Kertész Éva : Hallgattassék meg a másik fél is – 2.

Nyomtatás

2.

— Szervusz, drága kislányom. Ez aztán gyorsan ment. Máris jelentkezel!… Mit beszélsz? Mit csinált Lőrinc? Na, ne hülyéskedj, hát beteg sem volt! Drágám, mit tegyek, miben segíthetek? Elmehetek hozzád? Nem leszek a terhedre? Jó, indulok.

— Hoztam egy kis tejet, joghurtot, valami ennivalót. Leraktam ide, s mostantól meg sem szólalok. Hallgatlak!

Boróka mesélni kezdett:

— Elmentünk a nyaralóba a gyerekkel. Máskor is tettünk ilyet, Lőrinc természetesnek tartotta. Gyakran nem volt kedve, türelme velünk lenni. Úgy is mondhatnám: többnyire. Ilyenkor megraktam a hűtőszekrényt neki, főtt ételt legtöbbször innen a sarokról hozatott. Rengeteget dohányzott, azaz olyan nem is volt, hogy pihenőt tartott volna. Többször hívtam telefonon, dolgozott. Valami különleges programon dolgozott, azt mondta, ha ez bejön, mienk a világ. Tudod, hogy több mint egy éve munkanélküli volt, ez bizony erősen kicsipkézte az idegeit. Csak nekem panaszkodott, mások előtt a bizakodót alakította. Nagyon nehéz volt vele. Azt mondta, ő már a kenyeret sem érdemli meg, én pedig a cigit is megszámolatlanul veszem neki. Pedig ő tőlem nem ennyit érdemelt. Többet. Sokkal többet.

Kis szünetet tartott, úgy folytatta:

— Ez a szegény fiú évtizedeken át eltűrte, hogy az anyósa kiutálja innen. A saját lakásában egyetlen apró szobába menekült előle. És soha nem panaszkodott, pedig nagyon fájhatott neki, hogy nem szereti. Az, mindenkinek fáj, ha nem szeretik. És ő igazán meg akart felelni, de nem lehetett, mert elvett engem feleségül. Ez pedig megbocsáthatatlan bűn!

Cigarettát vett elő.

— Várj, rágyújtok, mert nem bírom tovább, pedig tudom, hogy téged gyötör a füst. Á, inkább kimegyek addig, amíg elfüstölöm, nekem is jár annyi kis csönd, de ki kell beszélnem magamból, mert addig nem tudok lecsillapodni, amíg ki nem jön belőlem minden. Itt ül a gyomromban, és úgy szorít, hogy levegőt is alig kapok. Te szegény, rád zúdítom minden bánatom!

Halkan nyílt az ajtó, és Anett lépett be egy tálcával, amelyen az anyja számára volt minden elkészítve.

— Kérlek anya, egyél! Az én kedvemért! Azért, hogy bírd! Majd én folytatom a beszámolót. De jó, hogy hoztad ezt az ennivalót, Eszter néni. Nekünk eszünkbe sem jutott, hogy enni kéne. Annyi izgalom után, ami itt ma történt, gondolkozni sem lehet. Tehát jöttünk hazafelé, nagy volt a forgalom, de anya útközben is telefonált, s én is hallottam, hogy apu jókedvűen beszélt vele. Utoljára akkor hívta, mikor elértük Pest határát. Nem nyitott ajtót, nem jött elénk, de még akkor sem gondoltunk nagyobb bajra. Anyu futott előre, mire én beértem, már mellette térdelt, lélegeztette, s csak azt kiabálta, hívj segítséget. Mentőket hívtam, tudtam, ha átmegyek a kórházba, csak a portást találom elől, az, nekünk kevés. A mentők pillanatokon belül jöttek. Itt lehettek a közelben, amikor ideirányították őket.

— A számítógép mellől rántottam le a földre, hogy hozzáférjek. Oda volt beszorulva — vette vissza a szót az anyja. — Csak odébb rúgtam a széket, amin ült, és már csináltam is. Nagy gyakorlatom van benne.

— Ők azonnal megmondták, hogy késő, de átvették anyutól az élesztést. Már el se vitték. Nem élt. Látszott is rajta, hogy már nincs. Lehetséges ez, mondd Eszter néni? Meglátszott rajta!

A gyerek arcán látszott a döbbenet, s én igazán nem voltam rá felkészülve, hogy mit kell ilyenkor mondani. Ő szerencsére nem is várta a választ. Nyelt egy nagyot, és folytatta:

— Aztán előkerült egy orvos is, nagyon rendes volt, részvétet nyilvánított, s mondta, hogy hívja a szállítókat. Azokra várni kellett, aput sem akartuk magára hagyni, meg vele ott lenni a földön kuporogva, morbid volt egy kicsit, de csak ültünk ott lenn, és néztük. S minél inkább telt az idő, annál halottabb lett. Látnom kellett, hogy egyszerűen elment. Hogy már semmi köze ehhez a testhez, amit itt hagyott.

