Felhasználói fiók

A világ hossza és széle *

Esett, de még hogy! A kék kockás függönyt elhúzva bámultuk az egyre erősödő esőt. A lehulló cseppek nyomán buborékok nőttek és pattantak szét. Az udvar tenyérnyi síkja alig látszott, az is satírozva.

 — Te Szent Ég, most látom, hogy minden vizes rajtad — szólt Flo. — Gyorsan vetkőzz le, felveszed újra Valter ruháit, betakarlak egy pokróccal, ide ültetlek a kályha mellé. Most jobb?

A szoba félhomályban. A plafonig felrakott ágy, a falmelletti sifonérok, vasalt ládák, az asztal fölé csüngő, nem világító lámpa, a sarokban pattogó kályha se ad ennek a helyiségnek meghittséget. A barátságos, meleg otthon ideája még elképzelésként sincs jelen. Valahol kint rekedt. Az ajtó előtt, vagy még kintebb? Ugyan merre? Úgy éreztem, minden tárgynak ebben a szobában az a célszerűsége, hogy a lakóval együtt keseredve, őrizze az ide beszorult magányosságot, és bénultan nézze, hogy a mindent uraló, szinte cseppfolyós koromsötét csend, a céltalan töprengés, a mindennapi egyhangú robottól fénytelenné vált napok és a mélyfekete éjszakák egybemosódása miként juttathat el valakit a tébolyodottsághoz közeli állapothoz. Még az óránként megjelenő, söröskancsót és egyéb kellékét emelgető kisöreg is annyira kedveszegetten teszi a dolgát, hogy a pajzán jókedv helyett csak úgy árad belőle a teljes absztinenciára és örökös remeteségre való felhívás hangulata.   

— Mondd, nem félsz egyedül, ebben a nagy házban?

— De félek, állandóan velem van a félelem és gyilkosabb testvére, az ok nélküli riadalom. Rájöttem, hogy a tudatom mélyén létezik egy hely, nappal ott tanyáznak, esténként onnan osonnak elő gyerekkorom játékos manói, régi barátaim, keresve az együtt eltervezett, meleg mesevilágot, és ahogy annak már hűlt helye sincs, a kiábrándulástól megkeseredve alaktalan rémekké váltak. Játszani akarnak, mesét várnak, szép bűvöletet, napfényes jövő ígéretét, mint kislány koromban. Kérdő szemeik ijesztenek, rossz dolgokra emlékeztetnek, bebújnak az ágyamba, és amikor a rémülettől riadtan felülök, a szoba gerendáján látom őket, nyelvet nyújtva, csúfolódva, gúnyolódva kiábrándultságomon. Ha hallanád, miket mondanak! Sokszor kutatom, mi lehet az oka, hogy néha kimaradnak? Várom őket, mint megszokott fájdalmat. Semmi, csak a süket csend. Rászoktam az altatóra. Nem segített. Elhatároztam, hogy ügyet se vetek rájuk, többet nem fogok tartani tőlük, hiszen rég ismerjük egymást, végül is hasonultunk egymáshoz. Ezután a szemrehányás kínzott: a jövő kiismerhetetlen, a régi napokat megtagadom? Pánik kapott el: elment volna az eszem? Az anyám azt mondta, hogy csak az eszeveszettek tesznek így, mert nincs rálátásuk se a múltra, se a jövőre. A jövő számukra egyszerűen nem létezik, a múlt még annyira se. Remélem, még nem tartok itt.

Flo kiemelt a ládából és az asztalra tett egy köteg dolgot, közben beszélt. Inkább önmagának, mint nekem, hogy ez vagy az mi is a valóságban, és főleg neki miért fontos. A kinyitott ládát a kályha mellé húztuk. Hárászkendőt dobott a vállára, tovább keresgélt, majd felmutatott valamit, lassan bontva ki egy selyemkendőből.

— Ez egy ágakból összekötözött feszület. Az anyám hozta Krivojrogból, ahonnan háromévi rabszolgaság után szabadult. Romeltakarításnál dolgoztak, lebombázott, omlófélben lévő házakból gyűjtötték és tisztították a téglákat. Nap-mint nap temettek, néha többeket is. Kit baleset ért, ki éhen halt, az öngyilkosokat, nyáron a tífusz áldozatait. Időközönként egy-egy fal az asszonyokra roskadt, többüket a lezuhanó téglák ütöttek agyon. Amikor hazatántorgott, alig volt harminc kiló. Azonnal nekiállt dolgozni. Itt bent, a kertben, a mezőn, szőlőszedéskor szőlőt taposott félig meztelenül beállva a mustfejtőbe. Azt mondta, hogy fél egyedül lenni, fél a magánytól, a sötétségtől, mert ilyenkor előjön a múlt, a társak, újra végig éli közös együttlétük és elmúlásuk nyomorúságát. Valósággal gyötörte, hogy ő megmenekült. Például, csak egynyári virágokat ültetett, nem hitte, hogy a következő tavaszt megéri. Alig evett, mindenben a döglött lóhús ízét/szagát érezte. Estefelé, főleg éjjel levelet írtunk. Ő diktálta, én írtam azok hozzátartozóinak, akikkel együtt volt. Kölcsönösen bemagolták a címeket, bármelyikük szabadul, híradással legyen a társakról. Soha nem jött válasz. Mátyáska vitte a leveleket, őt faggattuk a válaszokról. Egy délután, ez már 49-ben volt, verik a kaput, jön egy orosz altiszt, aki se, szó se beszéd belemarkol a combomba, és mondja a tolmácsnak, hogy ez a lány megérett a bordélyra. Máris vihetik. Nem értettem miről van szó, még akkor se, amikor az anyám rám ugrott, a padlóra döntött, és erővel begyúrta a számba ezt a fadarabot: harapd lányom, harapd az istenedet, mert nagy baj van! Valósággal dobálta a testem, a fejemet a téglapadlóhoz verte, beleköpött a számba, közben egyre feszítette a fát a fogaim közé. Az orosz álmélkodva kérdezett valamit, anyám azt válaszolta, hogy nyavalyatörős vagyok, épp rohamom van, naponta többször is elér, a kórházból kiadtak, időnként közveszélyes vagyok. Így mentett meg anyám az elhurcolástól, a bordélyháztól és még ki tudja mitől. Nézd, még mindig látszik a fogaim nyoma. Látod?

— Mi lett édesanyáddal?

— Agyondolgozta magát. Dolgozott egyvégtében és szótlanul, közben mindjobban magába roskadt. Egyszer szóba hozta, úgy képzeli önmagát, mint a romos épületeket, kevés idő kérdése, amíg összeomlik. Vért hányt, de nem mondta, összeesett a krumpliföldön, nem kiáltott. Az utolsó napok egyikén magához szólított, és megkérdezte: „mondd, miért nem tudok sírni?” Tehát, az anyám átkínlódott élete után, ez a két dolog maradt emlékeztetőül: az életemet megmentő fadarab, és egy kérdés, amire nem volt és már nem is lesz válasz.

Körülnézett.

— Igazad van, minden, de minden szürke itt, dohos, egyhangú, néha úgy érzem, hogy ép elmével tényleg nincs tovább, de mit tehessek, ez az én hozományom, a háború után maradt ereklyéim. Olyan keveset éltem, máris emlékeimhez láncolva vonszolom tovább napjaimat. — Rám nézett, gyér mosollyal kérdezte: — hát nem muris? Nézd csak, mit leltem, piszkáld életre, amíg megnézem megszáradtak-e a ruháid. Jó?

A zenélő doboz tetején aprócska elefántcsont korong, azon egy hölgy és egy gavallér, táncra készen, égő szemekkel nézve egymást. Annyira el voltam merülve, hogy felkiáltottam örömömben, amikor a forogni kezdő henger apró tüskéi a fém fésűhöz hasonló, hogy is hívjákból, az első hangokat kicsalták — pim-pim — némi zúgás után, egy rekedtes férfihang énekelni kezdett: „lehet, hogy túlságosan szerettelek…” A hófehér táncparketten, az elegáns úrhölgy és a gavallér forogni kezdett. Néztük a dobozt, a lejárt rugót ismét felhúzva, újból és újból végighallgattuk a számot. Amikor vége lett a dalnak, a táncoló pár lendülete megfagyott, az úrhölgy és az elegáns gavallér egymást nézve, összekapaszkodva várt: jön újra a háromnegyedes ütem, vagy eltesznek ismét a láda mélyére? Újabb, ezúttal kisebb doboz. Zöld ruhás kislány piros pettyes labdával a kezében. Némi olajozás után: ”búj-búj, zöld ág, zöld levelecske…” A kislány kedvesen nyújtja felénk a labdát, pittyeg a gyerekdal, kecses fordulat, a gondolat követi a labda ívét amint száll, száll, nem tudni merre esik le. Bár ide esne, visszahozni egy percre az örök tavasz, a gyermeki ártatlan öröm, és a szép ábrándok világát.

— Istenem, nem is tudtam, hogy itt van. Kiskoromban játszottam vele. Képzeld el, a harmadik emeleti cselédszoba ablakában ülve, félrehúztam a függönyt és néztem az utcát, az idegen világot: Nem voltak barátnőim, csak pár rongybaba, és ez a kis doboz volt minden vagyonom. Mintha most is hallanám, amikor hazajött az ügyvéd, a háziúr, kezeit dörzsölgetve kiált fel: „Lizette, mi finomat főztél ebédre?” Ők külön ettek, mi anyámmal, később, a konyhában. Az alagsorban. Naphosszat hallgattam a kopácsolást a szomszéd utcából, ahogy az apám formálta vésővel és kalapáccsal a toronyra dísznek szánt köveket. Este, amikor hazajött és magához ölelt, olyan, de olyan boldog voltam. Istenem! Tegyük el megint, hátha majd az én gyerekeimnek fog egy kis örömet okozni.

A szoba mélyéből régi tölcséres patefont cipeltünk elő. A szalaggal átkötött díszes papírdobozból egy szál lemez került elő. Rikácsoló hang töltötte be a szobát: Németországot naggyá, erőssé, hatalmassá teszem, a Horts Wessel dal, utána a kiáltás: Sig Heil! Sig Heil zúgta a tömeg, percekig tartott az ünnepelés. A szobát masírozó léptek ütemes zaja töltötte be. Egy hang előénekelt, számolt, majd vezényszóra indultak a múltból annyira ismert indulók. Zsúp-zsúp — masírozó katonák léptei közelednek, ismét énekszó — zsupp… zsupp… halkulnak az ütemes léptek, az előénekes hangja egyre gyengül, azon mértékben, ahogy a láthatatlan, éneklő fiúk tovább vonultak. Most már tudjuk hová: ki a legendákból, egyenesen az elmúlásba. A szobát hűvös légáramlat járta át. Riadtan néztük a láda mélyét, ahonnan kiszabadultak a közelmúlt elfeledettnek hitt szellemei, akik, úgy éreztük, megtöltötték a szobát, köztünk tolongva, szegecselt csizmáikkal rajtunk is átgázolva gyülekeznek, eligazítást kérnek: maradnak egy szusszanásnyi időre, vagy folytatják a menetet masírozva a világuralom felé..? Döbbenten meredtünk egymásra mintha valaki arcunkba sújtott volna, kíméletlenül, gyilkos szándékkal. Minden megfagyott körülöttünk.  Flo törte meg az ijesztő hangulatot. Szürkére vált arccal, tétova mozdulatokkal ment ki és hozta a még nedves kabátomat, tapogatta, aztán a kályha felett kifeszített zsinórra terítette.

— Gyenge, hitvány anyag, lehet, találunk mást cserébe.

— Azt hiszem, meséltem, nem is tudom, de azok a ruhák, amit az első napon kaptunk Puiutól, valójában a munkaszolgálatra behívott fiuk, férfiak ruhái voltak. Akik otthagyták, egy szál overallban mentek tovább. Fertőtlenítés nélkül voltak egy halomba dobálva. Az anyám, amikor hazaértem velük, sírógörcsöt kapott. Mosta, főzte, vasalta, de el kellett fogadnunk, mert semmi más ruhám nem volt. Különösen a cipőknek vettem nagy hasznát. Az egyik párat most is viselem. A másikkal járok iskolába. Hátizsákokat is találtunk. Kiüresítettük őket, kidobtuk a penészes, megnyüvesedett élelemmaradékokat és megtöltöttük homokkal, majd felakasztottuk egy-egy kampóra-bokszzsáknak.

— Istenem! Tudod mit? Gyere, nézzünk át itt mindent, utána visszazárjuk a kiszabadult szellemeket, lehet örökre. Aztán kérdeznék valamit.

— Előbb én. Amióta itt vagyok, egyre csodálkozom, hogyan is éltek ti. Dicsőben, innen húsz kilométerre az emberek, ha nem is éheznek, de kartella és sorállás nélkül nem képesek beszerezni semmit. Az elvtársak nem jutottak volna el idáig?

— Itt vannak, régen itt vannak, de lásd, nálunk nehezebben megy a dolguk. Elsősorban az egész környék léte monokultúrára támaszkodik. A szőlőtermesztésre. Még ők is felfogták, hogy nem lehet mindent államosítani és bármikor, ugyanis gazdák hiányában tönkremegy minden. Ilyen felelősséget egyik elvtárs se vállalhat. Tehát kivárnak. Aztán van egy másik dolog. A magyar falvakban, például, az utcáról az udvaron át a nyári konyháig be lehet látni. Azonnal felmérhető, hogy és mint van a családdal, gazdasággal. Itt ez képtelenség, te is láttad, hogy a mi világunk zártabb, magunknak valóbb, semmi kitárulkozás, semmiféle külső jele a jólétnek, hacsak nem a hivalkodó nagy kapuk és a lovak száma után mennek. Ezen túl, a tavaszon történt valami. Egy este valaki lámpással jött az úton, több mint valószínű, hogy a Pártszékházhoz igyekezett. Oda be nem ment, máshol se látták, mintha a föld nyelte volna el. Rendőrök fésülték át az egész környéket. Napokig tartott a kutatás. Minden eredmény nélkül. Valami pártfőember lehetett, mert a mai napig se ült el teljesen eltűnésének kutatása: kinek állt érdekében, hogy eltegye láb alól, ki tehette meg? Mert rábukkantak. Hogyan? Egy vadász kárókatonát akart lőni. Felkapaszkodott a lápos melletti magaslesre, ott találta meg azt a szörnyűséget, ami megmaradt belőle, és a földön eldobva a lámpást. Teljesen felismerhetetlenné vált. Arról sejtik, hogy az eltűnt személyről van szó, hogy a koponya alatt, valahol a gége irányában, csontig beszúrva egy vöröscsillag jelvényt találtak. Mindenkit behívtak, kihallgatták a vadászokat, faggatták az embereket, még az öregasszonyokat is, egyszóval mindenkit. Eddig nincs eredmény. Bujdosó, volt német katona után kutatnak. Mindezeket onnan tudom, hogy engem hívtak jegyzőkönyvet írni. Tavaly érettségiztem, egyformán írok-beszélek három nyelven.

Miközben beszélt tovább rakosgatott. Átnyúltam az asztalon és elvettem a patefon lemezt. Szeme láttára törtem darabokra. Észrevette, nem szólt, segített elrakni a bakelit szilánkokat. Töprengő szemekkel néztünk egymásra: vajon, ha kidobjuk a darabokat, véget ér-e a lidércnyomás? Nem ért véget, mert szalaggal átkötött levélcsomót szedett ki a láda mélyéből. Valter levelei. Hallgasd csak!

„Trondheim, dátum áthúzva, itt áthúzva, van. Köszönöm a gyapjú zoknikat, ha tudsz küldj fülvédős kötött holmit a fejemre, mert, a áthúzva hideg. Itt mindig nappal van. A szolgálat könnyű, minden áthúzva, Valter.

Bergen, dátum áthúzva, ez egy nagyváros, sok a torony, szép házak, és nincs olyan hideg, mint, áthúzva. Küldök egy csomagot. Szegezd fel a falra. Az itteniek Kalapácsos Istenként tisztelik, nálunk Thor a neve. Nem tudja senki, hogy miért haragszik állandóan, hiszen, mint nagyfőnök a többi Isten közt, mindent megtehet, még a áthúzva, véget vethetne. Valter.

Kréta. Két nap alatt idekerültünk. Kutya meleg van, nem szeretnek és áthúzva, ránk. A tenger kékebb, mint a képeken. Fürdeni áthúzva járunk. A gyapjú holmikat átadtam másnak. Még írok. Vigyázz magadra. Valter.

Kefalónia. Nem is tudom, a térképen hol vagyunk, a fontos, hogy állandóan szép az idő. A szolgálat könnyű. Múzeumban láttam egy csomó szobrot, közben ránk áthúzva partizánok. Részeg Isten-szobrot láttam. Azt mondja a tolmács, hogy az itteni istenek civakodnak, veszekednek-kibékülnek, akárcsak minálunk az emberek. Nem haragtartó egyik sem, néha a fő-fő rájuk kiabál, és a tengerfelelőst hívja. Olyankor vihar van. Nálunk már forr a bor, szerintem erősebb, mint az itteni áthúzva. Valter.”

— Több levél nem jött, egy év múlva kaptam értesítést, hogy kórházban van — folytatta Flo. — A német lányszervezet segítségével eljutottam hozzá. Egy sziléziai kisváros határában találtam meg a bekerített épületcsoportot. Takarítónők lettünk, három váltásban. Valter ott volt, már lábadozott, ugyanis aknára lépett és leszakadt a jobb lába feje. Sokat beszélgettünk kijátszva a megfigyelőket, ugyanis ott, akárcsak mindenhol, mindenkit és mindent megfigyeltek. Az történt, hogy hazafelé vonulva Szerbiában, a hegyek közt, partizánok által elfogott német katonát találtak. A partizánok egy fához kötözték, és röhögve nézték, ahogy hét-nyolcéves gyerekek kínozták. Kiszúrták a szemeit, ütötték, verték. Alig élt, amikor rábukkantak. A szerbeknek persze nyoma se volt, két fiúcskát kaptak el. Az őrmesterük felpofozta a gyerekeket, lelőni nem volt szíve. A megkínzott áldozat szállítás közben meghalt. Amiért nem álltak példásan bosszút, az egész csoportjukat büntető zászlóaljba vezényelték, azok meg az első alkalommal nekihajtották őket egy aknamezőnek. Még el kell mondanom, hogy Valter szappanból, könnyen faragható égerfából kis szobrokat készített az általa látott dolgokról. Istenem, mit álltunk ki mi is. A lányokról beszélek. Az asszisztensek, az orvosok az oroszok jöttével riogattak, csak azért, hogy mindent elérjenek. Persze, már akivel. Érted miről beszélek, igaz? Velem nem ment a dolog, így hetekig takarítottam a latrinát. Végre, ez már ’45 márciusában volt, teherautókra raktak és irány haza. Boldogan indultunk, de az örömöt felváltotta az irtózat: az úton láttuk, hogyan ég Drezda. Iszonyatos volt, de minden nehézség ellenére hazahoztam egy pár szobrocskát. Itt vannak a szekrényben. Ha akarod, megmutathatom. Később, nem most. — Rátörölt az arcára. — Itthon meg az fogadott, amit már tudsz. Nézd, ez Valter.

Kis, gyűrött pillanatkép egy férfiről, aki hunyorogva néz a fény felé. Elől alaposan kopaszodik, a halánték vidékén izzadt hajcsomó. Semmi különös, megszokott férfiarc. A szemeiben van valami: kilúgozott kékség, pontszerű pupillákkal. Koncentrál valamire? Lehet, de semmi esetre se arra, hogy pillanatnyilag jól nézzen ki.

— Nem az, hogy szerelem, vagy ilyesmi, de ő volt az egyetlen, aki, annak idején, tisztességesen beszélt velem, nem a szolgáló lányát látta bennem. Később tudtuk meg, hogy különös tehetséggel van megáldva, és páratlan szorgalommal. Amikor a szász férfiaknak kötelező lett bevonulni a német hadseregbe, mint közlegény, baka kezdte. Az is maradt, szinte a háború végéig. A kép hátán megtalálod a rangját, amivel leszerelték: Portdrapel Valter Kluge. Hogy mindent lássál, nézd a Kalapácsos Isten karpettát. Nem szegeztem fel a falra, mert szerintem félelmetes. Még csak ő hiányozna ebből a bolondokházából.

Az összegyűrt vásznat kiterítve láttuk, amint a sötét semmiből villámokat szórva tőr előre egy izmos, dühöngő alak, felemelt kalapáccsal, szikrázó szemekkel fenyeget. Kit? Talán az egész világot. Ami nem volt Istenhez méltó, az, hogy kecskebakok húzta szekéren jön. Remélem, azon is vágtat majd tovább, miután elültette a félszt, azokban, akiket megbénított az északi legendák e félelmetes alakja és dühe: jaj, Istenem mit vétettünk, most mi lesz? — A petróleumlámpa kanócát fentebb csavarva, vegyes érzéssel néztük — az esztelen dühöngés világpusztító fenyegetését, alatta a háború egyik közkatonájának képét: kettétört fiatalság, istenadta tehetség vérbe fojtása, mert az Isten haragszik, és törni-zúzni akar. Ehhez pedig katona kell, bármire képes katona, készen bármilyen áldozatra. Soha senki, nem most, de az előbbi háborúk után sem gondolt a véletlenül megmenekült családokra, a fájdalmasan emlékező özvegyekre, szétszaggatott családokra, földönfutóvá lett emberekre, kihűlt, üres otthonokra, amelyekben a magányosság miatt félőrültekké válnak a kiutat keresők. Meg az olyanokra, mint ahogy vagyunk mi is, itt és most, tehetetlenül szánakozva az elrepült gyerekkorunkon, még most is rémüldözve a véletlenül előkerült emlékek nyomása alatt…

— Azt mondtad, hogy van egy kérdésed — emlékeztettem Flot.

— Igen. De előbb elmondom, hogy amikor vége lett mindennek, csak ennek a ténynek tudtunk örvendeni. Nem a felszabadulásnak, meg efféle. Mindinkább látom, hogy a kezdeti örömünk kezd besavanyodni. Valter még ott azt mondta, hogy nem lesz jó vége a dolgoknak, nem azért, mert az oroszok bosszút lihegve tesznek mindent a földdel egyenlővé. Jönnek a kolhozok, és elsorolta mindazt, amit az anyám is elmesélt, már amíg észnél volt. És megmondta kerek-perec, hogy sose jön haza. Kefalóniáról beszélt, többször is, egy rózsaszín házról, a víz mellett, kőfaragó műhellyel a hátsó udvaron… Mondd, honnan jön vagy jött ránk ez az új istencsapása? Mert ami volt azt ismerjük, elejétől a végéig.  Gondolom, te se tudhatod, de megkérdem, mással nem beszélhetek ilyen dolgokról.

— Nyílván nem tudhatom, csak azt, amit láttam és megtudtam. Elmondok egy történetet. Az apám, és Arnold, azt mondta, hogy példaértékű, már olyan szempontból, hogy mennyire elferdülnek a dolgok, amikor a mindenkori helyi hatalom kézbe veszi az eszmék alkalmazását:

A gyári kantin egyik sarkában, két összetolt asztal körül ülve ünnepeltük meg Lois születésnapját. Az apám, Arnold, Lois, Hermina és az Anyám osztoztak az ünnepi lencsefőzeléken, zsíros kenyéren, szódavízen. Renáta hozta-vitte a kenyeres tálcákat. Rufusz és én távolabb, egy másik asztalnál ettünk, faltuk az adagunk mellett a maradékot is, amit a kislány csúsztatott elénk. Velünk ült Galina, aki annak idején együtt érkezett Loissal. Több mint egy éve ismertük, de azóta se tudtuk meg, hogyan is áll kettőjük kapcsolata. Galina csak franciául és oroszul tudott, de nem beszélt, ugyanis háborús sebesülés után megsérültek a hangszalagjai. Egyszer megmutatta a jobb fülétől a nyakán át lefelé haladó sebhelyet. Ezért viselt állandóan magas gallérú szvettereket, nyáron vékony sálat. Viszont cigarettázott. Sokat és állandóan. Magasra feltűzött kontyot viselt. Az arca, még a járása is tükrözte független lényét. Figyelni kezdtünk a szomszéd asztaltól oda hallszó beszélgetésre.

— Mondd Lois — kérdezte Arnold —, hogyan kezdődött mindez? A baloldali eszmékre gondolok, a szocialista irányzatra? Tudomásom szerint az internacionalizmus eszméje egy időben európai közfelfogásként vált ismertté? És egyre nőtt. A háború előtti időkről beszélek.

— Hosszú ennek a sora, itt és most nem részletezhető. Az alapelv a javak újbóli, igazságos elosztásának világméretű ideájából eredt. Hadd mondjak el egy történetet. Tehát ’39-ben járunk.

Egy félig rommá lőtt spanyol kisváros szélső házainak egyikében feküdtünk. Sebesülés után hoztak ide. Valami rongyokkal kötöttek be, azt ígérték, hogy amint lehet, utánunk küldenek. Mindenikünk kapott három töltényt, egy kis üveg laudánumot valamennyink számára. Víz nem volt, ezen a vidéken amúgy is kevés a víz, pláne háborús időkben. Tűrtünk, mi mást tehettünk volna. Soha nem felejtem el azt az éjszakát. Na, mindegy. Reggel, pirkadatkor, a messzelátós elvtárs halkan hátraszólt: „jönnek!” Nemsokára szabad szemmel is látható volt a fekete ruhás katonák fejlődő csatárlánca, ahogy egyre közelednek, szökellve, pillanatnyi fedezéket keresve egy-egy nagyobb kő, vagy romos falrészlet mögött. Az irány a mi búvóhelyünk volt. A fény egyre erősödött, és meleg lett. Féltünk? Persze, hogy féltünk, ugyanis hármunknak kilenc töltényünk volt, sebesülésünk után gyakorlatilag harcképtelenekké váltunk, a vízhiány és a fájdalommal eltöltött éjszaka iszonyúan megkínzott. Mindenikünk töltött, az utolsó golyót megtartva, a ki nem mondott legvégső alkalomra. A csatárlánc egyre közeledett, hallottuk a katonák kiáltozását, ahogy az előttük szaladó tiszt a levegőbe lőtt, így ösztökélve gyorsabb iramra az embereit. Ekkor jött be hozzánk a csoport vezetője, egy lengyel férfi, aki leoldotta az övére kötözött kulacsokat és kiosztotta köztünk.

„Igyál, elvtárs, nézd, hoztam vizet.” — Kinézett az ablakon, majd elkérte a töltényeinket és az egyik puskát. Szó nélkül lépett ki a szobából, ugyancsak hátul. Pár perc múlva a szomszéd ház tetejéről lőni kezdte a közeledő rajt. Azok meghökkenve kerestek fedezéket. Újabb percek múlva távolabbról lőtt rájuk, majd még távolabbról. Számoltuk, pontosan kilenc lövést adott le az elvtárs, annyit ahány tölténye volt, de ezzel magára vonta az ellenség figyelmét. Vágtató lovak-húzta gépágyú jelent meg, a tüzérek lázasan helyezték el, és azonnal lőttek. Dörrenés után porfelhőben rogyott alá tőlünk a negyedik ház emelete. Újabb csapás ugyanoda, ismét és ismét. Aggódva figyeltük a fejleményeket. Egy golyó, egyetlenegy, gondolom az utolsó lövés után mellén találta a célzó tüzért. A löveg legénysége azonnal hátra húzódott, majd eltűnt a narancsfák mögött. Nemsokára az ágyú mellett megjelent egy civilruhás valaki, közülünk, majd még egy, többen jöttek. Megfordították az ágyút és gyors ütemben tüzeltek a feketeruhás, rohanó alakok irányába. Kilenc töltény és a tízedik. Semmi más, úgy ahogy mondom. Ezért és ehhez hasonló fegyvertényekért voltunk akkor a világ legjobb hadserege, ugyanis majdnem mindent pótolt a politikai meggyőződés. Két fasiszta nagyhatalom által támogatott nacionalista spanyol hadsereg állandó támadásai ellenére három évig tartottuk magunkat. Ezt csak azért mondom, mert a nevezett napon is, a szikrázó napfény felől megérkeztek a Condorok. Akkor és ott tanulták meg a szőnyegbombázás tehnikáját.

— Hogyan jöttél ki onnan?

— Ő hozott ki. Galina, ez a vékony lány. Igen. Éjjel jött, kötszerrel, vízzel. Romos, szinte földdel egyenlővé tett házak között lelt ösvényt, etetett, szomjunkat oltotta, amíg segítő kezekbe juttatott. Az érdekesség az egészben az, hogy az anarchisták táborából jött utánunk, tehát egy teljesen idegen ideológiai platformot hagyott hátra, csak segíthessen. Közben ő is megsebesült. Akkor hallottam utoljára a hangját: „gyere elvtárs, várj csak, majd én!” Lois felállt és pár lépést tett felindultságát leplezendő. Habár elméleti fizikát tanult, újságíró volt, Szilárd Leó barátja, egy időben együtt dolgoztak az entrópia fogalmának természettudományos értelmezésén, jelenleg ő a gyár káderese.

Arnold nem hagyta magát:

— Lois, ezért harcoltatok, ez volt a nagy cél? Mindez, ami jelenleg körülvesz? Alig hiszem.”

Lois leült.

— Ugyancsak példával válaszolok. Egy kristálytiszta forrás vizét, több, egyre nagyobb folyó nyeli el, majd az élő, egyre dagadó folyam mielőtt a tengerhez jutna, deltásodik… A víz, az éltető elem nagy részét — áttételesen az eszmékre gondolok — felszívja az arra a vidékre jellemző összetételű talaj, növények, újszerű virágok teremnek, idővel alig valami emlékeztet a szép kezdetre, a kristálytiszta patakra, ahonnan minden kiindult.

— Keserűen állapítom meg, hogy a világot átfogni akaró internacionalista eszméitek, nálunk Sütő Jóskákat, kartellás közellátást, és hajnali sorállást termeltek ki? Kár volt ezért szenvedni. Na, az Isten éltessen! — Lois folytatni akarta, de Arnold közbevetette:

— Hagyd Lois, mert a további argumentumok már a teorétikum mélyvizeibe vezetnek. Az itt lévő fiatalok, pedig…

— Tévedsz Arnold. Jó, ha időben, már most megtudják, hogy mi az érték, és hol keressék azt, amit közönséges néven konkolynak nevezünk. Parazitának.

Lois jól megtermett, elegánsan őszülő, mindig szürke ruhát viselő férfi volt. Fehér ing, nyakkendő és egy ezüst fogantyús sétabot kísérte. És a felesége, Galina Orlova. Lois, amíg ült, beszélt, tárgyalt, mindenkire kellemes hatással volt. Amikor felállni készült, főleg az első lépések megtételéhez az asszony segítségét kérte. Arnold, bár jó viszonyban voltak, mindig előhozta a Sütő ügyet. Ő tudta miért. Mi csak annyit tudtunk meg, hogy idehelyezése után Lois kötelező látogatást tett a helyi szerveknél. Azon a napon a vezető elvtársak közül, pillanatnyilag senki sem volt elérhető, így egy hangzatos nevű hivatalhoz irányították. Lois bemutatkozott, hogy ki és mi, felajánlotta segítségét, kiemelve, hogy jelentős nemzetközi tapasztalattal rendelkezik. Sütő elvtárs, a hivatal vezetője, röhögni kezdett:

— Mondja, maga viccelődik? Mit tegyek én a maga nemzetközi tapasztalataival? Na, hagyjuk békén egymást! Tudja mit? Ha csak ennyi a szövege, már mehet is. Jó napot!

Galina jött, segíteni.

— A feleségét tudnám alkalmazni, mint propagandistát, de az izém se látott néma aktivistát.  

Lois megkérdezte, milyen jogon beszél ilyen durván velünk.

— Az ökleim jogán, maga hallott efféléről, hogy munkás ököl, vasököl, odacsap, ahova kell. Erre van szükség a mostani időkben, nem finom úriemberekre!

Lois nehezen tette meg az első lépéseket.

— Na, elvtárs, még mindig nézem.

— Mit?

— Hát az ajtót, menjen már, aztán szép csendesen húzza be maga után. 

E beszélgetés után, Lois káder-vonalon utánajárt a dolgoknak: a Suteu név viselése nem volt törvényes, egy évvel fiatalabb, sohase dolgozott, sohase sportolt, a hét elemit se járta ki. Minden vezető sietve határolta el magát attól, hogy bizalmas adatokat bízott volna a befurakodónak. Ilyen, és más dolgok kiderítése után, most Sütő Jóska ül egy zsúfolt cellában és nézi az ajtót, amelyiken valaha ki fog menni, szépen becsukva maga után. Úgy hírlik, nagyon soká kell várnia erre a boldog pillanatra.

— Érdekes emberek lehetnek. Mesélj még valamit róluk — kérte Flo, hát folytattam.

— Galina otthon dolgozott. Időnként futár hozta az anyagot, az is vitte el. Fogalmam sincs miről lehetett szó. Ők egy nagy házban laktak, a barakk negyed szélén. Egy szobát igényeltek. A konyháról meg a többi helységről lemondtak a többi lakó javára. Renáta hordta az ételt a gyári kantinból. Többször átjöttek hozzánk. Galina pasziánszot rakott ki, nagyanyámmal értekezett, csak ők tudják hogyan, miközben Lois az apámmal sakkozott.  Galina egyre fogyott, már a cigaretta sem esett jól. Felmentek a Fővárosba kivizsgálásra, de nagyon hamar megjöttek. Lois csak intett, kétségbeesetten mondta, hogy nagy baj van. Az anyám üldögélt délutánonként a Galina ágyánál. Stoppolta a harisnyákat és állandóan beszélt a néma és egyre vékonyabb, szinte már átlátszóvá soványodott lánnyal. Az persze nem válaszolt, de soha se nyögött, jajgatott, csak az arcán időnként kiülő izzadtságcseppek mutatták, hogy iszonyú fájdalmai voltak. Késő délután Lois telefonon érdeklődött, beszélt az anyámmal, majd este, miután hazajött, letérdelt az ágy mellé és a homlokát Galina keze mellé temetve órákig mesélt neki, egyre beszélt. A válasz annyi volt, hogy a lány ujja néha rásimogatott a Lois fejére. Így maradtak együtt, néha éjfélig, amíg nem jött Renáta anyja, aki beadta az éjszakára szóló morfium injekciót és ágyba parancsolta Loist. Képzeld el azt a képet: nemzetközi hírű anarchista ágyánál a mindenéből kifosztott anyám őrködik, ugyancsak a mindenükből kifosztott szász édesanya kezeli őt, és a teljesen kétségbeesett férjét. Galina nem akart papot, még látni se. Az utolsó napok egyikén a nagyanyám is felsántikált hozzá. Pont akkor lépett be Lois. „Janka néni, maga sokat látott-hallott. Ön szerint itt volna a vég?”

„Még nem, fiam, majd az éjjel, vagy később fog rajta megkönyörülni az Isten. Látod, ez a lány nem hisz benne, de nézd, mennyire fél. Fél, mert eldobta magától még azt a hitet is, hogy van, akinek panaszkodni, aki soha nem hagyja el, aki vele marad azután is, hogy mi elmegyünk innen, kitárva az ablakokat. Sírj fiam, senkinek se mondtam el eddig, hogy ti szerelmesek voltatok egymás szenvedéseibe. Mit bámulsz? Így van és nem másként!”

Galina két nap múlva halt meg. Mi, a kulákfajzatok, a kisemmizett barakklakók álltunk az ágya körül, az apám Loist támogatta egy székbe, Arnold volt a halottkém, kis tükröt tartva Galina szájához, majd lecsukta a lány szemhéjait és felhúzta az arcára a lepedőt. A sarokban egy ideges orvos töltötte ki a szükséges papírokat, hangosan tépte ki a lapot, majd sietve távozott.

— Mikor volt ez? — kérdezte Flo.

— Tavasszal, amikor csepegni kezdtek a jégcsapok, egyik-másik lezuhant és üvegszerű pengéssel tőrt darabokra.

— Aztán?

