Egyébként csak egy zászlóaljparancsnoki sof?r.

Senki, senki nem tudja, hogy hová t?nik néha.

Senki nem érti, hogy a katonai szolgálata alatt mért vezényelték tizenkét hadgyakorlatra.

Álruhás Zorro.

A jó ügyért harcol.

Néha el is hitte, amit mondtak neki.

Amit belevertek abban a szovjet laktanyában ahol kiképezték.

Bezárták egy teljes napra egy ládába, aminek leszögelték a tetejét és a körlet közepére tették.

Id?nkét belerúgtak, vagy lehugyozták.

Felrakták az asztalra és lerúgták onnan, közben oroszul kiabáltak és röhögtek. Akkor tört el az egyik bordája, amikor az ágy tetejér?l dobták le.

Nem a gyengélked?re vitték, hanem kihallgatásra.

Egész délel?tt ütötték és közben egy orosz tört magyarsággal megpróbálta kihúzni bel?le, hogy került ? egy orosz laktanyába.

Ha akart volna se beszélt volna.

Gyerekkora óta volt benne valami furcsa és érthetetlen nyugalom.

Nem félt a haláltól.

Mintha fordítva m?ködtek volna az érzékei.

Ha valami veszély fenyegette, hirtelen lelassult körülötte minden és ? hihetetlen nyugalomban szemlél?dött.

– Józsi megy a fáért – sziszegett a parancs.

Azt jelentette elindult az egység.

Fokozott figyelem.

Éppen csak mozdított egyet a csíp?jén, hogy nagyobb leveg?t tudjon venni.

Mozgást látott a ház keleti sarkában.

Egy óvatos sisak bukkant ki egy pillanatra.

– Megjöttek a takarítók – gondolta.

A másik oldalról is meglátta a terepszín? sisakot.

Ezek nagy kópék.

Keményebbek, mint ?k.

Sokkal keményebbek.

Nekik majdnem egy év a hajcih?.

Gyakran látta ?ket teljes málhával futni onnan, ahonnan ? a törött bordáit szerezte.

Az orosz laktanya.

A saját kiképzés után jöttek a ruszkik és a szart is kiverték bel?lük.

Érzéketlen bábokká lettek.

Ólomkatona, akinek csak az agya ólom, minden más testrésze acéllal kibélelt izom és csont.

Aki az oroszokat kibírta mindent kibírt.

?is ezt mondja.

Mindent kibír.

Ennek is egyszer vége lesz.

A lövésznek ilyenkor már nincsen sok dolga.

Figyelni.

Mást sem csinál, mint figyel.

Mozgást látott, de nem a ház körül, hanem a házban.

Igen, a n? jött ki, de nem egyedül.

A testtartásából látszott, hogy fegyver feszül a hátának.

– Vörös egy. – Túsz és fegyveres – jelentette.

Látta, hogy a n?nek mozog a szája.

– Istenem, édes istenem… – olvasta.

A fegyveres keményen tartotta maga el?tt a testet, semmit sem látott, ami felületet adott volna egy mesterlövész számára.

– Ez már a takarítók dolga – gondolta, de továbbra is célkeresztben tartotta a túsz fejét.

A fegyveres az ajtónyílásig tolta a rémült n?t, egy pillanatra kivillantotta a fejét a takarásból.

– Mindketten megdöglünk, ha nem takarodtok el! – olvasta az eltorzult arcról.

 A következ? pillanatban az egyik sisakos kilépett az árnyékból és meghúzta a ravaszt.

Fura volt látni, ahogy a túsz mellkasa szétrobban.

Olyan volt mintha a kommandós l?tte volna le, de nem így történt. A halál utolsó rándulása ölte meg ?ket.

A férfi testébe csapódó golyók ereje rántotta meg az ujját, ami a túsz testét széttépte.

A kommandós hibázott.

Szinte biztos volt benne, hogy semmilyen parancsot nem kapott az-az állat.

A stressz l?tt bel?le. A félelem. Van, hogy ?k sem bírják.

Ezt a sisakot utoljára látja.

– Marha! – motyogta.

 

 

– Maga marha! – mondta neki a teherautó sof?r.

Bólintott, kezét feltartotta az egyezményes b?ntudat jeleként.

Tényleg nem vette észre az els?bbségadás táblát.

Gy?lölte ezt az érzést, amikor egyszer?en kikapcsolt.

