Vandra Attila : Őseinkről mesél(ne) a medve

Mit tud mondani a medve arról, hogy honnan is jönnek a (kulturális) gyökereink?

 

Én sem tudom, miért pont a medvével kezdem, talán mert a finnek szent állata, és valahol tudat alatt finnugor gyökereinkre akartam rátalálni.

Lássuk, miként szólítják a medvét Eurázsiában, először is az indoeurópai nyelvcsaládokban. Minden nyelvcsaládból csak egy-két példát említek:

germán            angol:             bear,

svéd:               björn, (a barnából származtathatók)

szláv                orosz:              medved (mézevőt jelent)

 

latin                                        ursus,

kelta                welszi              arth

görög:                                     arktosz,

iráni:                perzsa:             xers,

oszét               ars… 

 

indoárja           hindu              bhalu

 

A latin, kelta, görög, iráni nyelv(ek)ben azonos tőről fakad a szó, de az északi (balti) gyökerűekben (germán, szláv) a medvét átnevezték (barna, mézevő, stb.) Ugyanezt tették a finnek is, akik mézevő (mesikämmen), széleshomlokú (otso) földben (barlangban?) lakó (kontio) néven illették, a karhu felteheően (kelta?) jövevényszó. Ugyanakkor a balti-finnek, volgai finnek, permiek, számik, ugorok mind más-más néven emlegetik, nincs finnugor kifejezés a medve megnevezésére. Azt viszont nehéz elhinni, hogy nem ismerték. A magyarban is szláv kölcsönszó. A török nyelvekben – Burjátföldtől Anatóliáig – a medve neve ayi, vagy ennek származéka. Tehát nekik is volt saját szavuk a medve megnevezésére, ahogy van ilyen a kínaiban, koreaiban, japánban és az indokínai népek nyelvében is. A finn-ugoroknál miért nincs?

          A medve számos nép mitológiájában, folklórjában megjelenik. Városnevek (Bern, Berlin), személynevek: Björn, Bjørn, Berengár, Brunó, Bernát, Orsolya, Ursula, Medved, Xerxes, Bhalú, Arthúr, Artanes, Artabarzanes… családnevek: Orseolo Péter, az orosz Medvedev, az ír McMahon (medve fia) s az indián neveket ne is soroljuk. Csillagkép (Nagy medve, Kis medve) őrzi a nevét, sőt népnév is: telugu nyelven a medve elugu… s talán az ujgurok neve is ayi-gur (medve-nép) lehetett. Az északi sarkkör (Arktika) a medve görög nevéből vezethető le.

          A medve számos város (Berlin, Bern) névadó és címerállata. Az egykori Nagy-Magyarország területén tizenkét helységnév őrzi a medve nevet, ebből már csak egy, Nemesmedvés tartozik Magyarországhoz.  Kalifornia zászlajában is medve található. Medve AEÁ (USA) több államának „nemzeti állata” (state animal) pl: Kalifornia, Alabama, Luisiana, Montana, Új-Mexikó, Nyugat-Virginia. Kanada két tartományának (Alberta, Brit Kolumbia) és Olaszország Marsica tartományának szintén. Oroszország jelképállata ugyancsak medve. Mint szimbólum az egész világon elterjedt tehát.

          Miközben számos állatnév akad a magyar személynevek közt, (Farkas, Bese, Barót, Zongor, stb.) és a szomszédos indo-európai népek előszeretettel neveztek medvének személyeket, városokat, nemcsak ősi kifejezésünk nincs a medve megnevezésére, hanem a medve jelentésű személyneveink (Bernát, Brunó, Orsolya, Arthúr) is mind kölcsönszavak, főleg germán eredetűek.

          Az ókorban egyes állatokat szentként, istenként tiszteltek, és a vezetők, vagy az egész nép származását hozzájuk visszavezették, vagy hozzájuk kapcsolták. Hasonló jelenség még ma is tetten érhető például az indiai szent tehenekhez köthető tabukban, szokásokban. Sok nép tartotta a medvét szent állatnak. Csak néhányat említsünk: baszkok, finnek, számik (lappok) szibériai népek (pl. a nivkh-ek), ainuk, koreaiak, görögök…

          Egyes kutatók már a paleolitikumból származó leletek közt is találtak medvekultuszra utaló jeleket, bár mások ezt vitatják. Artemis görög istennőt, a vadászat istennőjét gyakran hozzák kapcsolatba a medvével. (Érdekességként, római megfelelőjét, Dianát nem!) Egyik hozzá kapcsolódó legenda szerint Kallisztó felbosszantotta, ezért medvévé változtatta, s belőle lett a Nagy Medve csillagkép. Az ókor hét csodája közé sorolt brauróniai Artemisz-templomban ötévente tartott két medvebőrbe öltözött kislány által eljárt medvetánc célja az volt, hogy kiengeszteljék az istennőt. Ashe szerint az ókori görögök az Artemiszhez kapcsolható medvekultuszt az északi népektől vették át.

