dr Bige Szabolcs- : Összevesztem a szomszédommal

(Izgalmas órák, napok – 89 decemberében) *

 

 

 

 

 

A délelőtti falugyűlésen az emberek, a nép egészséges, józan ítélete kizárta a falu életéből azokat, akik talpnyalói, kiszolgálói és kihasználói voltak a Ceauşescu rendszernek, és olyanokat vállaszott — negyven éve először —, akik becsületesen végezték a dolgukat, nem törleszkedtek a hatalomhoz, és segítettek ahol lehetett.

Délután megalakult a kijelöltekből az első szabad helyhatósági testület a helyi nemzeti tanács. Elnöke egy fiatal, talpraesett mérnök — román ember. Alelnökök: nyugdíjas magyar szakos tanár és a községi főorvos. A beválasztott papok felmentésüket kérték a tanácsban való részvétel alól, mivel tevékenységüket nem tartották összeegyezethetőnek a politizálással (!).

Sok sürgős feladat várt az új testületre: megakadályozni a túlkapásokat, megvédeni a községet ivóvízzel ellátó kutat, felügyelni a közbiztonságra, hiszen a rendőrök lapítottak.

Az emberek haragudtak a rendőrökre — joggal. És keresték, hogyan verjék meg őket — jobb esetben. Ezt meg kellett akadályozni.

Akkor még a forradalom tisztasága úgy követelte, hogy erőszakos cselekedetekre ne kerüljön sor — szerintünk. Ezért a rendőröknek lehetőséget teremtettünk, hogy titokban elhagyhassák a községet.

A forradalmi hangulat vadhajtása volt az a garázda csapat, amelyik a kocsmában kellő bátorságot gyűjtve elindult „igazságot tenni”. Mivel a rendőröket nem találták, a volt néptanácselnök lakására vonultak, ütemesen kiabálva a bukarestiek jelszavát. Ott azonban zárt kapu, és dühös kutyaugatás fogatta őket. Ez aztán újabb célok keresésére indította a „bátor” csapatot. Ha nem sikerült az elnököt megbüntetni, gyerünk az alelnökhöz!

A blokkban (tömbházban), a szomszédunkban lakott a néptanács gazdasági alelnöke. Görög katolikus hitű román asszony, módos gazdálkodó szülők sarja, férje tanítóember. Az asszony felelt a beszolgáltatásokért, a község gazdasági tevékenységéért.

Tudni kell, hogy minden vidéken élő család köteles volt havonta, évente bizonyos termények leszerződésére, és beadására. Burgonyát, tojást, húst, terményeket. Ha a kirótt szerződéseknek nem tett eleget, a néptanács megtagadta a hivatalos ügyiratok kiállítását. A szövetkezeti üzletekben (a faluban más üzlet nem is volt) bizonyos árucikket csak akkor adtak, ha eleget tett a szerződési kötelezettségének. Például szőnyeget úgy tudtunk vásárolni, hogy a vásárban vettünk egy tehenet — nem vicc! — és leadtuk szerződésben, persze fele annyiért, mint amennyiért vettük. Az igazoló aktával ezután mehettünk szőnyeget venni. Mi falun élő értelmiségiek — tanárok, mérnökök, egészségügyiek — havonta tyúkot, tojást, krumplit kellett szerződjünk. Megvettük a piacon, hogy odaadhassuk. Munkatársainkkal például közösen vettünk egy disznót, és így teljesítettük a húskvótánkat (beadásunkat).

Ilyen, s ehhez hasonló feladatokkal, dolgokkal foglalkozott a kedves szomszédasszonyunk. A magánéletben nem volt semmi bajunk vele, sőt több mint jószomszédi viszonyban voltunk évtizedeken keresztül. Gyermekeink közel egykorúak, egymás ünnepeit tiszteltük, közösen ünnepeltünk, ha elutaztunk, egymásra bíztuk a lakást, a virágokat, a „háztájit”…

Őket jöttek megtámadni. A feleségem szaladt ki a bejárati ajtóhoz, hogy állítsa meg a feltüzelődött embereket. Ha bejönnek a házba, beláthatatlan következményei lehetnek.

Mint a község védőnőjét tisztelet övezte, súlya volt a szavának, s megálltak, látva az ajtóban elszántan állni. Hallottam, amint mondják: „védő-néni, tessék félreállni!”