A sof?r felrántotta a kezét, mintegy meger?sítve az ? idiótaságát, és hörögve továbbhajtott.

Mostanában gyakran el?fordult vele ez az állapot.

Most már vezetés közben is.

Egyre gyakrabban. Néha álmodott is róluk.

Minden áldozat, ami a célkeresztben végezte, befurakodott a meleg paplan alá és melléfeküdt.

Suttogott, simogatta a hátát és belenyalt a fülébe.

A valóság oly mértékben eltorzult benne, hogy teljesen tisztán látta az ?rülethez vezet? utat.

Miután leszerelték visszacsöppent a hétköznapi szürkeegér világba, de érezte valami eltörött benne.

Mintha beleégett volna a szemébe az a célkereszt.

Hajlékony és pillanatnyi lett a világ.

Múlandó és tétnélküli.

Egy puha szürke kocsonyás köd, amiben nincsenek tétek és a vágyak csak pillanatnyi villanások ebben a takonyállagú, látszólag akaratos világban.

Eltaszította magát a saját életét?l.

Figyelte magát akár egy Buddha, de néha ez a „megvilágosodás” a bomlás pontos jeleit hordozta magában.

Évekig állt készenlétben.

Úgy aludt akár egy veszett kutya.

Ha hozzáértek megmarta a kezét annak, aki szelíden simogatta.

Nem egyszer arra eszmélt, hogy a feleségén térdel és a gégéjét az ujjai között morzsolgatja.

Meg is ölhette volna úgy, hogy ? maga észre sem veszi.

Képtelen volt kimosni magából a kódot, és egyre biztosabban látta, hogy az élet sem fogja megadni neki ezt a kegyet.

Ez a bels? harc, ami az elméjében dúlt, tulajdonképpen az életéért folyt. A tudatért, hogy létezik, és normális emberként képes élni.

Valahol tudta, már sosem lesz normális.

Azt az embert, aki ölt, valami isteni er?, titkos kód kiközösítette a többi ember közül.

Egyszer régen kettesben üldögélt a parancsnokával egy erdélyi szikla peremén.

Nézték a hólepte havas feny?ket és lógatták a lábukat akár a gyerekek a vízparton.

Talpast szívtak, köpködtek és elmerültek a megdermedt táj látványában.

A parancsnok megrázta a fejét.

– Tudod Kék, aki ölt az már sosem lesz a régi. Valami megváltozik, elpattan benne. Mintha a szakadék másik oldalán volnának azok, akik még nem… – lökte a fejét a másik oldal felé. – A szeme, a tekintete is más lesz. Figyeld meg, ha civil leszel. Ha belenézel valakinek a szemébe, látni fogod ki az, aki embert ölt.

Igaza volt. Még a gyerekek is másképpen néztek rá.

A sajátjai is. Két porontya volt, de mostanság alig találkoztak.

Az asszony még két évig bírta mellette, aztán elhagyta egy nagyfej? suhanccal, aki még hitt a megújulásban és a szerelemben.

Néha egy-egy különlegesen érzékeny szempár is átlátott rajta.

-„Magában nagy mélységek vannak.” – mondta neki a jósn?.

– Az. Nagy mélységek, olyan mélyek, hogy még te sem látod!

Dohogta magában.

– Például egyáltalán nem hatna meg, ha átvágnám a torkod, aztán kisétálnék innen. Simán megebédelnék valahol, és aztán hazamennék az üres lakásomba, meginnék egy pohár bort, és nyugodtan nézném a tévét.

Ezt a mélységet látod bennem.

De nem vagyok szociopata!

Nincs bennem olthatatlan vágy, hogy megöljelek, csak egyfajta közömbösség. Láttam a halált, osztottam a halált és élek.

Megszegtem a törvényt és látom, Isten nem büntet. Az egyetlen büntetés a lelkiismeretem.  Átlátok a hazugságok ködén, és tudom nincs ítélet rajtam kívül.

Megbocsátás sincs, és a kegyelem sem.

Kegyelmi állapot maga a létezés, és a tökéletes létezés Isten kezévé válni.

A büntetés mindenképp halál, el?bb vagy utóbb.

„Az órák és a percek mátrixában ücsörögve várod, mikor mondja fel valamelyik fogaskereked a szolgálatot, akkor az óra megáll.”

Földhöz vágni készült az órát.

Úgy gondolta már eleget várakozott.

Elég volt a ketyegésb?l. Ezer óra ketyegett benne és képtelen volt magába olvasztani a perceket.

