Arany Tóth Katalin : Ã?Å¡ton…

Egyszer majd nem jön senki az úton.
A jöv?, csak tétlen teher.

 

– Nagymamámhoz –

 

 

Egyszer majd nem jön senki az úton.

A jöv?, csak tétlen teher.

Vállunkon visszük a múltat,

a jelen múló perceivel.

 

*

 

A halál kínját már

kriptába húznád,

de még rabságba ejt

a remény. Apró mozaikká

törtek benned a képek: léted

múló tünemény.

 

Rémült félelmed olykor

révületbe téved.

Én csak nézlek.

Nézlek, s hallgatok.

Idegen csend sz? át

minden gondolatot.

 

Hogy menni

vagy maradni volna jó,

s ha menni kell, kitart-e

végig az útravaló…?

Nem jön sehonnan válasz.

Csak egy-egy kézfogásnyi

támasz, mit fáradt

lelkednek adhatok.

 

Megbékélni, elfogadni kéne,

mi ellen nincs tett, se szó!

De ki mondja meg, születni,

vagy halni könnyebb,

s e hosszú percek, melyek

bábaként a halálba visznek,

még meddig, meddig köveznek?!

S hogy a Szeretet…

ugye, az, mindvégig

jelenvaló?

 

H? hited lassan

az Úr zászlajára t?zöd,

s az aggok bölcs békéjével

t?röd, ahogy er?id semmivé

foszlanak. Könnyem, képzelt

templomok oltárára fakad.

 

*

   

Hollók köröznek az égen.

A reggel sápadt, borús és hideg.

Lágy szirmú árvácskákat takarnak

a fák ágairól hulló ?szi levelek.

 

2008. november 4.

Legutóbb szerkesztette - Arany Tóth Katalin
Szerző Arany Tóth Katalin 46 Írás
"Csak légy aki vagy, és beszélj a szíved mélyéről- ennél többet senki se tehet." (Hubert. H. Humphrey)