Tudtuk, hogy be fog következni, hisz a földi élet véges, de nem hittük, hogy ilyen hirtelen. Tegnap este még felhívott telefonon, hogy megbeszéljük a centenáriumi ünneplést, amire nagyon készült, biztosan izgult is, hogy végre színpadon láthatja a II. Matyi történelmi szatíráját, és nagyon várta a lányát Olgit. Azt már nem tudhatta, hogy meglepetésül kilencvennél idősebb húga is átkel az óceánon, hogy vele találkozhasson. Vidám volt és bizakodó…
Anavi Ádám maga a történelem, halálával Temesvár szegényebb lesz. ő volt Románia legidősebb költője, nekünk magyaroknak a „tanár úr”, hisz több ezer embert tanított és százezren olvasták verseit, színdarabjait.
Anavi Ádám (Frucht Ferenc) tordai születésű, a kolozsvári egyetem végzettjeként került Temesvárra, ahol kortársa volt Markovits Rodionnak, Reiter Róbertnek, Franyó Zoltánnak, Endre Károlynak és hál’ istennek nekünk, akiket tanított. Tanított és írt, tucatnyi verses kötete és színdarabja jelent meg 1944-től napjainkig. ő volt a magyar irodalom szervezője, mestere, lelke Temesváron. Úgy hozzátartozott Temesvárhoz, mint az opera, a Dóm tér és a sárga villamosok, Anavi Temesvár díszpolgára, irodalmi büszkesége.
Nem politizált, nem vádolt senkit és soha se panaszkodott. Huncut mosollyal, kifogyhatatlan humorral felülről tekintett a vergődő világra. Azt hiszem az utolsó gondolata ez lehetett: „Ti most az én százéves születésnapomra készültök, de én megtréfállak benneteket, nem leszek veletek.”
De velünk van tanár úr és velünk is marad, amíg csak élünk.
A jóisten kegyes volt hozzá, hirtelen halt meg, nem szenvedett, mert jó ember volt. Nyugodjék békében, Tanár úr!
Anavi Ádám: 1909-ben született Tordán, költő, színműíró, 1928 óta publikál hazai lapokban, jelenleg Temesváron élt. Első verseskötete Hess, szegénység címmel 1944-ben jelent meg, a legutóbbi versválogatás, Válogatott versek pedig 2004-ben, az Irodalmi Jelen Könyvek kiadásában.
Történelmi lábmosás
Anavi Ádám
Robbanások, rakéták, aknák
sehogyse hagytak engem békén —
lesunytam fűzfák árnyékában
a Szent folyó forrásvidékén.
…És ott volt ő is!
S hogy beszéd közben
az idő ne teljék hiába, —
egykövön ülve mostunk lábat
a Jordán mellékforrásában.
S a Mester szólt:
Hűsít a víz, az ösvény hallgat,
tán nem zargatnak itt a csendben. —
Nagyon nehéz olyannak lenni,
milyennek ők képzelnek engem.
Szavamat szájról szájra adják,
mondják: üdvözít, mint az Éden, —
pedig ajkukon csiszolódik,
úgy fényesül képes beszédem.
Ha igém perlekedők várják,
nincs kibúvó, se mentő korlát, —
kétfelől sarokba szorítva
születnek meg a parabólák.
A nép kérdez. Szorít a császár,
egy téves szó — s a város lázad.
Akkor száll ajkamra a nagy kegy,
a mindenkit békítő példázat.
Betegek jőnek hozzám, — szóljak,
érintsem őket gyógyitólag.
S mert hisznek bennem, vagyok sokszor
nem bot — de hitcsinálta doktor.
Ha most a pusztában eltűnnék,
vagy a városban kivégeznek, —
az Isten se állhat elébük,
hogy megtegyenek
prófétának vagy új istennek.
Elhallgatott a Mester — hosszan
időben messze nézett, hátra, —
s a pezsdítő forrás vizében
gondolt egy másik lábmosásra,
mikor lábát egy asszony szőkevörös
hajában megtörölte.
… És fáradt volt.
Az emberek közt
három napja és három este
szemére húzott köpenyében
Mária Magdolnát kereste.
Fölösleges vers a fölöslegessé vált versről
Anavi Ádám
Şerban Foarţának
Nem élek mindig vidáman
kis költői irodámban.
Mondták már: az irodalom
ha rossz —, akkor iroda-lom.
… Nem kérdem, mi a végtelen,
mindig másról elmélkedem.
Megzavarnak a nagy nevek,
állítva is csak kérdezek.
Kifagg… kifagg… kifaggatom —
Eljön a nap,
mikor tőlem hajába kap
az a Rousseau János Jakab.
— Az életről miért törte
fejét Johann Wolfgang Goethe?
És nem tudom, hogy hol ír-e
az a tudós Voltaire?
Angol, norvég, dán vagy ír-e?
Az biztos, hogy nagy a híre.
S a nyomorult Hugo Victor, —
csak mázoló volt, vagy piktor?
Templomra mért pazarol a
nőket jól kezelő Zola?
Hogy lehet mindig oly nyafka
az az érthetetlen Kafka?
Varázshegyét is megmásznám,
kezem ha fogná Thomas Mann.
És mért visel mindig tarka
kabátot az a Pertrarka?
Honnan tudjam, kiket szánt —
a Pokolra a nagy Dante?
Szerelmekben — írja száz szó —
sosem volt plátói Plátó.
Mint cselekszik, — s mindig jót-e
Cervantes meg Don Khihóte?
Tollát mért hordozza hátsó
zsebében az a Bernát Só?
Mikor hozzá jön Krimhilde,
mért közömbös Oszkár Wilde?
Csillagok közt mért botorkál
Diurnusi Szent Bodor Pál?
S a bankjából mennyit vesz ki
az kártyás Dosztojevszkij?
Szebb világot hirdet Gorkij —
de ettől még jókedvedben
a bőrödből ne ugorj ki.
A költészetből hány embert
ábrándított ki Heisenberg?
Rég megmondta Maimonidesz! —
De te nem hitted, hogy így lesz.
Hitelt ma ki előlegez
a versnek, ha fölöslegeső
Végelgyengül a vers… Ámde
mért tőri ezt Heinrich Heine?
ők mondták… akárki lássa!
Raszkolnyikov meg Natása:
gyengül a versnek hatása.
A kompjuter aláásta!
Mikor hívja képernyője,
a kompjuter egérkéje
cincogva szalad feléje,
Kisajátítja — meglátod —
saját kézaláírásod!
A versfény szürkébe olvad.
KÖLTŐ, lemondtak terólad.
OLVASÓ… tovább ne olvasd.
Versem, tőled ellágyul a
szívem.
Ölel: GYANTA GYULA
A hitelességért felel:
Anavi Ádám
Legutóbbi módosítás: 2019.09.11. @ 06:34 :: Bárányi Ferenc