Egy darabig t?rte a zakatoló fogaskerekek zaját, aztán üvölteni kezdett benne valami. Mintha megszállta volna egy démon úgy tombolt benne a harag.

Eleinte az imába menekült. Templomok h?vös magányában kért bocsánatot minden perct?l, amit elvett másoktól, de ez sem elégítette ki a benne életre kelt lelkek kattogó haragját.

Sokáig ücsörgött, néha patakokban folyt a könnye, amikor kisétált a h?vös szentélyb?l.

Egy barátja unszolására Tibetbe utazott, aki szerzetesként élt odakinn.

Amikor a kolostor kapuját átlépte, az órák elhallgattak.

Hirtelen hihetetlen öröm töltötte el egész lényét, pár percig csak bénultan állt.

A poros köveken hallgatta a csendet, amely oly sokáig elkerülte.

Örömében térdre hullott és megcsókolta a földet, ami nyugalmat adott neki.

Csaknem két évig maradt a szerzetesek körében.

Aztán egy napon az apát hívatta.

– Fiam, el kell menned.

– Miért, hiszen békében élek magammal, és veletek?

– Ez a látszat – hunyta le a szemét az apát.

Kifelé a kolostoron kívülre szegezte a tekintetét.

– A démonaid odakinn várnak. Ha megtanultad ?ket a szolgálatodba állítani, várunk vissza. Ha még akkor is úgy gondolod.

 

Talán azóta kószál a városban, ide-oda. Mikor volt ez? Tavaly?

Tegnap?

Nem.  Ha tegnap lett volna, Oni nem létezne.

Oni.

Talán ? még jelent valamit.

Hirtelen felismerte az id?t és a teret.

Hazahajtott, és ledobta a cip?jét.

Megszokta már, hogy a nagylábujjával kapcsolja be a számítógépet.

Persze a kötelez? ellen?rzést sosem hagyta ki, de mindent rendben talált a lakásban. Az apró jelek nem árulkodtak betolakodóról.

Egereken kívül senki sem járt nála.

A sajátságos biztonsági rendszer – ami els?sorban a pontos megfigyelésen alapult – még azt is jelentette neki, ha az egércsalád gyarapodott.

Gyorsan odatett egy teát és várta, hogy a gép életre keljen.

Mióta kitalálták a számítógépet ? minden lépését figyelte. Bár iskolában sohasem tanulta, szinte minden csínját-bínját elsajátította a kezelésének. Aprólékos gonddal válogatta össze az alkatrészeket, és maga építette fel a rendszerét szerkezetben, és virtuálisan is.

Csodálattal töltötte el a tény, hogy egy rakás apró kütyü létrehoz egy gigantikus világot a virtuális térben. Úgy gondolta Isten megteremtette az embert a saját terében, az ember pedig megteremtette Istent a saját terében. Szeretetett volna ott lenni, amikor ez megtörténik. Az a pillanat a tökéletes Káosz pillanata.

Merengését a monitor bejelentkez? kékje zökkentette ki.

Felugrott a kényelmes székb?l, és megízesítette a teáját majd visszasietett.

A rendszer már felcsatlakozott a netre.

Automatikusan felugrott a chat ablak, amire annyira várt.

Oni.

– Szia [W1] 🙂

– Szia 🙂

– Megéreztem, hogy fenn leszel.

– Igen, éreztem, hogy itt vagy.

– Hol voltál?

– Kószáltam a városban.

– Aztán hirtelen haza kellett jönnöd ugye? 🙂

– Igen.

– Csodálatos.

– Igen az.

Az ablak pár pillanatig hallgatott. Gondolkodott egy pillanatig aztán megérezte a vágyat, ami felé irányult a monitorból.

– Találkozzunk.

Már-már kételkedni kezdett az intuíciójában, mikor megjelent a válasz.

– Rendben.

A találkozót gyorsan megbeszélték.

Alapvet?en mindketten ?szintén, kertelés nélkül beszéltek egymással és a világgal is.

Oniban magára talált, egy olyan énjére, amir?l már azt hitte elvesztett örökre.

Alig két hónapja kezdtek el beszélgetni egy chatszobában, ahol ? be-bekukkantgatott azon kívül, hogy egy internetes lelki segély szobában volt ügyeletes.

A beírások futószalagján t?nt fel neki a lány vad intelligenciája.

Akár egy betörhetetlen kanca, úgy ficánkoltak a szavai.

