Radnai István : Hosszú utazás

Nyomtatás

Elolvasta:
22
Nyomtatás

erdei csapáson imbolygok az éjben
még itt zsong a fülemben a tánc ritmusa
hallom kedves hangod sokat ittunk ma
most rémárnyak lengnek fölöttem az égen

egy-két-hár egy-két-hár nem vagyunk veszélyben
hallod himnuszát zengi vágyódó szerelem
aula sötétjén légy enyém kedvesem
hiszen mind a ketten vágyunk erre régen

eltűnt a lány bús baljós mámor szaga áztat
mégis úgy érzem isten vagyok
isten vagyok s az áldozat – ez régi szabályzat –

egy hamvasan szőke, kis földi lányka
legyenek bár buja bűneim nagyok
csak vágyam hűljön, mint csonkig égő fáklya

Debrecen.        1960 – 62

Nyomtatás

Elolvasta:
19
Nyomtatás

A”zsengék” közül való “szerelemes földrajz”

Egyedül baktatok kerékvágás porán,
A háló ágyából nem keltél ma korán.
Döcögős ösvényen szemembe tűz a Nap,
Huncut bokor ága jól az arcomba csap.

Nem sajog az arcom, de a szívem, az fáj,
Most is neked üzen a zsenge fű, a táj.
Nádasok rejtekén nótát dúdol a szél,
Az élet húrjain a szép tavasz zenél.

Hallod-e a lágy zene vidám ütemét,
Megérzed-e tavaszunk ifjonti hevét?
Harangvirág is tárja picike szirmát,
Ha jól figyelsz, meghallod cseng-bongó szavát.

A vén tölgyfa tövében kis gyöngyvirág nő
Fölötte a szálerdő lombkoszorút sző.
Milyen szép a természet! Elhiszed nekem?
E folyóparti képet sosem feledem.

Berettyóújfalu.           1953 – 57

Nyomtatás

Elolvasta:
17
Nyomtatás

Ez a “vers” egyetemista koromból, az ezekilencszáz hatvanas évek elejéről való, és pesszimista hangulatomban született. Elég hosszú, de legalább unalmas egy kicsit. Nem az akkori évszázad  verse, de az enyém, és fent volt már a Toronyban, de egy szoftveres toronyomlás során elveszett. Így pótolom.

Illatfelhő üde ajka
Csókolja a csend honát,
Mintha minden ezüst lenne,
Hol a holdfény oson át.

Suhan egy árny puha szárnyon,
Útjának van célja tán,
Vágyam küldöm, vele szálljon,
Törjön át a lég falán.

Most még csend van, szellő sem leng,
Mégis vitustáncot jár,
Kihívja a győzhetetlent
A kis kósza álmadár.

Magas hangját szenderlepke
Jobb, ha féled, tiszteled,
Mert, ha bemér, nem sokat ér
Rövidke kis életed.

Rokonom ő, jó pajtásom,
Egy is vagyok tán vele,
Nyughatatlan lelki másom,
Égő vágyakkal tele.

De most szél jön, sötét felhők
Takarják el az eget,
Mi lesz veled kis barátom,
Találsz fészket, meleget?

Nem. Ő otthont nem találhat,
Kiátkozott, kőt sem ér,
Mint feldobott rongy vagy papír
Hánykódik a bőregér.

Ki tudhatja, vaksötétben,
Kísértetként hova jár,
Mit keres a magas égben,
Valójában nem madár.

Gonosz lélek, vért szipákol,
Az ördöggel cimborál,
Boszorkányok konyhájában
Főzi, s issza ki borát.

Kitaszított torzszülött ő,
Titkos barlangban lakó,
Ha eltűnne mindörökre,
Az volna csak „csodajó”.

Pedig tudd meg embertársam,
Ki rossz hírét keltetted,
Bár rejtélyes, titokzatos,
Ne vetítsd rá félelmed.

Oly tudás van birtokában,
Amit hogyha ellesel,
Vaksötétben, szemek nélkül,
Biztonságban elleszel.

