Bárányi Ferenc : Eljött Hippokratész

Nyomtatás

… és akkor eljött Hippokratész

A tavasz első napján terjedt el a hír és estére már az egész város tudta. Bár mindenki hallotta, senki sem hitte.

A fiatalok nevetve legyintettek, nem érdekelte őket. Számukra a halál valamilyen bizonytalan fogalom. Tudják, hogy van, de azt hiszik, rájuk nem vonatkozik.

A megfontolt derékhad buta viccnek, tudománytalan koholmánynak tartotta a hírt, amely csak arra jó, hogy zavarja az embert komoly munkájában.

Az örökké panaszkodó beteges öregek bizalmatlanul csóválták a fejüket, hisz már annyiszor csalódtak az életben. Ők már megbarátkoztak a halál gondolatával. Egy picit mégis reménykedtek, hátha, hátha…

A Gyárvárosban azt beszélték, Amerikából hozták, szörnyen drága, meg hogy csak negyven éves korig adják. Aki öregebb, mehet az ócskavasba, úgysem jó már semmire nemsokára…

A dolog úgy kezdődött, hogy felrobbant a műanyaggyár egyik részlege. Többen szörnyet haltak, négy munkás pedig olyan súlyos égést szenvedett, hogy megmentésüket még csak remélni sem lehetett. A haldoklók már az utolsó légvételeket harapták ki a gyárudvar füstjéből, amikor egy fiatalember furakodott a nyüzsgő fehérköpenyesek közé. Gyorsan kevés rózsaszínű folyadékot fecskendezett a már szederjes emberbe. Ami ezután történt, döbbenetes volt. Sohasem látott csoda! A haldokló felpattant, csodálkozva körülnézett és mit sem törődve azzal, hogy a hús cafatokban fityeg le róla, felkapott egy vedret és rohant tüzet oltani.

De már talpon volt a második is, akinek fél karját letépte a robbanás és teljesen kivérzett. Erélyesen a babonásan reszkető tömegre mordult:

— Mit bámulnak? Nem látják, hogy ég a gyárunk? Inkább segítenének! A harmadik fiatal lány volt. Ruháját is leperzselte a láng. Szégyenlősen magára tekert egy gyékényfonatot, a haja még füstölt. Úgy állt, mint egy élő fáklya és zavarában mosolygott.

A negyedik nem mozdult. Még egy injekciót kapott, akkor sem. — Sajnos, itt elkéstünk. Ez már halott!… Az utolsó halott!

Az ámulatból legelőbb a mentőorvosok tértek magukhoz.

— Ember, mit csinált? Maga varázsló, vagy maga az isten?… Mondja, mit adott nekik? Hogy hívják magát?

Az ismeretlen addigra már bent ült a kocsijában és csak ennyit szólt vissza:

— Hogy hívnak? Hm… Mondjuk Hippokratész…

A kis cserebogár kocsi ügyesen kikerülte a hatalmas mentőautókat és már rohant is az úton… valamerre.

A tömeg csak most kezdett felocsúdni. Halkan beszélgettek, mint nagy vihar idején. Néhányan a leány haját oltották, zsebkendőt adtak nekik. Mások az autó után rohantak. Aztán mind hangosabban magyarázták a csodát, mintha a másik nem látta volna ugyanolyan jól.

Csak az orvosok szívták némán a cigarettájukat és nem mertek egymásra nézni. Nem értették, mi történt. A túlélőket minden esetre a kórházba szállították.

A Városi Tanács kiadta a körözvényt és nyomozó szervei az egész várost átkutatták, pincéktől a padlásokig.

A rádió és a hangosbeszélő a magát Hoppokratésznek nevező egyén személyleírását harsogta.

A Templomokban csodáról prédikáltak, az orvos professzorok kikapcsolták a telefonkészüléküket, a gyárvárosiak pedig már azt is tudták, hogy tizenkét marslakó repülő csészealjjal érkezett a helyszínre és a saját vérüket ömlesztették át.

Mindenütt nagy volt a zűrzavar.

Hippokratész csak másnap reggel került elő. Egyik éjszakás nővér ismerte fel a rákos betegek osztályán, amikor éppen az utolsó halálra ítéltnek adta be az injekciót. Rögtön telefonált.

— Maga hol volt eddig? — förmedt rá a helyszínre érkező rendőr.