— A hamvasztásra csak az anyám és én mentünk el. A szinte járásképtelen Lois a szolgálati kocsi ablakából nézte a kéményből felszálló fehér füstöt. Az anyám rövid fohászt mondott magában és kijelentette, hogyan is hihetett volna Istenben amikor eszméje nevében istentelen dolgok történnek a világ ezen részén. Látod, amellett, hogy sajnálom, becsülöm is, nem vált tisztességtelenné még a legnehezebb perceiben se. Kitartott hite mellett.

A hatvanötödik sakkmezőben
A TEGNAPELŐTTRŐL SZERETETTEL…*

A HATVANÖTÖDIK SAKKMEZŐ

Ópapa olyan volt, mint ahogy egy nagyapát szoktunk elképzelni, csak magasabb, erősebb, és egész lényéből sütött a mogorvaság. Alig virradt, amikor Rufusszal fellihegtünk a présházhoz. Rögtön az ajtó utáni első szobában, egy hosszú asztalon kerámia tányérokban párolgott a hajdinakása, közepében egy karika sültszalonnával. Fakanalak, kenyérszeletek, az asztal végén jókora dézsa kovászos uborkával. Többen ültünk a padon. Ahogy végzett valaki, azonnal kiment. Ópapa már evett, köszöntésünkre morgott valamit, utána mahorkát sodort és szótlanul ontotta a füstöt, közben hallgatta Sztjopkát. A konyhából egy erős, magas, középkorú asszony jött be, valamit mondott, erre Rufusz kapta a sapkáját és engem, szinte szaladva mentünk át a szemközti folyosói szobába. Overall, bakancs, széles karimájú bőrkalap, kék kötény lógott a kampókon.

— Öltözz át, gyorsan. Rengeteg dolgunk van.

Keskeny út vezetett le a hegyoldalon, az embermagasságú szőlőtőkék közt, majd balra tértünk egy magas drótkerítés mögötti bővizű forráshoz. Négy faveder a csorgó előtt, hatalmas hordó az úton veszteglő szekéren. Negyven veder víz fér bele. Dolgoztunk, mint a rabszolgák, fel-le rohangáltunk a nedves, sűrű keresztléces pallón, már húsz veder után lihegtünk, mint a kutyák. Alig telt meg a hordó, a dombot megkerülő mezei úton máris feltűnt egy kosarakkal megrakott ökrös fogat. Sztjopka az ökröket, a hordós szekér elé hozta.

— Két óra múlva itt vagyok, és hozom a másik terűt. Igyekezzetek.

A szekérben legalább két mázsa hullott vackorkörte, zöldalma, szilva, barack volt felrakva, olyan módon, hogy a fatölcsérbe zúdított víz, egy mozgatható vályú révén lemosta a gyümölcshalmaz egy részét. Utána át kellett fordítani. Nem volt könnyű tizenötször, teli vederrel szaladgálni fel és újra fel a síkos, keskeny pallón. Egy lélegzetvételnyi szünetben Rufusz rágyújtott.

— Ópapáé itt minden. Ez a hegyoldal, meg a szemben levő is, egyszóval, vagy 30 hektár szőlőse van. Ezenkívül, arra hátrább, az egész oldal gyümölcsös. Ott főzik a pálinkát. Az aljban zöldségeskert, amíg a szem ellát. Az öreg Galíciában volt hadifogoly, szabadulásakor magával hozta Sztjopkát, egy eloroszosodott németet, aki a pálinkát főzi. Ómama halála után, ennek van vagy tizenöt esztendeje, megjelent Léna, a Sztjopka húga. Nem feleség, de ő irányit. Ő hozta ide a már kiskorában árván maradt Ingét, ő rejtegette Flot hónapokig, ő vigyáz a birtoklevelekre, összefogja a családot. Ő lett az Ómama. Az öregnek mindenről megvan a véleménye, de ez a’ szerint módosul, ahogy Léna mondja. Együtt hálnak.

— Miért kellett Flo-t bújtatni? Mondj még valamit erről a faluról.

— Flo anyját 1945 januárjában elhurcolták Oroszországba, mint egy német katonafeleségét. Két év múlva jött haza. A faluból sokan voltak deportálva, alig néhányan találtak vissza. Az évek multával kiderült, hogy valamennyiüket feljelentésre szedték össze. Az első hírekre Léna hazahozatta Flo-t Szebenből. És eltüntette. Mindvégig itt volt a présházban. Vagy nyolc hónapig lakott egy nagyobb hordóban. Az orosz tiszttel az anyanyelvén beszéltek, leitatták, és kiszedték belőle, hogy a Testvér, aki az első házban lakik, írta meg a feljelentést. Az csak nem nyugodott, elhíresztelte, hogy Flo egy magyar ügyvéd lánya, nem a bátyjáé. És itt van ennek a gazdag családnak a drámája. Az unoka, a gyerekek hiánya. Tudnod kell, hogy német vidékeken, a sok gyerek, későbbi sok munkaerőt jelent, a család állandó, jövőbeli megújulását. És így marad rokonkézben a vagyon, a generációváltás nem dráma, a családon belüli kohézió erősödik, tehát a gyarapodás, a halmozás ismétlődik. Ezért kellett Inge, ezért fogadtak el engem, ezért vigyáznak Flo-ra, mint a két szemükre, ezért nem szólnak bele, hogy azt a lányt faluszerte bolondnak tartják. Azt mondták, maradjon bolond annak, akit mi nem akarunk! Ezért van az, hogy Léna téged békén hagyott.

— A hosszú asztalnál egyike voltam a napszámosoknak. Meg aztán nem is akarom, hogy kérdezgessenek. Azt mondta Flo, hogy a házasságotok után el akartok menni. Ahogy ismerlek, egy pár év múlva talpra álltok. Nálam más a helyzet. El kell végeznem az iskolát, utána Isten tudja, még mi jöhet. Mert, mostanság mindig közbejön valami. Tudod mit? Fel se megyek.

Rufusz vállat vont, ráfújt a cigarettaparázsra és folytatta.

— Építész akartam lenni. Otthon, az orvosok azzal bíztatták a szüleimet, hogy majd kinövöm a látászavaromat. Sajnos nem így történt. Gondolj bele, nagyon közel, az arcára kellett hajolnom, hogy lássam, hogyan haldoklik az apám a kapunk előtt. Még azt se engedték meg az elvtársak, hogy bevigyük a házba, ott haljon meg a saját ágyában. Miután felraktak a teherkocsira, anyám és a testvéreim látták, miként kezdődött meg a házunk kirablása. Mindenki vitt, amit bírt. Borzasztó az, hogy hallod a sírást, zokog az anyád, a testvéred, és te nem látsz semmit, mert pár méter után minden körvonal elenyészik, ködbe vész. Senkinek se kívánom. Na, gyere, mozogjunk, úgy hallom valaki jő.

Valóban jött valaki. Friss zöldséggel megrakott kosarakat hozott a szekér, aztán újra és újra. A karjaimat már emelni se tudtam, amikor Rufusz bejelentette, hogy körülbelül ennyi lenne a mai teendő. Nem folytatta, hanem, miután felnézett az égre, szó nélkül futásnak eredt, ugyanis előbb nagy cseppekben, majd szaporábban kezdett esni az eső. Egy közeli szárnyék alá rohantunk. Széles, gerendák tartotta huzatos, száraz tér, két oldalon bekerítve a zsupptető alatt. A domb felőli oldalon deszkapolcok, azokon lepedőkkel letakart valamik. Alattuk, hosszúkás állványon ugyanolyan formátlan bármik, sárga leplek alatt. A sarokban kihűlt égetőkemence, előtte akkurátusan felrakott hasábfák, és egy hosszú pad. Középen deszkaasztal, a sarokban malterkavaró gép, a falra felszegezve több kartonpapír, ábrákkal: egy fej, elölről, oldalról, női torzók fej nélkül, majd egyben az egész, vonalakkal kijelölve, hogy innen-odáig ennyi, és így tovább. Valaki, egy alak, ránk se hederítve átment a polcok alatt, valamit letett az asztalra és piszkálni kezdett rajta. Rufusz világosított fel, körbemutatva.

— A Flo apja foglalkozott ezzel. Sírszobrokat készített. Miután elment, több, már kész síremlék-szobor maradt utána, csak össze kell őket rakni és kivinni oda, ahol igény van rá. Ópapának imponált a dolog, nem szüntette meg, és már vagy két éve Olga viszi tovább a dolgokat. Ott ül az asztalnál. Ő az. Úgy hírlik, hogy autista, de ahogy mondják kiemelkedő tehetség. Vajon kinek a lánya, ha Léna az anyja, aki együtt hál Ópapával?

Az Olgának nevezett lány ránk se nézve kilépett az eresz alá és rágyújtott. Rufusz odament és mondott valamit. Az nem válaszolt, egykedvűen nézte az ázó határt. Az asztalra kitett tárgy a Flo feje volt betonból, belül üresen, a nyakrészen több ujjvastagságú fémszeg állt ki belőle. A lány később eldobta a cigarettát, a fali polchoz lépett és szótlanul megmutatta a fejhez tartozó beton torzót a mellek vonalán alul, utána a következő részt onnan lefelé. A másik polcon Léna feje külön és a teste darabokban, megszámozva. A kiálló vasszegek és a nekik megfelelő lyukak segítségével azonnal össze lehetett volna rakni bármelyik alakot. A sarokban, összeállított állapotban egy embermagasságú szobor, hosszú köntösben, mogorva arccal, imára tett kézzel néz maga elé. A lány, miután újra leterítette a beton-részeket, egy állványhoz hívott. Vaskapoccsal lezárható vaskos, nagyformátumú album lapjait taszította egyenként elénk. Rajzok. Fekete-fehér, színes rajzok Lénáról, Flo-ról, ott volt Sztjopka és még sokan mások. Rufusz megtalálta közöttük a saját arcképét, és nem kis meglepetésemre az enyémet. Több portré oldalról, szemből, alul majd felülnézetből, a Bíró, a felesége és még egy csomó lány meg asszony. A következő kartoncsoport sírszobrokat ábrázolt: Flo áll egy sírkereszt mellett, és szomorúan néz oldalt és lefelé, Léna ülve, a bal karjával pártfogóan ölel át egy négyszögű márványtömböt. Itt is és ott is, a szomorúságot kifejező szoboralakok mögött dús, zöld falombok, a Flo mögötti haragosabb zöld. Csodaszép képek, döbbenetes tehetséggel megalkotott kompozíciók. Természetesen, valamennyi alak bő, gazdag ráncú tógában öltöztetve állt ott, ahova a művész képzelete elhelyezte. A következő rajzcsomó női testek stúdiuma, alig valamivel rajtuk, közöttük Inge, fél alakja, egész alakja gondosan kidolgozva. Az egyik képen Inge mintha rohanna előre, részben hátrafordulva mond valamit a mellette álló vékonydongájú lánynak, akiben azonnal felismertük Olgát. Az bólintott és több tíz lapot dobott az asztalra, őt ábrázolva, ezúttal ruha nélkül.

Kint csendesedett az eső. Rufusz sietve magyarázott, közben ki-kilesett a csepegő eresz felé.

— A helyzet az, hogy a szobrok beton darabjait összerakják úgy, ahogy kell, a nyakrészen át megtöltik homokkal, majd felhelyezik a fejrészt bal vagy jobb felé tekintve. Sok a megrendelés, a darabokat kőművesek öntik ki, amott a sablonok, ez a kislány csiszolja, egyengeti tovább az összetevőket. A rajzok az ő művei. Szebenbe jár a Rajziskolába. A meztelen test ábrázolása házi feladatnak számít. A kettőnk arcképe azért van itt, mert ő volt az egyik őr-kislány a Bálterem előtt. Na, nekem szaladnom kell. Maradj még egy darabig, utána felmész, átöltözöl, és a félóránként erre kerülő egyik stráfszekérrel hazajössz, illetve Flo házáig. Este találkozunk. Apropó, ne nagyon nézz a szemébe ennek a lánynak, mert ő boszorkány, mert ő az eleven ördög, ő a kísértő, aki felkapja a lelked, beteszi a kavaróba, és a képzelet szárnyain viszi magával, isten tudja merre és hová.

Flo kinyitotta az ajtót, kinézett, a kezét is kitartotta.

— Esik, de még hogy. Ma nem tudunk menni sehova, pedig meg akartam mutatni a falut, közben sétálni egyet. Na, nem baj, valamit kitalálunk, hogy teljen az idő, te amúgy is fáradt lehetsz.

Átnézte az este levetett Valter-ruhát, kirázta, átkefélte, vállfára tette. Miután az általa viselt ünnepi ruhával is így tett, az egészet kivitte a tornácra. Kinyitotta az egyik vaspántos ládát és rendezkedni kezdett.

— Annyi minden van itt. Nem is árt, ha néha szellőztetem a ruhákat. Nézd ezt a zsúfoltságot. Nincs lelkem eldobni bármit is, minden ruhadarabról, erről-arról, ami még itt van, regényeket lehetne írni. Nálatok, nincs úgy, hogy egy ilyen esős napon az Édesanyád vagy az Ómama kirámol, átsimogatja a régi holmikat, közben fényképeket nézeget és felemleget régi dolgokat?

Feszengeni kezdtem a széken.

— Nekünk, már nincsenek tárgyakhoz kötött emlékeink. Semmink sincs. Sajnálom, de nem szégyellem. Az apám nemrég azt mondta: én meg anya a velünk való történések jelen idejében létezünk. A múlt már nem is fáj, tompa sajgássá törpült, de neked be kell állnod a játéktérre, nem szabad megrekedned a sakktábla hatvanötödik mezején, ahogy az elvtársak akarnák. Sajnos, tervezni sem segíthetünk, várható utat nem látok, csak az irány bizonyos: ki ebből a testi és lelki nyomorból. Minden áron! Ezért történt az, hogy ösztönszerűen, csak a két öklöm erejében bízva nekivágtam egy iránynak.

— Mintha Rufusz hallanám, ő is annyira reményvesztett, néha csak ül, szava sincs. Azt reméltem, mesélni fogsz, hiszen nagyon érdekes dolgokat tudsz. Például, nem mondtál semmit a három éves pályafutásodról. A meccsek előtti félelemről. A Puiu barátodat is csak említetted. Hogy volt vele? Mondj már valamit, addig én itt teszek-veszek. Jó?

— Puiuval az edzőteremben találkoztam. Az akkor volt, amikor Titi hívott. Rufusszal együtt mentünk. Puiu a szemüveg láttán, elég durván megmondta a barátomnak, hogy nem odavaló, nincs rá szükség, mint edzőpartnerre, de ha egy csekély juttatásért hajlandó velünk trógerolni, hát maradjon. De, a ringbe sose engedi. Rufusz maradt. Vele, és a többiekkel hetek alatt emberi körülményeket teremtettünk az edzőteremnek kijelölt hodályban. Akkor derült ki, hogy Rufusz milyen jó szervező. Többrózsás tussolót, vasszekrényeket, padlódeszkát, homokzsákot, ring kötelet szerzett, mesterembereket hozott, egyszóval nagyrészt neki köszönhető minden, ami ott van. Illetve volt. Amikor az első meccseket rendeztük, megköszönte Puiunak, hogy nem engedi harcolni, se most, se máskor: annyira telve van haraggal, tart tőle, hogy egy adott helyzetben nem tudna uralkodni magán. Továbbra is velünk maradt.

— Meséld tovább, kérlek. Meleg tejet és lágy kenyeret kapsz uzsonnára. Jó lesz?

— A városban híre kelt a szakosztálynak. Klein Ervin, az órás fia régi ismerősöm nagy hangon dicsekedett városszerte, le meri fogadni, hogy bármelyikünkkel elbánik, ha egyszer jó kedvében arra kerül, ahol mi püföljük egymást. Ervin magas, széles vállú, de valahogy puha, szinte semmi izomzatú fiú. Ami jó benne, az intelligenciája, leleményessége, viszont ezek a tulajdonságok alig leplezik arroganciáját, lehengerlő, mindenkit és mindent lekezelő modorát. Ervin sose ment sehova Szisz, a húga nélkül. Egy estefelé beállított. Már az ajtóban kiabálni kezdett, hogy izzadtságszag van, büdös proliszag, a levegő biztosan tele mikrobákkal, a ruháját le se teszi, hogyisne, még tetűt kap, kétes egyénekkel nem mérkőzik, különben is pillanatok alatt végez bármelyikkel az itt levők közül. Rámutatott Gyurira: „Te tisztábbnak nézel ki, veled hajlandó vagyok kiállni. Most!” Puiu röhögött, egy pár kesztyűt dobott Ervin ölébe. Szisz adta fel rá. Azonnal, nagy harcosnak képzelve magát, Ervin az ökleit rázva felugrott a ring közepébe, egypár hadonászó mozdulat után rikoltani kezdett: „kezdjük, mert dolgom van!” Puiu intett, hogy menjek fel bírónak. Néhány pillanat alatt mindennek vége szakadt, ugyanis Ervin testsúlyában és magasságában bízva le akarta rohanni az ellenfelet, de egy ütés megállította. Gyuri nem ütött erősen, de ez elég volt ahhoz, hogy ez a puha nagy melák egyensúlyát vesztve behátráljon a sarokba, ott is a fenekére. Szóhoz se jutott, rúgkapált, és rémült szemekkel nézett Gyuri felé, aki a jobb vállát leengedve közeledett. Nem ütötte meg, ezt nem szabad tenni, amíg az ellenfél nem harcképes. Valahogy lábra segítettem Ervint, aki azonnal üvölteni kezdett, hadd jöjjön az a lepra bunyós, majd ő ezúttal megmutatja. A köteleken kívülről Puiu kiabált: „üsd ki a nyomorultat, hallod miket mondd?” Valóban, ami mocsok, és vulgáris szidalom kijött az Ervin száján, senki se tűrte volna. De egy mérkőzésnek, még ha hevenyészett is, szabályai vannak. Gyuri közeledett, láthatóan dühösen a szidalmak miatt. Pár pillanat és csúnyán elbánik Ervinnel. Szisz, a fal mellett állva felsikoltott. Közbeléptem, a vállammal védtem ki az ütést, ami ha eléri Ervin arcát, végérvényesen szétveri az orr, és az arc finom részeit. Gyuri vállat vonva, dühösen tépte le a kesztyűket és vágta a földhöz, én meg nagy nehezen lecipeltem a hadonászó, szitkozódó Ervint. Szisz letépte a kesztyűket, majd lekent a bátyjának két hatalmas pofont, utána, az ajtó felé menet fojtott hangon torzsalkodni kezdtek. A dolgok komplikálódtak, de csak számomra, mert Puiu nekem állt, hogy még mindig nem tanultam meg a harc örök szabályait: az ellenféllel szemben nincs finom, vagy kíméletes elbánás, mindent bele kell adni, és nagyon gyorsan: a diadal nem feltételez kíméletet. Csak a győzelem számít, mindig és minden időkben. Az, amit én műveltem, hogy bíró létemre közbeléptem olyan helyzetben, amikor szó se volt harcképtelenségről, az egyik küzdőfél pártolását, nem semleges magatartást jelent, és ezt nem tűri. Igaza volt, de ha nem lépek közbe Ervin arca egy életre megnyomorodik. Annyira dühös volt, annyira belelovalta magát a szemrehányásba, hogy kesztyűt rántott, felugrott a deszkákra és kijelentette, hogy ő itt és most móresre tanít, mert látnivaló, hogy nem értek az annyiszor elismételt tanításokból. Meg se hallgatott. Rufusz jött: „Puiu ne bolondozz, te már túl vagy a negyvenen, elszivaroztad a tüdődet. Puiu lehet már veled értelmesen beszélni? Puiu, egyáltalán nem vagy formában! Játék, játék, de… Hívjátok Titit, de gyorsan!” Na, a vége az lett, hogy felálltunk egymással szemben. Puiu egyre jobban belement a dühös magatartásba, pontosan abba az állapotba, amelytől évekig óvott minket. Itt több részlet van, a vége az lett, hogy készakarva visszafogtam magam, pedig több alkalom is adódott, hogy befejezzem az egész cirkuszt. Titi vágtatott be, hasra vetődve a kötelek alatt robbant a ringbe, és lefogta az öklöm, pont akkor, amikor a Puiu arca védtelenül állt előttem, csak a szidalmakat szóró habzó száját láttam, és véget akartam vetni az egésznek.

— Mi történt azután?

— Rufusz és én hurcoltuk le Puiut. Kiderült, hogy Szisz rohant át Titiért a sarki kocsmába. Az indulattól reszketve mentem tussolni, közben hallottam amint Rufusz iskolázza a teljesen kimerült, és mély hallgatásba merült Puiut.

— És azután? Mondd csak, hogy néz ki Szisz?

— Szisz, pontosan olyan, mint Olga, akit ma megismertem. Vékony, finom arc, nagy zöld szemekkel, vöröses-szőke haj, sietős járás, és néha lehet beszélni vele, máskor nem. Még az apja szerint is öntörvényű, csak az van, amit ő akar. Rég nem láttam. Az a hír járja, hogy veszett feminista lett, férfi ellenességet hirdető női náci. Puiu? Puiu egy darabig adta a sértődöttet. Rufusz hozott össze megint. Egyszer megkérdezte: „tényleg megütöttél volna?” „Igen, Puiu, úgy ahogy tanítottál, kímélet nélkül, a győzelem érdekében, ugyanis, szerinted csak ez számít! Igazam lett volna Puiu?” Tudod mit válaszolt? — „holnap edzés, de most menj a fenébe!”

— A félelemről! Erről nem beszéltél. Aztán még kérdek valamit.

— Sokáig, csak fizikailag ismertem ezt a valamit, a rettenetes érzést, ami összekuszálja a gondolatokat, nem enged aludni, és nincs búvóhely ellene, mert viszed magaddal a fejedben. Most már tudom, hogy nem is annyira nagy és sötét és iszonyú! Az apámnak van egy barátja. Hertz mérnök, aki egyedül él, mellettünk lakik, és sokat van nálunk. A felesége nem tért haza Buchenwaldból, a lánya matematikus a Fővárosban. Egy alkalommal eljött a gyakorlóterembe. Végignézte a találkozókat, éppen én is műsoron voltam. A végén azt mondta: „ne próbáld az újbort régi tömlőbe tenni, mert ez előbb-utóbb kihasad, elömlik a bor és hiábavaló lesz minden fáradozásod”. Hazafelé baktatva meg is magyarázta: „jó dolognak tartom, amit teszel. Tudod miért? Ezúton, sportszerű körülmények közt le tudod vezetni a benned bujkáló vadállat dühét. Ezt addig kell tenni, amíg fiatal vagy. Tudd meg, hogy velünk születik és velünk fejlődik a kőkorszakbeli vadember énünk, az ösztöneivel, az erejével, a mindent husánggal elintéző indulataival együtt. A minden időbeli kultúrember elnyomja, ezzel próbálva alkalmazkodni a környező világhoz. Ez megy egy darabig. Tudod meddig? Amíg van cél, amíg létezik reális értelme a kultúrált életformádnak, és erő a küzdelemre. Amikor az kifogy, a benned lévő vadállat ellened, fordul és kezdődik az önmarcangolás, az önbizalmad ronggyá szaggatása, az örök szemrehányó kérdés: Nem lett volna jobb, ha akkor, így vagy úgy cselekszem? Ez eszi meg a lelkedet. Főleg éjjel! Ezért öregszünk. A félelem elvont fogalom, de létezik, és mint az amőba előjön, rákúszik a gondolkodásra, leszűkíti azt, és egyenirányúsítja a rettegés felé. Voltál már orron vágva? Még mindig fáj? Nem! Na, látod? Ha megismerted a fájdalmat, ilyen vagy olyan fokon, már nem egy irracionális fogalom, máris lennebb csúszott a számodra fontos dolgok gradiensein. És így tovább. Tudd meg, hogy mindenki fél, a lényeg az, hogy ez a lelki folyamat ne legyen bénító, gúzsba kötő, vagy éppen embertelenítő. Ami az új tömlőt illeti, ezt úgy értsd, amikor megszólal a gong, a jól nevelt, jó modorú fiatalember énedet hagyd az öltözőben, helyette a civilizált korlátok közt küzdő, azonnal és mindent beleadó harcosként kell előugranod, aki nem feltétlenül az ellenfél torkát akarja átharapni, de dominálnia kell, mert a dolgok másik oldala már számodra hozza rosszat. Ez az élet iskolája. Érted?” 

— Tehát, nem félsz semmitől. Így értsem?

— De félek, attól, amit képtelen vagyok előre látni, attól, amit már a régi öregek emlegettek, hogy a nagy átalakulások váratlanul és bennünk történnek, és senki se tudja hogyan végződnek a dolgok. És még valami. Attól, hogy egy-kettőre feltör, kiben mi lakozik, amikor a dolgok érdességét tapasztalják: sündisznóállás, morcos, mindenkit vádoló magatartás, agresszivitás, főleg a védtelenekkel szemben, sőt a leggyalázatosabb talpnyalás, ha csak egy kissé is szorul a kapca. Azt mondtad, hogy még van egy kérdésed.

— Mondtad, hogy megismerted Olgát. Hogyan látod őt?

— Az a típusú ember, akiből nincs sok. Nem autista, hanem öntörvényű, ezzel védi magát és hallatlan tehetségét. Nem csak a rá jellemző beállítottságot védi, hanem az eredetiséget, ahogyan látja és visszaadja a világ realitását. Például, miután Rufusz elment, kiültünk az eresz, a csepegés alá, és néztük a vigasztalan, egyre ázó tájat. Én semmi szépséget, még említésre se való részletet sem láttam az odakinti egyhangúságban. Ő vett egy ívet és pár perc alatt szénnel a lapra varázsolta a pillanat legjellemzőbb részletét: egy dús, nedvtől feszülő szőlőgerezd ázik, a víz súlyától görnyedező szőlőlevél alatt. Alig javított valamit is a rajzon. Nyugodtan nézte tovább a határt, úgy tetszett nem is figyel, amikor megkértem, rajzoljon még valamit. Akkor rajzolt le téged. Pár vonás az egész, de szerintem, kifejez mindent, ami jellemez.

— Ugyan mit? Tudd meg, hogy fel fogok menni hozzá, csak azért, hogy megnézzem, amiről beszélsz.

— Itt van nálam. Nekem adta. Nézd: ez a nyugodt szépségű lány valahova néz, vagy vár valakit, közben igazít a vállán előrevetett dús szőke copfján. A szája csak az erős bizonyosságú asszonyokra jellemző titokzatos mosolyra húzódik, amelynek a megfejtésére a világ kezdete óta a férfi generációk milliói keltek útra. Úgy tud várni, mint senki. Nem nyugtalan, személyes varázsa a mindig siető időt is nyugalomra inti: tudom, hogy jön, a Föld másik feléből is felkerekedik, mert tudja, hogy várom. Nézd, itt van a rajz. Nem adom neked, mert úgy hat rám mintha a szívemet vatta közé tenné az érzelem, amit sugall.

— Így látsz te engem, a bolond lányt? Mutasd csak. Na, de őt, Olgát hogyan látod?

— Zavarba hozó, kutató tekintet, túllát mindenen, többet lát, mint mi. Mélységes magnetizmus árad minden porcikájából. Ez most, amikor fiatal. Mi lesz később, mi lesz azzal a férfivel, akit elkap? Vajon milyen személyiséggel kell rendelkeznie annak, hogy megfeleljen e különleges lény igényeinek?

A szobában sötét lett. Flo petróleumlámpát gyújtott, majd tovább turkált a ládában. Vissza se fordult, úgy kérdezte:

— Aztán, hogyan szabadultál onnan?

— Ahogy ültünk az eresz alatt, valaki hátba vágott a cipőimmel és a fejemre szórta a ruháimat. Léna volt. Nem is gondoltam, hogy ennyire durva tud lenni. Szó nélkül átöltöztem a fal melletti padon. Olgához léptem elbúcsúzni, de nem engedett, intett, hogy maradjak. Léna csak állt és várt. Azt mondta az a lány, hogy „ne menj sehova, ha neki nem tetszik valami, majd elmegy ő”. Többé számba se vette az anyját, hanem cigarettázva, némán mutogatta nekem az eső után felszálló ködöt. Nem is tudom, mikor ment el Léna. Aztán jött Rufusz, és hazahozott. Ez történt.

— Ma este meg az fog történni, hogy Léna beállít ide. Majd meglátod.

EINE KLEINE NACHTMUSIK *

GROGGY 2.

EINE KLEINE NACHTMUSIK

A távolban lévő ember lelke, amikor hazagondol, mindig valami kedves, megszokott dolog vagy hely felé száll, de annak a jövőjébe érkezik. Nagyon sötétre sikeredett az itthon hagyott dolgok előrelépése.

Zolinál soha nem látott rend fogadott, két bőröndje bezárva, letéve az ajtó elé. Zoli színjózan, mindenből kiábrándult, mi több, kétségbeesett. Az általam ajándékként hozott sörösüveg láttára csóválta a fejét, de kinyitotta. Két hosszú korty után közölte, hogy ügyesek vagyunk, szívből örül a csapat sikerének, sajnálatosan ennek már semmi jelentősége, ugyanis időközben a dolgok megváltoztak. A városi, a megyei Sportbizottságok hangot és véleményt módosítottak. Az új irányelvek szerint a tömegsport kerül előnybe, ez fog megkapni minden támogatást, az úgynevezett elit szakosztályok, bármennyire megszokottá, hagyományosokká váltak valamely településen, mint a vívás, tenisz, ökölvívás, talajtorna, vitorlázás, nem beszélve a tarok, bridzs társaságokról, mint burzsuj időtöltési formák megszűnnek. Az elvtársak megokolása a következő: megengedhetetlen, hogy bárki, bármilyen indokkal kivonja magát a Párt által megkövetelt intézményes keretből. Menjen a proletár kuglizni, mezei síkfutásra, annak jött el az ideje. Vihogva folytatta: ez semmi, az íróknak meghagyták, hogy évente egy vagy két remekművet kell szállítaniuk, a nélkül nincs fizetés, sem egyéb közlési lehetőség. Ha láttad volna, valósággal acsarkodva beszéltek velük. Úgy néztek ki, a gyűlés után, mint a megvert kutyák, csak éppen nem vonítottak.

— Képzeld, kvótát írtak elő. Engem például falura irányítottak, évente tíz nagyon jó, és két-három kiváló sportolót kell szállítanom. Ezen kívül, a sportmozgalomból azonnali hatállyal kiszűrik a kétes egzisztenciákat, a kulákszármazékokat, beteges hajlamúakat és így tovább. Szerintem, akár be se menj az Irodába. Puiu már nem a nép ellensége, pár napon belül ki fog jönni, de számára vége a sportvezetői pályafutásnak. Hogy mihez kezd? Nem tudom. Pintér elvtársat kirúgták a Belügytől, kétes ügyekre derült fény. Most éppen állást keres. Kiderült, például, hogy pontosan ő vágta fejbe pezsgősüveggel Ács Titit. A barátodat. Na, egy félóra múlva indulok falura. Még látjuk egymást. Remélem. Szervusz!

Utána az volt, hogy elmentem az edzőterembe, kivettem a kesztyűimet, a törölközőmet, jól bevágtam magam után a vasajtót, és ezzel a közel 3 évnyi kínlódást, reménykedést. Tehát vissza a sötétségbe, ugrókötelezve lesni tovább az esetleges előtörési lehetőséget, még azon az áron is, hogy sokkal fájdalmasabb lehet, mint az utóbbi. Groggy.

Nem úsztam meg a felokosítást. Városunkban naponta tartották a propaganda előadásokat, ahova mindenki kötelezően hivatalos volt. A gyűlések az iskolám dísztermében folytak, szakadatlanul, kis szünetekkel, váltott elnökséggel. Az ajtókat „Rendező” karszalagos elvtársak őrizték. Ötön ültek a piros posztóval letakart asztalnál. A gyűlésvezető bejelentette a napirendi pontokat. Nem volt nehéz megjegyezni: Felvilágosító lakósági összejövetel. Nem létezett üres terem, nem elfoglalt szék vagy pad. Ha nem lett meg telt ház, behozták a szabadnapos tűzoltókat, a téglagyári munkások egy részét, vagy akit éppen az utcán elkaptak.  A gyűlésvezető, egy szűk mellű, nagyfejű emberke, olyan erős hanggal, hogy az utolsó padban ülők is, vattát vagy zsebkendő sarkokat dugdostak a füleikbe, szólásra emelkedett.

— Tehát, tisztelt hallgatóság! Még egyszer elmondom, amit tegnap és még azelőttről, unós-untalanul ismétlünk: ezekben a napokban, hónapokban, évekről nem beszélek, mert sürgős a dolgunk, egy új világ alapjait rakjuk le. Minden ehhez hasonló gyűlés egy-egy tégla, az egészséges alappillér megerősítéshez. A tégla kifejezést, persze, be kell helyettesíteni a felvilágosított emberek megértő-igenlő hozzáállásával. Átadom a szót belügyi szakértőnknek. 

A bőrzakóba öltözött, bőségesen izzadó belügyi szakértő direktebb volt:

— Anyagilag, már 48-ban kihúztuk a kizsákmányoló osztály méregfogát. Az államosítás sikeres volt, jelenleg minden termelési eszköz az új rendszer érdekében dübörög. Később, mint ismeretes, bekövetkezett a falun élő legreakciósabb réteg, a kulákság felszámolása. Menetközben, a nyíltan ellenállókkal, szabotőrökkel kellett leszámolnunk, de harcunk korántsem ért véget. Ugyanis, jelenleg is közöttünk élnek a múlt visszavárói, a múlt rendszer kizsákmányoláson alapuló társadalmi viszonyainak haszonélvezői, és a többi alja népség, akik fáradtságot nem kímélve, egyre ássák új világunk erkölcsi gyökereit. Ezekkel is le fogunk számolni. Minél hamarabb, és könyörtelenül fog ez megtörténni. Gondolom, észrevették, ha nem, hát kövessék figyelemmel, az ezzel megbízott elvtársaink fáradozását, szakadatlan törekvését, hogy eltávolítsák az útból a kétes egzisztenciákat, kulákszármazékok seregét, kiszűrjék a befurakodókat, akik, ha nem vagyunk éberek, közénk hurcolnák kispolgári csökevény-hozományukat, kompromittálva, gyengítve ideológiai tisztaságunkat, ezzel fékezve diadalmas előretörésünket a népi demokrácia, a szocializmus, és nagy cél, a kommunizmus felé vezető utunkat.

A szónok kinyújtott újjávall a plafon sarka felé mutogatott, mintha onnan érkezne a várva-várt kommunizmus, közben valahogy befejezte a hosszú mondatot, tenyerével szárazra törölte az arcát, és folytatta.

— És ezt teszik éjjel-nappal, tudatosan, gyűlölettel telve. Miért? Mert ez a céljuk. Még egyszer ismertetem a gáncsoskodások formáit: a munkamenet lassítása, a kollektív munkaszellem gyengítése, lógások, az ellenőr elvtársak félrevezetése, álhírek kitalálása és terjesztése, és így tovább. Mivel, most és itt, e teremben, tanulók, békés állampolgárok, háziasszonyok vannak jelen az ő egészséges életvitelüket negatívan befolyásoló dolgokra fogok kitérni. Mi az, hogy tánciskola? A dolgozó nép táncait nem kell tanítani. Mi az, hogy templomi énekkar? Alkalom a sugdolózásra. Kérem, a papok maradjanak elhivatottságuknál, ne próbáljanak tömegbázist képezni. Mert ez a dolog veszélyes, annál is inkább, mivelhogy nincs Isten, már a kiindulási alap téves. Nem is, hamis! Ez tűrhetetlen. A sport terén: megengedhetetlen minden olyan tevékenység, ami elit, exkluzív jellegű csoportosulást, jelenlétet, felszerelést, exkluzívnak tekinthető oda-vissza versenyeket feltételez. Halljunk oda, Jacht-klub! Halljunk oda, fehér cipő, fehér nadrág, angol szavak használata, fityfene! Mert mit is jelentenek ezek a dolgok valójában: hatalmas ivászatot és egyéb szégyenletes praktikákat, az elért győzelem, vagy éppen a vereség okán. Már meg is tettünk bizonyos adminisztratív lépéseket, amelyeket továbbiak fognak követni. Most átadom a szót az ideológia frontján dolgozó elvtársnak.