Hirtelen eszébe jutott az els? beszélgetés, maga el?tt látta a sorokat.

– Hello. Bocs hogy zavarlak, de megkérdezhetem honnan ez az izzó gy?lölet a férfiak iránt?

Oni sokáig válaszra sem méltatta. Kétszer is rágyújtott mire felvillant a neve a monitoron.

– Húzz el.

– Ok.

Kikapcsolta Onit.

Egy lánnyal foglalkozott, aki valahol egy lakásban éppen azon törte a fejét, hogy keserves véget vet az esti bulinak.

Kissé unalmasnak találta a beszélgetést, hiszen a történet el?re meg volt írva. Nemsokára megtalálják a lányt és visszaviszik táncolni, ahol aztán elfelejti a szép  sz?ke hercege, aki kihasználta, és eldobta.

– Te mit csinálsz itt? – villant fel az ablak. Oni visszaköszönt.

– Én? Dolgozom.

– Hol? A neten?

– Igen. A lelki segély szolgálat internetes ügyeletesével beszélgetsz éppen. Van valamiféle öngyilkos gondolatod? Mert akkor át kell jönnöd az én szobámba.

– Van kanapéd?

– Az minek?

– Lefeküdni.

– Aludni akarsz?

Tudta, ha szexusra terelné a szót, elriasztaná a lányt.

– Hm. 🙂

– Mit hm?

– Beszélgetnék veled szívesen, ha nem akarsz mindjárt holnap dugni.

– Holnap más dolgom van, ha pedig dugni akarok, azt nem egy monitorral teszem.

– Nem vagyok monitor!

– Nekem az vagy. Egy érz? monitor. Hang is csak bennem.

– Rendben.

Aztán folytatták hajnalig.

Aztán másnap újra.

Kifulladásig beszélgettek napra nap, egészen mostanáig.

Valami olyasmi alakult ki köztük, amit elképzelni sem tudott.

A monitor szabta határok a semmibe vesztek, és ?k a virtuális térben, hihetetlen közelségben érezték egymást. Tapintható érezhet? szeretet áramlott közöttük, és a bizalom egyfajta furcsa érzete.

Az a fajta félelemnélküliség, amiben nincsenek tabuk, hiszen nem tapintható, érzékelhet? világban élnek.

Mintha a lelkük beszélgetett volna.

Egy id? után azonban ez a fajta bizalom, éhségbe fordult. Természetesen nála, hiszen valamiféle morbid elv alapján úgy t?nt ? az egészségesebb.

Oni lassan nyílt ki, és ? egyre inkább érezte a lányban azt a fajta elkeseredett dühöt, amit a másik nem iránt érezhet.

Gyilkos düh.

Ekkor döbbent rá, mi vonzotta a lányhoz.

Igen, volt valami Oniban, amin ? már keresztülment, és talán segíthet abban, hogy ne önmaga ellen fordítsa ezt a gyilkos dühöt.

Ett?l kezdve mániákusan járta körbe a lányt, egyfajta szelíd er?szakkal, óvatosan mégis ellenállhatatlan er?vel csomagolta ki bel?le az emlékeit. Közben elfeledte a saját démonait, ami miatt csak még hálásabb lett, egyben vonzóbbá tette számára Onit.

Most már szerette volna átlépni azt a határt, amit a legkevésbé szeretett, ha chatr?l volt szó.

Két három eset után megtanulta a chaten kötött barátságok, kapcsolatok kudarcra vannak ítélve, hiszen hiányzik az-az egyensúly ami egy kapcsolatot ténylegesen mozgat: a hús vér jelenlét.

Hogy megállítsa a folyamatot, szembe ment vele, fényképet kért a lánytól. Gondolta, a valóság majd lerombolja benne a kialakult köt?dést.

De saját csapdájába eset, mert Oni pont olyan volt, mint amilyennek képzelte magában. Igazi párduc, n?stény boszorka, aki belül hihetetlen érzékeny, és szelíd. Tüskés virág melynek mélyén édes nektár csalogat, s csak úgy férhetsz hozzá, ha közben öngyilkos rohammal magadba ereszted hegyes töviseit.

Eszel?sen vágyott a lányra, mikor meglátta a képen azt a vad pillantást. Percekig fel-alá járt a lakásban, rágyújtott egy pipára és a falnak d?lve hagyta, hogy lecsillapodjanak a vágyai.

