Kertész Éva : Becstelen szerelem – 1.

Nyomtatás

 Becstelen szerelem1

„Milyen csodálatos asszony! – mondta a

férfi, és benyújtotta a válókeresetet.”

Kinn minden szürke volt és lehangoló. Lassan ereszkedett rá a világra a sűrű átláthatatlan köd. Mint a rosszkedv, mely átjárja a zsigereket, s a lelkeket. Az asszony kinézett az ablakon. Percekig állt ott bámulva, s észre se vette, hogy nem lát egyetlen fát, egyetlen bokrot sem a számára oly kedves növényzetből. Befelé nézett. Elrévedt emlékezése retinájára vetült képein. Katát látta különböző helyzetekben, más–más hangulatban. Mindig szép volt, mindig fanyar. Örökké álmodozónak tűnő. Olyan nem e–világi.

Milyen régen nem gondolt már Katára. Pedig sokáig része volt az életének, az élményeinek. S milyen hirtelen lépett ki szegényke a biztonságból, a megszokottból. Mit kilépett? Kiesett. Kizuhant.

Az élet mindent leegyszerűsít. Tudomásul vesszük a tragédiákat és az örömöket. Minden természetessé válik, bárhogy lelkesedtünk, bárhogy lázadoztunk. Megszokjuk, hogy a voltból nincs lesz, s már nem is keressük azt, ami eleinte kínzóan hiányzott, amiről el se tudtuk képzelni korábban, hogy élni is lehet nélküle. Mint például a Kata jelenléte. Úgy megszokta, hogy állandóan jelen van a mindennapjaiban, hogy amikor elment, szinte betegesen kívánta, hogy visszajöjjön, hogy minden úgy legyen, mint rég. De Kata nem jött vissza barátságba, miként a házasságába sem talált vissza. Aztán az életből is kisurrant. Lesújtó, s felfoghatatlan volt a hír. Amikor meghallotta, hogy nincs többé, hogy teste, lelke megtöretett, hogy elszállt, elillant a felfoghatatlanba, úgy érezte, vége a világnak. Megrendült alatta a föld, megingott mindenben, amit addig biztosnak tudott. S lám, mostanában, már nem is gondolt rá. Legalábbis igen ritkán. De már nem fáj. Már ő se fáj. Azóta annyian tűntek el az életéből, hogy az ő elvesztése is természetessé vált. Megszokta a veszteségeket. Mert az ember már csak olyan, hogy mindent kibír. De ez a telefon ma mindent felbolygatott.  

– Szervusz Toncsi néni. Helén vagyok. Fazekas Helén. Mogyoródról hívlak.

– Helén?! Drágám! Olyan boldog vagyok, hogy hallom a hangod. Hogy jutottam eszedbe? Évek óta nincs hírem felőled. Nem tudok rólad, rólatok semmit. Mesélj! Hogy élsz, mik történtek veled, mióta nem láttalak?

– Régóta készülök hozzád Toncsi néni. Pontosabban, azóta szeretnék veled beszélni, mióta anya nincs nekem.

– Édes kislányom, én nagyon szívesen látlak. Boldogan beszélgetek veled Katáról, sőt rólad is szeretnék többet tudni. De már megbocsáss, ott élsz apáddal egy fedél alatt. Természetes, hogy a legtöbbet tőle tudhatod meg. Ők egyek voltak tizenhét évig. Sőt úgy tudom azután is. Mi újat mondhatok én az ő emlékei mellett?

– Toncsi néni! Ne tegyünk úgy, mintha nem ismernéd apát! Először is, ő nem mond semmit, másodszor nem tőle akarom meghallani a múltat. Aki csinálta az eseményeket, az nem mondhatja el őszintén. El se várom tőle.

– Megpróbáltad már szóra bírni?

– Nem. El se kezdtem. De ezt majd szóban beszéljük meg. Méghozzá minél hamarabb! Mikor mehetnék el hozzád? Mikor nem leszek alkalmatlan?

– Kislányom, bármikor jössz is, szeretettel várlak. Most éppen nem készülnek haza az enyémek, a közelmúltban voltunk együtt. Így időm tenger.

– Nekem ez a hétvége nagyon megfelelne. A beszélgetést is türelmetlenül várom, téged is szeretnélek látni. Jöhetek holnap?

– Várlak Helénkém. Boldoggá tesz a látogatásod.