          A dákok, trákok és géták a medvét meghalt őseik hírnökének tartották, esetleg egyenesen azok reinkarnációjának. E hitüknek állítólagos maradéka a medvetánc, amelyet medvének öltözött fiatalok járnak el, dobszótól kísérve, amely ma újjáéledt. Brassóban is tanúja voltam az idén.

          A szahalin-szigeti nivkhek, a haida indiánok Észak-Ameriában, az ainuk, és egyes közép-ázsiai népek is a medveanya leszármazóinak tartják magukat. A finnek, és más finnugor népek is őseik szellemét látták a medvében, a koreaiak szintén.

          Az ainuk, Japán őslakói kamui-nak nevezik a medvét, ami „(fő)isten”-t jelent. Érdekességként mégis megették a medvét, mert úgy gondolták, a medve húsa és bőre az az otthont meglátogató istenek ajándéka. Úgy tartották, hogy az istenek emberi alakot csak saját világukban öltenek. Hogy visszaküldjék az istent a saját világába, fel kellett áldozzák, és meg kellett egyék a medvét. Ezt a rituálét Omante-nek nevezik. Ha nem érett állatról, hanem bocsról volt szó, ahhoz egy másik rituálé tartozott, a Iomante (a „visszaküldés”), más néven Kamatsuri (medve-fesztivál). Az elfogott bocsot (melynek azelőtt rendszerint megölték az anyját) két-három éves koráig nevelték, nagyobb tiszteletben tartva, mint saját gyermekiket, esetleg egyenesen emberi anyamellről is szoptatták, mielőtt rituálisan feláldozták.

          A nivkheknek is megvan a maguk medvefesztiválja, ahol szintén rituálisan feláldozzák a medvét.

          A galliai kelták és a britek Artiot a vadvilág istennőjeként medvealakban ábrázolták. Akad, aki a keresztény Szent Ursulában ezen istennőt és a hozzá tartozó tradíciók hordozóját, átmentőjét látja.

          Odin germán isten egyik ábrázolása is medve. A berserker (ber = medve) néven elhíresült (hírhedté vált) harcosok medvebőrbe öltöztek, abban a hitben, hogy a medve ereje rájuk száll.

          Az ősi Kínában a medve férfias szimbólum, az erő megtestesítője.

          Obi-ugoroknál és egyes indián törzseknél mai napig dívik a medvekultusz. Az elejtett medvét megnyúzták, kitömték, feldíszítve megvendégelték. Lényege, hogy kiengeszteljék, amiért meg kellett ölniük. A fiatal fiúk felnőtté avatásában a medveszellem főszerepet játszott.

          Számos keresztény szent, így Szent Gall (Gallen), az ír Szent Columban, Szent Romedius és mások is kapcsolatba hozhatók a medvekultusszal.

          A héber biblia az Istent a kölykeit védő medveanyával hozza párhuzamba.

          Külön figyelmet érdemel a medvetáncoltatás szokása. Első régészeti nyomait az Indusvölgyi civilizáció szolgáltatta (I.e. 1300 előtti). Az itt talált medveszobrok nem annyira vallási-rituális, hanem inkább szórakoztatási célt szolgáltak, bár a vallási kapcsolat nem kizárt. Európában a nomád romanik terjesztették el és művelték a középkorban. A romániai romák egyik csoportjának a neve is Medvetáncoltatók (ursari). A XV századtól Nyugat-Európában ez a szokás visszaszorult, de Kelet-Európában kevésbé. Sokáig tovább élt még Indiában, a Balkán-félszigeten, Afganisztánban, az Arab félszigeten és Szibériában, bár manapság a legtöbb helyen betiltották. Én még láttam medvetáncoltatást Romániában.

          A magyar eredetmondákban (Csodaszarvas, Emese álma) hiába keressük a medvét. A fent említett vallásos rituáléknak sincs nyoma a néphagyományban, bár a magyar dramatikus népszokások legtöbb problémát felvető állatmaszkos alakja a medve. Hosszú ideig az a kérdés állt előtérben, hogy a medvemaszk visszavezethető-e a magyarság ősi kultúrájára, medvekultuszára. Különös jelentőséget kap ez a kérdés a finnugor népek vonatkozásában, s bár azok medvekultusza lényegében megegyezik az indogermán népekével, felvethető a magyar elemeknek egy hajdani finnugor réteggel való kapcsolata.