– Végre vannak vágyaim – mondta hangosan. – Ha Oni sorsa az, hogy az enyém legyen, hát megszerzem. Áll a farkam, ha csak rá gondolok.

Mikor állt utoljára? Bevetésen.

Felugrott a földr?l, újra fel alá járkált, úgy monologizált tovább.

– Ez egy esély! Egy esély, hogy újra normális ember lehessek. Igen.

Köszönöm, köszönöm.

Odalépett a monitorhoz, ahonnan Oni képe mosolygott reá.

– Kellesz nekem maccs.

Tökéletes találkozót akart.

Úgy volt felszedi valahol a lányt, aztán a többit reá bízza, hova viszi.

Mikor a lány beszállt a kocsiba, hirtelen meg sem tudtak szólalni.

Érezte, most megcsókolhatná, de mégsem tette, inkább csak a kezét fogta a kezébe és magához húzta a fejét. Oni úgy bújt hozzá, mint egy rémült kiscica, aki egy hete az utcán kóborol.

– Nem jellemz? rám a remegés – bújt ki az ölelésb?l a lány és mélybarna szemei hegyesen fúródtak a férfi szemébe.

– Rám sem az ilyen viselkedés – mosolygott válaszul. – De megfogadtam, olyan leszek, mint amilyen a monitor el?tt voltam.

Amit érzek, azt fogod látni. Bár ?szintén megvallva szívesebben csókoltalak volna meg, de ahhoz nem volt merszem.

A lány felnevetett.

– Némi zavart érzek az er?ben. Szép kis pasi vagy!

– Jaja.

Elindultak.

Egy kis kocsiúton haladtak csöndben, szó nélkül, néha egymásra sandítva.

– Te Oni – szólalt meg végül a férfi. – Mi a véleményed?

– Rólad? Hát nem mondom, hogy ilyennek képzeltelek. A lényeg, hogy nem érzek különbséget aközött, ami volt, és ami van.

– Nekem ez elég – bólintott a férfi.

A lány kivillantotta a fogsorát. Úgy beszélt mintha mindig mosolyogna, mégis úgy látszott mintha vicsorogna.

– És hogy hívjuk egymást? – kérdezte.

– Én téged Oninak hívlak addig, amíg azt nem mondod nekem, hívjalak másként. Te engem hívj Kéknek.

– Míg nem mondod, hívjalak másként – nyugtázta.

– Igen.

– Jól van Kék. Mondd, messzire megyünk?

– Nem. Nézd, már a hegyek között járunk. Nemsokára felkanyarodunk egy útra – felfelé bökött a szemével.

Egészen a hegycsúcsig ismét a csend játszotta köztük f?szerepet.

A bizsergést is megszokták, és amikor a férfi csendesen átnyúlt a váltó fölött, Oni keze ösztönösen mozdult. Oly alázattal siklott a férfi tenyerébe, ahogyan a hold fénye szövi át az éjszaka csöndjét.

A csúcs el?tt Kék balra fordította a kocsit, és megállt egy apró ház el?tt. Leállította a motort és a lányra pillantott.

– Kiszállunk? – kérdezte cinkosan. – Nem félsz?

Oni a fejét rázta.

– Nem igazán hiszem, hogy tudsz olyat mutatni, amit?l jobban féljek, mint attól, ami már egyszer megtörtént.

– Akkor menjünk.

Kék el?kapta a kulcsokat, pillanatokon belül kitárta az ajtót és betessékelte a vendéget.

Ezt a kunyhót a leszerelés után vette. Alkalmi vétel volt mivel a kutya sem járt ilyen magasra, út is csak azért volt, mert az erdészet emberei naponta jártak erre. Valamikor egy nagyfej?é lehetett, aki hobbiból idejárt vadászni, aztán a rendszerváltás zavaros folyama ?t is elsodorta. Így gyakorlatilag fillérekért vette, és maga is szívesen vadászott errefelé, amikor tehette.

Még délel?tt feljött és bef?tött. El?készítette a vacsorát és lerohant a városba a lányért.

Most szinte a lány szemével látta a házikót, érezte a kérdést.

– Mért hoztál ide?

A férfi lerakta a kulcsait, lesegítette a lányról a kabátot, aztán meleg papucsba dugta a lábait.

– Azért, mert egyszer egy tibeti láma azt mondta nekem – kezdte miközben maga is levetette a kabátját, és cip?jét –, ha meg akarod hallani a lélek szavát, hagyd kinn a démonaid. Azt hiszem ahhoz, hogy mindketten kint hagyhassuk ?ket ez a hely a legalkalmasabb.