A teremben köhécselés, néhányan ki akarnak lépni, de az ellenőr elvtársak ébersége nem csökkent. Az ideológus hatalmas zsebkendővel megtörölte az arcát, majd miután jól megszemlélte az izzadtság nyomait, elrakta a rongyot, és neki lódult.

— Minden meg fog változni. Minden. Az egymásközti megszólítás, az utcán, az otthon használatos beszédmodor. A durva beszéd, az útszéli kifejezések undort fognak kelteni azok irányába, akik használni merészelik. A könyvekben elbeszélt történetek célirányosítva fogják tükrözni a megtörtént eseményeket. Csupa nagyszerű dolgokról fogunk ezentúl olvasni, például a munka frontján elért győzelmekről, és így tovább. Nem lesz többé hőbörgés, mellébeszélés, hogy így, meg úgy! A szellem úgynevezett szabad szárnyalása ürügyén írt erkölcstelen tartalmú, kitalált eseményekről szóló, erotikus fércmunkák, ponyvaregények ki fognak űzetni mindenhonnan. A művészet, mint olyan, persze megy tovább, mert megállíthatatlan, akár az általános evolúció folyamata, de az alkotási módszer: hogyan tekintsünk egy műre, tehát a szemlélet, meg fog változni. Gyökeresen. Feltevődik a kérdés, szerintem jogosan, hogy mi történik a megbízhatatlan, nem egészséges származású egyénekkel, akiket ezen túl fékezni fogunk, nem mi — az elnökség felé intett — a társadalom és erre specializált szervei. Hát, át fogjuk őket nevelni. A gyerekeiket főleg. Az egyéni sorsok ennek függvényében alakulnak. Szeretném érzékeltetni önökkel, a köztünk már szokványos megszólításmód szépségét. Az a szó, hogy „elvtárs” valami légiesen finom fogalmat fejez ki, olyasmit, hogy ő és én, mentálisan, tudatunk legmagasabb szférájában azonosak vagyunk, gondolkodásunk, ítéletünk azonos, nincs deviáns vélemény. Nem taglalom tovább, csak annyit mondok még el, hogy a mi ideológiánk teremtette elvtárs szót, ezek szerint, minden megkötöttség nélkül használhatja egy fiatal, amikor idősebbet, szolit meg. És így, egyre tovább bővül az azonos elvűek sora. Az urak, kegyelmes urak neveikkel, megszólítóikkal együtt szemétdombra kerülnek, a durva, vulgáris beszéddel együtt, amely már egyáltalán nem jellemez bennünket.

Az előadó újra végigtörölt az arcán, pihegve kutatott valami után a zsebében. Mindenki várta a pauzát. Az ülésvezető azzal jelentette be a szünetet, hogy hatalmas hangján felszólította az elnökség tagjait: gyertek elvtársak húgyozni!

A rendező elvtársak éberségét kijátszva sikerült kijutnom a folyosóra és onnan tovább, le a lépcsőkön a hátsó udvarra vezető alagsori ajtóhoz. A folyosón senki. Már azon se törtem a fejem, hogyan tovább? Mindenfelől az a veszély fenyeget, hogy az új társadalom páriájává válok, ha még nem vagyok az, átnevelnek, azzá tesznek egy olyan bűn nevében, mint a kulák eredet, amihez semmi közöm. Jön valaki, már meg is érkezett, előttem áll, beszél hozzám, de nem látom őt, mert könnyes a szemem, nem hallom őt, mert abba a keserű világba, ami körülvesz, nem hatol be semmi.

— Azt hitted, nem talállak meg? Azt hitted, engedlek világgá futni? Végig az arcodat néztem, jó, hogy nem robbantál fel. Na, nyugodj meg. Lehet már normálisan beszélni veled? Mondj valamit, azután leülünk ide, valahova, és tervet kovácsolunk, csak mi ketten, hogyan is legyen tovább? Jó?

Jolánka, az Iskolánk KISZ szervezője állt előttem, rázta a vállam.

— Erős fiúnak ismertelek, nem létezik, hogy ne beszélj velem.

Belemarkoltam dús fekete hajába és a mellemre húztam

— De igen, beszélek veled, elvtársnő, figyelj ide: tíz apró kulákcsemetét fogok az új világotokra szabadítani, tíz égő szemű gézengúzt, legyen átnevelni valótok.

Jolánka ellökte a vállam, megrázta a haját, tovább lépett, majd visszaszaladt.

— És egy világszép szöszke lánykát, aki majd fog segíteni, rendezni őket, miután megszoptattam az egész reakciós népséget. Szervusz!

A Zsidvei vasútállomáson rajtam kívül még két vagy három kosaras kofa, a postavagonból drótozott ajtójú ládában hat lúd, és Mátyáska szállt le. Mátyáskát mindenki ismerte, ő volt a postás, a környék legrámenősebb zöldséges kofájának férje, és az, az ember formájú fehér holló, aki négy nyelvet ismert és haton beszélt, az utóbbi kettőn csak részegségében. Erre az adottságára nagyon büszke volt, de a valóság az volt, ha tíz nyelvet bírna, akkor is nehezen lenne érthető, amit mond, ugyanis Mátyáska dadogott. Nagyon erősen dadogott, főleg amikor ingerült volt. Kérdésemre, merre induljak úti célom felé, két karral mutatta, de mire befejezte a szóbeli útbaigazítást, már a hosszú jegenyesor kezdeténél jártam. Három kilométer vagy öt, nem volt egyértelmű a deszkalap-nyílra felírt szám, a sok áthúzás, meg a felette levő ágak lakóinak tevékenysége miatt. Akár három, akár öt, hosszú út vár rám. Hosszú és kínzó, a dög meleg és a bokáig érő por miatt.

Rufus és Inge megígérték, hogy a faluban, a ház előtt várnak. De addig még sok van, tehát elmondom kicsodák ők, és hogyan kerültem erre az átok, bokáig poros útra. Egy Segesvárról kényszerkitelepített szász családról van szó. Az apa a vagyona, háza, tehát mindene elkobzásának órájában agyvérzést kapott. Azt se engedték meg, hogy a saját ágyában fekhessen. Egy szomszéd házban szenvedett ki pár óra múlva. Üvegvattát szállító teherautón hozták a családot a barakkokhoz, ahol mi is laktunk. Hermina az anya, Rufus, a velem egyidős nagyfiú, Rolf a kisebbik ifjú és Renáta egy hatéves lányka. Csak egy vékony deszkafal választotta el a két családot, őket és minket. Rufus rövidlátó volt. Rolfot rövidesen, egy besztercei távoli pap rokon vette magához, annál is inkább, hogy a fiúcska lelkész akart lenni. Renáta a gyári kantinban hordta a kenyeres tárcákat az asztalokhoz, Hermina takarítónő lett a gyári Poliklinikán, délután a fogorvosi rendelőben segített.

Rufus jól beszélt magyarul, látáshibája miatt, a Zsidvei Szőlészeti-borászati Szakiskolába iratkozott be. Nagyon jóban voltam ezzel a szelíd, hórihorgas szász fiúval, sőt segítettem is rajta, ugyanis véletlenül értesültem Csiky Dani bácsi hagyatékáról. A helyzet az volt, hogy az öreg meghalt. Nem most, régebben. Az iskolában valaki mesélte, hogy nem maradt más utána, csak a háza, egy pár pipa, dohányzacskó, meg vagy öt szemüveg. Az öreg rövidlátó volt, állandóan újabb és újabb okulárékat szerzett be, a régieket pedig megőrizte.

Az, hogy az öreg meghalt, ez baj volt neki, Franciska néninek megkönnyebbülés, mert már nem bírta az örökös házsártoskodást, nekünk pedig tiszta haszon lenne, ha a barátomnak, Rufusnak találnánk egy látószemüveget. Tehát, még azon délután, ahogy megjöttem Resicáról elmentünk megkötni a vásárt.

 Bársony asztalterítő lelógó bolyhokkal, vizespohárkészlet, ánizslikőr egy festett hasas üvegben, sós aprósütemény, és az asztal közepén egy nagy üvegtál, tele fényképekkel. A falon, díszhelyen I. Ferenc József császár arcképe, még abból az időből, amikor jól nézett ki, és őt is jónak látták alattvalói, érdemesnek, hogy kifüggesszék képét akár a hálószobákba is. Itt az ebédlő faláról nézett a salátástálban meggyűlt, jórészt szépiában rögzített történelem-halomra.

— Tudod, meguntam, hogy minden házkutatás alkalmával újabb és újabb képeket kotornak elő az elvtársak valahonnan, és az orrom alá tartva, faggassanak, hogy ez meg ki, hol lakik, kicsoda, majd körülmutogatva röhögnek: nézd, milyen burzsuj pofája van az illetőnek! Kitettem valamennyi emlékemet, ide az asztalra.

Különös volt a szoba, akárcsak a Franciska néni háza, az udvar, meg minden, ebben az dicsőszentmártoni felsősori utcában. Amíg a néni az almárium feneketlen fiókjában az ide-oda elhányt pápaszemek után kutatott, nézegettem a képeket. Franciska néni egy régi al-dunai hajós családból származik. Házuk volt Orsován, laktak Szerbiában, Ausztriában, meg egy csomó más helyen, az apa munkahelyei szerint. Dani bácsi matróz volt, utóbb főgépész, és mivel elege lett a balkáni zűrzavarból, ide hozta a feleségét, miután megvették ezt a szép házat. Gyerek nem született, rokontól fogadtak örökbe egy lánykát. Most már az sincs. Megöregedtek, az utolsó években rágták egymást, és egyre nagyobb félelemmel néztek a jövő felé, ugyanis, az elvtársak szemet vetettek a házra, és ezt meg is mondták.

— Na, itt vannak az okulárék. Nézzétek meg, ha jó valamelyik, vigyétek.

Az egyik megfelelő volt és Rufus diadalmasan nézett körül.

— Mennyibe kerül?

— Semmibe, fiam, majd az ősszel felvágod a télire való tüzelőmet. Jó?

Likőrrel kínált. Franciska néni is töltött egy pohárkával. Mielőtt felhajtotta volna az italt, a poharat köszöntésre emelte a Császár arcképe felé.

— Akárki akármit mond, jó Császár volt. Nagyanyád a múltkor itt volt nálam és felhányta, hogy közel tízmillió halott, és hazánknak háromnegyed része terheli a lelkét. Mondtam is a Tekintetes Asszonynak, hogy „Janka néni, nekem Dani azt mondta, hogy végeredményben egy rendes sváb volt, és ez ritkaság a császárok között.” Prosit!

Inge jött utánunk, siettette Rufust, el kell érniük az esti vonatot. Inge, egy borvidéki szász lány, szép, sudár, csak németül tud, és munkakényszerben szenved. Állandóan tesz-vesz, mostanra, tehát tizenhét éves korára, olyanok lettek a tenyerei, mint a keserűlapi levele. Most is, ahogy bejött, kisztihandot mondott, összepakolt minket, és ki a házból. Ők ketten futva az állomás felé.

Az úton beér Mátyáska, felvesz a kétkerekű homokfutóra, rácsap a ló farára, és hogy teljen az idő, társalogni kezd. Előre mutat, a távolban előtűnt házakra:

— Ba-bakszászok! Ne-nem? Smu-smucignép! Ma-magyarok nem pú-puszinép. I-itt, cváj ma-magyar já-járt, Á-Árpád és Má-Mátyáska!

— És mostanában, Árpád után?

— Hó-hogyne, Hi-hitler és Szta-Sztalin Jó-Jóska a-akartak. Ne-nekik se ment. Be-belehaltak.

— És te, Mátyáska?

— Én? A-ahova me-megy az a-asszony, ne-nekem jó! A szá-szája miatt!

— Mondj valamit a falusiakról. Nem csak azt, hogy smucigok.

Akkorát röhögött, hogy még a ló is visszanézett.

— Az a-asszonyok, na-nagyon szé-szépek, tú-túlértek, i-idegesek, ni-nincs aki me-megdugja ő-őket. Férjek, fi-fiúk ka-kampec, ka-kaput. Te-temetőben, itt-ott. Én ho-hoztam a pa-papírokat: a Fű-fűrer kö-köszöni.

— És ha nincsenek férfiak, hogyan megy tovább az élet?

— Hó-hogyan? Do-dolgoznak, m-mint a va-vadak, este e-eszik a sa-savanyú e-egrest, ma-marják egymást, tá-táncolnak, lesik, ki jár na-nadrágban e-errefelé. Te ki-kihez mész?

Mutatom a papírcetlire felírt nevet.

— Jo-johannis? Na, ba-barátom i-gyál ví-vizet, jó sokat, most, mert a-azt se a-adnak a-annál a há-háznál. Várj csak, van ó-ott egy Flo, fi-fi-nom fa-falat le-lenne, de bo-bolond. Egy ke-kerék ide, vagy o-oda, Má-mátyáska n-em tudja.

Amikor megláttuk Rufust és Ingét a kapu előtt integetni, valósággal megkönnyebbültem. Mátyáskának ehhez is volt hozzáfűzni valója.

— V-vak fiú!

— Dehogy vak, most találtunk neki új szemüveget. Integet! Tehát meglátott.

— H-ha lát is vak. I-inge le-letöri vele az á-ágyat, minden é-éjjel ein, cváj, dráj-szor, a vak fiú i-igavonó má-má-snap, é-és a-azután, mi-mindörökké, á-ámmen!

Mátyáska a kékre lakkozott, hatalmas kapu előtt állt meg. Oldalt, méteres vastagságú téglafalba vágott kiskapu láncra fűzött kopogtatóval, beton martú sánc, a telek előtt öntözés után frissen felsepert utca. Maga a ház nem látszik, a kapun túli belső világ méreteit és szellemét a szigorú külső, a vakítóan fehér falak, és házőrzőként ültetett szálegyenes nyírfák csak sejtetni engedik: az én házam az én váram, senkinek semmi köze ahhoz, ami bent történik, vándor, akárki légy, menj utadra!

Inge leugrott a terméskő kerékvetőről, a nikkelezett kalapáccsal többször ráhúzott a kiskapun kijelölt fekete pontra, és várakozni kezdtünk. Mátyáska közben továbbment, lassan elnyelte a hosszú, széles utcán felvert aranyló por és a faluhelyen teljesen szokatlan csend. A végeláthatatlan utca mindkét oldalán, gazdagságukkal kérkedő házak sorjáztak. Rend, fegyelem, patikatisztaság. Még a máshol megszokott ház előtti aprójószág se volt látható.  Mindez éles ellentmondása volt annak a világnak, ahonnan jövök, ahol minden, de minden tótágast áll, zavar van a világban, zavar a fejekben, miközben mindenrendű és rangú elvtársak, mint a cölöpverőgépek kommentálják, hogy ez az új, jó világ kezdete, jól indul minden, a hiányokért a külső és a belső ellenség a felelős. Így jó és pofa be, nem kell észrevenni a hajnalonként kialakuló sorokat a kenyér és fejadag tej miatt. Várj csak! Nem rólad szól a hír, hogy új elitről beszéltél minap a hússorban? Vigyázz, ember, mert gyanúnk hamar támad, haragunk rettenetes, nem tudod tisztázni magad, mert a Párt felfegyverzett karja nem téved. Ne törődj a látszattal, ne dőlj be a rémhíreknek, higgy elvtárs, mert ha nem, egy éjjel érted is megállhat a fekete kocsi, és akkor baj van. Mégpedig nagyon nagy baj.

 Nem volt bolond az a lány, aki kinyitotta a kaput, csak nem volt mindennapos, egyáltalán nem volt olyan, mint egy falusi lány. Egyszerűen más volt, mint a többi. Bennebb kerültem, ő még váltott két-három szót Rufusékkal, felkacagott, majd az udvaron a jobboldali épület felé tessékelt.

— Tudod, mit mondtak? Nem érted a szász szót, igaz? Inge megjegyezte, hogyha nem voltál eddig kétvállra fektetve, most megkapod.

— Rufus mit válaszolt?

— Nem mondom meg, és kész.

A szoba nagy volt és hűvös. Majdnem a plafonig felvetett dunnás ágy, piros-fekete csíkos terítővel letakarva. Asztal, rajta vizeskancsó, poharak és két szék. A falak mentén vaspántos, domború tetejű útiládák, egy nagy, keményfából készült, ugyancsak megvasalt szekrény. A szoba közepén pedálos varrógép. Olló, cérna egy dobozban. A falakon semmi, kivéve egy világosabb foltot, ami figyelmesebb ránézésre képnek bizonyul, mégpedig Vilmos császár arcképének, aki diadalmas tekintettel nézett ránk, de kétséges volt, hogy látott-e valamit az üvegen felgyülemlett por és légypiszok miatt. Levendula és az almárium tetejére feltett birsalma szaga betöltötte az egész helységet.

— Ezt a házat, és az utca másik oldalán fekvőt, vagy 150 évvel ezelőtt építette egy ősünk. A túlsó ház az ópapáé, Inge lakik ott. Az öreg, ómamával együtt kint tanyázik a szőlősben, alig jön haza. Ritkán, amikor nagy hidegek járják. Az itteni épület, ahol vagyunk két testvérfiúé, az apámé és a testvéréé. Az apám már nem él, tehát a testvér lakik az első részben, én, mint az örökös, ebben, a kisebbikben.

Amíg mindezt mondta, a lány levette a fejéről a fehér-fekete pettyes kendőt, és a kapunyitásra hírtelen magára dobott lebernyeget. Kerülgetni kezdett, megnézett innen-onnan.

— Rufus miért hozott ide sportruhában? Elment az esze? Na, ha már így van, lehet, találunk számodra valamit, hogy estére egy nyalka legénnyel mehessek a bálba. Jó? Mondj már valamit. Engem Flo-nak szólítanak.

— Mit mondjak? Nem értem az egész dolgot. Nézd, Rufus és Inge unszolására jöttem, fogalmam sincs semmiféle bálról, erről nem beszélt velem senki. Rólad se tudtam. Őszintén: azt hittem egyszer jól lakhatom én is szőlővel és lágy kenyérrel. Ami a ruhát illeti, hát nincs más, illetve, csak az iskolás egyenruhám. Ha bánt a dolog azonnal távozhatok.

Megkerülte az asztalt, pontosan szembe velem leült a székre.

— Szőlő és lágykenyér! Ez volt a csalétek, hogy elhozzanak egy bolond lányhoz. Várj csak. Akkor te is valami csodabogár lehetsz, ha az első szóra kapható voltál megtenni ezt a nagy utat. Na, lássuk, hogy is állunk? Beszélj magadról.

Az arcát két egymásratett öklére támasztotta és figyelmesen nézett.

— Középiskolás vagyok, utolsó éves. Még van két hetem a vakációból. Sohase ettem ki senkit a vagyonából, egy pár falással beérem. De már az se kell. Az én őseim is építettek házat, nagyot ám, de más lakja. Nincs testvérem. Mit mondjak még? Utálom, ha kádereznek, utálom, ha csodabogárnak néznek. Nem szeretem itt, hívatlan, kényelmetlen vendégnek érzem magam. Annyit megtehetsz, hogy megmondd, hány órakor megy át itt, előttetek, Mátyáska. Lehet, elérem az esti vonatot. És egyáltalán, miért beszélsz így, hogy bolond lány, meg csalétek. Nem vagy te bolond, vagy csak annyira, mint én. Azt már belém verték, hogy nem a más véleményére induljak el. Csak a magaméra.

— Senki se mondta? Mátyáska se?

— Mátyáska annyit mondott, hogy nálad egy kerék van plusz-mínuszba. Na, idehallgass, szeretném betenni a fejembe a te plusz kerekedet, így is maradna neked, több mint másnak.

Nem voltam elég figyelmes, mert a hírtelen felgyűlt keserűséget is alig tudtam legyűrni. Miért mondom ezt? Szép, hamvasszőke hajjal kerített arcában egyre nagyobbak lettek a szemei, szelíd bárányfelhők kezdtek úszni felém, át az asztalon, megnézték magukat a kancsó vizében, majd folytatták az útjukat. Nem voltam figyelmes, mert egyre jobban fájt a jobb kezem, és mert sose gondoltam volna, hogy ebben a sötét, hűvös szobában, jó szó helyett kényszerű válaszokat kell adnom.

Egy kosár szőlőt, lágy kenyeret tett az asztalra, szalonnát és egyebeket hordott elő a hátsó szobából. Levette a varrógép tetejét, cérnát fűzött a tűbe. Közben levetette a bársonykabátkáját, kinyitott egy másik ajtót, vállfát hozott.

— Nem mész sehová. Ha már így van, hát így van. Isten hozott, de most pucolj ki az udvarra, mosakodj meg tetőtől-talpig, aztán meglátom, mihez kezdek veled. Nézd, ebben a ládában vannak a Valter ruhái. Választunk belőle, de most tényleg rohanj mosakodni.

Nem mentem sehova, mert nagy kattogás és surrogás után a kakukkos óra ajtajában megjelent egy nagy hasú polgár söröskancsóval a kezében és tágra nyitott sliccel, amiből kiállt egy túlméretezett hímtag. Pontosan négy óra volt, tehát a söröskancsó és az utóbbi kellék négyszer emelkedett, majd az öreg visszavonult. Kacagva kérdeztem meg:

— Flo, miért van pepitára festve az öreg izéje?

— Hát, ez zavar téged?

— Ha tudom, hogy neked így is szép, nem kérdem. — Alig tudtam az ajtón kisirülni az utánam vágott valami elől.

Kattog a varrógép, az ing már jó, a nyakkendő helyett viselt fodros valamin igazítunk még. Miután kipucoltam a csizmákat, és az orrába elégséges papírcetlit tettünk, azokat is feladta rám. Soha nem volt csizma a lábamon, különös érzés járni bennük, mintha nyomatékosabb, biztosabb lenne a járás bennük, fensőbbségi érzést kölcsönöz. Flo, miközben fércelt, varrt, egyre beszélt.

— Az apám volt az idősebb testvér. A szőlészetet szerette, de a mezei munkát valósággal utálta… Szebenben kitanulta a kőfaragó mesterséget, ott ismerkedett meg az anyámmal, aki előbb egy magyar orvosnál szolgált, utóbb, egy ugyancsak magyar ügyvédnél. Ott születtem, együtt nőttem fel az ügyvéd gyerekeivel. Innen ismerem a nyelvet. Ópapának semmi kifogása nem volt, azt mondta, menj fiam, van itt elég vagyon, majd vigyázok a részedre. A dolgok bonyolódtak, annyiban, hogy az apám Erfurtba ment, már, mint kőfaragó mester, egy egész műépítész-kivitelező csapat vezetőjeként. Megjárta a fél Európát, majd kérte a német honosítást. Meg is kapta, de másnap elvitték segédszolgálatosnak egy légvédelmi löveghez. Valahol a Ruhr-vidéken halt meg, találat érte az üteget. Mi az anyámmal hazajöttünk, épp idejében, hogy teljesen ki ne semmizzem a testvér. Csúnya dolgok ezek, mindenesetre, az anyám valósággal beleszakadt a munkába. Ezelőtt két évvel halt meg.

— Lássalak, hé! Micsoda snájdig gavallér fog kísérni a bálba! Most már magamra is kell gondolnom, de közben mondom tovább. Tehát jött egy Valter. Ismerte az apámat, az ő keze alatt tanult. Eljárt hozzánk, bolondozott, közben komoly pénzeket szerzett egy-egy sírkővel, gránitba vésett feliratokkal, például „Borpince, épült 1888-ban”. Bámulatosan gyorsan dolgozott. Kis szobrokat, márványba vésett medalionokat fabrikált. Árva fiú lévén, mindenét ránk bízta. Egyszer megkérte a kezemet, de még nem voltam nagykorú. Ópapa azt tanácsolta, hogy vegye el az anyámat. Ennek hallatára a testvér kitiltotta innen. A veszélyt abban látták, hogy a testvérnek nincs gyereke, az apámnak van, tehát én, de mi nem bírtunk harcolni a jussunkért ezzel a végtelenül gazdag, és végtelenül kapzsi emberrel. Na, mondjam tovább a dolgot: a testvér, miután az első felesége elhagyta, újranősült, ezzel, akivel él most is. Az feleség tizenöt évvel fiatalabb. Dolgoznak, mint az őrültek, este pedig az asszony kétségbeesetten próbálja letörni vele az ágyat. Eddig nincs eredmény. Féltükben, hogy nálam történik valami hasonló, esetleg jön egy férj, egy baba, elhíresztelték a falúban, az egész vidéken, hogy Flo bolond, Flo féleszű, senkije nincs és nem is lesz, mert egyszer látták, hogy fekete varjút kötöttem egy karóra és azzal jártam körbe az udvart, közben átkoztam őket. Ez a babona itt sokat jelent. Rossz pletyka indult belőle.

Kiment, lemosakodott, visszajött, felvette az alsószoknyát, a habfehér blúzt, a pruszlikot. Közben folytatta.

— A dolog pedig másképp áll, de érts szót ezekkel a smucig emberekkel! Valter katona lett, rendes sorkatona, majd megmutatom a leveleit, végigmasírozta Európát. ’44 tavaszán aknára lépett, leszakadt a lábfeje. Utánamentem egy sziléziai katonakórházba. Mint takarítónő dolgoztam ott fél évig, utána hazaküldtek, Valter pedig egy hadkiegészítőnél dolgozott, mint karbantartó. Tudom, hogy él, tudom, hogy vár rám, és tudom, hogy utána fogok menni. Bármi áron, de megteszem.

Elkészült ő is, felöltözve néztük egymást a két kényelmetlen székben ülve. A szobában nem volt meleg, de fojtott a nyakamon szorosra gombolt ing, a szűkre szabott mellény és a naftalinszagú, sújtásokkal meghintett posztókabát. Ő is ugyanígy szenvedett, de még volt vagy két óra az indulásig.

— Ópapa szeret engem, mert eltartom magam, nem kérek segítséget. Ingével is jól megvagyok. Rufust rendes fiúnak ismerem, aki borzasztóan fél a kommunistáktól, kisajátítástól. A múltkor itt voltak, meg is mondta, ahogy összeházasodnak Ingével, azonnal eladja azt a részt, ami a lánynak jár, és elmegy erről a vidékről, még Erdélyből is.

Felállt, megpördült, lesimította a szoknyát, láthatatlan pelyhet fricskázott le a blúz ujjáról.

— És neked milyen távolabbi terveid vannak?

A sörivó kisöreg megjelent, hatot emelt a kancsón, hatot lóbált azzal is, amivel. Még mielőtt az öreg visszavonult volna a kunyhójába, kiböktem:

— Le akarom törni veled az ágyat.

Idejében érkeztünk, előttünk és utánunk többen, de percre ott volt mindenki, már aki el akart jönni. Flo azt mondta, hogy ez, a minden csütörtök esti találkozó, náluk olyan dolog, mint a magyaroknál a kávéházba járás, ahol újságot olvasnak, tarokkoznak, meghányják-vetik a világ sorát.

— Mi praktikusabbak vagyunk, ez alkalommal enni, és módjával inni is lehet, a fiatalság szolid viszonyok között ismerkedhet, táncolhat. Majd meglátod.

A Táncház homlokzatán girlandok, a bejáratnál virágok, sok virág, keki blúzos sűldölányok állnak őrt, rém komoly arcocskával, fejbillentéssel köszöntik az érkezőket, még komolyabban a Bürgermeistert. Masszív, keskeny asztalok a falak mentén, ahova rendre mindenki leteszi a hozott batyut. Flo hófehér abrosszal letakart kosarat helyez el, meghagyta, hogy őrizzem, ő elmegy találkozni, puszilózni a közben csoportosan érkező szépen, és még szebben kiöltözött asszonyokkal, lányokkal. Csoportok verődtek össze, majd kar a karban összeölelkezve, nevetgélve sétára indultak a teremben, le és fel.

Pontosan tíz perc múlva, középre penderült a térdig fehér selyemharisnyás, sima mozgású parókás táncmester, párokat formált, igazított, majd beintett a dobogón izzadó zenekarnak, hogy kezdődhet a menüett. Az ajtót becsukták, az őr-kislányok szigorú szemei a kecses mozgással a felemelt karok alagútján átbújó, egymásnak bólintó majd hátrább-közelebb lépő táncoló lányokat figyelte. A szép, ápolt, kiöltözött asszonysereg újra csoportosult, más alakulatban járta a menüettet. Férfiak hiányában lányok bókoltak, pörgették egymást, majd a végén jobb lábukat előretéve férfias meghajlással köszönték meg a partnernek az ajándék táncot. A táncmester ide-oda hajolt, csipkés zsebkendőjével intett, végül köszönet-félét lobogtatott a tust húzó zenekarnak. Nagyon tetszett a látvány, soha nem voltam még bálban, táncolni se tanított senki, és végképp nem értettem miért kell őrt állnom a Flo kosara mögött.

Flo ráncigál.

— Gyere, bemutatlak a Bíró családjának. Köszönj, ahogy tanítottalak.

A vaskos termetű elöljáró, épp sörhabot törölt le a bajszáról, kezet nyújtott Flónak, hunyorított köszöntésem láttán, majd odahívta az ugyancsak vaskos, de élénk, szikrázó szemű, sokkal fiatalabb feleségét. Őt is köszöntöttem: meghajolva, karjaimmal öblítő mozdulatokat imitáltam, és jobb lábammal hátrafelé kapartam egyet a padlón.

— Örvendünk, örvendünk fiatalember — mondta magyarul az asszony. — Örvendünk, hogy védelmébe vette, lovagias viselkedésével bátorította, és így közénk visszahozta Flo-t, aki nagy bánatunkra, már régecskén hiányzik a társaságból. Sokan kérdéseket tettek fel. Íme a válasz, az ön személye mindent megmagyaráz. Legalábbis úgy véljük, én és Hermann.

Új meghajlás után vissza a kosárhoz. Közben mindenki kínálta a maga hozta ételt-italt, a rengeteg szőlőt, tepertős pogácsát, sült libacombot, illatos tepertőt, és apró üvegekben tartott régebbről és még régebbről datált borkülönlegességet. Közben új zenekar lépett a pódiumra. Kit látok? Mátyáska kukkant a trombitájába, próbálgatja a billentyűket. Az emelvény mellé asztalokat hoztak, kerámia ónkupakos söröskancsók jelentek meg, székek penderültek a fontos emberek alá.

— Végképp nem értem miért kellek én ide. Látom, mindenki szeret, csókol téged, a Főnök felesége is, hallottad, hogyan beszélt. Soha életemben nem láttam ennyi ételt-italt összehordva. Mintha nem is ugyanazon országban élnénk. Gyere, faljunk valamit, nézd azok a lányok milyen szívesen, kínálják.

— Egy lovag nem tesz fel kérdéseket. Kísérőm, lovagom, te csak kövesd utam, mert nem tudod, mi van itt? Kígyófészek. Megfojtanának egy kanál vízben. A Főnökasszony meg fog hívni kuglófra, tejeskávéra, de más a célja. Maradjon úgy, hogy egy bolond lánynak, most az egyszer, bolond szerencséje akadt. — Kaján mosollyal bíztatott: — Egyél csak abból a libacombból, pillanatok alatt megkapod Lizi combjait is. Vastagok, hájasok, gazdag lány lábai, de soha többé nem menekülsz! Érted?

Mátyáska az ég felé emelte a trombitáját, minden bevezető nélkül a terem négy sarka felé rikoltotta, „Jó az emlékezés..” A remek táncdallam, mint a vércse csapott ránk, háromnegyedes ütemben űzte tova a rosszkedvet, az elnyúló együttlét kezdődő unalmát. A nagybőgő mély hangja a padlón araszolva érte el a lábakat, az idegeink mentén felkúszott a szívek tájára, és kecsesebb, vagy otrombább lépésekre ösztökélte a muzsika hatására kitört érzelemvihar bűvölte társaságot.

— Flo, gyere táncolni! — Nem is hittem, hogy ezt mondom, hiszen fogalmam se volt mit kell tennem, de szoros csizmáim maguktól kezdtek lépkedni, ide-oda. — Flo hajtsd a mellemre a fejed. Tudod mit? Ne akaratoskodj, most én vagyok a hang a fejedben, itt bent hallod a taktust. Látni akarom a szemeidet, csak egyszer, aztán szállunk, tovább, egyre tovább a muzsika hullámain. Gyere, Flo!

— Igazad van, vagyunk annyira bolondok mindketten, hogy ne érdekeljen, ha így látnak táncolni. — A nyakam köré fűzte a karjait, feje a mellemen. Morogva folytatta: — Egyen meg mindenkit a fene! — majd kuncogva: — Liziéket máris, eszi!

Szállni kezdett a por, mosolyok cikáztak, mindenki egy lélegzetnyire másnak, szebbnek, hódítóbbnak érezte magát, a perc varázsa alatt némán áramlott a vágy: bár jönne a szerelem, együttlétünk perceivel repülnénk… ”elviszlek oda, hol kívülünk senki se járt”… Meredeken zuhan ránk a remek muzsika csoda-refrénje: „jó az emlékezés”… Valahol felcsap egy halk sikoly, a söröskancsók prosit-ra csattannak össze… hej, „jó az emlékezés…”

Senki se látta hogyan suhant át a táncoló párok közt egy csodaszép, szőke vadmacska. Bár Ingének ismertük, ragadozó vadként ugrott a szárnyra kapó pletyka torkának, felhasította ereit, majd kéjesen nézte, hogyan szenved ki, ott a szemünk előtt. A kis bestia muskotályszőlővel telt kosarat vitt a Bíró asztalához, élénk beszélgetésbe kezdett a szikrázószemű feleséggel. Sokáig magyarázott. A feleség a férjéhez fordult, az nézte a plafont, majd a homlokára csapott. Inge intett. Flo, egyszerre, kerek-perec nem táncolt tovább, elcsípte az odasiető Rufust, és édes mosollyal kirakott minket az udvarra.

Rufus egymásután szívta a cigarettákat.

— Rufus, mi van itten, hova hoztál?

Vállat vont.

— Rufus megint mit akar, Inge?

— Nem tudom, csak annyit, ha nem tehet-vehet, hát a száját jártatja.

Vidám társaság gyűlt össze sörözni az eperfa alatti padra. Halk nóta indult, összeölelkezve ingott a sor erre-arra. A teremben még táncoltak, de több árnyat láttunk kilépni a kapun, miután sorban elköszöntek mindenkitől.

— Álmos vagyok, Rufus. Van fogalmad, hol alszom ma éjjel?

— Azt se tudom, hogy én hol alszom. Majd megmondják ők — intett az ajtó felé.

Nem a mi lányaink léptek ki az ajtón, hanem a szikrázószemű feleség, aki a küszöbön megvárta Flo-t, átölelte a vállát, majd magához intett minket.

— Flo, kedves, látod milyen jó, ha valaki tart hozzád? Inge tette rendbe a dolgokat. Fiam, most tudtuk meg, hogy egy régi, ismert család sarja vagy, nem holmi jóképű vagány, aki isten tudja milyen szándékkal jött ide. Én Szászrégeni vagyok, tisztán emlékezem azokra az időkre, amikor anyai nagybátyád, József Nagyságos Úr volt a Főispán. Ha hazamész, add át tiszteletemet a Tekintetes Asszonynak. Janka nénémről beszélek. Többször jártam nála a Kúrián, emlékeznie kell rám. Viszontlátásra fiúk, lányok.

Inge nem nyugodott.

Hatalmas, telt söröskupát tartva maga előtt, várakozó csoportunk felé irányította a távozni készülő Bírót. Nagy lapát tenyér nyúlt felém, amelyik csak félerővel, vagy még annyival se, szorította meg a fájós jobb kezem. Azt hittem, hogy a fájdalomtól rám szakad az ég, de meg se nyikkanhattam, ki kellett húznom a korsó sört, és még vigyorognom is utána. Flo és Inge sörös zsebkendőt szorítottak a kezemre, és vihogva közölték a csodálkozó nagydarab szásszal, hogy lám kedves gesztusa után egyesek összecsinálják magukat. A hatalmas, széles hátú Elöljáró zsíros, torokhangú nevetését még akkor is hallottuk miután becsapódott utána a kertkapu. Sziszegve kívántam én is neki valamit: bár az ördög törné le vele az ágyat, még ma éjjel.