— Hol lehet egy orvos? A kórházban. Az éjjel végigjártam az összes kórházakat és beoltottam minden beteget.

— És mi éppen a kórházakban nem kerestük!

Az orvos mosolyogva ment a rendőrkocsi felé a két büszke egyenruhás között, akik a biztonság érdekében mindkét csuklóját szorosan fogták.

Aznap senki sem halt meg a kórházakban, és a következő napokon sem. Sok vélemény született és még több találgatás. Senki sem tudott biztosat, Hippokratész eltűnt…

Végre megjelent a hivatalos közlemény:

„A Városi Tanács a lakosság tudomására hozza, hogy városunk szülötte, dr. Hippokratész, hosszas tudományos kísérletezés eredményeképpen — amit a Tanács érdeklődése kísér figyelemmel és messzemenő anyagi támogatásban részesít — felfedezte az ÖRÖK ÉLETET ADÓ GYÓGYSZERT!

Nincs többé halál!

A hippokratészi anyag képes az emberi testet alkotó sejtek pusztulását megakadályozni. Aki egyszer megszületett, többé nem hal meg. Csodálatos időket élünk és életünk a végtelenségig tart.

Éljen az örök Élet!

Le a halállal!

Éljen Hippokratész és a Városi Tanács!”

Őrjöngött a város. Az utcákon emberek ezrei kurjongattak, sírtak és kacagtak, ordítoztak. Mindenki egyszerre beszélt. A műanyag gyáriakat és a rákosokat — akik már megkapták a csodaszert — a vállukra emelték. Főleg a fiatalok örvendtek. Itt-ott akadt egy pesszimista, aki hümmögött, hogy „na, majd meglátjuk!”, de a nagy többség fenntartás nélkül hitt.

Hirtelen elhalt a zaj, a rákosokat a kövezetre dobták, és a tömeg némán vicsorgó fogakkal futni kezdett.

Az emberek megrohamozták a kórházakat. Egymást tiporva-taposva többen összeverekedtek, mert mindenki elsőnek akart a kapun bejutni, hogy magának az örökkévalóságot biztosítsa. Több gyermeket agyontiportak, még mielőtt sorra kerültek volna. Egy terhes nőből kipréselték a magzatot. Mindketten elpusztultak, mert akik még nem kaptak Hippokratész-tablettát, nem voltak hajlandók lemondani az elsőbbségről. Kiabáltak ugyan, hogy hagyják előre menni az asszonyt, de senki sem állt félre az útjából. „Kérem szépen, mi sem tudhatjuk, hogy melyik percben jön el értünk a halál!” — mentegetőztek. — „Hátha utolsó perceinket éljük, és már oda sem jutunk az asztalhoz!”… Nem! Szó sem lehet róla! Kapjon az asszony is, de csak utánam…”

A megnyomorított anya kivérzett az emberek lábai alatt, a kényszerszülött megfulladt.

A szerencsések, akik már lenyelték az örökélet kulcsát, izzadva, elégedetten, de halálos nyugalommal méltatlankodtak:

„De kérem, emberek! Ne legyenek állatok! Várjanak türelemmel, van elég tabletta és olyan gyorsan menne, ha nem tolakodnának!”

— Micsoda emberek! Mint a vadak! Ha szépen, fegyelmezetten, kettősével sorba állnának… Hiszen nem kérik a nevet, lakcímet, csak a kezembe nyomtak egy tablettát, ilyen picit ni… egy pohár víz és kész is.

— Maga fogja be a pofáját! Már a hasában a gyógyszer, de szeretném látni, mit csinálna az én helyemben?…— És tovább gyilkolják egymást.

— Szörnyű népség! Én jót akarok nekik, ők pedig… De mi közöm hozzájuk — vont vállat a jóakaró — öljék meg egymást.

— Különben a Városi Tanács jobban is megszervezhette volna — magyarázta egy másik a már szintén örökéletűnek. — Ezt nem így kell csinálni, kérem! Idejében össze kellett volna írni a lakosságot, elkészíteni a pontos nyilvántartást, legépelni a névsorokat és szétküldeni, hogy mindenki csakis a saját lakhelyének megfelelő egészségügyi körzetben, a munkahelyén, az iskolában, előre megszabott órában kaphassa meg a neki járó fejadagot. De így… ezekkel a népekkel, ilyen szervezéssel — tiszta fejetlenség!