*

Amikor letette a telefont, pecekig nézte a készüléket. Mintha várná, hogy újra megszólaljon, s azt mondja: pardon, téves hívás volt. Aztán egy megszokott mozdulattal beletúrt a hajába, enyhén megdörzsölte a fejbőrét, majd helyre igazította a frizuráját. Ezután tétován leült, állát tenyerébe helyezte, miközben mutató ujjával az orrát támasztotta. Közben gondolatai úgy száguldoztak, hogy egyetlen töredékük sem maradt meg. Most lassan, minden ok nélkül az ablak felé lépett, noha kinn még nem volt semmi látnivaló. De ő már látott. Az elméje vetített elé képeket.

Látta Katát. A régi Katát. Lassú, nyújtott, vontatott járásával közelített felé. Szinte lebegni látszott a keskeny járda felett. Keze előrelibbent, valószínűtlenül hosszú ujjai, karcsú csuklója mintha csont nélkül kötődtek volna kézfejéhez. Aztán egy nyújtott mozdulattal cigarettát emelt szája elé, arcát felfelé fordította a nap irányába. Nevetett.

Az ő öröme mindig kesernyés volt egy kicsit, nevetése is enyhén fanyar. Vakító kék szemében távoli idegen titkok sejlettek. Magas, domború homlokára mintha gond felhői vetettek volna árnyékot. Rendhagyó teremtménye volt a gondviselésnek. Beszédében, gondolkozásában, érzelmeiben, gesztusaiban valami túlvilági meglepetések hordozójaként sokszor dühítette Antóniát.

– Istenem, hányszor gyűlöltem! Mennyire nem akartam vele a barátságot! Hiszen már az első pillanatban akkora ellenállást gerjesztett bennem, hogy évekig kerültem a találkozás lehetőségét is – tűnődött az asszony.

Tulajdonképpen miért nem akartam elfogadni? Gyönyörű volt, légies, drága értékes ruhákban.  Nem ez volt a kiváltó ok. Az volt vele a bajom, hogy olyan zárkózott volt, mint egy szfinx. És jegesen áradt belőle az idegenség. Mintha nem is innen, erről a földről került volna közénk. Valami megmagyarázhatatlan közönyt, ridegséget, elutasítást éreztem felém áradni belőle. Megfagytam a közelében.

Tizenhét évesen, szinte percekkel az esküvőjük után hozta el hozzánk Fazekas Kálmán bemutatni. Motorral jöttek. Már jó ideje hallgattunk Bálinttal valami furcsa zörejt, kattogást. Mintha bádoghordót gurítottak volna végig a kátyús, kavicsokkal felszórt országúton. Mindezt iszonyatosan sebesen. Ott álltunk az udvaron az árnyékba tolt babakocsi fölött. Hol a gyerekhez gügyögtünk, hol csókolóztunk. Átölelve tartottuk egymást, amikor észrevettük ezt a szokatlan zajt.

A háború utáni első éveket éltük. Az üzletek alig kínáltak vásárolni valót. Noha pénzünk sem nagyon volt. Mindenünket kölcsön kaptuk. Kölcsön szekrény, kölcsön ágy, kölcsön babakocsi. Csak a gyerek volt saját. Meg az örömünk. Gyönyörködtünk formás kis testében, boldog mosolyában. Egyáltalán minden rezdülésében. Új csodák boldog tanúi voltunk naponta. Ki az ördög figyelt oda olyan apróságra, hogy mi mindenünk nincs még, mi hiányzik! Ebbe a boldogságba, ebbe a hatalmas csöndbe kattogott bele az a furcsa zörej.

Tulajdonképpen a csönd is megfoghatatlan volt, sőt ma már meg se érthető. A napnak az a ritka pillanata, amikor egyetlen jármű sem közlekedett az országúton. Igaz, hogy abban az időben nem voltak magánautók, motor is ritka háznál akadt meg. Az éppen alakuló TSz–eknek is leginkább fogataik voltak. Nehéz gépek, nagy járművek nagy feltűnést keltettek még ebben az időben a falvakban. Autók meg nem is voltak talán a háború után. A földekre lovak, sok esetben tehenek vontatták ki a szekereket, a földművelő szerszámokat. Vagy kerékpárral közelítették meg a távoli területeket.

A napnak eme perceiben még azok sem nem indultak haza a földekről, nem volt tehát egyéb nesz, mint egy–egy levél halk földet érése. A zörgés egyre hangosabb lett, egyre közelített felénk, amikor megszólalt Bálint nevetve:

– Fazekas Kálmán jár erre Toncsikám.

– Milyen jelekből merítetted ezt az ötletet?