Muzsikás hangulatban tartottunk hazafelé. Meg kellett állnunk egy percre, hallgatni az „Egy kis éji zene” akkordjait, és egész lényünkkel érezni, ahogy menüetlépésben közeledik az esteledés. A nappali hőségtől még mindig szédült platánfák meghitt lilakék árnyékot kínáltak egy-egy üres pad felett, a magas nyírfák rezgő leveleikkel repdesve várták az éjszakát, amelyik nemsokára itt lesz, hozva a hűvösséget, az éjszaka nyugalmát a tiszta széles utcák során.

Flo és Inge alig tudtak megszabadítani a csizmáktól. Mindenki vacsorázni akart. Rufus befüstölte a szobát, majd kiment a trágyadombhoz. Nem is jött vissza, csak az ajtónyílásból közölte, hogy hajnalban kimegy Ótatához, a szőlősbe, kénfüstőlni a hordókat. Inge lódult neki a beszélgetésnek.

— Igen, mert megígértem Janka Ómamának, hogy vigyázok rád. Igen, senki se kért fel táncolni. Te se! Rufus nem táncol. Kivonult az eperfa alá sörözni és szívni azokat a büdös izéket. Egyszer hallom, nézzétek Flo megint, összeszedet egy jövevényt, majd futhat utána, akárcsak Valter után. Elhatároztam, hogy kézbe veszem a dolgokat, nem engedem, hogy bántsák Flo-t, megmondtam mindenkinek, hogy te ki és mi vagy, és hogy fogják be a szájukat.

— Csak annyit mondtál el, amire nagyanyám kért, vagy mindent, ami a begyedben volt?

— Mindent. A termet is, ahol tanulsz verekedni, ahol szuszogni se lehet az izzadtság szagtól, ahol egyébként normálisnak kinéző emberek vadállatokká válnak, tanulják az orronvágást, és még örvendenek is, ha valamelyikük kinyúlik. Mit gondolsz, ki fogta le ma hajnalban a kezedet, hogy elég volt, ne üss többet, mert börtön lesz a vége? Követelem, hogy most és itt, azonnal mondj el mindent. Rufus tudja a dolgokat, de nem érti, mit miért teszel.

— Minden úgy van, ahogy mondtad, sajnos e dolgoknak semmi jelentősége nem maradt, mire én valamennyire felnőttem. Ki nem állhatom tisztázódni, jórészt nincs is mit mondanom. Rufus tudja hogyan élünk, akárcsak az ő családja. Nincs testvérem, rokonaink féltükben megtagadtak, az elvtársaknak gondjuk volt rá, hogy a tanári kar informálva legyen származásomról. Bizonyisten, mintha leprás lennék. Senkitől, de senkitől nem várhatok egy jó szót. Innen jön az, hogy bármi áron, csak a magam erejére támaszkodva, kerestem egy akármilyen kiutat a szegénységből. És egy kis helyet a nap alatt Az önsajnálat nem segít, mert nem segíthet. Egy nap jött egy ember. Ács Titinek hívták. Tréning partnert keresett az ökölvívó edzésekre. Volt annyira tisztességes, megmondta, hogy pofonzsáknak kellenek a hozzám hasonló barakklakó proligyerekek. Azonnal vele mentem. Egy-egy fél kenyérért, némi zsebpénzért, naponta kibírtam egy-két percet, még, úgyis ha valamelyik baromállat komolyan nekem rontott. Titi állandóan oktatott, „ezt tedd a jobb, ezt a bal kezeddel, fedezd az arcod, ugrókötelezz, ugorj a bordásfalnak, húzódzkodj fiam, serényebben, gyorsabban az istenfáját”. Nehéz hetek, télen hideg és nehéz hónapok jöttek. Otthon anyám előtt rejtegettem a sérüléseket, véraláfutásokat. Egyszer megváltozni kezdtek a dolgok, mert nem tudott lerohanni sem ez, sem a másik, és újabb pofozó embert kértek, mert velem már nem lehet. Titi és Puiu barátként kezdtek kezelni, de éreztem, hogy valamit várnak. Bizonyítást? Untatlak, babák? Nem? Akkor folytatom. Két meccset kaptam. Az egyiknél az ellenfelet leléptették, a másiknál engem. Újabb tanítás. Ne dühből verekedj, az anyádat, te a sportot szeresd, ne gyűlöld az ellenfelet, mert lehet ő is pont olyan éhenkórász, mint te, de győzni akar. Azért a fél kenyérért, halkonzervért képes átmenni a lelkeden is. Hallod? Pucolj vissza ugrókötelezni.

Ács Titi jött ismét utánam. Titi egy alacsony, csupa ín és izomember volt, egész életében ökölvívást művelt, majd oktatott. Megjárta a Fővárosi klubokat, verekedett pénzért, szinte semmiért, majd hozzánk került, mert volt egy hibája. Illetve kettő. Alacsony termete és rövid karjai. Nálunk, szinte semmi pénzért reggeltől estig edzősödött, tanított, mosta az arcunkat, bátorított, vagy az anyánkba küldött. Tiszta jóindulatból.

Ez az ember meghívott ebédre. A sínek mellett lakott másfél szobában a feleségével, egy aggódós, roppant pedáns, roppant tiszta asszonnyal. Gyerek nem volt. Ettem, de nem ment le jóízűen a falás a torkomon, mert az anyámtól tudtam, milyen pokoli sorokat kell kiállni egy darab mócsingos húsdarabért. Tudjátok mit mondott? „Utánad megyek, ahányszor kell, nem engedlek ki a kezemből. Miért? Mert, ha valaki megtanul ütni, az ütést kivédeni, egy apró lépés és banditává válik, és ezzel már zuhan is le a lejtőn. Nálad az a helyzet, hogy jelenleg több az eszed, mint az erőd. Gyere vissza fiam, hozzuk egyensúlyba a dolgokat. Aztán van egy másik dolog is. Nem tudom, ha megfigyelted? Az ellenfél dekára olyan súlyos, mint te, azonos súlycsoportú. Az életben soha sincs így. Akkor leszel nyerő, itt is, az életben is, ha megtalálod a győzelemhez szükséges önbizalmat. Ez nélkül nem megy, még a besurranó tolvajlás se. Érted?” Tudjátok, még kicsodától kaptam bíztatást? A nagyanyámtól.

— Janka Ómamától? Ugyan mit mondhatott a Tekintetes Asszony?

— Egy este magához szólított, miután kirakta a kártyáit, elmesélte, pontosan ő, aki a világon mindenét elveszítette, hogy, „fiam hiába mondják, hogy nagyon régen jó volt. Nem volt jó, nehéz volt az élet mindenkinek. Minálunk, Erdélyben a nép úgy élt, hogy manapság még az állatokat se tartanák úgy. Kívül a térdígérő sár, bent a hitvány rőzsetűz, korpaleves, ordasvilág köröskörül, ordas eszmék, hatalmaskodások úton-útfélén. Semmiféle közbátorság. Aki hatalmasabb volt, jött, rabolt, vitt mindent. Tudjuk, hogy a török elhurcolta a fiúkat janicsárnak, mások az asszonyokat, egész családokat örökös jobbágynak. Apafi Nagyságos Fejedelem próbált rendet teremteni, nem egyedül, hanem Bornemissza Anna Fejedelemasszonnyal. A mi felmenőnk, közemberként lépett a Nagyságos Fejedelemasszony szolgálatába, aki annyira megbízott benne, hogy amikor a Fejedelem a lengyel hadjáratban tatár fogságba esett, Ferenc tekintetes Úr vitte ki a 12.000 tallér váltságdíjat a kutyafejűeknek, és mint botoskapitány hozta haza Urát-parancsolóját. Nemesi voltunk innen származik. Az a sváb Lipót, csak megerősítette. De ez már később volt, annyira, hogy a Kúriánk már állt. Történt ez 1702-ben. Most Faragó Jóska pöffeszkedik benne. Mit akarok mondani? Ragadj meg minden esélyt, ha kell, légy kegyetlen, de sose embertelen. Ami a verekedéses sportodat illeti, ez se újdonság, régen vérre menő párbajokat vívtak, és nem mindig vérre menő dolgokért. Tudom, hogy nagyon szereted az anyádat, de ő ellágyít a szoknyája mellett tartana, amennyi esze van. Az apád, látod, hogy küzd, nem hagyja magát. Te se hagyd, mert a mi férfiaink nem voltak rongybabák senki kezében. Nem is lesznek. Na, gyere, csókolj kezet és pucolj az ágyba. Nehogy összekend a ruhám a pracliiaddal”.

A lányok körülülték az asztalt, Flo a kezemen kötést váltott. Felemelte és utálkozó grimaszt vágva jelentette be, hogy lehet a fájdalom sörszagú. Inge faggatott tovább.

— Azt mondd el, hogy mi történt a reggel, amiért be kellett dobjalak a vonatba.

— Az történt, hogy minden kétséget kizáróan, bebizonyosodott, hogy Pintér elvtárs volt az, aki megölte Ács Titit, a barátomat. Pintér elvtárs besúgó volt az edzőtermünk melletti kocsmában. Pezsgőüveggel vágta tarkón Titit, ugyanis nem tudott kiszedni belőle bizonyos híreket. Pintér elvtárs volt az, aki letartóztatta Borda Puiut és gyalázatosan bánt el vele. Utóbb, az elvtársak kirúgták ezt az embert a Belügytől, hitványsága és egyéb ügyei miatt. Bár Titi annyiszor intett, hogy Fiam, sose tedd ringen kívül, amikor a korareggeli órában megláttam kijönni az Állomás Restijéből, elkaptam. Higgyétek el, iszonyatos érzés, amikor a düh, pillanatok alatt minden porcikánkat halálos fegyverré teszi, minden részünkben érezzük, ahogy elönt az adrenalin édes-serkentő íze, amelyik megszállja az agyat, serkent, egyre hajszol, hogy még él, nem látod, üss… újra és újra, öld meg! Inge, nem is láttalak, nem emlékszem, hogy jutottam fel a vagonba. Csak annyit tudok, hogy groggy lettem, életemben először a hírtelen felszakadó bosszúállás és a felkorbácsolt állati ösztöneim torokszorító hatása nyomán. Azt se tudom, mi történt vele. Inge, te láttad?

— Feltérdelt, szétnézett, majd mindkét tenyerét az arcához szorítva zokogni kezdett. Köszönjük az elbeszélést, de most mutatunk neked egy igazi Uralkodót, aki rendbe szedte Németországot. Persze, annak idején és most is jó Császárnak tartjuk és tiszteljük. Várj, letörölöm a képet.

Inge, ez a csodaszép, szőke, nyúlánk leányka, felmászott a szék karfájára és vizes ronggyal lemosta Vilmos császár arcképét, amitől Őfelsége, lehet büszkeségében, még kackiásabban, még kihívóbban nézett a világba.

— Fogj ki! Repülök!

Ezzel a kiáltással Inge levetette magát a magasból. Kifogtam, de a földre zuhantunk mindketten. A pokolravaló kacagva táncolni kezdett a hasamon, hívta Flo-t is, és így lettem groggy azon a napon másodszor, csak most a mindent leigázó szőke teuton domináció alatt, amely alól, az igazat megvallva, nem is akartam nagyon és egyhamar felszabadulni.

Mindig és mindenütt a győzelem a fontos. A második, a harmadik helyezettet a kutya se tartja számon. *

— GROGGY angol sportkifejezés, a győzelem ellenkezőjét jelenti: kiütött, legyőzött.

A Resicai állomás apró szemű esővel, hideggel és a váróterem peron felé eső részén, szélben csapdosódó ajtóival fogadott. Öten szálltunk le a fapados vagonból. Puiu hamarabb leugrott, mert meglátott valakit, találkoztak és most széles, főleg hangos jókedvvel lapogatták egymás hátát. Intett, előrementek, mi egy sáros ösvényen caplattunk utánuk, egyre fentebb, a köd és a kohók füstje borította macskaköves úton.

A Kultúrház földszintjén állt szóba velünk az egyszemélyes fogadóbizottság, miközben az asztalra kiterített plakátot mutogatta.

— Kémikusok a Vasipar ellen. 4 meccs két-két 3 perces félidővel, 1 perc szünet. A hivatalos mérlegelés holnap reggel, itt. Reméljük, addig megérkezik a bíró és a szakszövetség képviselője is. Most átmegyünk a másik szobába falni valamit. Meleg levest kaptunk, szódavizet és egy-egy szendvicset reggeli fejében.

Puiu hozzánk lépett, végigtapogatott, majd felfigyelt a bejelentésre.

— A vendégek azonnal szálláshelyükre távoznak. Az itt van, egészen közel. A sportvezetők, ugyanott, a felsőbb emeleten lesznek elszállásolva. Kérdések? Tehát, vegyék, kérem, a csomagokat és a fiúk indulhatnak is. A vezetők később távoznak.

— Puiu, én a fiúkkal maradok. — Puiu vitatkozni akart, de hamar beleegyezett, amikor a gazda szép sárga színű folyadékkal teli flaskát lóbált meg előtte. Amikor kiléptünk, valósággal szembevágott a mocskos, füstszagú szél. A szálláshely valóban közel esett, de addig át kellett lépdelni a Néra hídján, és onnan tovább. Kísérőnk már az épület ajtaját nyitotta, amikor a sötétben valaki kiáltott.

— Pista, drága barátom, hát nem ismersz meg? Hát nem ismered meg Antikát, az ernyei barátodat?

Megismertem, persze, hogy megismertem. Vegyes érzések öntöttek el miközben üdvözöltük egymást: Antika, a gyerekkorom legnyomorultabb emlékei, és annak is egy olyan részéből lépett elő, amelyet már rég és véglegesen ki akartam égetni még a lelkemből is. Miután elhelyeztem a fiúkat, és én is találtam egy ágyat, lementem hozzá beszélgetni.

Antika elmondta, hogy a Kohászati Szakközépiskolába jár, internátusban lakik, szinte semmi kapcsolata nincs az otthoniakkal, testvérei ki hová szétszéledtek, az apja még mindig kőműves, az anyja kerti zöldségből, ebből-abból csinál egy kis pénzt, de általában nehezen viszik. Ő nem vágyik haza, hetekig eszébe se jut a falu.

— Sajnálom, hogy ott születtem, soha nem megyek haza.

Amikor az én dolgaim után érdeklődött, csak annyi jött ki a számon, hogy élünk, éldegélünk, ahogy lehet. Egy szót se szóltam a barakklakásról, a két ágyunkról és a minden reggel az egyik ágy alá berúgott matracról. Nem akartam, hogy valaha is meglátogasson ő, vagy az övéi. Nem a szegénységünket szégyelltem, azon nincs mit, hanem létünk kilátástalanságának mindenütt fellelhető nyomait. Amelyek már-már a kétségbeesés határáig hajszolták az amúgy is beteges anyámat, akit most is a kórházban hagytam, mert vért köpött. Sokáig beszélgettünk, majd elkísértem egy darabon. A Néra hídján búcsúztunk el.

Teljesen kiment az álom a szememből, a hiábavaló küzdelem érzése fogott el. Ugyanúgy, mint három évvel ezelőtt, amikor Titi bácsi edző-partnereket verbuvált, én azonnal vele mentem, mert ebben láttam egy résnyi lehetőséget a kitöréshez. Fogalmam se volt a küzdősportok e formájáról, de rövidesen, főleg fájdalmasan megtanultam az alapokat, hozzá a többi fortélyt, annyira, hogy most már meg tudom védeni magam, bárki ellen. Nem számoltam, hányszor érkeztem haza kiklopfolt fülekkel, véraláfutással itt-ott, mindvégig titkolva anyám előtt. Az apám — érdekes módon — helyeselte, amit teszek.

— Nézd, fiam, ez egy brutális sportág, nem kedveltem soha, de szerintem, van egy, a számodra nagyon fontos tanúsága: egyszemélyes, tehát nem csapatsport, egyedül állsz szemben valakivel, te és az önbizalmad fog harcolni vele, azonos eszközökkel. Annak sincs négy keze, négy lába. Ezt hívják kezdeti esélyegyenlőségnek, és ez képezi minden küzdelem becsületes alapját. A zéró szekundumot, vagy az első gongütés előtti állapotot. A veszély abban áll, hogy a hitványabb ellenfél, amikor észreveszi, hogy nem bír veled, előhúzza a pofisport mocskos, sokszor életveszélyesen aljas eszközeit. A bíró, csak addig semleges, amíg nem lát egyszer térdre rogyva, eszméletért és egy kis levegőért kapkodva. Tudod miért? Mert az objektivitása nehezebben áll vissza, mint a te kapkodó lélegzeted, ugyanis már elintézettnek néz. Innen nehéz, iszonyúan nehéz a felemelkedés. Meg fogod ismerni az övön aluli ütések fájdalmát, főleg a keservét, idővel tisztában leszel azzal is, hogy kitől jöhetnek ezek az ütések. Meglátod viszont, hogy létezik becsület is, becsületes sportoló, aki a szabályoknak megfelelően küzd a győzelemért. De ezt már egy felsőbb szinten találod meg. A lényeg az, hogy mindig és mindenütt a győzelem a lényeg. A második, a harmadik helyezettet a kutya se tartja számon. Használd az eszedet, a megszerzendő erőd, és ügyességed mértékében. Ez fog megakadályozni a hasztalan agresszív erőfitogtatásoktól és attól, hogy fölényeddel visszaélj.

Sötét a Néra vize, mélyen alattam csobog. A város felső részén álló házak ablakai meghitt, meleg fényt szórnak a felemelkedő füstköd maradékaira. Elszorul a szívem, amikor arra gondolok, lám mindenkinek van otthona, kellemes vacsorára gyűl össze esténként a család. Ahogy Antika az imént elmondta, a mi 1702-ben épült nemesi kúriánk a közé lett, kiüldöztek onnan, mindenünket széthordták a rokonok, és aki bírta, a nagyapám könyveiből máglyát gyújtottak, a festmények vásznából zöldséghordó szatyrokat.. és most itt vagyok én, az agyonvert Titi bácsi helyében, holnap becsületes küzdelemre indítani a velünk jött fiúkat, nem hagyva sok bizalmat arra, hogy majd jön a bíró. Ha jön? Ha meglátja az övön aluli ütést, a tarkóra mért ököl-kalapácsot? Az én szerepem annyi, hogy az ellenfelet figyelve rést keressek az általa használt védekező stratégián. És a fehér törölköző. Amit jogom van bedobni, ha látom, hogy vesztésre áll a harc, a további küzdelem kilátástalan. Másért megteszem, noha amíg én álltam szemtől szembe valakivel, mindig meghagytam Titinek, hogy semmi szín alatt ne használja érdekemben ezt az eszközt. Nem is kellett, mert sohase tudtak térdre kényszeríteni.

Valaki jön. A fák között egy fehér folt tűnt fel, errébb jövet arcot is kapott, majd büdös dohányszagot. Körülbelül ez jellemezte Borda Puiut. Azt mesélték, hogy azért nem csípik a szúnyogok, mert a bagólészagú izzadtsága elől sikoltva menekült minden ugró vagy repülő vérszívó, még a lódarázs is.

— Még nem alszol, Pistám? Holnap nehéz lesz. Azt mondják a barátaim, hogy itt létezik egy kedvenc, ipariskolás fiú, akiért meg fog telni a terem. Ordítozás, efféle. De nem ez a probléma, efelől nyugodt vagyok. Más a hézag. Az előbb beszéltem Zolival. Zoli meghagyta, hogy adjam át neked a menetlevelet és a jegyeket hazafelé. Rejtélyes volt, és képzeld színjózan, csak annyit tudtam kiszedni belőle, hogy Sütő Jóska nem nyugszik.

Józan volt az én Puiu barátom is, szokatlanul gondosan adta ide az okmányokat, majd a nyakamat átkarolva léptünk egy pár lépést a szállásunk felé. Csak annyi történt, hogy útközben a felém eső zsebéből a másikba tette át a flaskát, úgymond, ne nyomja az oldalamat. Széppé, tisztává, hűvössé vált az éjszaka. A Szemenik felől hideg, frissítő szél indult, megjárta a kis utcákat, a villasorok házait, majd miután kipucolta a várost, nagy dérrel-dúrral elnyargalt a karánsebesi havasok felé. Együtt feküdtünk le a beálló sötétséggel, a házakban egymás után hunytak ki a fények. Vártam az álmot, a pihentetőt, de csak nem jött. A hideg teraszon állva néztem az eget, amíg a Göncöl-szekér rúdja felfele mutatott. Akkor eszembe jutott Ákos mondása, hogy arra kell kérni az Istent, hogy segítsen megélni a világ-idő örökkévalóságában számunkra megadatott szekundum milliárdnyi részét.

Úgy törtek ránk, amiként azokban az években szokták elintézni ezeket az ügyeket. A fekete autó bőgve írt le egy kört a bejárat előtt. Két civil ruhás belügyes verte az ajtót, tépte a kilincset. Az öreg kapus halálra váltan kereste a kulcsot a nagy karikán. Miután ajtót nyitott, kapott egy taslit a tarkójára, majd a beijedt öreget maguk előtt kergetve, berontottak a szobánkba. Szándékosan széles mozdulatokkal, szándékosan nyomatékos, lármás járással jelentek meg az ágyainknál. A magasabbik fojtott-sziszegő hangon szólította Puiut: — Ki az ágyból és öltözködés, szélsebesen ám, mert baj lesz. — A kapust és engem a fal mellé állítottak, és kineveztek tanuknak. Puiu sápadtan, borzas hajjal, sietve öltözködött, miközben az egyik belügyes éberen figyelte, majd odaszólította az öreg tanút, hogy nyissa ki a Puiu bőröndjét. Mi van benne?

— Fehérnemű, váltó.

— Hé, tata, nyissa ki. Nem az ágyon, maga vén marha, tegye le a földre, és ott. — Amíg az öreg izgatottan bajlódott a zárakkal, mindkét férfi az ágy mögé sáncolt és kibiztosították a kézifegyverüket. A bőröndben talált váltó fehérneműt, pár csomag cigarettát a sarokba rúgták. Ezután kezdődött a procedúra, amire adott alkalommal tanúskodnunk kellene, ha valaki kételkedne az aktus korrektségében, ha valaki valaha, ebben az életben kételkedni merészelne.

— Borda Sándor, alias Puiu, ezennel letartóztatom, a területileg illetékes Nyomozó Szervek által kiadott körözési és elfogatási parancsa értelmében. Ön országos körözés alatt áll, már több mint 12 órája. Az elfogató parancsot tanuk előtt végrehajtottuk. Mehetünk.

— Egy pillanat. Jogom van megtudni az okot. Kérem, közölje velem. Itt a tanúk előtt…

— Itt a tanúk előtt kijelentem, hogy a vádpontokat, majd közlik ott, ahol kell, és amikor jónak látják. Különben, ön, mint a nép ellensége, e pillanattól kezdve semmilyen jogot nem élvez. Tehát pofa be, ne szívóskodjon, mert vannak eszközeink.

Puiu, ha lehet még jobban elsápadt, felvette a kabátját, sapkáját. — Mehetünk.

Időközben a másik belügyes — az alacsonyabb — egyre mozgott, belerúgott a nyitott fíberbőröndbe, felvett a földről egy csomag cigarettát, feltépte, beleszagolt, majd a falhoz vágta, benyúlt a párnám alá, és csak úgy mellékesen végighúzta a kezeit a Puiu zsebein. Hozzám lépett, szemtelenül az arcomba bámult és miközben előre-hátrahintázott csikorgó csizmáiban, sziszegve kijelentette

— Nem ismerlek én téged? Ez volna a jobbik eset, nem fordítva. Igaz, te nagy melák?

— Nem kell ezt tennünk, elvtárs. Semmi szükség erőszakra, az alsó szobában több bokszoló alszik. Plusz, ezek ketten. Ne keressük a bajt. Menjünk elvtárs.

— Bokszolók? Megijedünk ettől a bunyós csőcseléktől? Hát ez mire való? — Kézifegyvert halászott elő. — A legkisebb provokációra, halomra lövöm az egész bandát.

Idegesen kezdett járkálni a szobában.

— Menjünk, elvtárs, amíg sima az ügy. Nem volt és nincs violencia. Jó estét, emberek.

A magasabb belügyes kifelé indult. A hőzöngős Puiu háta mögé került, és a küszöb átlépése után hatalmasat lökött rajta. Tisztán hallatszott a zuhanás, elfojtott szitkozódás. Majd Puiu kiáltott:

— Pista, ne! Győzzetek és vidd haza a fiúkat. — Ez állított meg, mert egész ízemben reszkettem, amikor előre lendültem. Az öreg kapus elém lépett.

— Ne tedd fiam, túl fiatal vagy meghalnod, vagy a húsz év börtönre. Hallod? Na, nyugodj meg.

Az alacsonyabb belügyes visszajött az ajtóhoz, kötekedően ismét az arcomba bámult miközben a sapkáját porolta.

— Valami hézag van? Nem tetszik valami? Segíthetünk?

Az öreg kapus nyugtatta.

— Semmi, semmi, elvtárs. Szellőztetni készülünk.

— Persze, persze, görényszag van. Messzire érzik.

 Másnap, a hivatalos mérlegelés előtt, bejött hozzánk a bíró.

— Idehallgassatok fiuk, tudom, hogy problémátok van. Ez nem jelenti, hogy szalon-bokszot mutassunk be. Ahogy gondoljátok, de tiszta meccseket akarok. Tehát, nem kell begörcsölni, cséphadonászni, mert itt senki nem oka semminek. A kezdés félórát csúszik. Te gyere ki, Szvetozár meg akar ismerni.

Megilletődötten követtem. Szvetozár élő legenda volt, és nemcsak nálunk. Többszörös Balkán bajnok, Tito barátja és volt partizán bajtársa. Ismerte a magyar Papp Lászlót, és általában mindenkit, aki valamennyit is számított ebben a sportágban, nálunk, és el egészen Amerikáig. Hatalmas termet, már nehézkesen mozog, az arca a kapott ütések lexikonja. Az orra, mintha gumiból lenne. Persze, mert az orrcsontokat rendre kioperálták a helyükről. A szája tele fémfogakkal. Kedvesen, sőt vidáman fogad.

— Puiu beszélt rólad, de még így is, nem vagy te túl fiatal csapatot irányítani? Hacsak nem arra gondolt az én tisztelt és szeretett Puiu barátom, hogy vége a tuskólábú, bunyós kinézésű játékosok divatjának, a vezetők legyenek fiatalok, jóképű srácok, ami jó szemű ellenfél kémet is jelent. Eljött volna az idő, hogy egy egész stratégiát lehet felépíteni a három, a hat, vagy a többi játékpercre? Nekem már késő. Pipo indította el, a szerbek és a többiek nekiláttak a folytatásnak. Tudod, hogy ez mit jelent? Eleganciát, mondhatni, művészetet bevinni, ebbe a mindenki által durvának tartott ember-ember elleni küzdelembe. De — felemelte az ujját — mindez nem mehet az állóképesség, a kellően kimunkált, ütőképes, ellenálló fizikum kárára. Hol van Puiu? — Valaki a fülébe súgta a nagy hírt. — Vagy úgy? Sajnálom, fiam. Szerintem ez az egész disznóság csak belülről jöhet. Sok sikert. De jegyezd meg, egy életre jegyezd meg, hogy az elegancia, a finom, mondhatni művészi eszközök, mindinkább hódítani fognak, kivéve a tökönrúgást. Azt úgy kell megtenni, hogy az ipse az égig repüljön. Na, menj dolgodra. Még beszélünk.

Az első két meccs zavartalanul folyt le. A bíró gondosan kézben tartotta a harcot, a néha fellépő kakaskodásokat azonnal leszerelte, semmi sérülés, csupán előrelátásból kentem fel a karomon tartott vazelint a két fiú szemöldökére. Befelé szóló büszke mosollyal nyugtáztam, hogy az enyéim alig lihegnek, nincs légszomj, nem kellett beugrani és törölközővel levegőt hajtani tüdejükbe.

— Tudod, mi a dolgod! Ide hallgass, ne dulakodj, ne bukj le, nincs miért befúrnod a fejed a hasába. Rendes gyereknek nézem, de nincs kímélet benne. Tudod miért? Mert ő is győzni akar. Szerencsénkre nem bírja szuflával. Na, eredj és verd meg. Igyekezz, csak két perced van erre. 

Visszateszem a kisszéket, a fiú elindul.

— Hé, te, 9-7, jó lenne ez neked? — A bírók felől jön valaki, és sugdosódni kezd.

— Nem jó, nézd, a másikról folyik a víz, és alig van szufla benne. — 9-9 és mindenki boldog. A férfi visszajön. — Nem akarják. A fenébe is, az előző meccsnél is kiszekáltad a remit. Nem engedhetünk a végtelenségig.

— Ha nem, hát nem. Az utolsó szó 9-9, de hamar, mert lásd, a kék nadrágos beszorult a sarokba. Tudod, mi jön? Egy rövid, erős sorozat, és kampec neki.

A férfi eltűnt. Fogalmam sincs, hogyan rendezték, de a ringbíró utóbb mindkét sportoló kezét az égnek emelte. A teremben csend. Szvetozár krákog. Egy mély hang nyugtázza, egyben bejelenti az eredményt: 9-9! A kisszékemet hátrarúgva valósággal berepültem Déneshez. A törölköző alól lihegve mondja:

— Még egy perc és kiütöm. Máris rongyot csináltam belőle. Igaz?

— Dénes, tudod, hogyan jött ez az eredmény? Fölényesen neked, alig-alig számára. Eredj, köszöntsd őt, a közönséget is. Tudd meg, hogy elégedett vagyok, többet nem lehetett volna kihozni ebből a meccsből.

— És ha kiütöm? Ha véletlenül kiütöttem volna?

— Eldurvult volna minden. Jobb így!

A kis szobában Gyurit készítjük. Valamennyien ott sürgölődünk körülötte. Nem olyan magas, mint én, fekete hajú mokány fiatalember, határozott típus, mindannyian tudjuk róla, hogy rendkívül szívós és megy az esze. Sőt, veszély esetén, mintha jobban forogna ott benn neki valami. A probléma az volt, hogy ez a fiú még sohase kapott ki.

Gyurit, mint egy menyasszonyt vezettük fel. Jól állt rajta a piros szerelés, lebarnult izmos felsőteste, kerek, rövidhajú feje egészében azt a benyomást keltette, hogy vele nem ajánlatos kikezdeni. Hát nem is. Különben ezt kellett szuggerálja a sötét tekintet az összevont szemöldökök alatt, a feszült arckifejezés és az a két-három rövid gyors jobb meg balhorog, amivel megsorozta a levegőt. Messziről látszott, hogy csak értünk és csak falból teszi ezt, ő a nagy, a veszélyes harcos, aki össze fogja zúzni a vele szembeszállót. És ezt halálos komolyan gondolja! Tehát vigyázat! Közben a terem megtelt. Ipariskolások, minden nemű és feltűnő viselkedésű sihederek ültek be a székekbe, dobogtak, hangoskodtak, rágták a tökmagot, az üres héjat egymás fejére köpték, közben durrogtattak a kiürült zacskókba levegőt fújva és az egészet összecsapva a tenyereik közt. Hangos rivalgással fogadják kedvencüket. Vállas, kellemes arcú, jól megtermett fiatalember, szépen kidolgozott izomzattal. Magabiztos léptekkel jön előre köszönteni a közönséget, egy piruett, kettő, félfordulat felénk és csak úgy, féllendületből megsorozza a levegőt. Felemelt karokkal köszöni meg az üdvrivalgást. A bíró beállt a semleges sarokba és elnéző mosolyt erőltet az arcára. Gyuri arccal felém a köteleket próbálja le-fel, újra. A gongbíró csendet kér, majd bejelenti a versenyzőket. Az ellenfelünk neve hallatára újra felemeli mindkét karját, és meghajolva köszönti nézőtéri barátait. Füttyögés, bátorító bekiáltások.

Észrevettem valamit, és ha ez reális, azonnal ki kell használni.

— Gyuri, fél perced van arra, hogy kettőt üss a pasi bal vállára. Látom, hogy kíméli, amikor test távolba kell vinnie, csak kis köríven megy ez a mozgás fájdalom nélkül. Figyelsz rám?

Gyuri nem válaszolt, mert a bíró középre szólította a sportolókat: tiszta játékot kért, megmutatta a szabálytalan ütések határát, majd intett, hogy a kísérők távozzanak. Gong. Gyuri óvatosan kezd, a másik is. Kerülgetik egymást, néha egy balegyenes csak úgy bosszantásként. A közönség harcot akar, kiabálnak, valaki beordítja „kontár bíró”. Újabb balegyenesváltás, tisztán látom, hogy a Gyuri ütése pontosan ül a bal vállon. Az ellenfél elfordul, teljesen jobbkezes harcmodort vesz fel, és megkettőzi az ütések szaporaságát. Ez nem jó neki, mert kifullad. Hallom is, ahogy a kék sarok megszólal és csendesítik. Okos fiú ez az én Gyurim. Ő vált tempót, egyre hátráltatja, majd a sarokba kényszeríti az ellenfelét.

— Azonnal gyere ki a sarokból, forogj el balra, hallod, balra! Így! Még egyszer!

Gyuri üt, újra a bal vállat csépeli. Az ellenfele izzadni kezd, fájdalmas fintorok suhannak át szép férfias arcán. Fáj neki. Meghiszem, hogy fáj, de az ő dolga. Mi ezt a meccset meg akarjuk nyerni. Valahogyan siettetni kellene a dolgokat, közvetlen közelébe kellene jutni az érzékeny résznek és így kikényszeríteni az abandont, illetve a harcképtelenséget.

Szünet. Gyuri jön. Korántsem annyira izzadt, mint amilyen szorgosan dörzsölöm a fejét, de beszélnem kell vele.

— Idehallgass, minden jól megy, most testközelbe kell jutnod. Hallgass rám! Figyelj már! Fogásba kell kerülnöd, úgy, hogy a jobb öklöd a bal hónalja alá kerüljön. A te dolgod, hogy intézed, de garantálom, hogyha innen felütsz, a pasas üvölteni fog. A bíró is besegíthet, amikor szétválaszt, és te szívósodsz, a fájdalmas vállat fogja lökdösni. Érted, amit mondok? Hé, Gyuri!

Gyuri visszament. A szünetben jegelték a fájdalmas vállat. Gyuri pontosan dolgozott, a bíró is azt tette, amit elvártam. Újra fogás, Gyuri felüt, most már keményebben. Kiáltás és az ellenfél bal karja lehanyatlik. Mindenki üvölt, ordít, süvölt, bőg, a teremben száll a por, dobognak, szidják a bírót, engem, Gyurit, valamennyink édesanyját, tökmagzacskó csattan a gongbíró fején és a sarokban, egy szék törik darabokra. A bíró hozzálép a kötélnek támaszkodó harcoshoz, kérdezi, az rázza a fejét és a semleges sarok felé indul. A bíró mindkét karjával int, hogy vége. A zaj leírhatatlan. A köteleken átrepülve felkapom Gyurit, az ölemben viszem a várakozó mérkőzésvezetőhöz.

Valamennyien ott táncolunk a ring közepén, csókolgatjuk a nap hősét, kacagunk, nem bírunk magunkkal. Nem számít, hogy repülnek az öngyújtók, a szitkozódó kifejezések, valaki abroszba csomagolt félkenyérrel vág háton. Nem számít semmi, csak a győzelem, a pillanat, nem is; a perc varázsa. Felkapnak a társaim, repülök, fel a magasba, újra és újra. Onnan látom meg a fehér hajó vitorláját, amint közeledik felém. Közeledik, és ezt jelenti, hogy elérhető a Testnevelési Főiskola, a sport, lehet a versenysport szép és szabad világa, gyógyíttatni tudom az anyámat, az apám arcáról talán egy ráncot le tudok törölni, vége lesz a kulákszármazékok örökös rémének a káderlapnak. Igen, barátaim ott a fehér hajó. Gyertek velem, szaladjunk elébe. Nem szégyellem a lelkesedést, táncolok, az életembe először elért siker tiszteletére.