          Medvemaszkos alakoskodásra az egész magyar nyelvterületről vannak adatok, különösen a farsangi játékok sorában. Maga a jelenet nem mutat különösebb változatosságot, s az európai párhuzamokhoz hasonlóan középpontjában rendszerint a medvetáncoltatás, illetőleg a vásározási jelenet áll. Kétségtelen, hogy a medvemaszkos játékok legegyszerűbb magyarázata lenne, ha azok mintaképét a vásári medvetáncoltatásra vezetnénk vissza. Ugyanakkor azonban a magyar medvemaszkos játékok olyan archaikus elemeket is őriznek, amelyek a medvetáncoltató mutatványokból nem eredeztethetők.

          „Hála” a kereszténység pogányüldözéseinek, ősi, kereszténység előtti szokásaink nagy része feledésbe merült, kivéve azokat, amelyek keresztény ünnepekhez (Húsvét, Karácsony) kapcsolódó szokások maszkja alatt menekültek meg, és maradtak meg az utókornak.

          Népmeséinkben szereplő medvealakok sem köthetők a medvekultuszhoz. „A macska meg a medve”, „Miért nincs a medvének farka?”, „A pórul járt medve” , „A róka a medve és a szegény ember” medvéi pórul járnak, vagy az eszén túljárnak, egyáltalán nem „szent állatok”. Ezzel szemben az orosz Morozko mese hőse, Iván, aki megpróbál megölni egy anyamedvét bocsával együtt, s emiatt feje medvefejjé változik, s az emberek elkerülik, már összekapcsolható a medvekultusz gondolatvilágával. (A medve szent, nem szabad bántani.) A „Norvégiai barna medve” című skót mese hőse (egy lány, aki szerelmével megtöri az átkot, amely medvévé változtatott egy herceget), szintén. A Kalevala medvéje, amelyet Louhi Kalevala népe ellen küld, hogy megegye teheneiket, ijesztő.

          Ha medve szavunk nem is finnugor, de van a medvéhez való kapcsolatunkban egy közös pont: éspedig az, hogy tabu volt a medve nevének a kiejtése, főleg az erdőben. E félelem még ma is él az erdélyi falvakban, és nemcsak a magyar ajkú lakosság körében. Éppen ezért Márton bá, Marci, vagy más nevekkel illetik. A románok is rendszerint Mos Martin-ként (Márton bá) utalnak rá, bár van saját (indoeurópai) szavuk a medvére (urs). (Nehéz eldönteni ki kitől vette át e félelmet, hiszen a magyarok megjelenése előtt a Balkánon már élt a medvekultusz.) Ez a félelem magyarázat arra, miért nincs finnugor neve a medvének, és hogy balti gyökerű indoeurópaiak (germánok, szlávok) sem nevezték nevén a medvét, hanem körülíró, utaló neveket aggattak rá (a barna, a mézevő, stb).

          Ezzel szemben a török és közel-keleti és déleurópai (latin, görög) népeknél a medvekultusznak még ennyi nyoma sincs. Török nyelvekben a neve ayi, kivétel a csuvas, ahol upa, perzsában: xers, sémi nyelvekben héber: dov, arab: dubb, hinduban bhalu. Mindannyi „nevén szólítja” a medvét. Marad tehát a medvekultuszunk finnugor vagy balkáni gyökere. Az utóbbi azért tartom valószerűtlenebbnek, mert a medve nevének kiejtésétől való páni félelem egy olyan ősi, „zsigeri” érzelmet takar, amely nemcsak a honfoglalásnál régebbi, hanem a szlávok balkáni megjelenésénél is. Ha például évezredeken át török (ayi) vagy közelkeleti (sumér?) néven ismertük volna, miért „felejtettük” volna el a nevét, miért vált tabuvá a szó használata, hogy átvegyük a szlávoktól a „mézevő” (medved) elnevezést? Ami pedig medvehagyományaink hiányát illeti, ne feledjük, hogy a kereszténység egykor tűzzel-vassal-máglyával tiltotta az ősi vallás bármely „eretnek” megnyilvánulását.

 

 

Legutóbb szerkesztette - Vandra Attila
Szerző Vandra Attila 703 Írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miutén két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban korházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam klmiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakcióanalzis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.