Pillanatokon belül magam is csatlakoztam az egyszemélyes véderőhöz. Rövidesen a szomszédban lakó számtan tanár is mellénk állt. Ott álltunk, velünk szemben az ittas, botokkal, fejszével hadonászó emberek. Voltak közöttük minden nációból, s munkástól mérnökig vegyesen.

Vezérük egy Tarzánnak becézett izompacsirta. Farkasszemet néztünk egymással. „Mi az? Pár órával ezelőtt a nevemet skandáltátok, most meg be akartok törni a házunkba?” — kérdeztem. „Csak az alelnökhöz akarunk bemenni, lássuk mennyit harácsolt össze!” — mondta a Tarzán nevezetű. „Küldd haza a bandádat, és gyere be hozzánk beszélni” — ajánlottam. Ráállott, és elküldte az embereket. Figyeltem, hogy milyen bizonytalanul mozognak, dülöngélnek, egyikük elesett, s a földön fekve el is aludt.

Leültünk Tarzánal a lépcsőre, hoztam neki egy pohár pálinkát — nem mintha hiányzott volna neki. Beszélgettünk. Kissé nehezen ment, mert csak a sajátját fújta, hogy ő az alelnöknővel akar beszélni. Hiába magyaráztam, hogyha törvénytelenségeket követett el, majd felelőségre vonjuk, elszámoltatjuk —, de mindent törvényes keretek között. Mintha nem is hallotta volna…

Egyszercsak megszólalt a telefon, feleségem szólt, hogy egy ijedt női hang engem keres.

Sírós hangon mondta, ő a telefonközpontból beszél, most értesítették Balázsfalváról, hogy terroristák jönnek a vonaton, és Erdőszentgyörgy a céljuk. Fel akarják robbantani a hőerőművet. „Egyedül vagyok a központban, nagyon félek, tessék segíteni!” — könyörgött.

— Na, itt az alkalom — mondom a „barátomnak” —, milyen bátor vagy. Jönnek a terroristák, menjünk elébük az állomásra.

Azonnal felugrott és indultunk. Úgy, ahogy voltam: házikabátban, papucsban. Feleségem utánam, meg még egy-két szomszéd, s a számtantanár. Útközben nőtt a csapat. Gyermekeim az ablakból kiabáltak, „gyertek vissza, lelőnek!” De mi mentünk, fegyvertelenül, nagy lelkesedéssel, tenni akarással telve.

A postafőnököt odaküldtük a telefonközponthoz, vigyázzon rá, meg a telefon kezelőre. Többiek mentünk az állomásra a terroristák ellen. Megjött a vonat. Este tíz óra volt. Láttuk, fekete ruhás idegenek szállnak le. Kik ezek?

A másnapi temetésre érkezett gyászoló rokonok, munkatársak. Jó, hogy az állomásfőnök felismerte egyiküket.

A terroristákat közben lekapcsolták Dicsőszentmártonban.

Valóban a hőerőmű ellen indultak. A térképen tudni illik, úgy szerepel, hogy erdőszentgyörgyi hőerőmű. A valóságban ez Gyulakután van, a szomszéd faluban, mert amikor építették, a szentgyörgyi nagygazdák, a mérnököket „meggyőzték”, hogy ne az ő földjükre építsék, hanem a szomszéd falu határába.

Nem tudom, mi puszta kézzel mit is tehettünk volna, ha megérkeznek azok a bizonyosok? Mivel nem jöttek, hazamentünk. Közben le is csillapodtunk, lehűltünk, az eső is eleredt. Elmúlt a „tenni akarás pszichózisa”.

Nem vártunk hálát a szomszédtól a kiállásunkért, de mikor beállott a Vatra nevű ultrasovén, magyarellenes pártba, elegünk lett.

A napokban, mikor otthon játunk, kérdezte egy régi ismerősöm húsz év körüli legényfia, „Osztán, mét teccettek elmenni?” Mondtam neki, „mert összevesztem a szomszéddal.” S így is igaz! Ha akkor az én dascăl (tanító) barátom nem áll be pont oda, akkor el nem mozdulok onnan, ahol olyan nagyon megbecsültek különben!

 

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2008.12.21. @ 12:36 :: dr Bige Szabolcs-
Szerző dr Bige Szabolcs- 616 Írás
Teljes nevem Bige Szabolcs Csaba. Orvos vagyok, nyugdíjas, Marosvásárhelyen végeztem 1960-ban. Most Olaszországban élek.