Szvetozár kezet nyújt, az ellenfél hozzánk lép, üdvözöl, miközben az arcomhoz ér, elég hangosan mondja:

— Egyen meg a fene. Aláírok mindent, belemegyünk a negyedik meccs elhalasztásába, ugyanis nem tudom mi történt az itteni játékossal. Nem számit.

Diplomákat állítanak ki. Mindenki kap egy Diplomát, egy rend fehér inget, sportgatyát, kötött hajleszorítót és tizenkét képeslapot. Ez a trófea. Kiveszekedem a Puiu részét is. Szódavizet mérnek ki. Hangos szóváltás és átkozódás közben kiürül a terem és bokáig gázolva a tökmaghéjban, összeölelkezve távozunk szálláshelyünk felé.

Piros sarok, kék sarok.*

ÖKÖLJOG 1954

Ahogyan megépítették valaha, úgy áll most is az épület. Szűrkén, ormótlanul, a vasúti sínektől innen, a vöröses, bikromát-szagú meddőhányó mögött. Emeletén bokszterem, a földszinten öltözők, zuhanyozó és a csigalépcsős feljárat előtt vasszekrények.

A málladozó vakolatú, ormótlan ház mellett zöld deszkakerítéssel körülkerített üres terület. Hajdanában szabadtéri színpad volt itt. Most se székek, se színpad, csak rozsdás vasdarabok, a csalán és egyéb csomókban nőtt burján bokrok között. Meg egy nagy halom sárgult, bűzös gesztenyelevél, még tavalyról, vagy azelőttről.

Az évek során az építményt, más és más célra akarták átalakítani. Mindenütt látszik a megkezdett munkálat nyoma, az új, meg legújabb terveknek megfelelően, de a legalább tíz nekiindulás dacára, egyetlen egy se fejeződött be.

— Hej, megértetted, hogy mi a dolgod? Csak topogsz, néha erre vagy arra mozdulsz, lehajolsz, véded a pofád, ahogy tudod, nem bőgsz.

— És ha nagyon megüt?

— Mondd, te miért kapsz tizenöt lejt egy órára? Hogy kíméljen, hogy csak tegye magát?

Titi bácsi a nyakába vetett törölközővel körüljárta a fiút, megtapogatta az izmait, majd felnézett a plafonra, az egy szálon himbálózó villanykörtére és megkérdezte:

— Mikor ettél utoljára? Olyan sovány vagy, hogy Franzi két ütésből kikészít. Na, gyere, húzzuk fel a kesztyűket. Észnél légy, fiam, mert ha nem, kihajítunk innen, de azelőtt rémesen nagy ruhát kapsz. Igen, itt, ebben a szobában. Na, indulás!

A ring körül vagy harminc szék, három hokedli a bíróknak. Öt-hat néző, köztük Borda Puiu, a Boksz Szakosztály vezetője és két segédje, akik azt se tudják, hogyan tegyenek kedvére. Azokat oktatja.

— Tehát, bejön Franzi, meghajol ide-oda, pár lépés erre-arra, majd megsorozza a levegőt. Mindig legyen nálatok vazelin, felkenve a karotokra, száraz kendő, és a tanáccsal vártok a szünet utolsó pillanatáig, azelőtt úgy se hallja. Még két-három ilyen könnyű edzés, utána viszem Resicára. Bajnok lesz a fiúból, jövőre, vagy azután.

Bejönnek a sportolók. Franzi, a kék sarok felől bújik át a kötelek között. Ránéz az ellenfélre, majd kiszól a nézők felé.

— Ezért hívtatok? És ha belehal? Ki hozta ide ezt a szerencsétlen gyereket?

— Nézd, Franzi, ez egy könnyű edzés. Nem szükséges előjönnöd az emberevő taktikáddal. Megbeszéltük már, hogy mit a teendőd. Nem szükséges agyon pofoznod. Hallod? Na, lássatok hozzá, mert esteledik. Titi, te odaállsz a piros sarokba, a gyerek háta mögé.

— Tehát, megegyeztünk. Elhajolsz, kitérsz, ha nem bírod, közelebb mész és átkarolod, tehát fogásba menekülsz. Nem ütöd meg az arcát, mert ha véletlenül felszakad a szemöldöke, nagy ruhát kapsz. Figyeld a karjait. Ha rést találsz, csak a testre ütsz. Na, indulás. Aztán ne bőgj. Egy-két pofon, és jön a tizenöt lej!

Franzi jön, szinte táncol, körüljárja a gyereket, egy balegyenes, utána még egy, majd megsorozza. Újra eltáncol, közelebb jön, csodálkozva, hogy az ellenfele ide-oda hajlong, és ahelyett, hogy hátrálna, előjön, és lám, egy ügyetlen ütéssel is próbálkozik. Kacag magában, majd mindkét karját leengedve, billegve a fiú elé táncol, és jó éjszakát kívánva, alulról üt annak az álla felé. Nem találja el. Bosszúsan közelebb lép, és balhorogra készül.

— A testre célozz, te melák. Na, mi lesz, mert Franzi unja már.

Az lett, hogy a hasra mért suta ütés után Franzi leesett, hanyatt fordult, kitárt karokkal, mint akit letaglóztak, mozdulatlanul maradt a deszkákon. Egy-két rángás futott át a lábain. Utána, semmi.

— Titi, mi van ott? Nem létezik, hogy kiütötte volna. Szólj rá már Franzira, hogy ne színészkedjen.

— Orvost, gyorsan, az istenit. Puiu, gyere fel, mert nem lélegzik. Ez meghalt. Mit tettél te őrült, megölted Franzit. Megyünk a börtönbe. Mind. Te legalább húsz évet kapsz.

Kapkodás, rohanás, mindenki fent a ringben, mindenki mindent akar tenni, egymást akadályozzák, szidják, de nem mennek semmire.

— Reflexhalál.

Puiu rátörölt az arcára, köpött egyet, majd mást gondolt, és lefogta Titi kezét, aki már ütni készült. A gyereket elhúzta, megnézte jobban és kijelentette, miközben a mentősök felszedték Franzit és rohantak vele a Városi Kórház felé.

— Nem megy senki a börtönbe. Titi, te nem vered meg ezt a kölyköt. Ha hozzányúlsz, kiüldözlek a városból. Gyertek le az irodába, de gyorsan.

— Ide a papírokkal, gyorsan. Egészen kevés időnk van, amíg megjön a rendőrség. Ezek, az átok doktorok, azonnal értesítik őket. Tehát, fiam, hány éves vagy?

— Tizenhét és fél.

— Nem jó, az istenit, kiskorúnak tilos az ökölvívás. Titi, te hoztad ide ezt a gyereket, hol volt az eszed? Elittad, mi?

— Hoztam, amit találtam. Miért nézel így rám? Én megmondtam, hogy mit tegyen, hova üssön. Na, mi van veled?

— Semmi nincs velem. Veled lesz valami, még ma este. De addig dolgom van, mert ki kell szedjük ezt az ügyet a törvény alól. Hogy hívnak, fiam? Hol laksz?

— Sütő Jóska. Igen, ez a nevem. A barakkokban lakom, a telepen.

— Senkit se hívhatnak így, senki se lakhat ott a barakkokban. — Amíg írt, kitöltött mindenféle papírokat, rámordult Titire.

— Húzz már rá egy piros gatyát, add rá a rendes kesztyűket, öntözd le vízzel az arcát, hadd lássák ezek az átkok, hogy itt rendes küzdelem folyt, és ami történt, hát az sportbaleset volt. Gyorsan, mert már hallom a szirénát.

Miután elmentek a rendőrök, Puiu kivitte nyakon fogva Suteu Iont, két és fél évvel idősebben, a szakosztály régi, nyilvántartott tagját, aki, ennyi és ennyi mérkőzést vívott változó eredményekkel, és akit készítettek a Resicai táborozásra edzőpartnerként.

— Nézd fiam, én most kihúztalak a sárból. Nem megy senki börtönbe. Se te, se én, senki. Ennek az, az ára, hogy soha az életben — hallod? — soha nem mész fel a ringbe, nem mutogatod az erődet, tartod a szád és mindenki boldog lesz. Na, eredj, itt van ötven lej, idd le magad, vagy egyél valamit. Nem holnap, hanem holnapután találkozunk ugyanitt, mert mégis el kell temetnünk azt a szegény Franzit. Akit — jegyezd meg jól — megöltél.

Így történt, hogy azon az estén, mindenki boldog volt, kivéve Franzit, aki ott feküdt a hullaházban, piros nadrágban, széttépett tornaingben, összeszurkált könyökhajlattal és a két kesztyűvel a kezén. Ezeket nem lehetett leszedni, mert már beállt a hullamerevség. Úgy feküdt ott, mint a ringben. Nem jött a bíró, hogy számoljon. Semmiféle bíró nem jött, hiszen csak egy könnyű edzésről volt szó. Ezért is fagyott az arcára olyan csodálkozó kifejezés. Aki még nem érezte nagyon jól magát, hát az Titi bácsi volt, aki szintén magatehetetlenül hevert a folyó menti kocsma mögött, az üres sörös üvegek és a vízi patkányok társaságában. Még pihegett egy ideig, de később, már azt se tette.

Mintha gránát csapott volna közéjük, mindenkivel, akik ott voltak, azon este a ring körül, történt valami. Ki tudná számon tartani, miért és hogyan, de pár napon belül senki nem volt a városban, vagy a környékén. Még csak az orvosokat kellett megkörnyékezni, de ezt sürgősen.

— Borda úr, tudjuk, hogy kellemetlen téma, de adott esetekben bármilyen trauma, ha a plexus solarist éri, fatális lehet. Ugyanez lehetséges a nyak nagyereit ért direkt ütéseknél is. Igen, úgy van, miként ön is mondja. Reflexhalál. Ez a dolog le van írva, ismert. Ebből mi nem feltételeztünk törvényszéki problémát. Ön se tegye. Ezt mondtuk a rendőröknek is, ezt adtuk írásban. Részünkről az ügy le van zárva. Sajnos. Most is, csak azért beszélünk róla, mert ön hozta fel a témát.

— Nagyon köszönöm főorvos úr! Ha lehetne választ találni arra, hogyan lehetséges a megelőzés, ha van ilyesmi?

— Kérem, mi nem vagyunk sport-specialisták. Ők tudnának, esetleg, többet mondani. Gondolom, a has izomzat edzése, a váratlan, meglepetésszerű ütések elkerülése, ezen a régión. Tehát ezek volnának. Egy olyan tapasztalt sportvezető, mint ön, erről a témáról bizonyára sokkal többet tud.

— Szamár ez a Popescu doktor — mondta magában, míg elköszönt —, hogyan lehet elkerülni a váratlan ütéseket, hiszen az egész játék arra van felépítve, hogy kellő időben, kellő módon meglepjük az ellenfelet, és igen, egy váratlan ütéssel és kellő erővel a földre terítsük. Ezen még el kell gondolkoznom. Meg azon, hogy miként bánjak ezen túl, Suteu elvtárssal, mit tegyek, hogy befogjam a száját.

Ez volt 1954 márciusában.

Otthon, a másfélszobás, rendetlen lakásban a barátja fogadta. Kidugott sörösüveget lóbált Puiu elé.

— Na, mit mondtak a mészárosok?

— Ugyanazt, mint én. Reménytelen, menthetetlen eset. Az ő részükről tiszta az ügy. Az én részemről is. Franzit szépen eltemetjük, majd beszélek a családdal. Persze nem lesz könnyű, mert egyedüli gyerek, meg hasonló, de nem ez az én fő problémám.

Leült a bevetetlen ágyra, húzott az üvegből, majd cigarettára gyújtott. A hamutartót a földre, kettejük közé helyezte.

— Az a baj Zoli, hogy eltemetjük ezt a szegény fiút, de mihez kezdek a feltámasztott Suteu elvtárssal?

— Nem értem.

— Én, a barom, ijedtemben, sietve, ott a szeme előtt, okiratot hamisítottam, hazudtam a rendőröknek, elkentem a dolgot. Mindez azért, mert még kiskorú ehhez a sporthoz.

Zoli nézi a mocskos falat, a mocskos edényekkel teli kagylót, utána a barátja arcát, amelyiken utálkozó kifejezés jelent meg a maradékok közt szaladgáló ruszlik láttán. Ez bántaná? Zoli, aki tapasztalt volt, aki az élet valamelyik nagyon perifériás részéről került az itteni, sportmozgalomhoz vezetőnek, nagyon jól tudta, hogy nem így van. Puiu a fejében fortyogó nyugtalanságot utálja. Ez nem hagyott békét neki az éjjel. Ide-oda hánykolódott, cigarettázott, majd reggel, kávéfőzés közben kijelentette, hogy akármint nézi a dolgot, nagyon nagy baja lehet, ha valaki felkavarja az ügyet.

— Ki tud még erről?

— Hát, Titi. De ő nem beszél. A gyerek, meg azok, akik ott voltak a szobában. Vagy öten. Titit baleset érte. A gyúró ma hazamegy, végleg. A titkárnál vannak az íratok, a pecsét, a kitöltetlen igazolványok. Gyenge ember, de pontosan az a fajta, akit nem lehet elintézni két pofonnal. Ha hozzá nyúlsz, képes elmenni a Párthoz, csökönyösen siránkozni kihallgatásért. Valaki, a végén szóba áll vele és jön a baj.

— A gyerek? Mifélének nézed?

— Ó, hagyd el! Éhenkórász kis proli. Csont és bőr. Az arca, mint egy berbécsé. Én nagyon jól ismerem ezt a makacs, kiéhezett pofájú fajtát. Nem olyan buta, mint látszik, nem olyan suta, mint látszik. Azt nem értem, hogyan tudta úgy megütni Franzit, hogy belehaljon.

— Nem ő volt a hibás. Hát nem érted? Franzi, amikor látta, hogy egy kezdő kis semmiházival van dolga, leeresztett karokkal ment neki. Utánozta Pippót és Szvetozárt. Semmi fedezés, a hasizmokat kikapcsolva rohant a csontos ökölnek, amelyik mint egy fadarab bele süllyedt a puha hasba és lehet, még fel is csavarodott. A gyerek, még egyszer mondom, nem hibás. Védte magát, ahogy tudta, főleg, mert Titi meghagyta, hogy csak a testre üssön. Így volt, és nem másképp.

— Lehet, na. Lehet az is, ahogy mondják erre felé a népek, Franzinak nem volt több napja. Ez nem magyarázat. Még meg se nyugtat. Tudod mitől tartok? Attól, hogy most zavart fejjel nem látom hírtelen, mit is tegyek továbbra ezzel a gyerekkel.

— Gyere, gondolkozzunk. Nesze, még egy üveg.

Sütő Jancsi, már egy napja, nyomta az ágyat. Nem aludt, nem is akart, csak nézte a plafont, szédülten próbált elkapni egy gondolatot azok sorából, amelyek örvényszerűen zakatoltak a fejében. Nem ment, semmi se ment. Fájt az arca, fájtak a vállai, ha megmozdult, az egész háta sajgott. Szörnyű verést kapott még az este, azt se tudja, hogy kitől és miért. Csak arra emlékszik, hogy hazajött, inkább hazatámolygott a bokáig érő sárban, leesett, majd újra nekiindult.

Itthon se volt jobb. Az apja kint sörözött a barakk előtt, ránézett és csak annyit tett, hogy beordított az anyjának, hogy: — gyere, vidd be ezt a részeges fiadat, nézd, most is úgy jön, mint egy disznó. Vidd be innen, mert szétvágom. Hallod?

Az anyja lehúzta a sáros ruháját és rálökte az ágyra.

— Bár dögölnél meg, te részeges, gazember. A család szégyene lettél. Mit ittál, honnan volt rá pénzed? Ez az ötven lej, meg honnan van? Raboltad? — Nem érdekelte, hogy az anyja, kiabálva, a fejét fogva rohant ki a szobából. Később, az apjától kapott két hatalmas pofont, de amikor az a harmadikat is ki akarta mérni, azt mondta:

— Engem meg ne üssön, mégegyszer, mert keresztül megyek a lelkén. Hallja? Én már öltem embert, magát is melléje teszem! Takarodjon innen!

A család, némán vacsorázni kezdett. Nem szólt senki hozzá. A tíz évvel fiatalabb öccsét durván eltaszította. Ott maradt a sötétben, mozdulatlanul, a lábszagtól büdös szobában.

Tizenhét éves voltam, amikor elkapott egy lány és én is őt. *

Az iskola KISZ szervezője volt, egy szigorú szemű kommunista szépség, aki segített összeszednem magam, kihúzott az örvényből, amelyik már beszívni készült:

— Ne rágódj a szegénység okain, ez nem vezet semerre, inkább gyere, csodáljuk együtt fiatalságunk varázsát. Tudod mit jelent az a szó, hogy szerelem?

JOLÁN 1954.

— Hej!

— Na!

— Te vagy, aki kajtatsz Jolán után?

Két keménykötésű fiú állt előttem. Ismertem őket, minthogy mindenki a városból. Az ikrek voltak, Jolán öccsei.

— Nem kajtatok. Tetszik nekem. Beszélgetünk.

— Mi úgy tudjuk, hogy esz a fene utána!

Álladóan mozogtak, az egyik fűszálat tépdelt, a másik kihívóan mondta tovább.

— Jolán rendes lány. Akarsz verekedni?

— Nem akarok. Tudom, hogy Jolán rendes lány és nem hiszem, hogy ő küldött volna titeket ide.

— Hát nem, de itt voltunk a parkban, amikor megláttuk, hogy ugatod a Holdat. Na, csak tovább, mert Jolán nem jön.

— Hol van?

— Elment apához, a szondához. Van pénz nálad?

— Nagyon kevés. Mi az, már rabolni is akartok?

— Nem, de nincs szivarunk!

— Az van nekem, nesztek!

 Elvették az egész csomagot, rágyújtottak és tovább álltak. Én ott maradtam a főtéri parkban. Igaz, még voltak ott mások is, de jól esteledett, meggyújtották a lámpákat és azok fénye átvert a szomorúfűzek lombjain. Hazamenjek? Tudom, mi van otthon. Az anyám stoppol, az apám biztosan nincs még odahaza. Ma az utolsó szabad estém, holnaptól kezdődik a gyári gyakorlat. Pedig megígérte, úgy vártam ezt az estét. Hát nem marad más, mint tényleg ugassam a Holdat, amely felkelőben van a Küküllő felett.

Motorzúgás az utca felől, majd elhal. Odanézek és felmelegszik a szívem tája. A motoros háta mögül lepattan valaki, karjára veszi a sisakot és szalad felém.

— Régen vársz, drága?

Hogy is kezdődött az egész?

Ő volt az a lány, aki bejelentette Sztálin halálát, KISZ szervező, egyidős velem, egy évfolyammal fentebb, mint én. Hatéves korában kezdte az iskolát. Mindenki nagyon rendes lánynak tartotta, de keménynek és akaratosnak is. Nem volt szép. Nem volt szép a szépség babafogalmában. Az utcán kevesen fordultak utána, de közelebbről sütött belőle az öntudatos, határozott karakter. Mindig oroszosan csomózott kendő volt rajta, házilag kötött szvetter és a kötelező kék egyen-szoknya. Előre köszönt neki mindenki, ő vagy fogadta, vagy sem. Semmilyen kapcsolatáról nem tudtunk, de nem is firtattuk, parancsoló, ellentmondást nem tűrő természete miatt. Enyhén szólva féltek tőle!

Még a nyár elején, a nagyszünet előtt szólnak nekem: — Azonnal menj be a KISZ irodába. Hívatnak. — Összeszorult a szívem, ez káderezést jelent. Valami baljós érzés kerített hatalmába, de bementem. Az asztalhoz támaszkodva, ott állt Jolán, kendő nélkül, valami papírral a kezében. A petróleummal felmosott padlót rugdalta.

— Tessék elvtársnő.

— Ülj le oda. Tudod, miért hívattalak? Hogy jobban megismerkedjünk. Az életrajzod itt van, az édesanyádat ismeri az én édesanyám. Tudom, hogy rendes fiú vagy, de azt csak én tudom, hogy kulák származék vagy, kispolgári barátaid vannak, és ahogy a tanáraid mondják, te többet tudsz, mint amit elárulsz. Minden vonalon.

— Nem értem, hogy mindezért miért kapok figyelmeztetést, vagy ez már káderezés? A kulákszármazásról nem tehetek.

— Ez nem káderezés, csak tudni akarom, mi van veled, hisz kilógsz a sorból. És én ezt nem tűröm. Különben is, honnan vannak ezek a kék szemeid?

Hüledezve néztem rá. Nem tudtam szólni, mert az ajtó felé lépett és kiszólt, küldjék be a takarítónőt! Azonnal! Az belépett a seprűvel, valamit mondani akart, de félrelökték. Ferenc elvtárs az iskola KISZ szervezője rontott be az ajtón, ordítva:

— Mi folyik itt, az én szobámban? Aha, az elvtársnő meg az elvtárs — rám nézett — édes kettesben. Te ki vagy? — meredt rám.

— Igen, mi ketten, meg a takarítónő, az három — mondta Jolán. — Különben vége van a szünetnek, írd alá az életrajzodat és tudd meg, hogy rajtad lesz a szemem.

Ideadta a papírt, ami a kezében volt. Ránéztem, egy régi faliújságcikk, de aláírtam és kimentem.

Ez volt délelőtt.

Estefelé, amikor hazamentem, az anyámat beszélgetni látom valakivel a barakkház előtti kispadon. Akkoriban még nem járt hozzánk senki, néha a tejesasszony jött el a városi busszal, tejet, tejfölt és, ha volt, zöldséget hozott. Amikor közelebb kerültem: az én szigorú, szép KISZ szervezőm szövegel az anyámmal, mintha száz éve ismernék egymást.

— Na, Annuska néni, kezicsókolom, én elhoztam, amit az anyám ígért, a többit majd vele tessék elintézni.

Felkelt és szigorúan rám nézett:

— Elkísérhetsz az autóbusz megállóig, rengeteg kutyát láttam erre — és megindult. Melléje léptem és tovább mentünk.

— Hol az Istenben járkálsz, ilyenkor kell hazajönni? — Rám se nézett, karon fogott, már ott is voltunk a buszmegállónál.

— Te Jolán, mi volt ez? Sejtem, de te igazán félsz a kutyáktól?

— Idehallgass! Én nem félek semmitől! Megengedem, hogy máskor is elkísérj!

Találkoztunk, beszélgettünk, mind ritkábban, mert ő az év végi vizsgára készült. A nagy fináléra. Napokig nem is láttam, a bokszteremben töltöttem a délutánjaim.

Egy este átszól a szomszéd: — tessék a telefonhoz jönni! — Az iskola KISZ irodája értesített, megjelenés holnap reggel vasárnap, fél nyolckor, kampány kezdődik valahol falun. Reggel, amikor befutottam, csak ő várt az iskola ütött-kopott GAZ-jánál.

— A többiek hol vannak?

— Sehol, csak mi ketten megyünk. És a sofőr.

— Útcél?

— Ülj már be hátul.

Ő is beült a sofőr mellé és elindultunk. Hamarosan kiértünk a városból. Szőkefalvának fordultunk.

— Idehallgass! Meg kell győzni a lakosságot, hogy iratkozzanak be a kollektívába. Ez a cél! Készülj fel valami mondókára!

Megyünk, csoda, hogy szét nem esik ez a tragacs, tiszta por lett minden. Mikor beérünk Széplakra, a sofőr megkérdi, hol álljak meg elvtársnő?

— Ott!

Kiszálltunk, nagyjából levertük a port magunkról és a szemben levő ház felé tartunk. Szép, takaros ház, magasított az utca felöl. Az udvaron idősebb, testes néni tett-vett.

— Most az egyszer nem tudok rád hallgatni. Én a kulák ivadék, soha nem fogok a kollektíva mellett érvelni. Tudom, amit tudok. Nem tartasz attól, hogy rossz agitátort hoztál?

— Én nem tartok semmitől. Menjünk be. Különben, téged sem féltelek!

— Kézit csókolom. Zavarunk?

— Nem lelkem, még van egy kis időm, azután megyek a templomba. Mi járatban itt nálunk?

— Egy pohár vizet, ha kaphatnánk.

— Szívesen lelkeim. Üljenek le egy kicsit, oda az eperfa alá. Mindjárt hozom!

Jolán rám se nézett. Kifelé bámult az útra. Jött a néni:

— Itt a víz, tessék — tiszta poharak. — Ha elfogadják, szívesen megkínálnám magukat egy kis rétes-palacsintával. Elfogadják? Mindjárt hozom.

Hozta is, letette az asztalra, egy bögrében mézet is mellé.

— Fogyasszák egészséggel. Ameddig esznek, én kapok valamit magamra, mert már kell sietnem a templomba.

Ettünk, a még meleg rétes-palacsintából Jolán kivitt a sofőrnek is.

— Messze van a templom?

— Hát ott, né, a kanyar után, de az én lábaim nem a régiek. Nehezen járok, nagy a súlyom is.

— Elvisszük kocsival. Tessék jönni.

Mikor megérkeztünk, a nép már bent volt. A nénitől elbúcsúztunk, ő hamar belépett az ajtón, ami nyitva maradt. Mi álltunk a napsütésben. Karon fogott, de inkább támaszkodott. Közelebb húzott az ajtóhoz. Kissé lehajtott fejjel hallgatta a zsoltárt, majd állával előre intett.

— Csókolj meg most, itt, Ő előtte!

  Akkor is voltak szép nők, hancúroztak a fiatalok, délután a járdák tele voltak, mindenki tett-vett, sietett, vagy a parkban ásítozott. Mindez kevéssé érdekelt. Anyám mind többet betegeskedett — volt valami a tüdejével —, én meg olyan szerelmes voltam, hogy nem ismertem magamra. Nem találtam a helyem, az anyám észrevette, de nem szólt semmit.             

Eltelt egy nap, kettő, semmi hír, megtudtam melyik délelőtt van a nagyvizsgája — zárt ajtók mögött —, de ismétlem, semmi hír. Aznap estéjén eljött apámhoz Hertz mérnök. Mindketten benne voltak a vizsgáztató bizottságban. Beszélnek erről-arról, egyszer csak felfigyelek: — Szenzációs ez a lány, nem az, hogy sokat tud, ő annyit tud, amennyit mi előadtunk, de amilyen magabiztos, ahogy prezentál. Na, idehallgass, piros diplomával fog végezni, már megtettem a javaslatot a vezérigazgató felé; küldjük fel Nenitescuhoz, négy év nem sok, hazajön és a gyárnak lesz egy ragyogó, fiatal főmérnöke. Rendben?

Beállít az egyik iker, csenget a biciklivel.

— Sógor, gyorsan, hív Jolán! Adj egy cigarettát.

— Hol van? Azonnal jövök!

— Gyere a buszmegállóhoz. Ott vár.

— Rögtön, csak bezárom az ajtót. Az apám most ment el.

Zárom az ajtót, rohanok, a buszmegálló nem messze, az iker eltűnt. Mit látok: a várópadon ül Jolán és sakkozik az apámmal, aki mindig magával cipeli a sakkskatulyát, pirinyó bábukkal. Hertz mérnök kibicel.

Közelebbről:

— Szervusz, mindjárt beszélgetünk, de az édesapádnak van itten egy igen agresszív gyalogja.

Odanézett s már bele is merültek a játékba.

— Az Istenit ennek a lánynak, majmot csinál belőlem.

— Na, gyere pajtás — mondom az ikernek —, keringjünk itt egy kicsit, majd megkeres ő.

Ellépünk, tíz métert se haladtunk, hallom, hogy vége a játéknak és ő úgy beszél a két, őszfejű vegyésszel, mint a barátaival.

Utánunk szalad, karon fog:

— Nézd meg az apját, vedd el a fiát. Az apád nagyszerű ember, de nem ezért jöttem!

Rám néz.

— Mi bajod?

— Az a bajom, hogy esz meg a fene utánad. Semmi hír felőled, nem látlak napokig s mikor látlak, sakkozol apámmal, nekem meg azt se mondod, hogy félkalap.

Ránéztem, az arca meghúzódott, sápadt volt, a szemei fáradtak. Nem volt kendő rajta, erős szálú, barna hajából egy tincs mintha kettévágná a homlokát.

— Tudtam, hogy ez lesz! Na, lehet értelmesen beszélni veled?

— Igen. Nagyon megkínoztak, drága?

— Eléggé, de nem ezért jöttem.

Ugrálni kezdett, mint egy kisgyerek, két mutatóujját a mellemnek szegezte.

— Holnap megyünk Szovátára, te meg én. Ülünk két napot. Isteni lesz!

— Isteni lesz! Mikor indulunk?

— Ma éjjel fél háromkor az állomásról. A vonat ott van fél nyolckor, feljössz a faluba, itt a cím, én ott várlak.

— Hát nem együtt megyünk?

— Te csináld úgy, ahogy mondtam. Na, csókolj meg.

Otthon mondom az apámnak. Az anyám alszik.

— Rendben, szedj össze, amit kell. Anyát bízd rám.

— Ma péntek, a holnaputáni esti vonattal jövök haza.

— Ezzel a lánnyal mész?

— Igen, és az öccseivel.

— Szállás, étkezés?

— Nem tudom. Majd kialakul. Elmehetek?

— Igen, én is voltam fiatal.

Rám kacag.

Lámpaoltás után megszólal az apám.

— Te vigyázz ezzel a lánnyal. Anyádnak tetszik, nekem is, de nagyon okos. Nem jó, ha párkapcsolatban a lány eszesebb. Gondolkodjál ezen!

Befordult és elaludt.

Végigkutyagoltam az alvó városon. Az állomás messze. Senki az utcákon, csomagom szinte semmi. Nagy sokára jön a vonat Balázsfalva felől. Jolán sehol. Aggódva nézek körül. Én vagyok az egyedüli utas, a váróterem melletti büféből dől a pálinkaszag, és vitatkozás hallatszik.

„Az istenit ennek a lánynak. Ha eszes, akkor jól kifundálta, hogy egyedül megyek Szovátára. Úgysem voltam soha odafönn. Lesz, ami lesz, na üljünk fel.”

Szőkefalva, Gálfalva, 2o kilométeres sebességgel megy a vonat. Nemsokára itt van Bonyha. Elkap az álom. Mikor kinyitom a szemem, az ébredező, harmatos mezőket látom, el-elhalad egy kis bakterház. Zötyögünk, játszom én is a magányos utasok játékát, a kerékzökkenőkkel együtt mondom, szeret, nem szeret, s belealszok abba, hogy nem szeret.

Megérkeztünk. Az állomáson kevés mozgás, amikor kiszállok, megcsíp a hideg levegő. Mutatják, hogy a falu, odább, ott fent van, ha egy kicsit ki tetszik lépni, félóra. Mondjuk! Teát iszok, van egy szelet kenyerem, azt mellé. Kiskocsi indul valahonnan elölről. Megtapogatom a pénzecskémet, amit az apám készített ki az éjjeliszekrényemre még az este. Na, menjünk, az Istenit ennek a lánynak!

Kövecses kaptató, lehet lihegni. Nézem a címet, nem ez a ház, nem, azon túl, ott messzebb, az a sárga, az lesz az! Kis séta az egész.

— Jó napot. — Ez az a ház. Magas kerítés, kispad a kapu oldalán. A magas, faragott részek mellett, bejárati ajtó.

— Azonnal!

Kinyílik az ajtó, magas, tatáros arcú lány invitál be kacagva. Kötött szvetter rajta, az egyik kezében kis kosár, tele uborkával, paradicsommal. Az udvar nagy, jobboldalt nyárikonyha, ahonnan frissen főtt tej szaga érzik. A hasábfák felrakva majdnem az ablakig. Balra a magas tornác, betonlépcsőn kell felmenni. A tornácról a két iker vigyorog és integet késsel-villával.

— Gyere sógor, kész a reggeli!

Szememmel keresem, akiért jöttem. A lány, aki beengedett, feljött utánam.

— Szervusz! Én ismerlek téged, még az iskolából. Magdi vagyok. Hát nem emlékszel? A Jolán kolléganője.

A tornácra néző egyik szobából kijön Jolán. Haja hátrakötve, lenge kis házi ruha rajta. Egyenesen hozzám jön, felágaskodik, beletúr a hajamba.

— Kezet, arcot mosni. Kész a reggeli! Most, rögtön!

Körbeüljük a fonott asztalt, ülünk, ki, amin tud. Magdika, a házikisasszony, kenyeret szeletel, tányért, evőeszközt rakosgat, s nézi, hogy eszünk, mint a farkasok. Ettem én is, minden dühöm elpárolgott. Jolán mellettem.

— Mi az éjjel érkeztünk. Máté, a bátyám sofőr az Üveggyárnál, deszkáért jött fel Parajdra. Ő hozott. Magdi és én elől, a két fiú hátul. Hogy utaztál?

— Jól, de egyedül. Mindenhol kerestelek. Azt mondtad: csak te meg én!

— Hát nem úgy van? Itt vagyunk. Ez számit. Magdi itt lakik. Az ikrek nélkül anya nem enged sehova.

Megkerestem a kezét.

— Istenem, milyen szép vagy!

— De még szebb leszek! Várj csak.

Felkel és bemegy a szobába. Az egyik iker hátulról ráhajol Magdikára, átöleli a vállát, s titokzatos arccal meséli: — Fürdőruhát próbál, a tegnap vette egy nénitől, csomagból — vigyorog — s még két kisnadrágot. — Belefújja a füstöt a Magdi hajába.

— Te disznó!  Ezt is kilestétek? Te melyik iker vagy?

— Melyik vagyok én? Hát nem a másik.

Kijön Jolán, fekete fürdődresszben. Ránk néz nevetve.

— Jó lesz ez?  Mikor megyünk fel a tóhoz fürdeni?

Ülünk a vízhez vezető deszkapallón. Ruháink két kis csomóban, alattunk vékony valami. Süt a nap, kezd kimelegedni, de a tó felől hűvösség árad. Szép idő lesz, de még nem akaródzik vízre szállni.

— Gyönyörű vagy! Gyere közelebb!

Nézem szép arcát, szabályos vonásait, gyönyörű testét, arányos termetét s mikor felnézett, szeme másként csillogott. Akkor láttam először egy szerelmes asszony tekintetét.

— Ezt akartam.

— Ezt akartam én is. Te meg én.

— Mi sokan vagyunk. Két bátyám, két öcsém. Apa mindig kint van a szondáknál, Sároson. Ha tudod, de nem tudhatod, mert nincs testvéred, hogy nő fel egy lány négy fiú között. Sokszor úgy verekedtünk, hogy anya kapanyéllel választott el bennünket. Sohasem én voltam, aki bőgött a csata után. Ezt a két kis dögöt — s az ikrek felé intett, akik közben Magdikát nyúzták — én neveltem fel. Ez így van, ahol sok a gyerek, a nagyobb neveli a kisebbet. Velük jártam ki az élet iskoláját. Öt perc alatt.

— Másnak évek kellenek ehhez.

— Igen, nekem elég volt öt perc. Egy estefelé, gyomlálom a virágokat s félszemmel látom, hogy ezek a drágalátosak, nagy csendben, persze, valakivel még osonnak be a csűrbe. Nemsokára visítozást hallok, bemegyek, s látom, hogy gyömöszölik Viorikát, az Aprozárból. Szétcsaptam köztük, otthagytam a lányt, szedje rendbe magát s kijöttem a csűrajtóig. Nyílik a kapu s hírtelen két akkora pofont kaptam, hogy beleszédültem. S tudod kitől? Viorikától! Jó, hogy nem törte be a fejem. Kis idő után kisompolyogtak az öcséim s eltűntek, estig nem is láttam őket. Az arcom égett, de rájöttem: egy lány, lehet akarja azt, ami ellen visítozva tiltakozik, a férfiakkal meg pont akkor könnyű csatázni. Biztosan legyőzöd őket. De csak akkor!