Anett ült és elfelejtette, hogy hol vagyunk. Ült, és nézett maga elé. Boróka folytatta:

— Hívtam telefonon a bátyját, az anyósom már elhunyt korábban. Pali, a sógorom közölte a hírt az elvált apjukkal. Nem rendült meg túlságosan szegény. Más rokon nincs is. Mást nem is kellett értesíteni. Téged hívtalak Eszter. Te a család vagy nekünk. Az anyám még nem tud semmiről, mert bár buzgón gyűlölte Lőrincet egész házasságom alatt, most annál jobban kikészül majd. Talán éppen ezért. De neki csak reggel szólunk.

Boróka miközben evett, és figyelte, hogy miket mond a lányka, másra is gondolhatott, mert hozzá fordult:

— Kislányom, ki van nyitva az ablak abban a szobában? Ágynemű ablakban? Rendben. Akkor kérlek, ülj a géphez, és tedd fel apu halálhírét. Ne haragudj, Eszter ezt el kell intéznünk. Tudod mi a dolgod, drága gyerekem, megbeszéltük.

— Igen. Fotó, és egyetlen mondat.

— Ha jól tudom, azért vettétek itt ezt a lakást, a klinika főbejáratával szemben, mert Lőrinc itt érezte magát biztonságban.

— Így van. Húsz év előtt rosszul lett, mert megrepedt egy ér a fejében. Szóval agyvérzést kapott, de gyorsan kaptunk segítséget, ráadásul ragyogó operatőrhöz került, megmenekült. Egy szabálytalanul elhelyezkedő ér repedését állapították meg a műtét alkalmával. Azt mondták akkor, van még egy hasonló a közelében. Nem nyúlnak hozzá, nem szokott ilyesmi kétszer előfordulni. Azzal nem is volt baj. Semmi nem maradt meg csak nagyon aluszékony lett.

— Hát akkor mi történt most?

— Nem tudom. És nem is akarom megtudni. Nem akarom megtudni, mi tette tönkre az életemet! Nem akarom megtudni, miért kellett nekem a műtét óta rettegni? Hogy nekem többé nem volt egy nyugodt pillanatom, mert többször értem úgy a lakásba, hogy eszméletlen volt. Többször eljátszottuk mi már a mai napot, Eszter! És feltettem magamnak a kérdést már korábban, miért abban a pillanatban ájul el mindig, amikor belépek a bejárati ajtón? Ma miért nem várt még egy kicsit? Rosszul időzített?

— Ne gyötörd magad drága gyerekem! Bár tudom, hogy hiába mondom, mégis szeretném, ha meghallgatnátok. Aludni kell, mert holnap is sok lesz a tennivaló. Most Anett kimegy tusolni, előtte bekapja azt a nyugtatót, amit kap tőlem. Utána Boróka is bekap egyet, és utána menten el is dől, mert már nem is lát, olyan fáradt. Én pedig hazamegyek, és hívjatok holnap reggel, ha kellek.

* * *

Arra ébredtem, hogy erősen csöng a telefonom a párnám alatt. A nővérem ébresztett. Az öngyötrésnek minden fajtáján túl volt a szerencsétlen, mire eszébe jutottam, de ez így jó, mindenkinek sokszor elmondani, míg kibeszéli magából a megrendülést, a keserűséget. Bosszanthatta, hogy őt kihagyták a nagy sztoriból, lehetséges, hogy az is, amiért engem nem, tény, hogy zaklatott volt erősen. Hívott, hogy menjek oda hozzá. Közben a kis Anett is telefonált, hogy menjek, mert az anyja addig nem eszik, míg én rá nem parancsolok. Hívtam Nagy Borókát, hogy jöjjön ő is a másik házhoz.

Amíg tusoltam, az a gondolat foglalkoztatott, hogy már megint dolgozott a sors? Hamarosan találkozhatok a széphangú asszonnyal egy temetésen. Nem kell fondorlatokkal élni, terveket kovácsolni, csak rá kell menni erre a szerencsétlen eseményre, amely adja magát: Boróka munkatársai ott lesznek, tehát ő is.

Ez a szegény fiú, ez a Lőrinc, aki komoly félelmeket élhetett át egy apró ér miatt, s ezért soha nem érezte magát biztonságban! Ha meggondolom, Boróka dolgozik… ez is valami egészségtelen megmagyarázhatatlan irigységet válthatott ki belőle, ezért nem tűrte el, hogy nyugton lehessen. Nagyonis nem! Jaj, ne! Jaj ne! Állj meg gondolat, mert nagyon elszaladsz!