Így beszélgettek az elégedetlen elégedettek, a legkönnyebben boldoguló erősek, akik éppen ezért bírálhatnak.

Estig több mint háromszázezer adagot osztottak ki, pedig a városnak csak kétszázezer lakosa volt. Éjféltájt még hosszú sorok türelmetlenkedtek az egészségügyi intézet előtt. Szerencsére az emberek nem tudták, hogy fogytán az oltóanyag.

Az éjszaka folyamán a Városi Tanács újabb határozatot hozott. Lezárták a várost. Az állomást, a röpteret csupa olyan rendőrökkel árasztották el, akik még nem kapták meg a csodaszert. Ezeket viszont olyanok őrizték, akik már kaptak. Ezentúl csak városi személyazonossági igazolványra osztották az örökéletet. Aki nem volt állandó városi lakos, azt kitoloncolták a bentlakók nagy megelégedésére.

Másnap estig mindenki megkapta a neki járó adagot és elfogyott az utolsó pasztilla is. Rebesgették ugyan, hogy jó pénzért itt-ott lehet még kapni, de ez már senkit sem érdekelt. Hippokratész doktor még mindig nem került elő. Senki sem kereste.

Este a város ünnepelt. A Tanács ingyen vacsorát adott mindenkinek. A vendéglők, étkezdék, büfék terített asztallal várták a lakosságot. Az utcákon lacikonyhák, a teljes ciszternákból sör folyt. A villamosokat is kocsmává alakították át. Az utolsó kocsiban röviditalokat, a középsőben sültkolbászt, az elsőben fajborokat osztottak. Mindent ingyen. A hangszórók tánczenét recsegtek, a diákok fáklyás menete a főtéren szimbolikusan összetört egy koporsót, amelyre aztán rádobálták az égő fáklyákat. Ismeretlenek csókolóztak össze, gratuláltak egymásnak. Hiába, nagyszerű dolog tudni, hogy sose halunk meg!

Egy sárgaságos apró ember üvegből itta a konyakot, és részegen magyarázta:

— Az orvosom eltiltotta az alkoholt. Cirózisom van. Azt mondta, meghalok, ha iszom. Tiszta igaz… De én okosabb voltam, mint a doktor és bevettem a gombot. Most már nem halok meg. Tiszta igaz! Dögöljön meg ő, ha akar…Cirózisban. Tiszta igaz!… Én nem! Én nem! Én lenyelem a gombot!

— Ugyan ő sem hal meg, ő is bevette a gombot. Hát nem?

— Tiszta igaz! Én se, ő se, senki se, sohase… Akkor igyunk! Éljen Hippokratész! Éljen az öröklét! — kiáltotta valaki.

Egy hosszú hajú farmeres hanyagul megszólalt:

— Micsoda fölösleges hülyeség állandóan éltetni azt a mukit. Nyilván élni fog anélkül is! Már csak nem a kalocsnijába töltötte a saját kotyvalékát?! Minek éltetni, inkább a fenekét csókolnátok meg, amiért ti is kaptatok belőle. Egy másik nagyon felborzolódott amint elkapta a szót.

— Mit, te? Azt mondtad, hogy csókoljam meg a fenekét? Agyoncsaplak, te nyavalyás! Összeverekedtek. Előbb csak ütötték egymást az embergyűrű közepén, aztán összekapaszkodva hemperegtek a macskaköveken. Majd egy nagy ordítás, és a hippi a földön maradt. Melléből tőr nyele állt ki. Hanyagul felállt, leporolta a ruháját és kirántotta az éles pengét. Nyomában a szívsebből ritmikus sugárban ömlött a vér. A nők elszörnyülködve mentőért, rendőrért kiáltottak.

— Ne szirénázzunk old boyok! Nem lesz itt hézag. Elvégre én is bevettem a Hippi doki rózsaszínű maszlagját. Már csak elég lesz az örökléthez?

Közben zsebkendőjével betömte a szívsebét és rágyújtott. A tettes ezt már nem láthatta, mert elmenekült. A vértől megvadult közönség utána. Az berohant az operába, fel az emeletre, ki a tetőre, de nagy sietségében megcsúszott és ordítva az égő koporsóra zuhant. Minden csontja összetört. Amikor kikaparták a tűzből, úgy nézett ki, mint a vízből kiemelt medúza. Egyetlen, tartás nélküli puhány hústömeg volt, mindenütt égett vagy vérzett, mégis fennhangon biztatta magát: „Sebaj, úgysem halok meg!”