— Nem egészen értem. Hogy nem szedtek szét az öcséid?

— Egy férfi nem harcol félig leeresztett nadrágban.

— Más időkre, más helyzetekre is érvényes ez?

— Alapigazság!

— Lehet, hogy így van, de engem e nélkül is legyőztél. Itt vagyok, két vállra fektetve, de jó, hogy nem hagysz magamra, mint a legyőzötteket szokás. Itt fekszel mellettem, bizonyosan nézed, hogy van-e még szufla bennem. Biztosítlak, hogy már kevés, és az is biztos, hogy mindjárt meghalok, ha nem csókolsz meg rögtön, azonnal.

Rám hajolt és megcsókolt. Azt hittem, hogy felrobbanok!

— Itt egy kis oxigén. Még akarok mondani valamit neked. Majd a vízben. Jó?

Tátogtam és eszembe jutott a mi közeledésünk. Ebben benne volt az is, amikor kint ültünk, egyszer a Küküllő partján, szövegeltünk, néztük a szitakötőket. Nem is tudom miről volt szó, amikor parancsolóan megszólalt:

— Vallasz már nekem szerelmet, de gyorsan, mert csípnek a szúnyogok? — Amíg kerestem a szavakat, lesimította a lábáról a homokot, felállt és elment az ikrekhez. Hatvanhatoztak. Vagy máskor, a moziban, hangosan felszólított: — Fogd meg már a kezem, ne csak a kisujjamat gyömöszöld, mert fáj. — Az is, amikor, a múlt télen, egy nehéz hokimeccs alatt kiment a bokám. Eljött haza hozzánk, kényszeríttet ágyban ülnöm, jeget cserélt, mérte a lázam, orvost hozott, az anyámat vigasztalta, könyveket cipelt s mikor megkérdeztem, miért teszi, azt válaszolta: — Én a legjobbat akarom, de épen!

Bementünk a vízbe. Négyszögletes úszófát tologattunk ki a közép felé. Erősen sütött a nap, a sós víz, ahogy lepergett az arcáról, fehér nyomot hagyott. Néztük egymást. Elég sokan voltak körülöttünk, de csak őt láttam, háttérben a parti fenyőket, a vöröses-kékes árnyékot, ami a vízre vetült.

Lehúzódott, csak az arca maradt a deszka szintjében. Rám nézett, ahogy még soha.

— Elkaptalak. Elkaptalak, mint a macska a kismadarat!

— Elkaptalak. Elkaptalak, te szigorú, kommunista szépség!

Ujjaink összeértek a deszkán. Ma sem tudom mi, de valami forgóáram kezdett keringeni körülöttünk, érezte ő is, megszeppenve nézett rám, majd a csend valami jó lett, valami szép bizonyosság, csillogó kis hullámok gyűrűztek felénk, megingott az úszófa, majd minden megnyugodott.

— Mi volt ez? Te, Jóisten, mi volt ez?

— Tudod mi volt? Te jártál vasárnapi iskolába, ismered a Bibliát, ráismersz arra, amit mondok: „A föld pedig kietlen és puszta vala a mélység színén, és az Isten lelke lebeg vala a vizek felett.” Utánam mondta „itt lebegett a sötét vizek felett”. Lenézett, be a víz mélyére, akaratlanul fentebb húzta a lábait.

— De mi volt ez? Félek!

— Csoda volt ez, és én hiszek a csodákban. Gondold csak meg, ott az Ő színe előtt csókoltalak meg, Széplakon. Hiszem, hogy látta, most eljött és olyant tett, amit csak Ő, az Ő végtelen jóságában tehet. Itt volt és megengedte, hogy mi, két kis porszem, tovább éljünk egymásért és nagyon szeressük egymást.

— És lőn világosság — mondta —, és lett világosság bennem. Hogy te el fogsz menni. El fogsz menni, bár mindent megteszek, hogy megtartsalak, de elmész! Más a te utad. Menjünk ki, fázom!

Kint a pallón még jobban mellém bújt.

— Mesélj valamit.

— Gyönyörűm, mit tudnék mesélni? Hisz minden szó, ezután már a mi sorsunk, közelebb hoz, távolítani nem tud, áldás van rajtunk!

— Tudom, tudom, de mégis mesélj.

— A sötét vizek után kíváncsi vagy az én lelkem mélységeire? Én sem ismerem, senki sem ismeri, de jó, elmondok valamit. Van egy szovjet író, Lavrenyovnak hívják, aki leírt egy megrázó történetet. A polgárháború alatt a vörösgárdisták foglyul ejtettek egy fehér csapatot. A Káspi-tenger mellett volt ez, hajóra szálltak, hajótörés és megmenekült egy tiszt és egy vörös katonalány, aki arról volt nevezetes, hogy kitűnő céllövőként, a harcban negyven életet oltott ki. Ők ketten maradtak, egy a halászok által elhagyott kis szigeten. És a lány puskája. Éltek, éldegéltek, a lány beleszeretett a foglyába, vagy fordítva, nem emlékszem pontosan. Nemsokára égígérő szerelem lett a dologból, a puska őrizetlenül maradt. Mivel semmi lehetőségük nem volt a megmenekülésre, járkáltak, gyűjtögettek, sós halat ettek, és nagyon szerették egymást. A történet szerint, egy nap a tiszt megpillantott egy fehér vitorlát a láthatáron, ami úgy tűnt, közelebb jön. Ugrándozva, ordítozva próbálta felhívni a figyelmet. Berohant a viskóba, hívta a lányt, aki a puskája után kapott. A fehér vitorla egyre nagyobbodott, a férfi eszét vesztve kiabált, hadonászott, sírt, kacagott. A lány hátrább volt, s amikor szinte biztos volt abban, hogy a hajósok észrevették őket, hátulról szíven lőtte a tisztet, a szerelmét, az egyetlent, akije volt ebben az életben. Az író szerint kötelességtudásból. A regény címe: A negyvenegyedik.

Nézte az eget, nem szólt. A fenyőrigók csiviteltek ott túl a parton. Felült, megfogta a kezem, a szívére tette és ezt mondta:

— Megértettem. Éreztem, de nem tudtam ennyire biztosan, mint most: te el fogsz menni! Nem tudlak megtartani, látom a szemeden, hogy keresed a fehér vitorlát. Nem fog számítani sem az én szerelmem, semmi… érted? Semmi, mert az előbb ott bent valami jött és hírt adott, feltűnt a fehér hajó. Különben is, ha már ezt tárgyaljuk, nem látom, hogy ezekkel a fejedben karbidot vagy bikromátot gyártsál száz évig. Ezt éreztem benned, ezért lógsz ki a sorból, de megszerettelek és a női fifika segített, hogy olyan helyzetekbe hoztalak, amikor nem tudtál harcolni. Az én akaratom ellen!

Valaki szájharmonikázott. Előkerültek az ikrek, Magdi is, eléggé megtépázottan, de boldogan. Tussolás után hazaindultunk. Felkerültek a szvetterek, meg ami melegebb holmi volt kéznél. Elől a két lány, mi az ikrekkel hátrább. Népes volt az utca, jöttek-mentek az emberek, gyerekek rohangáltak.

Otthon: zárt kapu. A Magdi édesanyja elment vecsernyére. Valahogy bejutunk, a tornácon az asztal megterítve, előkészítve minden a vacsorához. Magdi, kis fenyőpálinkás üveget szed elő.

— Az apám vastartaléka!

Nekiláttunk tehát.

Vacsora után leültünk a lépcsőre, senki se szólt, bámultuk az utcát. Hírtelen ordítozás, cirkusz a nyárikonyha felől. Az egyik iker lement, kenyér után kajtatott s az ajtóban találkozott Bundással, a borjú nagyságú medveölő kutyával.

— Még én is félek tőle — mondja Magdi. — Te maradj ott, amíg jön anya. Az apám járt vele a havasokba, most már öreg, így itthon hagyta. Ne cirkuszolj, ne hadonássz, mert szétszed.

Jolán felkelt és lefelé indult.

— Megyek az öcsém után.

Rendes lépéssel ment, a hatalmas kutya ránézett és elkezdte csóválni a farkát, odadörgölte a fejét Jolán lábához és lefeküdt.

— Gyere már ki, te átok kölyök, ne hadonássz, menj el mellettem s ülj fel a lépcsőre. — A kutya megfeszült, de nem mozdult.

— Ő az én testvérem, ő jól van, nem bántjuk az én testvéremet, hallottuk, te buta, máskor ne ijeszd a gyerekeket. — Ezzel megfordult és ő is felénk jött s leült az első lépcsőfokra. A kutya utána sétált és letelepedett a lábai elé. Kis idő múlva nagy lapát nyelvével megnyalta a Jolán lábát.

— Ha apának elmondom, lelövi!

— Hej, sógor, nem kellene helyet cserélj Bundással?

Közben, megjött Magdi édesanyja. Kellemes, idősebb hölgy. Azonnal intézkedik.

— Vacsoráztak? Te lány, megmutattad, ki hol alszik?

Amíg petróleumlámpát gyújt, magyarázza:

— Itt nincs szúnyog. Mi, falusiak korán fekszünk. Te Magdival, itt alszol, a fiúk a másik szobában, én meg a nyári konyhában, várom az emberemet.

Mikor feljön, átfogom Jolán vállát.

— S még te mondtad az anyámnak, hogy félsz a kutyáktól!

— Igen, ezt mondtam, hogy elkísérj, mert ha nem, én harapok ott beléd!

Fogmosás, vízcsorgás, ajtó nyílik, ajtó csukódik a fürdőszobánál. Végre mindenki az ágyban. Az ikrek, mire bekerültem, már alszanak. Végignyúlok a friss, diófalevél szagú ágyban, nézem a sötét plafont, és eszembe jut Kipling verse. „A dzsungel előtt megáll a szél, az erős előtt megtorpan a tigris”

Nemsokára nyílik az ajtó. Jolán jön Magdival. Odalép és eligazítja a takarót a fiúkon, majd kicsi széket hoz és leül az ágyam mellé.

— Jól vagy itt, drága?

— Jól. Ülj ide mellém.

Odaült, rám hajolt:

— Gondolkoztam rajta, akarom, hogy megtudd, buta volt az a katonalány. Elvenni valakinek az életét.

— Te nem tennéd meg soha.

— Nem, és most se teszem. Elengedlek, járd meg a magad útját, én meg az enyémet.

Megsimogattam a karját s közben a mellét is.

— Ne tedd, nagyon kérlek, ne tedd. Nem az, hogy félek, vagy valami más volna. Ha nem lennék meggyőződve arról, amit mondok, ide feküdnék melléd, nem érdekelne Magdi, az öcséim, a félfalú. Annyira magamhoz láncolnálak, amennyire emberileg lehetséges, de te értékes ember vagy, egy idő után járnád a partot, lesnéd a fehér hajót. Megállnál mellettem, meg kellene állnod, de milyen élet volna az? Ezzel ölnélek meg, és jobban, mint tette a másikkal az a buta katonalány.

Közelebb hajolt, pupillái, mint a mély kutak.

— Az, amit ott fent éreztünk, te azt mondod, hogy csoda volt. Én hiszek Istenben, igen, hiszek benne és lehet, azt sugallta, hogy a mi szerelmünk nem lehet önző. — Még közelebb jött, szavai már a lélegzetemmel ívódtak belém: — itt vagyok, ha akarod, átkutathatod a testem, csak Ő tudja, mennyire akarnám én is, de holnap megsebzetten válnánk el. Te akarnád ezt? Én nem akarom, hogy te később mindenféle lelki mankók után kapkodj, vissza-visszajárj és keresd ezt az estét és engemet. Na, aludj szépen.

Végig simogatta az arcomat: — Ma és holnap még az enyém vagy! — Felkelt, elrendezte a takarót, felszedte Magdit, aki közben elaludt a karosszékben és kimentek.

Szürke napra ébredtünk. Nem esett, szél se fújt, de lógott az eső lába. Felhőfoszlányok tűntek el kelet felé, miután leereszkedve átszőtték a sötét fenyveseket. Reggeli zajok, az udvar is felébredt, Bundás a lépcső alatt állt és kenyeret koldult. Jolán lement hozzá, kezébe vette a nagy buksi fejét, megingatta s valamit mondott neki. Hálából vagy boldogságában, a kutya képen nyalta. A Magdi édesanyja cikória kávét főzött. Az ikrek elindultak, felmennek a telepre szétnézni. Magdi az anyjával az udvari konyhában. Mi ülünk az öblös, legalább száz éves karosszékben. Jolán felkapaszkodott a karfára, felém hajolt, simogatta a hajamat.

— Jól aludtál? Még van hat óránk a vonatig.

— Igen, jól aludtam, miután elaludtam. Rád gondoltam. És írtam, gondolatban, egy verset.

— Hű, és leírtad? Lássam!

— Nem volt mire, de talán eszembe jut minden sora.

— Na, diktáld le nekem, de gyorsan. Nem is tudod, mennyire örülök.

Felkelt, papír és ceruza után nézett. Semmi sehol. Végre a kredenc lapján talált egy fél ívpapírt, meg egy tompahegyű tintaceruzát. Idehozza. Megnézem az írott oldalát, hát egy régi bizonylat, amelyik így szól: én, Hajdú Tamás, ezennel bizonyítom, hogy megvettem C. Samukátol három (3) focni deckát és átadtam neki az érte járó 36 lejt. Két aláírás. A dátum két évvel ezelőtti, a papír háta üres. Jó lesz.

Mellém kucorodott és újra rám hajolt. Behunyt szemmel, lassan, diktálni kezdtem:

Hajtsd ide, mellemre a fejed

és pihenj. Nem bánom, ha alszol is

és nem szólsz, bár e nyugtalan éjen

azt várom.

Valami bánt és én ezt, gondban érettebb,

érzem, de hagyom, hogy menj

és járd meg a nyugtalan álmok útját.

Sírj, mert én is sírtam.

Ne törődj, hogy szemed holnapra vörös lesz

arcod kevésbé szép, vállad meggörnyed.

Ne félj, nem látja senki, hogy

a készülő szürke nap

egy életre felteszi az örvet

szép nyakadra.

Fáj, tudom, minden fáj most:

a parton felcsattanó dal

a halk neszek, suttogások,

az éjszaka, a meleg, az, hogy körülötted,

szinte hömpölyögnek a fiatal, önfeledt

szerelmes álmok.

Fáj, hogy holnap ébredni kell

és ébred veled minden, mi ezután vezérel.

Hajtsd ide, mellemre a fejed

és pihenj. Nem bánom, ha alszol is

és nem szólsz, bár e nyugtalan éjen

azt várom.

Ne legyek lánc, mely megköt, de mellemen

búcsúzz, ha kísért, mit nem szabad látnom,

Veled sírok s benned visszasírom

az én elrepült fiatalságom.

A varázs megtört. Révült szemmel nézte a papírt és a szavakat, ahogy sorjáztak egymás után. Megsimogattam a haját s elmondtam neki azt is, ami még a lelkemben maradt:

— Az éjjel férfivé lettem és te vagy az én asszonyom. Fogadd el tőlem e szavakat. Ennél jobban nem tudom felizzítani, amit érzek, mert szétfeszíti a szívemet!

Összehajtogattam a papírt, szépen a kezébe tettem: — ez az én ajándékom!

A vonaton, az ikrek ledőltek, nagy lelkesedéssel mesélték, micsoda jó nőket láttak a telepen, majd elcsendesedtek. A harmadosztályú, fapados vagon félig üres. Jolán az ablakra lehelt és ujjával vonalakat húzott ide-oda.

— Az öledbe akarok!

Odajött, befészkelte magát. Átkaroltam a vállát és kifele bámultunk az esőbe.

— Mit csináltál Viorikával? Nem vagy te az a lány, aki csak úgy eltűr két akkora pofont, ahogy mondtad.

— Viorika gyomlálja az anya veteményesét, most és mindörökre, ámen!

— Miért van az ikreknek csak egy biciklijük?

— Borzasztóan szeretnek verekedni. Az életük a verekedés, de mindenüket elhányják, nem vigyáznak semmijükre. Azt a biciklit én vettem az ösztöndíjamból, megjavították és használják. Még jó, hogy csak az egyik megy vele, mert ha elromlik, a másik kegyetlenül elveri.

— Miért nem akartad, hogy elmenjek hozzád öntözni?

— Az apa iszik, a bátyáim is, mind, nem akartalak kitenni célzásoknak, durva beszédnek. Hát nem megöntöztél a gyerekparkban? Itt vagyok, virulok! Olyan jó itt.

És tovább fészkelődött. Mint egy gyerek, pont, mint egy kis ebadta.

— Hajtsd ide a fejed. — Beletúrt a hajamba s még jobban lehúzta a fejem. — Nem akarom, hogy többet találkozzál Magdikával, egy nagyon rendes lány, egészséges, és ha kell, kidob neked tíz gyereket, láttam, hogy nézett rád, nem akarom, érted? Azért nem mentem el veled Gyuszihoz nehogy egy nyers szavam megsértse, amúgy se értek a festészethez. Istenem, miért nem végeztünk egyszerre, elmennénk mindketten, azt tanulnád, amit én, vagy mást, de ugyanott. Nem, nem vagyok kommunista, szüleim szegények és korán rájöttem, hogy a magabiztosság és a szigorúság véd meg a legjobban a pletykától. Jobb, ha tartanak tőled, másként letipornak. Én ezt nem kellett tanuljam, ez az én alaptermészetem. Csak egyszer, egyetlen egyszer inogtam meg, de el is dőltem, ide a válladra. Olyan jó itt! Vigyázz a torkodra, ez neked egy gyenge pontod, a hokicipődet meg kell varratni, édesanyád gyenge, hörög, be kellene vinni Vásárhelyre, mondják, hogy az apád tüdejét kikezdte a klórgáz, most te férfi vagy, tenned kell valamit. Istenem, ha veled volnék, mindent szépen elintéznénk.

— Hogy miért megyek el holnapután? Az apa főnöke üzente, hogy a Tröszt tanulmányi ösztöndíjat, ingyen lakást, kosztot biztosít felvételi nélkül, mert piros diplomával végeztem. Ploiesten van az egyetem, a nagy központ a fővárosban. El kell, tartsam magamat.

Újra a mocskos ablak felé hajolt, rálehelt és ujjával vonalakat húzott.

— Nem akarok elbúcsúzni, csak egy ideig eltűnök. Én nem megyek el, ahogy te el fogsz menni. De akarom, hogy tudd, bármikor, érted, bármikor, ha sötét vizekbe kergetnek, szólj, és én eljövök és kihúzlak, mert te vagy az én emberem. Engem még férfi nem ismert, Istenem, te volnál, de látod, hogy van minden elrendezve? Én elmegyek, te itt maradsz, meg fog ölni az aggódás. Bár ez a vonat sose érne be Dicsőbe!

De beért. Szőkefalva után az utasok kezdtek mozgolódni, az ikrek gyűrött arccal felálltak, nyújtózkodtak. Ők itt szálnak le, a Nagyállomáson, én tovább megyek a gyárihoz.

Kibontakozott az ölemből, végig csókolta az arcom s miután a vonat nagy zökkenővel megállt, kiszálltak. Az ablakot nem lehetett kinyitni, az ajtóhoz léptem. Pár lépés után, bár Jolán meg se fordult, visszarohant az egyik iker.

— Sógor, mit tettél a nővéremmel? Sír!

Tovább mentünk. A város felett sűrű füstköd, amibe épp akkor felnyilallott a fehér fény. Csapolnak a karbidnál. Ingázó munkások hada tolongott a vagonok felé. Valahogy leszálltam s hazafelé vettem az utam. Csípős klórszagú volt a köd és alig lehetett látni.

Sohasem találkoztunk. Mindenikünk, másnap, egy ugyancsak zord, szürke napon elindult a sorsa felé.

Még jó, hogy nem esett!

Megkereslek! Megkereslek, ha addig is kell várnom, míg a napunk vörös óriás lesz és közelednek az idők végei. Te drága kommunista lány, meglátod, hogy a másvilág, ahova mind belezuhanunk, egy mindennél kőkeményebb diktatúra: csak jó, csak rossz. Nincs kicsit jó, de egészbe vetve rossz, vagy fordítva. Ez így lesz a nagy elszámolásnál. És mi ott leszünk a virággyerekek, az örök szerelmesek közt.

Uram, tudom, hogy a szerelmeseknek megengeded, hogy megkeressék az elsőt, akiért legelőször feldobogott szív, lénye beívódott minden sejtünkbe, neuronjaink üvöltve kérdik, mindhalálig: hol van, miért nem jön már, s ha nem tud jönni, bár üzenjen!

Uram, sokat láttam életemben, megtanultam, hogy belelássak teremtésed, az ember életének titkaiba. Uram, sose éltem vissza tudásommal, köszönöm, hogy átsegítettél annyi bajon, lelki nyomorúságon, amelyik elég volna két emberéletnek is! Uram, bár tudom, hogy végtelen a Te birodalmad, engedd, hogy elinduljak és megkeressem.

Megkeresem és elmondom neki, ami azután jött, miután elváltunk az állomáson. A két gyötrő évet ameddig én is révbejutottam, hogy nem kerültem soha nagy, sötét vízbe, de át kellett gázolnom egy csomó piszkos, sáros tócsán. Sokszor, mikor átléptem, szilárd talaj helyett, a part rosszindulattól, kárörömtől volt nyálkás, csúszós. Megmondom, hogy az nem lehet, hogy ezután ne lehessek mellette, vele, mert tudva tudom, hogy ő is keresésemre indult. Elmondom, hogy két hétre rá levelet hozott a posta, az Igaz Szó szerkesztője irt, bíztatott: küldj még. Elmondom, hogy az volt az első és utolsó versem, te legépelted és beküldted. Azt is elmondom, mily nehéz megmaradni az anyanyelvvel, mikor egy idegen kultúra és nyelv nap mint nap szívódik az idegeidbe, nem agresszíven, de ellenállhatatlanul, hiszen meg kell élni.

Uram, Te előtted jelentkeztünk legelőször. Tudom, hogy ott voltál abban a kis templomban, megáldottál később a tó sötét vizei felett. Engedd, hogy megkeressem, hisz oly végtelen a Te jóságod. Láttam itt a földön, bizonyára úgy van a mennyekben is.

Köszönöm Uram!

Mit takarnak az idegen Istenek faragott képei? *

Mit is hozott ez az év?

Az Iskola több tanerős lett, a csupaszív tanítóból igazgató. Néha felügyelni járt be az osztályokba, gyakrabban büntetni. Valahogy, egy ideig megúsztam a verést, de a fahordás megmaradt és az állandó fenyegetőzés. Most az volt a baj, hogy többedmagammal vasárnapi iskolába jártunk és egy szünetben, a vécé háta mögött próbáltuk elmondani a Hiszek Egy-et. Az Igazgató ordított.

— Nincs Isten! Ezt már nagyon sokan, köztük Marx, Engels, Lenin és főleg Sztálin elvtárs is megmondta. A papok mételyezik a népet, szívják a vérüket. Ezennel bejelentem, hogy itt, nálunk megszűnik a vallásoktatás. Punktum!

A plébános, egy ebéd idején, diszkréten, és nagyon bizalmasan közölte a szüleimmel, hogy az adott körülményekre való tekintettel, jobbnak találná… egyszóval tartózkodnunk kellene a misék látogatásától, inkább vecsernyére járjunk.

 — Itt, kérem, ki kell várni a végét.

Az apám felcsattant… — ugyanúgy, mint kivárták, hogy a nácik halomra öljék a zsidókat, pedig tudtak róla.

A nagyanyám egyszerűen kidobta, még azt se várta be, hogy az ebédet befejezze.

— Hitvány viselkedés ez, plébános úr, mi ha megyünk, nem magához, hanem a mi Istenünkhöz járulunk. Önnek semmi joga ezt megtiltani. Ki a házamból!

Tavasszal colorado bogarakat gyűjteni hajtottak ki a krumpliföldekre. Nem a mi hibánk volt, hogy bár egyet se találtunk. Ezért figyelmeztetést kapott az egész iskola. Másnap kijöttek a tanítók is. Egyesek még széthajtogatták a leveleket, a többiek ott szivaroztak a szélen és röhincséltek. Az egyik kislány valamilyen bogárat lelt. Lelkesen szaladt oda.

— Ez egy közönséges katicabogár! Ha még egy ilyennel állítasz ide, pofont kapsz!

Nyugtalanító hírek jöttek. Peteléből, Szászrégenből szedik össze a szászokat, mindenüket elkobozzák és éjjel viszik el őket. Több, ismert, nagyon jó gazda, nagyon szorgalmas család neveit emlegették. A hírek igaznak bizonyultak. Némelyeket ismerte a nagyanyám is.

Az apám nyugtalan lett. Hámot varrt az istállóban, én szurkoztam a cérnát, amikor kérdés nélkül megszólalt:

 — Annyiszor kérdezted, hogy miért hoztunk haza. Igazad van, hogy megkérdezed. Valóban tévedtünk. Ha, egy bármilyen kis lehetőségem lett volna a megkapaszkodásra, soha el nem jövök. De tudd meg, hogy az a nép kutyább, mint ez! Hiszen láttuk, hogy mire képes! Azt hiszed, hogy később, szó nélkül megtűrnek? Helga megvédett volna, egy darabig, de ne felejtsd, hogy neki volt egy másik élete is. Elmegy filmezni, ide-oda. Amíg járja a világot, velünk kurtán-furcsán elbánnak. Azért mondom, hogy tévedtünk, mert Helga megígérte, hogy segít téged mindenben, az iskolától, bármeddig. Meg volt a lehetősége, pénze és láttuk, hogy nagyon szeretett téged. De nézd, az úton is barátokra tettél szert. Tudod-e, hogy az a másik család, Gyulusék, onnan a vagonból, nem kaptak Kátyától ilyen papírost, csak szimpla menetlevelet? Itt, meg Lenkéhez csapódtál. Igaz, anya és én tanácsoltuk. Miért mondom mindezt? Lásd, vitetik el az embereket, lehet, hogy hamarosan rám kerül a sor. Nagyon remélem, hogy hozzátok nem nyúlnak. Tehát, rád bízom anyát. Úgy teszel, ahogy a legjobban tudod, csak vigyázz rá!

Mert itt, mi a baj? Tudod, hogy az én nevemen nincs semmi. Az anyád nevén kevés, ezért nem lehetne kulák. A földek a nagyanyád nevén vannak, ez itt köröskörül minden. Az anyád elhalt nővérének a férje, Samu bácsi, hiszen ismered, minden hónapban idejön veszekedni, a részéért. Kértem, könyörögtem, Samu osztozzunk meg. Nem akarta és nem akarja, mert neki Bándon, megvan a saját birtoka. Ha elvinné a járandóságát, ő kerülne kuláklistára. Egyszerűbb, havonta idejönni és veszekedni. Az a tervem, hogyha megosztozunk, eladjuk, ami az anyád nevén van, és valahol veszünk egy kis házat. Ezzel elkerülnénk ezt az iszonyú nyomást, amelyik még fokozódni fog. Igaza volt annak a komiszárnak. Itt az osztályharc. Sajnálom, hogy én, aki nem vagyok birtokos és te, aki még kiskorú vagy, belekeveredtünk ebbe a forgószélbe. A nagyanyád nem akar lemondani a haszonélvezetről. Ismeri, nagyon jól ismeri a rokon, de földéhes parasztok sunyiságát. És fél az éhenhalástól. Én megígértem, hogy bármilyen időkben eltartom, minden falatunknak a fele az övé. Dehát, látod, hiába.

— Moziba megyünk. Holnap reggel indulunk. Gyalog Vásárhelyre. Az tíz kilométer oda, tíz vissza. Három megállóval oda, hárommal visszafelé. Kötelező. Az Ifjú Gárdát fogjuk megnézni. Mindenki hozzon élelmet, pénzt. És pofa be, mert odaütök!

Elindultunk. Esett az eső, sár volt az úton. A tanítók szekéren, mi gyalog. Előttünk egy próbaidős fiatal tanítólány menetelt. Néha visszaszólt, hogy ne csüggedjünk, közel az első pihenőhely.

— A Kakasos háznál megállunk pár percre. Eszünk valamit, azután tovább.

 A megállónál, átugorttuk a sáncot és ki, amivel tudta, kezdtük letakarítani a cipőinkről a nagy csomókban lógó sarat. A társam, egy alacsony fiú kibontotta a kapcáját aztán semmilyen módon nem tudta visszatekerni. Késésben voltunk. A csoport nem indult el, de már sorakozott az út szélén. Jön a felvigyázó lány, sürget, kiabál, az anyánk paraszt istenét szidja, majd szólította a csupaszív Igazgatót, aki frissen, ruganyosan leugrott a szekérről, mogyorófa pálcát hajtogatott a kezében, majd megállt előttünk.

— Na, mi van Úrfi? Nem ízlik a menetelés? Na, várj csak, kiverem én belőled a lustaságot.

Átlépett a sáncon, a sarat kerülgetve tartott felénk.

— Nem az ő hibája, igazgató úr! Nem tudom visszatekerni a kapcáimat. Az anyám rendezte el, még a reggel, kibontottam, mert vérzik a lábam, és most nem tudom visszacsavarni.

— De enni tudsz, az anyádat. Na, gyorsan vissza a sorba. Engem nem érdekel a te büdös kapcád. Na, várj csak.

Odasuhintott a pálcával. A gyerek hátán sárnyom maradt és lassan sírni kezdett. Nem törődött a veréssel, inkább a felhólyagzott, vérző lábát simogatta és azt nézte. Tudtam, mi következik. Ahogy guggoltam a barátom mellett, háttal a tanítónak, hangosan felkiáltottam, hogy engem többet az életben meg ne üssön. A kiabálásra odajött a felesége, lefogta a férje karját, majd tovább vitte.

— Na, Lajos! Az a gyerek nem hibás, tényleg fájhat a lába. Mi ütött beléd? Megint ittál? Érzem a leheleteden. Ülj fel a szekérre és nyughass!

Valahogy beértünk, megnéztük a filmet és valahogy hazaértünk. Este lett már. A szülők a kapuban vártak. Engem is várt az anyám. Nagyon elfáradtam, csomók jelentek meg a hajlatokban. Vizes ruha, sósborszeszes kockacukor. Lefekvés.

Másnap az iskolában, magyar órán mindenkit megkérdeztek, hogyan tetszett a film. Mindenki mondott valamit, keveset, mert fájt a lábunk, főleg a lányok nyafogtak. Amikor rám került a sor, felálltam és elmondtam, hogy nagyon tetszett minden és valóban hősies viselkedés volt a fiatalok részéről, amikor az első fasisztát leütötték. Az megérdemelte, mert ok nélkül verte a gyerekeket, kínozta őket.

— Miért csak ez a részt jegyezted meg?

— Az igazgató úr, amikor megverte Antikát, pontosan úgy sújtott rá a botjával. Ott voltam és láttam. Antika ártatlan, de verést kapott azért, mert a fájós lábára nem tudta visszatekerni a kapcát. Ma nem is jött az iskolába. Nem tud járni.

— Ki az az Antika? Nem tudok semmiről semmit.

— Antika a padtársam és a barátom.

— Kikapott? Megverte az Igazgató úr? Hihetetlen! Így volt?

Az egész osztály kórusban erősítette meg, azt, amit mondtam.

Délután, rendkívüli osztályfőnöki óra. Antikát is elhozta az édesanyja. Ott, mindenki előtt levetkőztette és megmutatta a felhólyagzott, vérző lábait és a hátán a bot nyomát. A kék csíkot. Minden gyerek megerősítette, azt, amit elmondtam. Mivel az igazgató elnökölt, vita volt. Mindenkit haza küldtek, nekem várni kellett a folyosón. Antika is ott maradt, mert egyáltalán nem tudott járni és várta az apját, hogy az majd hazaviszi.

— Na, te majd jól kikapod a magadét. Azt tárgyalják, hogy hány napra csapjanak ki az iskolából — mondta a próbaidős lány, aki átment a folyosón.

— Ha kicsapnak, ezt igaztalanul teszik. Most már tudom az utat. Elmegyek gyalog Vásárhelyre a Párthoz és elmondok mindent. Lehetetlen, hogy ne adjanak igazat egy gyereknek. Az biztos, hogy engem többet meg nem üt. Menj, és mondd meg neki!

Behívnak. Az igazgató idegesen tépdesi a muskátli leveleket az ablakban. Az aligazgató kérdez.

— Valóban fasisztának mondtad az Igazgató urat? Tudod egyáltalán, hogy milyen egy fasiszta? Szégyelld meg magad. Ilyent mondani, a mi mélyen tisztelt vezetőnkről? Válaszolj!

— Tudom, hogy milyen egy fasiszta. Mindenki tudja, hogy én ott voltam! Lágerben, a szüleimmel. A moziban is láttuk. Pontosan olyanok.

— És az Igazgató úr, mennyiben hasonlít hozzájuk, mi?

— Minden ok nélkül megverte Antikát és engem is meg akart ütni. Azért kiabáltam.

Beront az Antika apja. Egy búlátott, megkeseredett férfi. A sapkáját a padra csapta és kiabálni kezdett. Nem hadonászott, de vérvörösre gyúlt arca semmi jót nem ígért.

— Mi jogon veri meg maga az én gyermekemet? Járni se tud! Mi jogon mondta neki a kisasszony, hogy büdös paraszt, aki még a kapcáját se tudja feltekerni. Ide hozatják a gyermeket, levetkőztetik. Szégyelljék magukat. Én egy egyszerű ember vagyok. Otthon van még három gyermekem, akiknek enni kell adnom. Nem megyek én a Párthoz, sehova se megyek, mert nincs időm rá, de ha fiam nem áll lábra hamarosan, idejövök és az igazgató úrból többet ember nem lesz! Se a kisasszonyból!

 Megfogta a kezem és kihúzott.

— Gyere ki fiam, ebből a kígyófészekből. Segíts, hazavinni Antikát, a barátodat.

Otthon elmondtam mindent nagyanyámnak. Azért neki, mert ő volt a legkeményebb. Az anyám megint csak sírt volna, az apám meg nem volt odahaza.

— Biztos, hogy így volt? Nem felejtettél ki valamit? Mit mondtál, pontosan!

— Azt, hogy úgy viselkedett, mint az a fasiszta, ott a filmben, aki gyerekeket kínozott.

— Nem mondtad rá, hogy Lajos bácsi, te fasiszta vagy?

— Nem. Ilyesmit nem mondtam. És még valamit nem mondtam el. Hogy be volt rúgva.

— Ezt miért nem mondtad?

— Miért mondjam? A felesége, Margit néni kiabálta hangosan, hogy te megint ittál, mert érzem a leheleteden.

— Ki az, az Antika?

 Megmondtam a nevét és, hogy hol lakik.

— Ismerem az apját. Lajos téged megütött?

— Most nem, mert kiabálni kezdtem. A három év alatt számtalanszor ütött-vert. A tegnap is én vittem be a hasábfákat a hálójukba.

— Te csak tanulj tovább. Nesze, közelebb a lámpa, de előbb, hozd ide a botomat.

— Kezit csókolom, Janka néni! Bejöhetek?

— Gyere Margitka, vártalak. Ha nem jössz, hívattalak volna.

— Azért jöttem, hogy megmondjam, hogy ez a drágalátós unokája, lefasisztázta Lajost, aki ma intést kapott, és annak a kis parasztkölyöknek az apja halálosan megfenyegette. Most elment, beiratkozik a Pártba. Ez nem jó maguknak, mert Faragó egy szavazattal többre számíthat.

— Persze, hogy nem jó nekünk, de nem jó Lajosnak se, mert én tanukkal tudom bizonyítani, hogy Imrédysta volt. Ő volt az itteni sejt vezetője. Meg is mondom Faragónak, amúgy is mindennap idejön.

— Dehát ezt nem teheti, Janka néni! A múlt, az a múlté. Végül is rokonok vagyunk. Nem?

— Majd meglátjuk, milyen rokonságról beszélsz, mert Faragó azt ígérte, hogy elvitet minket, mint kulákokat, valamint az egész rokonságunkat. Majd ezt is megmondom neki, nehogy titeket kifelejtsen. Azon kívül, elloptátok a Lenke könyveit. Nincsenek a könyvtárban. A hálószobában vannak, nálatok, a saját könyveitek között. Ezt is megmondom.

