“Hol vagytok régi barátok, szükségem lenne ma rátok, mondjátok el, hogy az élet szép”…
Hová lettetek fűt fát ígérgetők, örök baráti hűség jéghalmaz állapotú letéteményesei nyár közepén? Szétolvadt és elpárolgott csellengő seregek hűségnyilatkozattal tarkított odaadása, ám ők kiket legelsőként veszítettem el, hűek maradtak örökre. Bár az ifjúkor zsengének nevezett alsó határát éppen csak megérve meneteltek ki az élők sorából, olyan erkölcsi fölénnyel és gerinces jellemmel maradtak meg, amilyen csak a romlatlan, befolyásmentes, még szívükben szépeknek adatik. A beporosodás előtt, mikor még nem volt szükség nagy glicerinkönnyek, és fogadkozások mögé sandított visszabarátkozás mímeléshez.
Kicsit, mint a kutyák, akiknek nem adatik meg az elfeledés tulajdonsága, és idő sem rövid életükben, hogy erre kiokuljanak. Mennyi pókhálótól megtisztított sarok mögé rejtőzött „örök barát”. Csapatnyian voltak, akik úgy tűntek el a nagy, széles semmiben, látókörön kívül lavírozva magukat, hogy bármerre forgatom is a teleszkópot, leghalványabb nyomukat sem lelem.
Egyik másiknak bevillan ábrándokkal teli, haszonleső mosolya. Potyára vadásztak és a világ legopportunistább módján szüneteltették vagy szüntették meg “örök” barátságukat, ha a pillanat önös érdeke úgy kívánta meg, és hasznosabbnak diktált egy, vagy több másik személyt
– csapatot.
Csordaagyú tulkokat, a megcsömöröltek átmenetileg jobbnak gondolt, de be nem jött számítású külső csapatból, a vezérbika sündörgések árán sem fogadna vissza. Szétszóródtak, felkapta őket, mint porszemeket a szél és vitte maguk sem áhított helyre. A nagy, csacsifülű kigömbölyödött mosollyal összeszőtt egykori zúgó barátság hangtalan némasággá degenerálódott, s már maguk sem tudják, vajon létezett-e. Sőt az sem biztos, hogy egyáltalán léteztek a nekik kellemes időszámítás előtt.
Olyan barátok – vagy hogy is mondják – voltak, akik talán addig sem magányos, társtalan életet éltek, de ciki lenne emlékezni nevekre, történtekre. Az iskolájuk nevét is elfelejtették, mert nem illik be a kidöngetett képbe. Talán a majomszigeten a helyük, de akinek eszébe jutna, igen megorrolnának rá.
Persze mindazok, akiknek bármi az eszébe jut – a bárminél sokkal több, de legalábbis nem kevés -, azokra a versenybíró sípjával fütyülnek.
Hogy éppen mit is gondolnak a legelsők, akik már elmentek, és egy-két érdek nélküli önzetlen BARÁT? Az kitölti minden szétpukkadt buborék múltbéli helyét, és jó sok X-en túl, a már semmin elcsodálkozni képes életkorban, egy csomagolatlan mosollyal jelzem, ez így van jól.
Legutóbbi módosítás: 2012.09.18. @ 17:21 :: Boér Péter Pál