Valóban egyikük sem halt meg. Másnap és harmadnap a dorbézolás tovább folyt. Ezalatt a Városi Tanács a távlati terveket vitatta meg. Többek között elhatározta, hogy az összes temetőt múzeummá alakítja át. Minden sírt renoválnak, újrafestik a fejfákat. Amelyeken már olvashatatlan a felírás, arannyal vésik bele: EMBER.

Közben az emberek élete teljesen megváltozott. Ha kezdetben még voltak hitetlen tamások, most már mindenki fittyet hányt a halálra. A gyárakban csak a munkások fele dolgozott. Aztán már csak a negyede. A hónap végén alig néhányan lézengtek a munkapadok között. Azok is inkább csak barkácsoltak maguknak.

— Még hogy nem kapunk fizetést? Na bumm! És akkor mi lesz? Talán éhen halunk?

A gyermekek sem jártak iskolába, nem jött a posta, megszűntek az újságok. Az apa megdorgálta érettségire álló fiát, aki már egy hónapja lógott.

— Ugyan papuskám! Minek hajszoljam magam? Az élet végtelen, tehát mindegy mikor vizsgázom, most vagy száz év múlva. Ráérek még, futja az örökkévalóságból. Különben te is bemondtad a csendest. Éppen egy hónapja nem jársz az üzembe.

— Én eleget dolgoztam már, de te fiatal vagy. Mit fogsz csinálni, ha én nem tartalak tovább? Ha én egyszer behunyom a szemem. Mihez kezdesz? Éhen fogsz dögleni, fiatalúr!

— Nyugi, nyugi! Hanyagoljuk a nekrológot. Az a letűnt korok irodalma. Te nem hunyod le a szemed soha, és én nem fogok éhen dögleni! Világos?

A templomokban eleinte egyik hála-mise a másikat érte. Később már alig lézengett egy—két öregasszony a hűvös köveken. Maguk a papok is belátták, nem lehet mennyországról és pokolról beszélni, ha már a földöntúli élet soha el nem jön. Rugalmas taktikával alkalmazkodtak az új viszonyokhoz és a különböző vallások hasonló papjai más-más szertartásban, de végeredményben ugyanazt prédikálták. „Az örökélet a mennyekből a földre költözött. Az örök világosság itt fényeskedik nekünk. Örvendezzünk, emberek!” És az emberek örvendeztek, de egyre kevesebb lett az élelem, leállt a központi vízellátás, a közlekedés és az áramszolgáltatás. Mit számított mindez? Csupa semmiség az örökléthez viszonyítva!

Az emberek lakásaiban vagy a járdaszélen ültek és semmit se csináltak. Esetleg unottan beszélgettek arról, amit csináltak valamikor, vagy csinálni lehetne most, de nincs semmi értelme.

A parkokban, a főtéri padokon és általában mindenütt, fiatalok és öregek szeretkeztek. Nyíltan, gátlástalanul. Az elmúlt hat hónap alatt senki sem halt meg, senki sem született és egyetlen nő sem maradt terhes.

Talán ezt is az oltóanyag okozta? Vagy más oka volt? Ki tudja. Biztos az, hogy a világon mindig egyensúlynak kell lennie.

A vének irigykedve nézték az erőseket és nagyon haragudtak Hippokratészre.

— Azt a tablettát nem így kellett volna megcsinálni. Igaz, hogy nem halunk meg és nem öregszünk tovább, de örökre vének maradunk. Talán jobb is lett volna, ha be se vesszük. És ha már ilyenre kevertem, csinálta volna meg legalább harminc évvel ezelőtt!

Mindenki úgy ahogy, de berendezkedett az örökkévalóságra.