— Azt gondolja, hogy majd hisz önnek? Végül is kicsoda az az ember? Mind tudjuk, hogy egy részeges, egy utolsó.

— Ne folytasd, mert ezt is elmondom neki, a te részedről.

— Az én részemről. Hát mit mondtam én?

— Te már nem emlékszel arra se, amit most mondtál. Vannak mások, akik emlékezni fognak, arra, amit, a Kakasos ház előtt kiabáltál, hogy Lajos, te ittál, érzem a leheleteden. Na, idehallgass, te aljasabb vagy, mint Lajos, aki ideküldött. Azonnal takarodj ki a házamból, mert eltöröm a hátadon ezt a botot.

Mennyire igaza volt annak a vadásznak, ott fent északon. Odavetett az éhes farkasok elé egy-egy darab farkashúst, hadd kapjanak össze rajta. A falka törvényei szerint a gyengébb szintén véres cafattá válik, rövidesen.  Nagyszerű vadász ez az én nagyanyám. Időt nyertünk.

— Idehallgass! A mi családunk, abból is a férfiak, nem ganéból voltak összegyúrva! Na, csókolj kezet és gyorsan az ágyba. Még itt vagy?

Időt nyertünk, de nem sokat. Bár az apám 49-ben rendbe szedte a gazdaságot, új takarmányozási módszert kísérletezett ki, mindent beadott, még a megemelt kvótákat is, az év őszén egy éjjel elvitték. Hetek múlva tudtuk meg, hogy Vásárhelyen van, a Securitate épületében. Onnan átvitték Kolozsvárra és ott maradt hat hónapig. Amíg ő ott volt, az anyám vette át a dolgokat. Borzasztó volt nézni, ahogy lefogyott, vékony alakja járja a mezőt, szánt, boronál, közben rendezi a háztartást is. Ő veszekedett Faragóval, aki azután is, állandóan nálunk volt, és fenyegetőzött.

Az iskola már fent volt a Kastélyban. Több terem, több tanító, köztük sok igen rendes ember. Az én régi tanítóm nem felejtett el semmit, és egy alkalomkor, tanfelügyelői látogatás alkalmával, szinte tönkrevert. Már az első ütés ledöntött, mert váratlanul jött.

A tanfelügyelő ott ült az asztalnál, mellette az osztályfőnök, és még valaki. Mint ahogy szokott lenni, megszeppenve ültünk a padokban és néztük a táblára felírt mondatot: Vakáció! Egy hét múlva!

Engem addig nem feleltettek, de hírtelen a tanítónő megkérdezte, ki tudna elszavalni, egy verset, hiszen többet is tanultunk. Senki se jelentkezett. Engem szólított. Elég nehezen álltam fel, mert kinőttem a padot, és pontosan a hátam mögött állt az igazgató. A fal és énközöttem. Hátulról ütött meg. Lezuhantam és bevertem a fejem valamibe. Arra még emlékszem, hogy a gyerekek felugráltak, utána — bár igyekeztem minden erőmből — nem bírtam felállni. Szédültem, majd csend lett. Egy árnyat láttam, amint a tanfelügyelőt rázza, aki végül felugrott és ordítani kezdett: — megölöd ezt a gyereket! Mi vagy te? Ember? Nem, állat vagy!

A takarítónő vitt ki a folyosóra a többi gyerekkel, és minthogy nem jöttem helyre, ki az udvarra a kúthoz. Mivel nem volt más kéznél, a feltörlő rongy egyik szélével törölgette az arcomat. Később a gyerekek mesélték, hogy ott bent, a tanítók összevesztek. Az anyám vitt haza később. Egy zsebkendővel kötötte be a fejem, amelyik hazáig átvérzett.

Akkor megtagadtam, hogy többé iskolába menjek. Nem is mentem. Huza-vona kezdődött, mert még egy hét volt a tanév végéig. Végül is, ahogy később megtudtuk, a tanfelügyelő utasítására lezártak és elismerték, hogy elvégeztem azt az osztályt.

Három juhunk maradt. Azokkal jártam ki a mezőre. Ott voltam egész nap. Néztem a felhőket, néztem az eget és ki-kivettem a zsebemből az üvegcsémet. Tudtam már nagyon régen, hogy a lágerbe való küldésünk előtt a vegyészek ciánkális üvegeket adtak minden családnak. Az apám az övét azonnal eldobta, de az anyám megőrizte. Otthon egy kis szóváltás után megfeleztük. Beleegyezett, hiszen annyira kilátástalan lett minden. Mindig magammal hordoztam. Főleg most, mert az a tervem se sikerült, hogy elszegődök inasnak. Sáromberkén, ismertünk egy kádármestert. Elmentem hozzá és megkértem, hogy vegyen fel inasnak. Semmi fizetséget nem kérek, csak élelmet és alvóhelyet. Ha benne van, estére haza se térek. Az öreg, félrehajtotta a bőrkötényét és megkérdezte, hogy én annak a fia vagyok?

— Igen, annak a fia vagyok. Az apámat elvitték, nem tudunk róla semmit. Az anyám kínlódik, de láttam, hogy a múltkor is vért köpött. Én többet iskolába nem megyek, mert kivertek onnan.

Ismertem az öreget régebbről, így elmondtam mindent, hogy és mint történt.

— Nézd fiam, én sokat láttam az életben. Belőled most a keserűség beszél. Mivel ismerem a nagyanyádat, az apádat, én felfogadnálak, de kell az öt osztály. Eddig elég volt a négy is. E nélkül nem megy. Ha otthon az anyád nem látja más hasznodat, gyere ide, akár mindennap. Kihordod a forgácsot, vizet mersz a kész hordókba. Van itt munka elég!

Kijött a felesége is, egy idős asszony, aki ismerte a családomat és hallani se akart arról, hogy ne egyek velük. Estefelé indultam haza. Útközben felkerültem a temető felé. Leültem a Lenke sírjára és ott vártam be a napnyugtát.

Otthon nem mondtam semmit, épp lefeküdni készültem, amikor hallom, hogy az első szobába bejött valaki és az anyámmal beszél. Az Antika apja volt, aki másnapra lakodalomba hívott. A nagyobbik fia nősül.

— Kedves vagy, köszönjük szépen a meghívást, de nézd, milyen helyzetben vagyunk. Ha mi odamegyünk, talán nem tesz jót, se neked, se a családodnak, hogy kulákok vesznek részt a menyegzőn. Sajnos semmit se tudunk nyújtani, az ifjú párnak.

— Asszonyom, ezt mind tudjuk. Nem várunk mi semmit. Megmondom, úgy ahogy van. A maga fia, akkor kiállt az én fiam mellett, de sajnos, hogy végül is ő itta meg a levét. Nekünk nagyon jól esett a kiállás. Az egész falú tudja, hogy mi történt. Csak hallgatnak, mint a gyáva nyulak. Mi szegény emberek vagyunk, de van bennünk emberség. Tehát megtiszteltetésnek vennénk, ha eljönnének. Hol a fiú? Ő nem tagadná meg, mert bátor ember lesz.  Máris az!

Lefekvés után, nem jött álom a szemembe. Milyen árnyat láttam odarohanni és rázni a tanfelügyelő vállát, amíg az feleszmélt és lefogta az újra sújtásra emelkedő kezet? Többen is látták, de csak, mint egy sejtést. Honnan tudta az anyám otthon, hogy velem valami baj van, és mindent odacsapva rohant, át az úton, a parkon, be az épületbe? Ki volt az, aki rám kiáltott — amikor már lehanyatlott a fejem és minden elködösült —, hogy nem elaludni! Nem elaludni! Vigyázz a könyöködre! Egy édes sejtés járt át. Igen ő volt, igen, vigyáz rám, mint ígérte! Aztán az, hogy soha többé nem találtam meg az üvegcsémet? Emlékszem, hogy kivettem a zsebemből, nézegettem, megráztam és visszatettem. Soha nem találtam meg, bár órákig kerestem azon a helyen, majd távolabb. Másnap is. Hiába.

A menyegzőre nagyanyámmal mentünk el. Meglepődtek, de meg is örvendtek, ezek a nagyon egyszerű emberek. Fő helyre ültették, mindenképpen a kedvében jártak. Látszott, hogy ő is jól érzi magát. Evett, elbeszélgetett, majd odaintette a menyasszonyt és a kezébe adta ajándékként a nyakában csüngő fekete gyöngysort.

— Fogadd el, kislányom, és majd asszony korodban viseld, az én és a családom emlékére. Sok boldogságot kívánok. Most küldd ide az unokámat!

Ketten mentünk haza. Útközben alig szólt. Nem volt bosszús, csak annyit mondott, hogy a bátorságnak több formája van.

— Lásd, minket úgy kerülnek, mint a leprásokat. Ezek a szegény emberek meghívtak, elvártak. Ha valaki meg tudja becsülni ezt a magatartást, hát én igen. Azért mentem el, hogy tudtukra adjam. A káposztájuk finom volt, de a húst túlsütötték. A szamarak!

Hír jött, hogy Sáromberkén, az éjjel elvittek egy csomó gazdát, köztük a kádármestert is. Ugyanaz történt a többi falvakban is. Mindennapossá váltak az éjjeli házkutatások, elvitetések, sőt halálos áldozatokról is beszéltek.

A terror rátelepedett a Maros völgyére. Térdig érő posztókabátban, csizmában, simléderes sapkában járó emberek lepték el a falvakat és az osztályharc nevében, a nép nevében, sanyargattak minden családot, amelyeknek volt valamije, a puszta léten kívül. A proletárdiktatúra képviselői, legtöbbször, mint a mi esetünkben is volt, olyan emberekből állt, akik sem gazdák, sem iparkodó munkások nem voltak. Sokan hasznot is húztak és nem keveset az elkobzott tulajdonokból, a kisajátított, kiürített gazdaságokból.

Mi állandó készültségben, rémüldözésben éltünk.

Ősszel beállított egy fiatal tanító, aki rendesen, emberien beszélt velünk. Megnézte a falra kitett rajzaimat, amelyeknek legtöbbje Helgát ábrázolta, ahogy ül az almáskertben. Gildát nem tudtam rendesen befejezni. A szája körül, valami nem volt a helyén. Az anyám még kacagta is, hogy persze nem tudtad megfigyelni, mert annak a lánynak sose állt be a szája. Ezért van ez a kis hiba.

A tanítónak megmondtam, hogy miért nem fogok járni iskolába. Ismerte az esetemet, de mit tehessen. Mindenesetre felírt. A nagyanyám rám kiáltott, hogy „az az ember férget akart faragni belőled minden módon, de ez nem sikerült és soha se fog sikerülni senkinek. Ne is halljak olyasmit, hogy az én unokám ne tanuljon tovább”.

— De ha még egyszer hozzányúl!

— Nem fog többet hozzányúlni, biztosíthatom. Én vagyok erre a garancia!

Nem is tudom, hogyan telt el az a tél. Nekünk, mindenképpen kínkeservesen. Én persze nem lehettem pionír, én persze a téli ünnepeken nem lehettem jelen. Intést kaptam, mert a katolikus templomban láttak, majd a reformátusban. Valahogy már minden egyre ment, az anyám se sírt, mert, mint Lenke megmondta volt, a síráshoz is erő kell!

Március végén, hazajött az apám. Gyalog Kolozsvárról. Lefogyva, megkínozva. Soha nem mondta el, hogy mit kellett kiállnia. Papírost adtak a kezébe, hogy hat hónapra elítélték, mint politikai bűnöst. Indoklás nem volt. Az ügyvéd elmondása szerint, feljelentették innen, hogy suttogó propagandát folytatott, a cséplés utáni, kötelező beadások ellen. Pontosan ő, aki az első volt, aki beadott mindent. Hivatalos értesítést kaptunk, hogy azonnal fizessük ki, az ott létének és kosztjának az ellenértékét, első osztályú szálloda árai szerint. A pénzbehajtó órákig ült a konyhában, evett, ivott, amíg az anyám valahogy, valahonnan, felhajtotta a pénzt.

Az apám teljesen megőszült, már ami haja megmaradt. Nyögött, vért vizelt. Ahogy egy kevéssé összeszedte magát, elbúcsúzott tőlünk és ugyancsak gyalog, elment Dicsőszentmártonba, állás után nézni.

— Kisfiam, én elmegyek állást keresni. Nem maradok tovább egy órát se! Ezt nem gyávaságból teszem, hanem meg akarok kapaszkodni egy bármilyen vékony szalmaszálban, hogy az életünket tovább vigyük. Te már nagyocska vagy, vigyázz anyára. Majd írok!

Irt is, hogy régi ismeretségek révén sikerült segédmunkásként elhelyezkednie a Nitrogénben. Most éppen keres valami lakást. Bármilyent elfogad.

Június közepén, az évzáró napjának éjjelén, elvtársak egy csoportja jelent meg nálunk és közölték, hogy elfogyott a türelmük, adnak egy félórát, hogy az úton várakozó szekérbe kihordjuk a legszükségesebbeket. Itt van a papír, miszerint Dicsőben lesz a kötelező lakhelyünk. Azért ott, mert én ott születtem. A papíron még az is állt, hogy soha az életben, mint kulák családnak nincs jogunk ebbe a faluba visszatérni. Egy szó se volt arról, hogy milyen alapon kobozzák el mindenünket és tesznek ki a házunkból. A dátum 1950 júniusa. Aláírás Josif  Faragó.

Kihordtunk tehát valamiket. Előkerültek a hátizsákok. Egy kevés élelem, egy üveg víz. Nekem megengedték, hogy magammal vigyem az iskolás táskámat és a színes ceruzáimat. Megindult a szekér. A lovat hajtó paraszt szó nélkül ül a bakon. Az utolsó ház után, talán egy méterre megállítja a szekeret.

— Leszállás! Én azt a parancsot kaptam, hogy idáig hozzam magukat. Na, mozgás, mert odacsapok a korbáccsal.

Leszálltunk. Ő meg minden kis holminkkal elment, nem vissza a faluba, hanem egy betérőn felfele a dombra, mert ott lakott.

Ottmaradtunk a sánc szélén. Körülöttünk a fekete éjszaka, bennünk a még feketébb döbbenet. Bizonyára a minket befedő nyári égbolt sok más és rémisztőbb dolgokat látott az idők kezdete óta. A csillagok halványulni kezdtek, és fentebb húzódtak. A Hold szinte rosszallóan nézett vissza ránk, mielőtt eltűnt volna a Gomolyát mögött. Elvettem az anyám kis hátizsákját, kezemben az iskolatáskámmal elindultunk. Nagyanyám jött utánam, a fekete kézitáskájával és a botjával.

— Menj előre, mutasd az utat. Te vagy a férfi.

Az első megálló a Kakasos háznál volt, a második a szentgyörgyi domb teteje és így tovább. Estére a vásárhelyi külső vámháznál voltunk. Ott megpihentünk, egy húgyszagú rettenetesen mocskos helyiségben. Közben vizet hoztam. Egyikünk se szólt, mert mit is mondhattunk volna.

Tovább. Lassan, mert nem tudtunk sietni. Nyárádtőn egy kapualjban üldögéltünk egy ideig, de nagyanyám sietett. Amikor megkérdeztük, hogy hova rohan, mert nekünk aztán, ezen túl semmi se sietős, de egyéb dolgunk sincs ezen a világon, azt válaszolta, hogy nem akar a faluban egy kerítés alatt meghalni. Inkább kint a mezőn, valahol, bárhol. Az este Csapónál ért, pontosan ott, ahol a határ húzódott valaha. Kóberes cigányok táboroztak kint a mezőn. Nem lehetett közeledni hozzájuk a kutyáik miatt. Tehát tovább.

A radnóti útelágazódásnál, teherautót láttunk közeledni Dicső felől. Az apám volt, aki élénkbe jött. Anyám és nagyanyám felültek a sofőr mellé, mi hátul az üres raktérben. Rázós volt az út, a csupasz deszkákon ültünk. A hegy tetejéhez közeledve megkérdeztem az apámat, hogy mi most már proletárok vagyunk?

— Azok vagyunk, azzá tettek!

Kacagni kezdtünk egymást nézve, először azon, amire rájöttünk, majd azon, hogy amikor a kocsi lefele kezdett gurulni a szerpentinen, majd kirázva a lelkünket, a lábunkkal rúgtuk vissza, hol én, hol ő az üres benzines hordót, amelyik állandóan ránk gördült.

Karácsony a múlt árnyékában.*

Pénzbeváltás. A nyárikonyhánkban lakott egy cseléd házaspár. Rendes, csendes, főleg dolgos emberek voltak. Egy nap a férfit, Domokost felhívatták az Irodába. Sohase tudtuk meg, hogy miért, de még aznap pénzben és természetben követelték a jussukat, rögtön és azonnal. Nem volt honnan kiadni. Ezentúl munka helyett, otthon ültek, és szégyentelenül loptak mindent, amire rátehették a kezüket. Nagyanyám zavarta el őket, valahogy persze ő fogadta fel ezt a családot még 44-ben. Fenyegetőzés, káromkodás után, nagy nehezen elmentek. A nyárikonyhát kimeszeltük, elrendeztük, ezentúl ott laktunk az apámmal.

A választások után megalakult a helyi kommunista sejt, egy Faragó nevű fél analfabéta vezetésével, aki azonnal rátette a kezét a falú vezetésére, elvitetéssel fenyegetőzött, ő állapította meg az adókat. Például a megszabott kvótán kívül, állandóan új adóterhet nyomott ránk, egyik napról a másikra. Bejött a házunkba, sértegette a szüleimet, és amikor nagyanyám — aki jól ismerte és jó keményen rendreutasította — fenyegetést kapott, hogy elviteti. Meg is tette. Az apám ment be helyette a börtönbe egy hét múlva és kiváltotta. Zsákokat varrt két hónapig, majd kirúgták, mert rájöttek, hogy nincs ott mit keresnie. Gyalog jött haza Kolozsvárról.

Kuláklistára tettek, bár a faluban, több, vagyonosabb gazdálkodó is volt, minket sújtottak a leghamarabb és a legjobban. A rokonaink meg se ismertek, elkerülték a kapunkat, sőt egy falugyűlésen az anyám egyik unokatestvére nyilvánosan megtagadta a rokonságot.

Közeledett a tél, mindenünket be kellett szolgáltatni, közel álltunk az éhezéshez. Az apám elment mérlegmesternek Sáromberkére a cukorrépa begyűjtőhöz. Gyalog odáig, gyalog haza, szélben, sárban, hófúvásban. Abból a pénzből fizettük ki az újabb, megemelt adókat. Az állatokat eladták, mert nem tudtuk kitartani. A gazdasági épületek, a házunk, minden kongott az ürességtől. Ennek ellenére Faragó nap, mint nap bejött, mindent kikutatott, és amiért még talált egy félóra múlva küldte a jegyzőt, elkobzási paranccsal.

Harmadik elemista voltam, nagyon jól tanultam, de engem is megviselt ez a naponta nehezedő nyomás. Nagyanyám ágynak esett, az anyámba hálni járt a lélek, az apám reggel négykor indult és késő délután jött haza Sáromberkéről.

Az iskolában bajaim akadtak. Állandó figyelmeztetést kaptam. A rokon tanító szemérmetlenül engem büntetett minden mások által elkövetett csínyért. Mindennap kijárt a tenyeres, kukoricaszemeken térdeltem, fél lábon álltam, kitárt két karomban egy-egy hasábfával. Potyogtak a könnyeim, reszketett mindkét karom, majd egyszer leestem. Ez újabb hiba volt, más büntetésen kezdte törni a fejét. Szerencsémre telefonhoz hívták, így kifújhattam magam. Amikor visszajött, felálltam és mindenki előtt, bejelentettem, hogy én többet nem jövök iskolába, mert már nem bírom az állandó verést. Kimentem az osztályból és nem menten arrafelé se egy jó darabig. Nem értem el semmit, mert értesítés jött, hogy az igazolatlan hiányzásért a szüleim pénzbüntetést kapnak. Elmentem tehát, tűrtem, ahogy lehetett.

Egy nap az osztályból, a fülemtől fogva vitt ki a rendőr, át az utcán és belódított az Őrsre.

— Ott állj! Az anyádat! Tehát kezdjük! Te ott voltál, láttad, amikor az apád éppen árulta a hazát. Mit mondott? Pontosan, mert verést kapsz, de nagyot ám. Mondjad!

Egy Bobár nevű rendőr vallatott. Amikor megmondtam, hogy erről nincs tudomásom, pofont kaptam. Újra és újra. Alig álltam a lábamon, szédelegtem.

— Holnap megint idejössz, addig kapod a verést, amíg mindent bevallasz. Az iskola után azonnal ide jössz! Hallom, hogy lusta, semmirekellő vagy ott is. Vagy más terved van?

— Igen! Én meg fogom írni Sztálin elvtársnak, hogy ön engem, egy gyereket összever, azért mert nem mondok olyasmit, amit nem láttam és nem hallottam.

— Kinek írsz? Neki? Ezt honnan veszed?

— A tegnap előtt tanultuk, hogy egy szovjet gyerek levelet írt Neki, amelyikben megkéri, hogy a gyorsvonat, egy pillanatra álljon meg a faluja állomásán, mert iskolába akar járni. Ő megkapta a levelet és intézkedett. Benne van az olvasókönyvünkben. Meg fogja kapni az én levelemet is.

— Ki innen, de gyorsan, mert széttéplek!

Többet nem hivatott, nem cipelt oda, nem kaptam újabb verést. A tanító is mintha szelídebb lett volna. Az őrmester ezen túl nap, mint nap az apámat vallatta, előbb, mint német-amerikai kémet, majd, mint német-amerikai-angol kémet. De nem nyúlt hozzá! Egy este — miután az apám az infarktus szélén, tántorogva hazatért és az anyám lemosta róla a verejtéket —, odamentem és megkértem, hogy vigye be holnap a Kátyától kapott igazolványt. Az apám új erőre kapott, előkereste a papírt, és mivel én már tanultam a cirill betűket, kibogoztuk a pecsét feliratát. NKVD!

— Vidd be, mutasd meg neki. Olvassa el, ha tudja. A kezedből ki ne add!

Kopognak az ajtón.

— Gyere be, Katica! Mi járatban itt, nálunk?

— Jaj, sietek, csak azt akarom mondani, hogy a férjem ott volt a Nemes Anti kocsmájában, amikor a feljelentést megírták a mérnök úr ellen. Meg is mondta a nevét annak, aki írta. Az volt, aki nálunk, egy ebédnél, mint jó rokon résztvevően érdeklődött, hogy ott a táborban, vertek-e? A másik dolog, hogy Lenke hazajött, ágyban fekszik, üzeni, hogy menj fel hozzá.

Másnap, az apám elment az Őrsre.

Egyszer kiabál a tanító, hogy sürgősen menjek át az őrmesterhez, mert baj van. Rohantam. A szobában ott állt az apám, kezében a papírral. Alig nyugodtam meg, beront az ajtón Mózsi, egy nemrég orosz fogságból hazatért férfi, aki nyugtalanul kérdezte, hogy miért hívatták, mert ő nem vétett semmit, sőt orosz nyelvet fog tanítani nálunk az iskolában

— Veled nincs semmi baj. Azért hívattalak, hogy olvasd el ezeket az átok betűket, a pecsétről. Ezek a kémek, mert nem mások, ezzel védekeznek. Na, halljuk! 

Mózsi olvassa, nem csak a betűket, hanem a lakonikus szöveget is. Kipirult arccal mondja.

— Ezennel igazoljuk, hogy a fentnevezettek; itt a mérnök úr, a felesége és a gyerek neve szerepel, általunk ellenőrzött és kivizsgált személyek gyanútlanok, védelmünk alatt utaztak és folytathatják az utazást. Jelen bizonyítvány érvényes. Határidő kitörölve. Aláírás. A pecsét… te jó isten, ön megverte ezeket az embereket? Fenyegette? Mit művelt velük?

— Milyen pecsét az, te állat? — Az őrmester kigyúlt arccal állt az asztal mögött és ordított.

— Csak lassan a kiabálással, mert nem akárki adhat ki egy ilyen igazolványt, az NKVD részéről. Maga az életével játszik, uram! Ha ezek megtudják, hogy itt, ebben a faluban ön kémelháritósdit játszik, ilyen emberek ellen agressziót követ el, holnapután ott van, ahonnan én szabadultam. Az ónbányában, Szibériában. Elmehetek?

Bobár összeomlott. Intett, hogy menjünk ki. Másnap kérte az áthelyezését. Többet nem bajlódott velünk.

Lenkéhez, az anyámmal együtt mentünk fel. A kis udvar felseperve, a ház előtt, suttogó hangon beszélgető, fekete ruhás asszonyok. A kis kert — mint mindig — tele virággal, hervadt virággal, mert a föld nem volt megöntözve, meg már október vége felé jártunk. A szobák tiszták, a kályha mellett felrakott hasábfák, de a kályha hideg. A konyhában a ragyogóra kisúrolt edények a helyükön, akárcsak a törlőrongyok. Itt nem főznek, itt nem rendetlenít senki.

A szobában, az ágyban fekszik Lenke. Sápadtan, lefogyva, de nyugodtan, majdnem vidáman fogad. Szinte átlátszó kezeit nyújtja, ahogy hellyel kínál. A szemei nagyobbak lettek, ha lehet tisztábbak, ugyanolyan erővel sugároztak, mint azelőtt.

— Tudod, értesítést kaptam, hogy a férjem elesett. Emlékszel, mennyire vártam haza. Elmentem gyalog Tordára, virágokat vittem, letettem oda, ahol az a nagy tömegsír van. Ott fázhattam meg, mert egész éjjel térdeltem és imádkoztam érte. Lásd, nekem nem jutott gyerekáldás, rajta kívül senkim sincsen. Ő is elment. Úgy sírtam, ahogy még sohasem, semmi erőm nem maradt, mert erő kell ahhoz is, hogy bár egy könnyet onts. Ott kezdtem vérezni. Bevittek a Klinikára. Először a sebészetre, majd a női részlegre. Az orvosok nem tudták felismerni, hogy mi a bajom. Ott lent, tudod, állandóan véreztem. Az egyik azt mondta, hogy túl sokat használtam, a másik, hogy túl keveset. Viccből, persze. Végül is hazaküldtek, hogy szedjem össze magam, és majd menjek vissza műtétre. Így itthon vagyok és szedem össze magam, készülök, hogy elinduljak egy pár nap múlva, a férjem után. Annuska ne sírj, nincs miért. Inkább a fiadat akartam látni, hadd mondja el, hogyan halad az iskolával.

Elmondtam neki mindent. Mintha gyóntam volna. Bólogatott, megsimogatta a kezem, és amikor sírni kezdtem, azt mondta, hogy ne tedd, mert csak azok halnak meg, akik hiába éltek.

— A többiek, csak elmúlnak. Így lesz, velem is. Tudod, vannak olyanok is, mint én és amilyen te is leszel. Azokat úgy hívják, hogy egyszerelműek. Ez egy lánynál, azt jelenti, hogy bármennyien szeretik, ő csak egyhez, az igazihoz tartozik. A férfiaknál meg azt, hogy bár sokat meglát, sokat szeret, de igazából csak egyvalaki mellett áll meg.

Kifele menet, megkérte az anyámat, hadd maradhasson egy pillanatra egyedül velem.

— Az, amit elmondtál nekem, hogy milyen adottságaid vannak, azt én megőrzöm és viszem magammal. Neked nehéz lesz ezen túl is, de kibírod, mert nyitott eszű és nyitott szívű ember leszel. Megígérem, hogyha túl megyek, bármikor, ha tehetem, eljövök hozzád és elmondom, hogyan is van ott. Ahogy szoktam mondani, gyere, üljünk le és beszéljük meg. Így lesz!

Úgy tűnt el, mintha sohase létezett volna. Többé nem mehettem fel hozzá, mert anyám azt mondta, hogy az volt az ő akarata, hogy ne lássa senki az utolsó óráiban, mert a fájdalom méltánytalan, a legerősebb lelkeket is meggyötri. Hadd maradjon az emlékeinkben úgy, amint élt.

A sírgödörnél, a pap a gyászoló családot szólította. Senki sem jelentkezett, mert senkije se volt. Mi hárman, a szüleimmel léptünk közelebb. Azt hittem, hogy a lelkem is kiszakad, ahogy elnéztem a sok virágot, göröngyöt, amint hull és hull rá, oda a mélybe. A tömeget rázta a zokogás. Feketeruhás emberek és asszonyok léptek közel, földet szórtak rá és minket vigasztaltak. Az egyik öregasszony meglökte a vállamat.

— Sírj, fiam, hadd lássa mindenki, hogy mennyire szeretted. És ne búcsúzz el tőle, mert az nem lehetséges.

Gyászmisére gyűltünk össze. A katolikus templom, de az udvar is tele volt. A plébános arcáról patakzottak a könnyek. Mindenki sírt, amikor kórusban válaszoltunk a pap felhívására:

— Szent Antal, Mária, ti összes szentek, hitben megboldogultak, könyörögjetek érette.

A tömeg, még az udvaron is, a nők letérdelve válaszoltak: — könyörögj érette! A református pap is ott állt egy oszlop mellett, a palástja a kezében. Lehajtott fővel, de fennhangon mondta ő is, velünk: — könyörögj érette! Az egyik férfi elvette a pap palástját, és a vállára terítette. Nem ment előbbre. Több református körülvette, ő rátette a kezeit a vállukra. Így egyesült, a könyörgés, a fohász, az ima azért, hogy a Fenntvaló elfogadja az eltávozott, szeretett embertársunk, Isten hű szolgálóleányának, Lenkének a lelkét.

Amikor hazafelé mendegéltünk, az emberek fel-felnéztek az égre. A Gomolyát oldalán lecsúszott a hideg, rátelepedett a falura. Éjfél felé elkezdett havazni.

Karácsonyra fenyőágat díszítettünk. Körülültük az asztalt és vacsora után megindult a beszélgetés. Istenem, milyen más volt az a Karácsonyeste — ott, tudjátok hol —, amikor Gilda és Klaus feldíszítették a fát, együtt énekeltünk. Ákos kezdte a Tannenbaumot. Annyira együtt voltunk, hogy inkább a szemeink világítottak, mert gyertyát nem lehetett kapni. Helga kis ajándékokat osztott szét, mindenki készített valamit Réninek, aki ott nyüzsgött a fa körül. Kacagott, ide-oda mászott, majd, az anyám ölébe kérezkedett és elaludt. Az Ákos felesége megkérte Helgát, hogy szavaljon el egy Rilke verset. Elmondta, nagyon szívesen. Ránk mosolygott és megkérdezte, hogy elmondhat egy kis történetet, amit akkoriban tudott meg, amikor még cseppnyi kislány volt.

— Szörnyű idők voltak, az emberek alig éltek, mert a tenger a kis szigetek között befagyott. Nem volt hal, nem volt vad, mert a farkasok előjöttek, és falkákban vadásztak, minden kis nyulat megettek. Az ég fekete volt a hollóktól. Ők jöttek ide, mert a sirályok elköltöztek fentebb, északra a szabad víz fölé. Onnan hallatszott a vijjogásuk.

— Egyszer egy férfi, elhatározta, hogy elmegy élelmet keresni. Elbúcsúzott a családjától, fogta a puskáját és elindult észak felé, követve a sirályok vonulását. Ment, mendegélt, a jégen aludott, kenyérhajat majszolt, jeget olvasztott a szájában víz helyett. Farkasokat látott rohanni egy irányba. Ő is elindult arrafelé. Hát, eltalált egy nagyon kis szigetre, ahova nyáron csak hajóval lehetett eljutni.

A három kis viskó üresen állt, a szél csapkodta az ajtójukat. A sziget másik lejtőjén a víz nem volt befagyva és egy csomó fókát látott, ahogy játszanak a vízben, halásznak, majd nagy nehezen kijönnek a partra pihenni meg édelegni. Tüzet gyújtott egy kő árnyékában és azon törte a fejét, hogy itt van az élelem, de hogyan viszem haza? A feje fölött farkasüvöltést hallott. Tehát, mit tett? Lelőtte az egyik farkast, megnyúzta és félretette a tetemet is és a bőrét is. Másnap elejtett egy szép nagy fókát, ahogy tudta ráhúzta a farkasbőrt. Kötelekből hámot szerkesztett és a jégen elkezdte hazafelé húzni mindkét holt állatot. Nemsokára megérkeztek a hollók. Azoknak odavetette a farkas beleit, más belső részeit, rendre. Így időt nyert és tovább haladt. Másnap farkasok jöttek. Azoknak otthagyta a meglőtt farkas egy-egy részét, amin azok összemarakodtak. A farkasok között az a szokás, hogy ha a koncért való harcban az egyik, vagy a leggyengébb megsebesül, a falka széttépi, addig nem vonul tovább. Így is volt. A mi vadászunk ismét nyert egy napot, ami alatt jó darab utat megtehetett.

Közel járt a parton álló házukhoz, amikor a falka ismét beérte. Azoknak odahagyta a lenyúzott farkasbőrt. Este volt már és a mi vadászunk legyengülten már nem bírta felcipelni a partra a fókát, amelyet egész könnyen húzott idáig a jégen. A házuk ablakában gyenge világosság. Ekkor esett kétségbe, mert annyi szenvedés, kínlódás után, nem tud enni adni az övéinek, hisz a farkasok már megindultak, vágtában feléje.

Kinyílt az ajtó, a part felé szaladt egy egészen kis lányka, kezében husánggal. Utána kijött az anyja, fáklyákat gyújtottak, majd közös erővel felhúzták a partra a fókát és becipelték a havon csúsztatva a házba.

Mivel várniuk kellett, amíg a csonttá fagyott fóka kienged, az anya elmesélte, hogy a kislány éjjel-nappal ott várt az ablakban, félig megfagyva, nézte a végtelen jégmezőt. Ő volt, aki megmentette az apját, ő volt, aki megmentette az egész családot az éhenhalástól. És mivel? A töretlen hittel, hogy az ő nagyon szeretett édesapja hazajön, csak várni kell nagyon. Ezt, azért meséltem el nektek, hogy megtudjátok: a bátor szív előtt nincs akadály, a szerető bátor szív pedig legyőzhetetlen.

— Hány éves voltál te akkor, Helga? — kérdezte meg hírtelen Kurt.

— Öt és fél.

Annyira köztük voltunk megint, hogy akaratlanul is németre fordult a szó. Rémülten vettem észre, hogy kezd kihalni belőlem, nem a szavak bősége, hanem a nyelv kifejező ereje. Mert van ilyen!

Azután Kátyáékat beszéltük el, Ártyom vidám hetykeségét. Vajon kik lehettek ők? Az apám rám nézett és megjegyezte; ezek, mind a te barátaid voltak. Mondd, hogyan teszed? Vajon merre járnak?

Az ünnepi estnek nem volt még vége, mert, nagy zajjal bejött hozzánk, a rokon tanító felesége. Az volt a baja, hogy mivel Lenkének senkije se volt, valami asszonyok beszélték, hogy a könyveit rám hagyta volna. Meséskönyvekről volt szó, nem sokról, meg egy hímző modelleket tartalmazó gyűjtemény.

— Ti nem ismeritek Lajost, a férjemet! Aranyszívű ember, csak bánni kell tudni vele. Az, hogy megvert? Mindenki kikapott. Nehéz keze van, de hát mit tehessen szegény. Azt akarjuk, hogy azokat a könyveket, még ha a tieid is lesznek, ajánld fel, az iskola könyvtárának. Onnan elolvashatod te is és mások is. Különben a Lenke házát lefoglalta a Párt, székházat akarnak ott berendezni. Az istállót már le is bontották, a virágos kertben pedig két faliújság-tartó áll. Na, megyek is. Viszlát.

Mit lehessen szólni, mit lehessen válaszolni. A ház nem érdekelt, tegyenek, amit akarnak, de láttuk, hogy azok a vékony kötetek, az a pár meséskönyv kell. Másnak. Annak a tanítónak, aki széttaposni készült még a lelkemet is. Különben, hamar megláttam, hogy a saját könyvtárába tette be őket. Ráismertem mindenikre, amikor egyszer hasábfákat kellett behordanom a hálószobájukba. Csak én! Természetrajz óra fejében!