– Hallom – mondta nevetve. – Pár hete az országúton találkoztam vele, akkor is így csörgött, csattogott alatta a motor. Kidurrant a hátsó kereke, de nem volt nála ragasztó, így a vázon kattogott haza. Tönkre is ment természetesen az abroncs is, nem csak a gumi. Nem ismerek még egy másik embert, aki ilyen rosszul bánna a motorjával.

– Ha te mondod, elhiszem, meg valahol igazad is lehet, de nem te mondtad, hogy mekkora területet lát el egyedül? Neki a motor munkaeszköze. Ha csak tolja, sohasem ér a dolgai végére, márpedig sok helyen várják.

Az utolsó szavakat már kiabálva mondtam, mert ekkor már a kapu előtt hallatszott a fülsértő zörej. Aztán csend lett hirtelen. Nyílt a kapu, és belépett piszkosan, gyűrötten, lötyögős nadrágban Dr. Fazekas Kálmán, maga előtt engedve–terelve gyönyörű, légies, elegáns, egyetlen Katáját. Úgy hozta, mint egy kincset, mint egy csiszolt gyémántot.

– Bálintkám, csak sikerült elvennem ezt a kölyköt. Vártam rá két évet, körüludvaroltam a szülőket, motoroztam érte annyit, hogy már megkerülhetném lassan a földet. De itt vagyunk! Emlékszel–e még rá?

– Hogyne emlékeznék. Gyönyörű lánygyerek volt, amikor egyetemre jártunk. Nem is hittem, hogy ilyen hamar megnő. Bár neked hosszabb időnek tűnhetett, gondolom, te másként érzékelted.

– Most, hogy már túl vagyunk rajta, nem is tűnik olyan hosszúnak, hiszen gyönyörű volt ez a két esztendő.

– Toncsika, engedd meg, hogy megismertesselek az én Katámmal. Szeretném, ha összebarátkoznátok.

– Örülök neked Kata. Már hallottam rólad Kálmántól. Mondd, mindenhova ilyen nagy csinnadrattával érkeztek?

Zavarba ejtettem a kérdésemmel. Pedig nem ez volt a szándékom. Inkább a feszültség levezetése volt a célom. Ösztönösen éreztem, hogy kizárólag Kálmán kedvéért jött el hozzánk, s hogy csak az ő közvetlen közelében érzi magát biztonságban. De hát én is csak húsz éves voltam, tapasztalatom ennek megfelelően oly kevés az emberi kapcsolatok viszonylataiban. Végül Kálmán oldotta fel a dolgot a maga fesztelen modorában.

– Rövid pihenőre megszakítottuk a motorozást. Olyan messze volt tőlem Kata a hátsó ülésen. Mire feleszméltem, kiderült, hogy egy szép nagy szögre állítottam rá a járgányt, leengedett a kerék. Ragasztóm meg „véletlenül” most sincs. Bálintom, segíts megszerelni ezt az árva járgányt, mert a nyakatokon maradunk.

A két férfi rendesen belemerült a munkába, én pedig nem tudtam, mit kezdjek ezzel a kis selyemvirággal. Csak körülnézett, de nem tett megjegyzést semmire, én pedig feltételeztem, hogy lenézi azt a sok semmit, amit mi felhalmoztunk. Csodás öltözékéből kikövetkeztettem, hogy nagyon gazdag egyetlenke lehet, mindennel bőségesen ellátva, s hogy ebben a környezetben nem érzi jól magát. Az én kisfiamra sem igen nézett, amikor kínomban a karomra emeltem. Az én gyönyörűségemre nem volt egyetlen megjegyzése, mosolya. Méregbe jöttem. Rendben van, nem tetszik neki a gyermek, de legalább tegyen úgy! Ez a legkevesebb, amit elvárhatok, ha már eljött hozzám látogatóba. De nem. Csak ült ott, és hallgatott.

Nem is voltam hajlandó találkozni vele, vagy három–négy évig. Kálmán rendszeresen telefonált, kérlelt, hogy menjünk. De én megkötöttem magam. Szegény Bálintnak is kínos lehetett már a dolog, ők férfiak sűrűbben találkoztak, hiszen állandó munkakapcsolatban voltak. Megpróbált meggyőzni nyakasságom helytelen voltáról. Ettől, vagy mástól, az ellenállás egyre nagyobb lett bennem.

– Szó sem lehet róla, hogy összejárjunk. Egyetlen alkalommal sem megyek el hozzájuk!