– Vagy inkább arra, hogy mindegyik el?bújhasson bel?lünk – riposztozott a lány.

Kék felnevetett.

– Komolyan mondom, eszel?s egy csaj vagy. Hova bújsz? Itt nincs hova bújni.

Magához húzta.

– Add fel Oni. Már döntöttél akkor, mikor idejöttél.

Amaz megfeszült.

– Ne mondd ezt nekem! Soha ne mondd ezt nekem. Én soha nem adom fel, engem ti nem fogtok legy?zni!

Kék er?sen tartotta, de ? felhúzta az ínyét és megfeszült a szorításban.

– Eressz!

A férfi engedett, és a lány beljebb lépett a kunyhó melege felé.

Kék egy pillanatra belefeledkezett a látványba, ahogy meglátta a  gyönyör? testen táncoló fényjátékot.

Úgy érezte eddig minden jól halad, hajnalra tudni fogja mi történt a lánnyal. Ha pedig megtudja, kinyílik a kapu, amin annyira szeretne belépni.

– Gyere ide.

Kék odalépett és belenézett a gyönyör? arcba, végigsimított a vállakon.

– Éhes vagyok – súgta a lány fülébe, szájával végigfutott a nyak vonalán.

– Én is – zárta ajkait a lány, és Kék végre megcsókolta.

Érezte, ahogy enged a test, és benne felhasad a páncél, ami védte ett?l az érzést?l, mégis belül nyüszítve elszakította magát Onitól.

– Készítem a vacsorát – mondta kissé rekedten, és a kemence melletti kisasztalhoz ment. Gyakorlott mozdulatokkal berakta a pácolt húst a cseréptálba, pár egész krumplit rakott mellé, és berakta a kemence elejébe.

– Van egy félóránk, addig kinyithatok egy üveg bort?

Oni bólintott. Látszott mereng, nem találja a helyét, végül a kemencepadka mellé heveredett, hátát a kellemesen meleg kemence falának döntötte.

– Van férjem.

Kék ezen cseppet sem lep?dött meg. Illetve úgy tett mintha meglep?dne.

– Ezzel most elvágtam magam? – kérdezte élesen a lány.

Kék megrázta a fejét.

– Nem. Folytasd csak.

– Van egy lányom. Tízéves. Imádom. ?az életem.

Tudod az életem egy rakás szar. Valamikor nagy karrier el?tt álltam.

Anyámék fényes pályára szántak és én beváltottam az ígéretüket.

Gyerekkorom óta balett, szerepek, darabok már egészen korán.

Másból sem állt az életem csak tanulás tréning és káprázat.

Aztán beleszerettem a néptáncba és ez nem illett a képbe.

Mármint a szüleimébe. Óriási háborút vívtam, amir?l azt hittem az én életem, de ebben is csalódtam végül. Akkoriban azt hittem, ha bebizonyítom nekik, hogy igenis tudok önállóan dönteni, békét találok velük, de nem. Az ország legnívósabb néptánc együttesének voltam az üdvöskéje. Külföld, minden, amit akarsz, és a balett sem volt elhanyagolva. Aztán jött a férjem. Rendez?, egy szintén ígéretes tehetség, a szakma nagy jöv?t jósolt neki. Hozzá mentem, mert szerettem…vagy menekültem. Nem tudom, nem tudom.

Kék mellékuporodott és odanyújtotta neki a poharat.

A lány rámosolygott, akár egy fogpasztareklám. Eddig nem igazán figyelte a fogakat, de a lány fogaiban volt valami természetellenes.

– Kiverte a rohadék – mondta a lány és hirtelen valami sötét árnyék vetült az arcára. – Eltörte az álkapcsomat és a bordáimat is kétszer. Tudod eleinte minden rendben volt.

Kék felsóhajtott.

– Igen eleinte minden rendben van.

Oni folytatta.

– Szépen éltünk és hamar teherbe estem. Bár néha ivott nem volt jellemz?. Azt hittem ez rendben van, mert valahol mélyen megvetem az olyan embert, aki ilyesféle mankóhoz folyamodik. Abban a körben pedig ez még hátrány is volt, mint el?ny. Jóformán soha nem láttam részegen. Kicsit még büszke is voltam rá, hasonsz?r?nek éreztem magamhoz, aki saját világát éli. Aztán kés?bb kiderült, hogy van rosszabb az alkoholizmusnál.