Óév estére kimosakodva, ünnepi hangulatban ültünk az asztalhoz. Az anyám külön büszkesége az volt, hogy kisúrolta az egész házat, rendet teremtett, szépen megterített, majd közénk ült. Ott volt nagyanyám is, az állandó fekete ruhájában. Senki nem szólt, vártuk, hogy az apám, mint rendesen, elmondja a hálaadó imát. Kivágódik az ajtó és berohan egy férfi, aki kőművesként dolgozott a faluban.

— Mérnök úr! Az Isten szerelmére, ne mozduljanak, egy szót se szóljanak. Faragó jön, csőre töltött fegyverrel. Pont most akarja felosztani a házukat, mert úgy határoztak, hogy itt lesz a kollektív gazdaság központja. Vigyázat, mert részeg és ölni akar. A legkisebb ellenállásra, magukat halomra lövi. Mind ezt ígérte, az egész úton idáig!

Be is jött. Hóval, sárral tele csizmákkal. Kivágta az ajtót, és mintha ott se volnánk, magyarázni kezdett egy embernek, akit maga után hurcolt.

— Ez a fal eltűnik, a másik szobából kiverjük a csempekályhát, ezt az ágyat ki a szemétbe. Ott hátul, gyere csak, az íróasztal megmarad, a fotelek feljönnek a székházba. A könyvek? Mi?  Hát ki a szemétbe, de nem is, jó lesz tűzgyújtónak. Az hogy bőrkötés? Mit érdekel az engem? Hogy értékesek? Hát a tűz nem érték?

Amikor visszajöttek, ránk se nézett, csak kivette a fegyverét a zsebéből, hadonászni kezdett.

— Ezek, mind a nép ellenségei! Akarsz emberhalált látni? Mi? Most lövöm agyon az egészet, halomra lövöm!

— Te Jóska, az istenfádat, azonnal ki a házamból! — A nagyanyám felállt, vette a botját és feléje indult. — Idelőj, te nyomorult! Itt vagyok én, a gyermeknek hagyj békét, mert eltöröm a hátadon ezt a botot! Az a bajod, hogy szolgának se fogadtalak fel, se téged, se az apádat. Részeges, tolvaj volt ő is, akárcsak te. Ki a házamból! Azonnal! 

Faragó lőni akart, de az egyik férfi, felütötte a karját.

— Nincs még itt az idő erre, elvtárs! Ön most nem józan. Menjünk ki, mert ha valamit is nem úgy tesz, mint ahogy a Párt akarja, én azonnal jelentem Vásárhelynek. És ebből nagy baja lehet magának!

Intett nekünk, hogy maradjunk nyugodtan, majd kituszkolta az ajtón a vérbe fürdő szemű embert. Az még az udvaron is ordítozott, amíg a kutyák ugatása el nem nyomta a hangját.

Az anyám sírva nézte a bemocskolt, besározott szobákat. Nagyanyám, nyugodtan leült, miután megsimogatta a fejem.

— Soha nem engedem, hogy hozzád nyúljanak! Annuska, éhes vagyok!

Az apám szomorú szemekkel nézte a sárnyomokat, de elmondta az imádságot, majd amikor az ősrégi kakukkos óra elütötte az éjfélt, felemelte a poharat és koccintást utánozva, a sárnyomok felé intett:

— Boldog Újévet Kívánok 1948!

Agyő tegnapelőtt!*

— Ha majd hazaérünk, meglásd, minden jó lesz. Mert ott szép, mert ott jó, ott nem zavar senki munkába kora reggel, mint itt Gilda. Kapsz félcipőt, vége a bakancsoknak, a kinőtt ruháknak. Ha majd hazaérünk. Igen, majd otthon!

Most itthon voltunk. És semmi sem lett se jól, se jobban, csak minden másképp, mint ott, a túlsó fészekben, amit odahagytunk. Itt mi várt? Nagy kőház a falu szívében, gazdasági épületek, hatalmas udvar és még nagyobb kert. És nagyanyám, egy magas, dús ősz hajú, fekete szemű, idős asszony, aki gazdálkodott, mindent haszonélvezett és nem szeretett minket. Meg is mondta ezt, már ’40-ben, most is, rá két hétre, miután valamennyire összeszedtük magunkat.

— Miért hívtál haza minket, ha utálod a férjemet, engem mellőzöl, a fiamhoz nincs egy jó szavad?

— Mert itt van a vagyon, én idős vagyok, ezt meg kell őrizni, a földeket meg kell dolgozni. Ezért. De amíg én élek, a haszonélvezet az enyém és ezen kívül, itt én dirigálok! A férjed jó abban, amit művelt ott a gyárban, de ide más ember kell, aki tudja, hogy mikor kell trágyázni, vetni, aratni, az állatok után nézni. A fiad sajnos nem a mi fajtánk. Nagyra nőtt, de semmi iskolája nincsen, nem jár templomba, vasárnapi iskolába. Már rég kint kellene legyen a libákkal, a juhokat ki kell hajtani a mezőre, a marhákat a csordába, amikor eljön az ideje. Van itt dolog, ne félj. Te, meg fogd meg a fakanalat, nézz a majorság után, a récéknek enni kell adni, vizet merni a vályúba, itatni és egyáltalán beszerezni mindent, ami kell. Ha nem tudsz valamit, szólj, majd én megmondom mit és hogyan. Egyszer mondom, többet nem tárgyalunk.

Így adta fel a leckét nekünk az én nagyanyám. Így gondolta, hogy beilleszkedünk a napi paraszti életbe, teszünk ezt-azt azért, hogy ami gazdagság van, azt megőrizzük, ha lehet, gyarapítsuk, de a haszonélvezet és a kormányrúd az ő kezében van és marad.

Mivel túlkoros voltam, hamar beírattak az elemibe, a legmagasabb lévén, az utolsó padban találtak egy helyet nekem. Előttem ültek a másodikos, harmadikos és negyedikes tanulók, mert csak egy osztályterem volt. Jól haladtam, mert esténként, a petróleumlámpa mellett az anyám segített felírni a palatáblára a feladatokat, számolni, és mindenben, ami kellett. Benedek Elek meséket olvasott a mécses fényénél és mindent elkövetett, hogy minél hamarabb elfelejtsem a német nyelvet, elfelejtsek mindent, ami ott volt, és amit megszerettem. Sokáig keresgéltem a gót betűket, az anyám nagyon hamar rájött és suttogva felhívta a figyelmemet, hogy azok itt nincsenek, nem is lesznek. Megígértette velem, hogy soha egy szót sem mondok Helgáról, Ákosékról, Gildáról.

Dugdosta előlem a kezeit, amelyek soha nem néztek ki ilyen rosszul. Elcsigázott volt, látástól-vakulásig dolgozott. Még jobban lefogyott, alig evett valamit.

— Miért hoztál haza minket? Cseléd lettél te is, azt akar faragni az apámból is! Szívemből megutáltam ezt a helyet. Tegnap is gúnyt űzött belőlem a többi gyerekek, mert nem tudtam gyomlálni. Természetrajz óra helyett gyomláljuk a tanító kertjét. Ezt még Ottó se tette velünk.

— Nem gondoltam, hogy így lesz, fiam. Én a munkától nem félek, itt nőttem fel, tehát tudom a dolgom. Mi nem vagyunk parasztok, nem is voltunk. Nagyanyád változott meg.

— Engedj vissza Helgához. Nem akarok itt maradni!

— Ez, teljesen lehetetlen. Ne is beszéljünk róla.

Egyre több mindenre mondták ki, hogy ne is beszéljünk róluk. Soha többé! Bezárkóztam én is, mert már az apámmal sem akaródzott beszélgetni. Ő lent a pincében tej-szeparátort javított, minden reggel én vittem át a tejet, a tejszínt a csarnokba. Azután elszalasztottak a boltba, ezt-azt vásárolni. Mosakodás után kezdődött az iskola, amelyet annyira megutáltam, hogy jobb hiányában rajzolgatni kezdtem a palatáblára. Először egy profilt, majd az előttem ülő fiút. A tanító észrevette, kaptam egy tenyerest és külön büntetésként, a nagyszünetben két sor salátát kellett levágnom és becipelnem hozzájuk. Mert a tanító és a családja ott laktak az iskolaépületben.

A gyerekek csúfoltak, úrfinak szólítottak, röhögtek, hogy nem tudok gyomlálni, kapálni, madárfészket rabolni és belesni a faajtós budiba, amikor valamelyik kislány épp bent volt. Ami nagyon tetszett, az a vasárnapi iskola volt. Eljártam a templomba is. Hamarosan szinte kívülről tudtam a prédikációkat. A katolikus templomban vecsernyére jártam, csengettem, amikor kellett, és boldogan ettem meg a lépes mézet, azt a darabot, amelyet a plébánostól kaptam.

— És mérnök úr, önöket verték, akarom mondani, ütlegelték? Általában milyen kényszert alkalmaztak önök ellen? Mert ezt szokták tenni, egy igazi táborban! Nemrég jött haza egy ember, ott lakik a felszegen, három évig volt Szibériában, tessék megnézni, egyetlen lábujja sincs.

Izzadt arcok, kigombolt lajbik, hátratolt székek és az olcsó dohány füstje az ebédlőben. Vacsorára hívta össze, ezeket az embereket nagyanyám.

Ő ott trónolt az asztalfőn, maga mellé szólított, hogy köszönj szépen, ezek itt mind a rokonaink. Ott volt a tanító is, vérvörös arccal hadonászott és majd kiugrott a bőréből, amíg magyarázta, hogy ő mekkora magyar és nem hagyjuk, majd mindenki meglássa, hogy így meg úgy. Az anyám holtfáradtan készítette és hordta fel az ételneműt, kényszeredetten mosolygott, kínált mindenkit. Az első adandó alkalomkor ellógtam és otthagytam őket. Sajnáltam az apámat, aki továbbra is válaszolni kényszerült a kérdésekre.

Felmentem Lenkéhez, mert nála szerettem lenni, mert ő nem kérdezett semmit, magyarázott és néha kellemes hangján énekelt is.

Lenke, nyugdíjas tanítónő volt. Tőlünk elég messze lakott, egyedül a házában. Volt egy tiszta kis udvara, egy tehene, majorságai, rengeteg virág az ablakban, a ház előtti kis kertben és minden lehető helyen, ahol bár egy szál akármi is megtermett. Egyedül élt, várta haza a férjét, akiről utoljára a tordai harcok előtt kapott híradást. Azóta semmi jel, de ő változatlanul várta. Az a típusú asszony volt, aki mindig tett-vett a ház körül, mindent idejében és nagyon gyorsan elintézett, majd elbeszélgetett az asszonyokkal, akik szünet nélkül jöttek hozzá, kérdezgetni, tanácsot kérni, vagy egyszerűen szót váltani vele. Akárki jött, mindenkit komolyan vett. Az volt a szavajárása, hogy gyere, üljünk le és beszéljük meg.

Engem, az anyám vitt el hozzá, még az elején. Nagyon régen ismerkedtek össze. Bár a faluban a bíró és egyéb fontosabb emberek lefitymálóan beszéltek róla, senki nem tudott rosszat mondani, gúnynevet se akasztottak rá, csak furcsa lénynek tartották.

Most is otthon találtam, egyébként ritkán ment el hazulról. A ház előtti kis kertet öntözte. Bár elmúlt ötven éves, nagyon jól tartotta magát, mindig tiszta ruhát viselt még lányos termetén, lebarnult, kissé szeplős arcából, szürkés-kék szemei szinte világítottak. Egyedül ö tudta, hogy merre jártunk és mit láttunk ezekben az években. Az apám mesélte el neki.

— Azért tettem, mert Lenke, szakasztott Helga. Az a fajta asszony, akihez nyugodtan elengedlek. Sőt az a fajta, akinek nem lehet nem igazat mondani. Majd meglátod. Eredj fel hozzá.

— Légy türelemmel, fiam. Hová rohannál? A rohanásnak vége. Meg kell állni egyszer, ha lehet, minél közelebb a gyökereidhez. A te gyökereid itt vannak, itt van a családod, itt van a helyed, de ki kell várni, hogy a dolgok lecsituljanak. Lásd, faluhelyt, az élet lassabban folyik, nehezebben emésztődnek meg a dolgok. Itt is voltak németek. Rendesen viselkedtek, amíg mentek előre, de a hátrálásban olyan gazemberségeket műveltek, hogy az már hihetetlen egy kulturált nép fiaitól. Az oroszok is átmentek itt, holt részegen, szekerekre feltett gépfegyverekkel és ordítva kérdezték az irányt Berlin felé. A magyarok alatt láttuk a legborzalmasabb dolgokat. A ti udvarotokban, pont ott voltak beszállásolva a zsidók, amikor hozták őket Régen felől. Alig fértek a földön, a sárban feküdtek, az udvaron. A nagyanyádat puskatussal kergette be a házba egy kakastollas csendőr, még jól rá is húzott a derekára, mert vizet akart adni nekik. A csuprot kikapták a kezéből és széttörték a lépcsőkön. Biztosan nem említette, hogy a tiszt ráfogta a fegyvert és megtiltotta, hogy reggelig kimenjen a házból. Mesélték az emberek, hogy itatni se engedték ki, az állatok bőgtek a szomjúságtól, az éhségtől, a két ló szinte szétrúgta a pajtát. A csendőrök röhögtek, adtak nagyanyádnak egy elismervényt, és ennek ellenében reggel elvitték a lovakat, amikor a zsidókat hajtották Vásárhelyre, ott is Koronkára, a téglagyár udvarába.

Ő egyedül volt. Megkeményedett a szíve. Az anyád testvérei, mind elhaltak, nagyapád még hamarabb. Várt titeket, de ha nem talál meg az üzenet és nem jösztök, úgy is tartaná magát. Keményfából faragták. Lásd, mennyire csalóka minden. Tudod, hogy ő katolikus. Egy nap üzent nekem, hogy eljöhess hozzám, segítsek a házi feladatokban, mert te pontosan olyan vagy, mint én, jelenléted elpuhítja az anyádat. Pénzt akart küldeni, majd fel akart jönni hozzám, de aztán nem jött, mert valaki ellopta a botját. Lementem én hozzá, ott volt Merza plébános úr is, és elbeszélgettünk. Nem buta asszony, hiszen Szebenben, az apácáknál volt iskolában, tud németül. Sokat tud, mert sokat látott, de megkeseredett.

Azt se felejtem el, hogy a szájukra vettek valami asszonyok, hogy nálam, minden éjjel, az ablakon ki- és beugrálnak a férfiak, és nem is tudom hány családot tettem tönkre, mert én, hogy úgy mondjam, vígözvegy vagyok. Nagyanyád vette a botját, elment misére és miután a szertartás lezajlott, kiment a templom udvarára és fennhangon kérdezte meg a kijövő embereket, asszonyokat, hogy itt, az Isten háza előtt ismételjék meg a vádakat. Ha igazak, ha igaznak tartják. Ha nem, akkor hallgasson el a szóbeszéd, mert ha nem, Császár úrral, az ügyvédjével találják szembe magukat. Senki se szólt. A népek szétszéledtek. Utoljára maradtunk mi. „Hagyd el, lányom, szóra se érdemes. Ismerem ezeket a dolgokat, hiszen én már harminc éve vagyok özvegy”.

— Fent voltál nála? Ahelyett, hogy itt ülj és ismerkedj a rokonokkal. Hát kinek van rájuk szüksége? Neked, fiam! Én ismerem őket, és elegem van belőlük. A te bajod. Idehallgass, az a lány segítsen neked az iskolai dolgokban, de a szemébe ne nézz, mert képes mindenkit megigézni. Gyógyítani is tud, még olyanokat is, akikre Ágica, a cigányné, szenet oltott, de nem ment. Ő meggyógyította. De meg is tud betegíteni, ha akarja. Na, menj ki a récékhez, gyorsan.

Lassan és nehezen bomlik az emlékezet szövétneke.

Abban az évben elkaptam minden létező gyerekbetegséget. Kint a forró nyár, én meg bezárva a legbelső szobába, a jó hűvösbe, ahol a nagyapám íróasztala, két hatalmas bőrfotel és rengeteg könyv volt. A falak tele képekkel. Helyenként, a világos részek mutatták, hogy ott is festmények lógtak, de valaki leakasztotta és elvitte őket. Annak idején majd mindent kockacukorra csepegtetett sósborszesz gyógyított meg.

— Bekötjük a torkodat, és itt ülsz csendben, fiam.

Lenke jött le hozzám, szinte mindennap. Ott ült az ágyam szélén, mesét olvasott és egy alkalommal megkérdezte, hogy nem fáraszt ez el engem?

— Mert vannak emberek, ó sokkal találkoztam az életben, akiket elfáraszt, és unni kezdik. Rájöttem, hogy ez azért van, mert nem tudják követni fantáziával, sem a történeteket, mint cselekményt, sem a témát, amely szerintük semmitmondó, nem tárgyakhoz, vagy kézzelfogható dolgokhoz kötött. Nálad hogy van ez?

— Nálam az úgy van, hogy nagyon jól, szinte hajszálpontosan vissza tudok emlékezni, bármilyen csekély dologra, arra, amit mondott valaki, s amikor mondta. Bevallom neked, ezt még senkinek nem mondtam el, hogy nyitott szemmel, bármikor magam előtt tudok látni, bárkit, szinte megelevenedik, mozog, hozzám jön, beszélünk. A falból, a kút vizéből, a tejes csészémből hívom elő őket. Az anyám, biztosan halálra rémülne, az apám megértené, de növelné az aggodalmát, ha megmondanám neki, hogy a fiának milyen adottsága van. Én nem kísérteteket látok. A barátaimat. Majd fogok mesélni róluk. Innen van az, hogy például, lerajzolom a te arcodat, az anyámét, anélkül, hogy itt lennétek. Ha akarod, megmutatom. De mást is mutathatok. Itt van ez a mese. Félig elolvastuk, igaz? Ha ettől a sortól, letakarod a szöveget, én minden további nélkül, folytatni tudom, abban a szellemben, amíg a történet kikerekedik és értelmet kap.

Meglepődötten nézett, majd odahozta a palatáblát, és nézte, hogy szinte percek alatt lerajzoltam a nagyanyámat, majd azt letörölve, az apám arcát. Bár nagyon fájt a torkom, azt is elmondtam, hogy milyen sokáig visszacseng bennem egy-egy odavetett szó, milyen mélyen tud bántani, és mennyire szeretnék a kedvére tenni mindenkinek, csak azért, hogy egy jó szót kaphassak utána. Igénylem a szeretetet. Semmi mást nem akarok senkitől. Csak jó szót.

— És mi akarsz lenni, ha megnősz?  Más gyerekek mozdonyvezetők, tűzoltók, effélék szeretnének lenni.

— Ha megnövök? Kisgyerekekkel szeretnék foglalkozni, mesét mondani nekik, kivinni őket a határba madarakat, fákat nézni és megutáltatni velük mindenféle fegyvert, parancsolgatást, lágert és mindenféle Fűrert. Ezt szeretném!

Mielőtt elment volna, megkértem, hogy jöjjön még, ha teheti. Ígérem, hogy soha többé nem terhelem a dolgaimmal, mert eddig mindenki egy furcsa gyereknek nézett, elintézett egy kézlegyintéssel, ami visszaküldött a gyerek-állapotomba. Ezt nem akarom többé. Inkább hallgatni fogok. Ígérem!

Ekként lesz a mai napból sose múló tegnap. *

Csigatempóban haladtunk a határ felé, minduntalan várakozóvágányra irányították a két marhaszállító vagonból és egy félig nyílt platformból álló szerelvényünket. Csak néztük, hogyan húz el mellettünk oda vagy vissza egy-egy végeláthatatlan szerelvény, mindenfélével megrakva, néha katonákkal. Ezen utolsó nap késő délutánján a magyar puszta egy nevesincs állomásának kitérő sínpárján vesztegeltünk. A mozdony elment. A lerobbant kétszobás állomásépület bejárati ajtójával szemben várakoztunk. A szűkre betonozott kifutó végén egy még a télről szalmával körülcsavart vízcsap, azután egy lóca, majd távolabb a messzire bűzlő közvizelde. Az állomásfőnök — egyetlen felismerhető hivatalos személy — ki-kilépett zöld táblát mutatni a fütyölve elzúgó vonatoknak, majd vissza, jelenteni, hogy ez elment, szabad az út, jöhet a másik. Időközben nagyokat ásított, néha bögrével a kezében kiment a csaphoz szomját oltani.

Egy fiú jött biciklivel az elég messze eső pár háztól induló ösvényen. A peronra vezető kaptatónak szélsebesen rohant neki. Miután feljutott, járgányát nekitámasztotta az épület falának majd hosszasan ivott a csapnál, csak úgy, a tenyerébe gyűjtve a vizet. Miután benézett a Főnök ablakán, fütyörészve vagonjaink felé vette az útját.

Ártyomka az egész idő alatt velünk volt. Szó nélkül evett, néha szundított egy sort, társalgást indított, mikor hogyan jött kedve. Most felfigyelt a füttyszóra, leugrott a kifutóra, szót váltani a biciklistával, majd egy orosz tiszttel, aki két kiskatonával a háta mögött isten tudja honnan került elő. A betonon guggolva beszélgettek. Miután az ismerősei elmentek, Ártyom visszajött, feldobott hozzánk egy csomag kétszersültet, nagy kannában teát, két üveg pálinkát, majd ő is felugrott szokott helyére az ajtó mellé, és minket is kínálva enni kezdett.

— Most jött a figyelmeztetés: vetkőztető rablóbandák vannak szanaszét, tehát önökkel megyek a határig.

Az apám Ártyom mellett ült, mahorkát sodortak és nagy figyelemmel kínáltak egymásnak tüzet. Ártyom, markában tartva a cigarettát beszélni kezdett miközben egyre sűrűbben nézelődött kifelé.

— Hogy miért jövök önökkel? Nem lenne egyéb tennivalóm? Egyáltalán nem így állnak a dolgok. Nem a vetkőztető bandák képezik a fenyegetést most, hanem azok, akik… — ezzel más témába kezdett… — Azt tetszik gondolni Mérnök Úr, hogy csak mi vagyunk a játszótéren, és mostantól fogva gondtalanná válik az élet? Hogy mások, sokan, a volt ellenség, a volt barát, nem akarná kicsikarni kezünkből a győzelem eredményeit? Elképzelhető, hogy csak úgy, simán, mindenbe belenyugszanak? A küzdelem nem most kezdődött, de egyre erőszakosabbá válik.

Miközben ezeket mondta, a fokozódó szürkületben megjelent az épület ajtajában a vasutas, szétnézett, ásított, majd komótosan szerelvényünk vége felé lépdelt, combjához veregetve zöld-piros tányérját.

— Különben, hamarosan vendégek érkeznek. A vendégeket illően kell fogadni. Meg is tesszük. — Minden átmenet nélkül rendelkezni kezdett: — Gyulus mérnök úr, te itt maradsz, de nem is, húzódj a sarok felé, ahol nagyobb a félhomály. Rózsika és Annuska a mellső fal mentén foglaljanak helyet. Mérnök Úr — szolt apámhoz — ön a fiával lejön velem a peronra. Tehát kezdjük is.

Miután mi leszálltunk, komoly arccal ismét Gyulushoz fordult.

— Nézze, itt van egy kézifegyver. Fogja meg hát. Gondolom, ismeri a típust. Parabellumnak hívják. Tehát mi a feladat? Ha itt az ajtóban megjelenik egy férfi vagy egy nő, vagy együtt, és fel akarnak szállni, erővel behatolni, vagy váratlanul tüzet nyitnak befelé, lője le uram! Lője le őket, mert ezzel védi meg az asszonyát, Annuskát, önmagát, tehát az életüket. Nagyon komolyan beszélek. Mit gondol, meg tudja tenni? Mi a támadók háta mögött leszünk. Garantálom, hogy nem lesz idejük egynél több lövést leadni, ha erre kerülne a sor, de amire kértem, biztosításnak hívják.

Háborús időkre jellemző résnyire sötétített lámpákkal közeledett egy mozdony, utána két vagy három fapados, lerobbant személyvagon. Csikorgás, a mozdony nagy gőzfelhőket eregetve egyre lassabban haladt, majd megállt. Utasok jöttek elő a szürkületből, beszélgetés, jó páran letértek a távoli tanyasi világ felé vezető ösvényre miután igazítottak egyet az átalvetőkön, vagy jobban kézügyre vették a csomagokat. Két parasztlány tűnt elő a gőzfelhőből, kosaraikat a lócára téve újabb motyókat halásztak elő. Későre, mintha a semmiből érkeztek volna, egy férfi és egy nő lépett a betoncsíkra, majd nem sietős lépésekkel közeledtek az épület felé. Úgy néztek ki, mint Gyulus és Rózsika, amint rövid sétájukról megtérnek. Mi több, szakasztott olyanok voltak. A két parasztlány bögrét halászott elő, rendre a csap alá tartották. Az egyik miután ivott, száját törölgetve előre lépett. Ártyomot láttuk, amint leguggolva piszkált valamit a biciklin. Az apám szorosan magához szorított. A férfi és a nő elérték az állomás ajtaját, hírtelen irányt vettek a szerelvényünk felé és vagonunk ajtójához léptek. A férfinek tűnő alak lendületet vett, felugrani készült, felemelt kezében megcsillant valami. Ártyom a háta mögött termett. Ugyanazon pillanatban halk, csettintéshez hasonló hang hallatszott és az a valaki, mintha lekaszálták volna, lerogyott. A nő felkiáltott és az arcához kapott szemeit védve a parasztlány bögre vize ellen. A másik lány hátulról elkapta, és egyre lentebb szorította, egyúttal a nő szájához tapasztva tenyerét. Kiabálás az épület másik vége felől. Egy tagbaszakadt férfi, hangosan méltatlankodva sietett felénk, közben egy géppisztoly lőtárát igyekezett bepattintani a helyére. Nem látta, mert nem láthatta, hogy a szovjet tiszt és a két kiskatona, mint az árnyékok lopakodtak utána. Mi is csak annyit láttunk, hogy elkapták. Ugyanaz a csusszanást utánzó, majd csettenő gyenge hang. A férfi összerogyott. Az apámnak akkor jutott eszébe, hogy eltakarja a szemeim.

Egy kétkerekű taligára hajították fel a peronon fekvő férfit, utána azt az alakot, aki a vagonunk ajtaja előtt hevert. A két lány melléjük lendítette a vergődő, kitömött szájú nőt is, majd az egyik kíméletlenül még tágabbra feszítette a nő száját és kutatni kezdett a fogai között.

— Te nyomorult, maradj nyugton, mert szétverem a fejed.

Ártyom kiabált, háttal a vagon falához simulva közeledett az ajtóhoz. — Gyulus mérnök úr, vége van, érti? Vége, tehát kérem a fegyvert, jöjjön az ajtóhoz és nyújtsa át nekem. Érti, amit mondok mérnök úr?

Gyulus helyett az anyám jelent meg az ajtóban, szétnézett és megkérdezte:

— Hol a fiam? Tessék, itt van a fegyvered — és a legnagyobb utálattal az arcán a pisztolyt valósággal ledobta Ártyom kezébe.

— Miért haragszol, Annuska?

— Nem engedem, hogy a fiamból gyilkost neveljetek. Egyáltalán nem neki való látvány az, ami itt folyik.

Közben az apámat kérdezgették, Gyulust, Rózsikát is odaszólították:

— Ezek az emberek már kezdettől önök körül forgolódtak, bizonyára látták őket, látniuk kellett, nézzék meg jobban, közelebbről. Minden információ hasznos lehet. — Gyulus undorodva, Rózsika kendőjét az orrához szorítva nézték a taligára kiterítetteket. Rázták a fejüket, majd hátrább léptek:

— Tehát így néznénk ki, nézd, kedves, mennyire hasonlítanak hozzánk. Istenem.

— Édesapám, ez a pap! Az, aki szentképet osztogatott és elküldött a kifőzdébe. Nem emlékszel? Ez a kövér pedig az, aki elkérte a lepecsételt szentképeket. Egyértelműen felismerem őket.

— Mit mondasz, te gyerek. — Az egyik lány közelebb lépett. Az apám lefordította, miszerint a fia mintha felismerte volna ezeket, közben állával a kiterítettek felé intett. — Nézze meg ön is mérnök úr, alaposabban, Gyulus is jöjjön, mert lám létezik egy információ, ahonnan elindulhatunk.

Úgy is tettek. Az apám és később Gyulus is megerősítették az általam mondottakat, sőt egyre biztosabban mondtak igent a feltett kérdésekre. A még élő, de a férfiak közé kiterített lányra senki se emlékezett, még akkor se, amikor Ártyom lerántotta a ruhát róla és kiderült, hogy egy fiatal férfiről van szó. — Hacsak nem volt egyike a pince-kocsmában énekelő fiataloknak? Ki tudhatja?

Az anyám vacsorához szólított. A vagon előtt állva rágtuk a kétszersültet és öblítettük le teával. Senki nem beszélt, kivéve az anyámat, aki megkérdezte a közeledő Ártyomot:

— Idehallgass, te nagyokos, mit gondolsz, mi történt volna velünk, ha nekik sikerül? Róluk beszélek.

Ártyom vállat vont:

— Gyulus és Rózsika itt marad, valahova, mondjuk egy bokor alá bedugva. A határ átlépése után ti kerültetek volna sorra. Ők meg bevették volna magukat a hegyekbe, az erdélyi szász közösségekben beolvadniuk csak idő kérdése lenne.

Aztán csak annyi történt, hogy a taligát terhével együtt feltolták az előttünk lévő platform vagonra. Az állomás homlokzatán kigyúlt a lámpa és még kettő a peron hosszában. A mozdony tovább ment, majd hátratolatott, vontatmányához kapcsolták a mi vagonjainkat is. Az állomásfőnök csuklóit masszírozva, zöldet mutatott és elindultunk. Azért nem tudtuk meg sohase, hogyan is volt tovább, mert bizalom ide, bizalom oda, a vagonunk ajtaját ránk csukták, persze, előbb jó éjszakát kívántak.

— Borzasztó dolgok ezek, Pistám! — Gyulus felült a szalmazsákon és az izgalomtól kissé hadarva folytatta. — Ezek szabályos embervadászatot rendeztek, majd kiderült, hogy nem is ismerik az áldozatokat. Ezen kívül odatesznek, hogy nézzük meg önmagunkat kiterített állapotban. Ez a fiú, bár kedves, közvetlen modora, egy hidegvérű végrehajtót takar. Egyszerűen nem tudok napirendre térni a látott dolgok felett. Hogyan nézed a történteket?

— Ugyanúgy, mint te. Azért van egy nyereség is. Az, hogy élünk, Gyulus. Mert teszem azt, hogy kiegyeznek, ki kinek dolgozik tovább majd túl a határon, a mi létünknek semmi jelentősége nem marad. Gondolj csak bele. Azt feltételezem, hogy egy felsőbb szinten elromlottak a dolgok, mi tovább utaztunk, mint mozgó csalétkek, bízva abban, hogy hátha… Nem így történt, tehát a játszmát be kellett fejezni. Így látom én a dolgokat. 

— Felváltva fogunk őrködni. Amíg én alszom, te vigyázol, majd fordítva.

Ártyom ledőlt, bebiztosított fegyverét közénk tette és a kezével jelezte, hogy rajtam van a sor az őrködésben. Rohant a vonat, néztük a mezők zsenge zöldjét, a tova maradó távírópóznákat. Ártyom aludt. Fiatal, széles szláv arca annyira nyugodt, megbékült volt, hogy szinte hallani lehetett az álom szárnyainak halk neszét, ahogy rászállt az arcára és betakarta a szemeit.

Nem jöttek banditák, nem kellett harcolni. Este megérkeztünk a határhoz. Egy román tiszt fogadott.

— Isten hozta önöket, jó, hogy haza jöttek! Önök ma éjjel itt maradnak, holnap reggel folytatják az útjukat. Van, mit egyenek?

Azon éjjel Ártyomon volt a sor az őrködésben. Este, lefekvés előtt elkérte a szájharmonikámat. Belefújt, próbálgatta, majd életre kelt a dallam. Valamennyien énekeltük, magunkban németül a Klaustól tanult nótát: „Szól az egyik, hol én lakom, süt a nap, jön a nyár, s vár reám a menyasszonyom, egy csinos szőke lány, addig várja a jöttömet, míg a nap heve tűz, aztán elfelejt csendesen, mire megjön az ősz”. A dallam sokáig szárnyalt a vagon mocskos, párás teteje alatt, majd révült, sehova se néző szemeinken keresztül behálózta gondolatainkat, mindörökre sajgó, de valahogyan édes emlékké válva. Ártyom a tenyeréhez csapdosta a harmonika élét, majd egyik úját jelentőségteljesen felemelve, figyelmeztetett:

— Azt üzeni Kátya, hogy siess haza, építsd fel mihamarabb a kommunizmust, mert ö még vár rád, de nem sokáig. — Kacagva folytatta: — Tehát igyekezz!

Reggel már ott találtuk a peronon, vidáman integetett és felém dobott egy almát. Ugyancsak ott búcsúztunk el tőle. Én könnyezve, mert megszerettem ezt a vidám fiút. Ő levette a kenyeres tarisznyáját, tartalmát közénk öntötte, és miután újra a vállára vetette a fegyverszíj mellé, végigcsókolt mindenkit, vigyorgott és kezdett ellépni. Utána kiáltottam, hogy üdvözöljük Kátyát, okvetlenül adja át. Bólintott, integetett és tovább haladt, ezzel végérvényesen kilépve életünkből.

Napokig hányódtunk, ilyen-olyan fapados, mindig késő, mocskos vonatokon. Váradon elbúcsúztunk Gyuluséktól. Ők Nagybánya felé igyekeztek. Mi folytattuk az utazást, átszállva itt, majd amott, amíg egy reggelen, Március 31-én, egy zökkenővel megállt a vonat a kis falusi állomáson. A táblára az volt kiírva: Nagyernye.

Az úton volt időnk eltűnődni, hogy mi volt ez? Kik voltak ők? Világos, hogy dolguk volt errefelé, világos, hogy nem voltak egyszerű katonák, bár nem engedtek semmi rést betekinteni dolgaikba. Hogyan is tették volna? Elgondolkoztunk annak a lánynak a kemény természetén, a fiú állandó vidámságán, kedves hányavetiségén, amelyik mögött ugyanaz a keménység rejlett. Soha nem fogom elfelejteni, amit Ártyom mondott egyszer, amikor kint ültünk a vagon ajtajában, néztük az esőt és megkérdeztem tőle, hogy most mitől olyan vidám.

— Meg kell tanulnod vidámnak lenni. Ha valakivel beszélsz, és bolondságokat mond, hát azon mulatsz, ha okos dolgokat hallasz tőle, elkacagod, hogy ez nekem is az eszemben volt, lám ő serényebb és kimondta. Hát nem muris? Belőled nagyszerű felderítő válna, idővel, persze.

— Te az vagy, Ártyom?

— Én katona vagyok, a Szovjetuniót szolgálom. Maradjunk ebben.

— És Kátya?

— Ő is katona, ugyanazt teszi, de másképp. Maradjunk ebben.

Szeretném viszontlátni őket, mint útitársakat. Az sem volna baj, hogy soha nem tudnám meg a lány igazi nevét. Fogadom, hogy valahol, valaki Ártyomot is másként szólítja. Talán az a nő a fényképről, ha az volna az anyja. Mit lehessen tudni? Az apám azt mondta, hogy ezek senkinek sem mondják meg az igazat, talán egymásnak sem.

Ha az apám ezt mondja, akkor az úgy van. Mert régen felismerte, hogy bár ilyenek, velünk barátilag bántak, kihoztak abból az arcvonalból, ahol a lövedékek helyét az ide-oda küldött megtévesztő szavak, a csalafintaság vette át.

Hogy miért szeretném mindkettőt, viszontlátni? Mert megszerettem őket. Maradjunk ebben!