A napi apró-cseprő bajok, vesződések eltűntek. Senki sem rohant munkába. Az asszonyok leszoktak a takarításról, főzésről, gyermeknevelésről. Fölöslegessé vált a veszekedés, a gyűlölködés, a filozófia, a szeretet. A tánc, az ének, a mulatás és az örökös ölelkezés lassanként unalmassá vált. Az emberek egyre lassabban mozogtak és csak nagy ritkán szóltak egymáshoz. Már nem volt mit megbeszélniük. A szörnyűségek eleinte még szólásra bírták őket, később azt is megszokták. Beszélték, hogy az autó elütött egy embert. Olyan laposra taposta a fejét, mint egy lepényhal, melynek két oldalán egy-egy szem nyomódott a fülkagylójába. Az áldozat felkelt, a sofőr bocsánatot kért, majd az utolsó szál gyufájával felgyújtotta a kocsit. Ez volt az utolsó működő gépjármű a városban.

Egy fiatalasszony megörült. Férje, aki lökhajtásos gépen volt berepülő—pilóta, még az első napokban lezuhant. Testének csak kevés maradványát találták meg. Egy csuklóból levágott kezet, szétroncsolt szemgolyót, pár szál hajat. Eltemették, ahogy az szokás volt, de másnapra a kéz kiásta magát a sírhant tetejére és marokra szorítva tartotta a szemét és véres hajszálait. Nem volt mit tenni, befőttes üvegbe helyezték, és a nő hazavitte. Mikor először került új férfi az özvegy ágyába a pilóta keze megkocogtatta az üveget. És azután többször. Formalint öntöttek rá, tűzbe rakták, de nem lehetett elpusztítani. Az orvosok ezt természetesnek tartották, mert az élő anyag örök és elpusztíthatatlan.

Az asszony attól kezdve se nem evett, se nem ivott, mozdulatlanul egyfolytában az üveget bámulta.

De nem ez volt az egyedüli eset. Egy vasutas levágott fejét az aktatáskájában hordta, a másik kettévágott férfi külön sétáltatta az alsó testét, míg a köldökön felüli része napozott a padon. Olyan is volt, akit a villám hosszában hasított ketté. Ez nadrágszíjakkal tartotta össze magát. A villám a házat is felgyújtotta, és leégett az egész utca. Senki sem oltotta a tüzet. Minek? Újabb szörnyek kerültek az utcára.

Egy ideig az élő emberdarabokat összeszedték és kórházba szállították. Ott amúgy sem volt senki. Az orvosok ágyba vagy egy-egy fiókba rakták a roncsot, de többé feléje se néztek. Fölösleges lett volna.

Aztán minden ott maradt, ahol volt. Az emberek a legcsekélyebb mozgást is beszüntették. Végül már nem is lélegeztek. Csak ültek vagy feküdtek a házakban, az utcán, külön-külön vagy csoportosan… Teljesen mindegy volt.

Az eső reájuk hullott, a fagy jégcsappá dermesztette őket, a nap leolvasztotta róluk a páncélt. Hajukba a szél televényt fújt és ebben kizöldültek a fűszálak. Senki nem mozdult. Háromszázezer élő sóbálvány, torzó és töredék élte az örökéletet. Igen, az annyira áhított öröklétet, az élő anyag örökkévalóságnak szigorú törvényei szerint.

Sok év telt el. Ismét tavasz lett, öregember járta a rombadőlt várost. Emberszobortól emberroncsig csoszogott, a mohos-pókhálós arcokba bámult, a fekvő alakokat kikaparta a reájuk rakodott üledékből. Fáradtan, nehezen mozgott, de mozgott! Úgy, mint annak idején minden ember. Végre megtalálta azt, akit keresett. A katedrális lépcsőjén feküdt egy félkarú férfi. Az öreg lázas sietséggel fecskendőt szedett elő és gyorsan egy kevés szürke, zavaros folyadékot fecskendezett a férfi meglévő karjába. Mélyet sóhajtott, mint aki nagy terhet tesz le hosszas cipelés után. A félkarú azonnal talpra ugrott és csonkán hadonászott.

— Hol voltál Hippokratész? Hol voltál te isten, aki megmentettél az égő gyárnál, te sátán, aki örök életet adtál! Azonnal vedd vissza! Én nem akarok öröklétet, de élni akarok! ÉLNI! Állatként, mint az ember. Nem akarok újra Sodomát!

— Nyugodj meg, ember, már megkaptad azt, ami neked jár. A szürke Herkules szérumot. És meg fogsz halni, ha eljő az idő. Ide nézz!

A vén Hippokratész megoldotta a hátizsákját, amely színültig tele volt apró, szürke tablettákkal.

Emberek! FELTÁMADÁS! — harsonázta a város.

Napkeltéig minden szem elfogyott.