És nem mentem. Bárhogyan kért Bálint, akárhogy hívott Kálmán. Hallottam, hogy kisbabájuk született. Még a telefont sem emeltem fel. Szerencsémre, és férjeink tragédiájára, ez az időszak nem kedvezett a nagy barátkozásoknak. Az éppen alakuló TSz–ek annyi gondot és munkát adtak nekik, hogy ki se látszottak belőle. Éjjel nappal dolgoztak. Állattelepeket hoztak létre a semmiből. Megtervezték és ellenőrizték az épülő létesítményeket, ahol szakszerűen elszállásolhatják az állatokat. Tanfolyamokat tartottak a nagyüzemi állattartás hogyanjáról. Hiszen az egyszerű gazdák, akik eddig csak a magángazdálkodás fortélyait ismerték, pontosan ehhez nem értettek. Segítségre volt szükségük, hogy meg tudják állni a helyüket. Tele voltak szorongással, az újtól, az ismeretlentől való rettegéssel. Elvesztették a talajt a lábuk alól még a nincstelenek is, hát még azok, akiket teljes vagyonukkal bekényszerítettek a közösbe. De ahhoz, hogy eligazíthassák ezeket szerencsétlen megfélemlített embereket, nekik is utána kellett nézni, mit, hogyan mondjanak. Hiszen az egyetemen akkor ez még nem volt tananyag.

Istenem, micsoda idők voltak! Tele voltunk boldogsággal, jövőt építő lelkesedéssel, hittel, és szorongással. Életünk elején álltunk. Mi még hittünk a jó győzelmében, s a bűn bűnhődésében, de már féltettük a jövőt, s kétkedve fogadtuk a jelent. Közben férjeinken ott volt az a határtalan teher: minden pillanat új kihívás volt számukra. S akkor még a fárasztó, idegölő viták! Mert örökké vitáztak és veszekedtek a TSz–ek sűrűn változó vezetőivel, a munkásból lett és semmiféle mezőgazdasági ismerettel nem rendelkező elnökökkel. És féltek is. Mert a hozzá nem értő, de hatalomhoz jutott emberek azt hamar megtanulták, hogyan kell a felelősséget áthárítani a szakemberre. Ezt tanulták meg a leghamarabb. Ha egy állat elpusztult, vagy ne adj isten járvány tört ki egy állományban, azonnal számíthattak a minősíthetetlen hangnemű felelősségre–vonásra, vagy akár a feljelentésre is. Nem egy állatorvos került börtönbe ilyen ügyekért. A vezetőknek csak az eredmény, s annak lobogtatása volt a lényeg. Ők csak reprezentáltak, ittak, sikert jelentettek, gyűléseztek, és okosodtak. Már olyanok voltak, mint a napkeleti bölcsek. Mintha a kinevezéssel a szaktudást is kiutalta volna számukra az illetékes minisztérium.

Bálint és társai halálosan kifáradtak ebben a testet, lelket felőrlő időszakban, amikor szinte a saját vállukon emeltették át velük a magyar mezőgazdaságot nagyüzemi színvonalra. Nekik nem volt idejük meglátni a közben kihullott könnyeket, meghallani az elfojtott sóhajokat. Ők csak dolgoztak, mint az igás ló. De lassan, észrevétlenül kinevelődött az új agrárértelmiség, aki átvette a szakmai irányítást. Ettől kezdve lett fokozatosan könnyebb az életünk. Könnyebb, és nehezebb. Most erkölcsileg nehezedett nagyobb teher a vállukra. Mert mindenért rajtuk csattant az ostor. A vezetők ugyanis nem igen változtak meg, csak gazdagodtak. És gőgösödtek. Voltak siker–gazdaságok, akiknek több pénzt utalt ki a fejlesztéshez az illetékes minisztérium, csak, mert nekik volt befolyásos ismerősük a megfelelő helyen. Különben is az központi elhatározás volt, hogy produkálni kell eredményes, sikeres gazdaságokat, ha már létrehozták őket. És lassan valóban fejlődni is kezdtek, a tagok anyagi biztonsága érezhetővé vált. De ekkorra az elnökök már kiskirályok lettek a saját TSz–eikben. Olyannyira megnőtt az önbizalmuk, hogy összeköttetéseit felhasználva már diplomát is utaltatott ki magának egyik–másik, sőt akadtak, akiknek doktori cím is került a neve elé. Megbecsült egyetemi tanárok szégyenkeztek ilyen helyzetekben, de hatalmi szóval utasították őket. És nem mondhattak nemet. Így éltek vissza a hatalom erejével. Bár ami igaz, igaz, volt közöttük néhány igazán rendes ember is. Sajnos, ők voltak a törpe kisebbség. Lehet, hogy inkább azokra kellene gondolni?