éjjel telihold volt
karcos arcát a szürke létbe fordította
megmártózott a zaccos égben
zokogott mint árva gyermek
a mostoha bogáncsos karjaiban
lehullt fényrögökön taposott
a lomha sötétség
homlokom mögött holnaputáni
zúgó esők sírtak
várt osont rejtőzött a szó az az egy
az örök valami kínzó vágyakozó
égre támaszkodtak a reggeli harangok
de már nem volt se hangja se ideje
a színfalak mögé szorult tegnapoknak
lobog a szél a világ hátán
szemében nyári kazlak lángolnak
az átlátszó ég összehajol a sáros földdel
nyüszítő vadként menekül a fakó távol
a kéz keres kutat ás kapar
a senkiföldjén idegen városok hordalékában
az évek ráncokat húznak
a fekete-fehér mozdulatokra
hidak szakadnak omladozó partok közé
hűvös folyók áradnak a nyirkos bőr alá
a lélek nehéz kövek közé fekszik
imát morzsol határtalan alázattal
a föld csorba peremén
zsibbadt álmok ülnek szívemre
testemben éjszakák bolyongnak
a hajnal visszaárad lakatlan medrébe
a mozdulatlan vízszínű csendbe
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 10:12 :: Szilágyi Hajni - Lumen
