Szilágyi Hajni - Lumen : zen

 

 

éjjel telihold volt

karcos arcát a szürke létbe fordította

megmártózott a zaccos égben

zokogott mint árva gyermek

a mostoha bogáncsos karjaiban

lehullt fényrögökön taposott

a lomha sötétség

homlokom mögött holnaputáni

zúgó esők sírtak

várt osont rejtőzött a szó az az egy

az örök valami kínzó vágyakozó

égre támaszkodtak a reggeli harangok  

de már nem volt se hangja se ideje

a színfalak mögé szorult tegnapoknak

 

lobog a szél a világ hátán

szemében nyári kazlak lángolnak

az átlátszó ég összehajol a sáros földdel

nyüszítő vadként menekül a fakó távol

a kéz keres kutat ás kapar

a senkiföldjén idegen városok hordalékában

az évek ráncokat húznak

a fekete-fehér mozdulatokra

hidak szakadnak omladozó partok közé

hűvös folyók áradnak a nyirkos bőr alá

a lélek nehéz kövek közé fekszik

imát morzsol határtalan alázattal

a föld csorba peremén

 

zsibbadt álmok ülnek szívemre

testemben éjszakák bolyongnak

a hajnal visszaárad lakatlan medrébe

a mozdulatlan vízszínű csendbe

 

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - Szilágyi Hajni - Lumen
Szerző Szilágyi Hajni - Lumen 0 Írás
"Elárvult tornyok közt sziszeg a hazug szél. Te is egykor belekapaszkodtál. Most egymásra nyílnak-záródnak a holnapok, mindenki indul, érkezik, pedig se ablak, se ajtó. Szakítsd ki gyermeked a hajnalok sötét verméből, vigyázd álmait, de ha füstös ősz marja a szemed, ne akarj hős lenni. Ne Istent játssz vele. Légy menedéke. Csend. Erdő. Hegy. Szakadék. Híd, és ő átkel földszagú szíveden, csak engedd… ( játszani itt maradt gyermeked )"