Egyik nap a boltból jöttünk hazafelé, és valami hülyeségen összekaptunk. A mai napig nem emlékszem mi volt az, de a lényegen nem változtat. Mikor felértünk a lakásba, már az ajtóban pofon vágott. Megpróbáltam visszaütni, de kaptam még egyet. Agyba-f?be vert… és aztán meger?szakolt.

Az éjjel többször is rám mászott az a szemét!

Felzokogott. Térdét felhúzta és rátette az állát. Szeméb?l lassan csordogáltak a könnycseppek. Gyorsan lenyelte a zokogást.

– Aztán ez ment. Valamilyen ürüggyel nekem jött és meger?szakolt.

Egyszerre csak rádöbbentem, hogy ez a két dolog nála összefügg. Az verés begerjeszti erre indul be, és a meger?szakolásom az, amin elélvez.

Felnevetett.

– Esküszöm, megnyugodtam. Még rá is játszottam neki.

Kék rábólintott.

– Nem volt elég neki.

Oni fel sem nézett.

– Pár évig rendben voltam…úristen, miket beszélek. De aztán eltörte a bordámat. Er?sebben kezdett el verni. A fejemet is beleverte az ajtóba és tépte a hajam. Nyomokat hagyott, amiket észrevettek akárhogy takargattam a gyerek el?tt, anyámról nem is szólva.

Belekortyolt a borba.

– Igen, tudod ez furcsa! Mert ha alkoholista lett volna, akkor könnyebben megbocsátom magamnak, de így ekkora bakot l?ni!

Kék finoman magához húzta, bár nem tartotta túl szerencsésnek a dolgot, mégis örömmel konstatálta, hogy a lány nem húzódik el.

– Ne hibáztasd magad. Nem vagy mindent látó.

– Hehe, ilyeneket az öngyiseknek mondjál!

– Akkor jobb, ha most meg sem szólalok.

Oni elvigyorodott.

– Jobb.

Hallgattak egy percig.

– Mikor Blanka nyolc éves lett egyszer?en elhagyott. Boldog voltam…istenem, milyen boldog. Nem kellett a pénze, hiszen szépen, lassan újra kondiba kerültem és újra dolgozni kezdtem.

Úgy éreztem, én vagyok a legszabadabb ember a világon. Végre éreztem, hogy süt a nap és kék az ég.

Elhallgatott. Álkapcsán befeszültek az izmok.

– Aztán egyszercsak újra megjelent. Megvert meger?szakolt és elment…

Még egy kurvával sem bánnak így!

Vettem egy baseball üt?t. Mikor újra jött megpróbáltam leütni vele, de alulmaradtam. Azzal törte el az állam és a bokám.

Mély csönd telepedett közéjük. Mintha hatalmas denevérek szálltak volna a fejük fölött. Fagyott testek tömegében gázoltak a gondolataik.

– Blankával végignézette az egészet.

Hiába üvöltöttem, hogy ne a gyerek el?tt. Üvöltötte: – Had tanuljon az a gyerek!

Kék megmozdult. Kissé szorosabban, kicsit lágyabban fogta a lány testét.

– Pár hónapja nem jött. Hiába minden, tudom jönni fog.

A karrieremnek annyi, mert a bokatörésem soha sem gyógyul meg tökéletesen. Pénzem nincs.

Semmim sincs, csak a lányom.

Kék a szemébe nézett.

– Legszívesebben megölnéd.

Oniból pattantak a szavak.

– Meg a rohadékot! Szétverném a fejét.

Kék elmosolyodott.

– Ebben esetleg segíthetek.

– Hogyhogy?

– Úgyhogy egy hivatásos gyilkossal akadtál össze.

 

Folyt köv.

 

 [W1]

Legutóbb szerkesztette - Kabdebon János
Szerző Kabdebon János 31 Írás
Szép napot. Mit is irjak ide. rülök ha olvastok. Gyerek korom óta irok, bár nem tudom, hogy ez erény vagy szégyen. Több helyen is publikáltam, alapítótagja voltam az ÃÅj Bekezdés alkotócsoportnak. Foglalkozásomat tekintve keramikus, és ornamentika tervező vagyok, és bármi amit éppen kedvem van megtanulni. Szeretem az alkotás minden formáját. Remélem megtaláljuk a közös hangot.Szép napot!