Fájdalom, ez a munkanélküliség önmagában is demoralizál, fölöslegesség tudatot vált ki, és úgy eszi meg az emberek testét, lelkét, hogy mire sikerül elcsípni a munkát, már nem is alkalmas rá a test. Időközben tönkre mentünk.

* * *

Egy időben érkeztünk a nővéremmel. Kértem, hogy készítsen reggelit a lányának, az unokájára pedig parancsolja rá az evést.

A ruhák már ki voltak készítve, melyeket át kell vinni a proszektúrára Lőrincnek.

— Elviszed a ruhákat kislányom, vagy menjek én el velük?

— Ez az én dolgom lesz, Eszter. Utána hazajövök, és összeírom, kiket kell értesíteni. Előtte ott helyben elintézem a temetést is.

— Ott a pénz a táskámban, rendelkezz vele.

— Köszönöm, anyu hozott magával eleget. Én tényleg nem boldogulnék most. Istenem, de fáradt vagyok!

— Dőlj le, meggyúrlak egy kicsit. Ezt még bírni kell egy darabig.

Minden kész volt, minden elintézve, már semmi más tennivaló nem maradt, mint várni. No, meg fogadni a telefonokat. Ez aztán a valami! Talpon kibírni a sok őszinte érdeklődőt, akiket az ember kíván a nyavalyába, de megsértődne, ha nem jelentkeznének.

Javasoltam, hogy fogjunk hozzá egy nagytakarításhoz. Ilyenkor a fizikai munka az egyetlen, amely elvonja a figyelmet a lélek gyötrelméről. Boróka kapja a fürdőszobát, azt a legegyszerűbb otthagyni a telefonok miatt.

A legfiatalabb porszívóz, mi rakodunk, törülgetünk, tesszük rendbe a lakást. Nehezen mozdultak, de én felálltam, és közöltem, hogy magától nem megy a rendteremtés. Csak tőlünk. Mindenki induljon.

Három kemény órába telt, mire minden tisztán, készen állt, holott négyen csináltuk, de a sok telefon miatt a fürdőszoba haladt a legkevésbé.

Harmadik napra már nem maradt semmi dolgunk, de a lánykával rendületlenül rendet raktunk a konyhában, egyáltalán a vizes helyiségek adták a munkát. Borókát nagy nehezen elűztük egy masszázsszalonba. Minden porcikája fájt, szüksége volt egy kis dajkálásra. A kislány elkísérte.

Ekkor kerültem a legnehezebb helyzetbe, mert meg kellett hallgatnom ezt a szegény nővéremet, aki napok óta nem tudott mit kezdeni a lelkével, amit most egyszerűen csak lelkiismeretnek neveznék. Amely számon kért, igazolta magát, bűntudatot generált, egyszóval úgy meggyötörte őt, hogy alig várta, hogy ketten maradjunk, és kiönthesse a bilit. Hát odatartottam magam, aztán elfutottam, és csak telefonon érintkeztem velük.

* * *

A temetőbe együtt mentünk ki, ahol mindenki keményen tartotta magát, s Borókának volt ereje, hogy kiálljon, és elköszönjön a halottól.

Elmondta, hogy árva lesz nélküle, mert nagyon szeretett vele élni. Hogy rengeteg kérdést szeretett volna még hozzá intézni, melyre többé nem lesz módja. Így már feleletet sem kap a kérdéseire. Ígérte, hogy felneveli a kislányukat, noha azt remélte, hogy ezt ketten teszik majd.

Elköszönt helyette a barátoktól, ismerősöktől. Közben halk elegáns Mozart zene szólt, a Boróka igénye szerint díszített környezet visszaadta mondatainak eleganciáját. Egy színész barát időnként a megbeszéltek szerint József Attila idézeteket szavalt, melyet szintén ő, a feleség válogatott erre az alkalomra.

Megrendítően szép temetése volt Kovács Lőrincnek. Utána a megjelenteket a lakásban láttuk vendégül, ahol sor került a bemutatkozásokra is. Itt fogtunk kezet ismét a Turi feleségével, aki kedvesen mondta:

— Mi már ismerjük egymást!

Én pedig valami megfoghatatlan ötlettől vezérelve azt kérdeztem:

— Honnan is?

— Bécs.

És már indult is a társalgás, mint korábbi ismerősök között.

Mire elmentek a vendégek, mi találkozót beszéltünk meg egymással, s azt is megmondtam, hogy mint írót érdekelne az élete.

Azt hiszem, elég nagy kerülőt tettem meg, míg végre eljutottam eredeti témámhoz, de sajnos, ez a sors rendezése volt, és be kellett mutatnom, hogy az utak kacifántosak, tekervényesek, és tőlünk függetlenek. Mások szerint a dolgok nem véletlenül történnek meg velünk, vannak eleve elrendelések. Döntse el mindenki maga, miben hisz.

* * *

folyt. köv.