Vandra Attila : Minden férfinak csak az jár az eszében…

Szörnyek a férfiak… *

Minden férfinak csak az jár az eszében…

 

Kedves fiatal barátomat nagy bánatban leltem a napokban. Amikor becsengettem hozzá, eléggé elnyűtt ábrázattal nyitott ajtót, s azonnal mellbe vágott a kocsmaszag. A máskor oly pedáns férfi ruházata úgy lógott róla, mintha benne töltött volna el egy álmatlan éjszakát.

A mindig szívélyes fogadtatás helyett úgy hívott be, mintha a fogorvosa lettem volna, aki épp érzéstelenítő nélkül akarja kihúzni a fogát. Becsületére legyen mondva, nem keresett olcsó kifogásokat, miért nem lát épp abban a pillanatban vendégül, hiszen bejelentés nélkül érkeztem. Sőt, állapotát se próbálta leplezni.

— Részeg vagyok… — ismerte be szégyellősen, nehogy azt higgyem, véletlenül öntött magára valami alkoholt.

Mindig tudta, hol a határ. Voltam már tanúja annak, amikor mások itatni próbálták. Nem dőlt be a „Férfi vagy te, megijedsz egy pohár italtól?” — típusú unszolásnak. Beljebb lépve azonnal láttam, az italozásban egy szilvóriumos üveg az egyetlen partnere.

Végigmértem. Nem tűnt annyira részegnek már, mint első pillanatban. Bár a szemén látszott egy szokatlan csillogás, ami arra utalt, nem ajánlatos beülnie a sofőrülésre, egyensúlyával nem akadt észrevehető baj. Sietve pakolta el az asztalról az üveget, mintha azzal eltörülhette volna a tettei nyomát. Savanyú képpel néztem utána. Nem vagyok ugyan a tömény alkohol híve, de olyan szilvóriumot, mint szülei szülőfalujában… Volt bennem egy aljas gondolat, amikor hozzá indultam. Reméltem, van már neki az ideiből… Igaz, a régi, az eperfahordóban érlelt, az mindig jobb, de az ideiről szakvéleményt kell mondani. Nos, erre feláldoztam volna magam…

— Még berúgni se vagyok jó… — erősítette meg intuíciómat. — Nem esik jól…

Még egyszer végigmértem, és máris elkészült a diagnózisom. A kocsmaillaton is átütött a szaga. No, nem valami olcsó parfümé, de bűzlik: itt nő van a dologban! Bevallom, csodálatra méltó megérzésemet segítendő, a napokban távolról láttam, amint kényesen ügyelt, nehogy egy égi tünemény elessen, miközben andalogtak a Cenk alatti sétányon. Túúdom, túúdom. Rosszféle vagyok, valamint irigy, és ez az öregedés biztos jele.

Egy ideig farkasszemet néztünk. Állta a tekintetem, miközben látszott, tudja, a veséjébe látok. Nem tagadott, nem magyarázkodott.

— Ülj le! — intettem a kanapé felé, majd én is helyet foglaltam mellette, és félig szembefordultam vele. Először atyaian a vállára akartam tenni a kezem, aztán lemondtam róla. Hej, jobb a nőknek, ezt megtehetik…  

— Mesélj! Ki az a lány?

— Először véletlenül futottunk össze. Valami huligánok utána fütyültek, és egyértelmű szókimondással hozták tudomására, azt akarják…

— Azt? Mit? — ragadt be nálam a tantusz.

— Ó, na, tudod… — kerülgette a szókimondást. Azonnal rájöttem. (Állítólag nekem szennyes a fantáziám! Micsoda sértő feltételezés!) — Kihozott a sodromból a pofátlanságuk, és a védelmembe vettem.

— Így jöttetek össze?

— Nem. Akkor csak hálásan megköszönte, hogy védelmembe vettem, aztán a sarkon elváltunk.

— És akkor? — nyitottam tágra a szemem.

— A következő napokban többször is eszembe jutott. Olyan gyönyörű lány, soha se láttam szebbet…

No, persze, egy hormondús fiatalember megfogalmazásai mindig túlzottak. A tesztoszterontúltermelés nem éppen a női szépség kvalitatív megítélésének a legjobb kelléke. Szegeztek már nekem olyan kérdést: „Láttál-e már szebb lányt?” — és bármilyen őszinte ember vagyok, nem mertem megkérdezni, kire gondol az illető abban a pillanatban… Én inkább a satrafa jelzővel illettem volna… Ám ezúttal alig volt túlzás a megállapításában. Amikor megláttam őket, elismerem, végiglegeltettem rajta a szemem én is, csak ezt az asszony meg ne tudja. Vakságot nem esküdtem nejemnek, de ezt nem kell állandóan a tudomására hozni. Nem féltékeny természet, de…

— Akkor hol találkoztál vele ismét?

— Nem hiszed el. A munkahelyemen. Nemrég alkalmazták őt is. Egy másik részlegen.

— S összefutottatok a folyosón…

— Pontosan. És mintha a történelem meg akarná ismételni önmagát, az aligazgató utalgatott neki arra, ő is azt akarja…

— S te ismét védelmedbe vetted… Ujjat húztál az aligazgatóval.

Ehhez a megállapításhoz nem kellett sok fantázia, barátom mégis elismerően mért végig.

— Együtt mentünk haza. Elsírta, hogy minden pasas egyforma. Csak azt akarják. Lerí abból, amiként ránéznek. Ki lehet olvasni a szemükből, csorog a nyáluk, csak megtehessék…

Én pedig lesütöttem a szemem. Nehogy tekintetemből kiolvassa, ha harmincnéhány évvel fiatalabb lettem volna, lehet, a múltkor nekem is átvillant volna az agyamon. Az. (Most már nem, mert nős vagyok, és hűséget esküdtem a feleségemnek…) De még ma is tudok felmentő körülményeket találni, ilyen gondolatokra, még ha engem széles ívben el is kerülnek a karikagyűrűm láttán. Ha a férfiember tekintete véletlenül végigsiklik, az aligszoknya alól előbukkanó formás cubákokon, a szűk blúzt feszítő dudákon, a… Én hűséges vagyok. Igen, az vagyok… Az vagyok… Én még gondolatban sem…

Ám kezdett egy sanda gyanú kialakulni bennem. Vajon a végén — mert biztos rákérdez — elmondjam-e barátomnak, feltehetően miért adták ki az útját? Mert egy nagy, nagy balek. Szó szerint vette a hölgyemény felháborodását, és kényesen ügyelt arra, nehogy a lány azt higgye, ő is pont azt szeretné. S egy ilyen nőnek egy mulya alak, aki azt nem akarja, nem kell…

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:29 :: Vandra Attila
Szerző Vandra Attila 729 Írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miután két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban kórházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam kémiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakció-analízis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.