Nyomtatás

Elolvasta:
14
Nyomtatás

miközben fénytelen csendben elcsitult
végtelen útján a néma Hallgatás
hol az Elengedés lassan oszlik szét
kialvatlan ráncaiba bújva
a Ringatás öblében a szenvedés
kopott halmai lépteink nyomán
bennünk árkot vésett a Vágyakozás
csendben ültünk a feledés fogatán
ami éjjeli Alkudozás csupán
párájából lehull az est kendője
s a Derengés lenge fátyla befed
mint a csillogó csermelyek redője
zsarátnok árny Ócskaság a falakon
hol szirmok bódító bársonya fonja
ringó álmod az égi valóság lágy
mintha a Sodrás illata folyna
hallgatag barnájában az estének
néztelek ez a Zsongás az mind te vagy
és szárnya bomlik szirmok testének
az Érintés titkait kigombolom
a Pirkadás s benne úszva az ármány
felitta rég a tüzek hamvas testét
s lett vászon takarta hideg márvány
az égalját még karcoló fuvallat
és Suttogás a vágyak ölében
hallgat a végzet akit a sors vallat
és zúgva bekopog ott az Ébredés
a Gyengeség kapuját már kitártam
vadul és kócos hajjal álmodtalak

Nyomtatás

Elolvasta:
25
Nyomtatás

A hibiszkusz bokrunk már akkor is tinédzser korában szipózta magába a Nap nem közvetlen, éltető sugarait, amikor úgy tizenöt éve megkaptuk a szomszéd sorházból elköltöző családtól. Nem akartak már vele bajlódni, mert ugyan szépen, üstformára volt metszve, ám meglehetősen elostorosodott.

Jó tíz éve bekerült a kopolit féltető alól – a télre való tekintettel, állandóra -, a lépcsőházunk keleti ablaka elé, ahol most is tanyázik, a kényes-nemes kamélia mellett.

Az idei, forró nyár neki sem tett jót, bár rendszeresen és „szakszerűen” öntöztük (mikor, hogy sikerült).

A két bokor szeptember elején gondolt egyet, és bimbókezdeményeket húztak elő varázsszákjukból.

Mindegykőnk nagyon szerette volna, ha a bimbók ki is nyílnak. Erre a mályvarózsánál látszott nagyobb esély, mert őnagysága, a kamélia igencsak szeszélyes, érzékeny és kényes hölgyemény.

Várakozásunk a hibiszkusznál teljesült is, mert két rózsa közül az egyik teljesen kinyílt (2022.11.09.), a másik pedig javában készülődik. Egy ígéretes bimbó pedig, mutatván majdani piros szoknyáját, előóvakodott egy mellékhajtás csúcsán.

A kamélia ugye, metszés után, általában tavasszal szokott csodaszép rózsáival pompázni, félárnyékos helyeken, ha megfelelő neki a hőmérséklet mellett a páratartalom is. Minthogy azonban tavasszal nem virágzott, minden erejét a növekedésre fordíthatta. Ezt nem hagyhattam. Július végén, augusztus elején megmetszettem.

Nagy méltósága ellenére azt azért nem tudhatta, nem tavasz van, hanem éppen is nyár vége felé jár az idő. Válaszreakciója az volt, hogy hozott néhány bimbót, melyek közül csupán három indult fejlődésnek.

Arra kicsi az esély, hogy bármelyik is kinyíljon, de csodát várunk tőle. Ezért, amikor locsolom, vagy elsasszézok mellette mindig nagy „Halló, Milady!”-vel köszöntöm. Várunk.

Nyomtatás

Elolvasta:
42
Nyomtatásrózsapír arcodnak fák levelén fáj a bája
az égen még ott ragyog habfehér felhő
és szemednek gleccsertó mélye kékje
szürke foltokkal tarka a barna tető
bele látlak a tájba, suhanásod a szellő
hangod az elmúlt nyár forró sóhaja
bárcsak zengő viharod vadsága élne újra
érintésed nem baj ha hevesen rázna
íjként feszülne testem minden húrja
el is pattanna némelyik egyre másra
hogy újra feszüljön a teljes megadásra
árnyékba inal és tűnik újra harmattá válik
a dér súgja atyám a tél hamarost eljő
szürke foltokkal tarka a barna tető

Nyomtatás

Elolvasta:
16
Nyomtatás

Te ütöttél,
én pedig csak álltam,
tűnődve figyeltem a szemedben kucorgó
dacos gyermeket
már nem értem a nyálcseppeken utazó szavakat
csak figyelem az idegent
aki a bőrödben reszket
furcsa, mintha szűk lenne és hideg
az a test
ami régen rajongva szeretett
csapást csapás követ
nem vérzik
pedig ostorként pereg belőled a keserűség

Nyomtatás

Elolvasta:
44
Nyomtatás

A nyár szépségei talán a Balaton partján a legvarázslatosabbak. Végre nyaralunk, a kemény munka után eljött a pihenés ideje.

A vén üdülőt az öröklétnek tervezték. Színes faházak sorakoznak, közöttük gondosan lenyírt pázsit apró sárga virágokkal. A csendet madárcsicsergés tagolja, ezek a piciny teremtmények a természet fúgájának mesterei.

Délceg platánok nyújtóznak mellettünk, vastag karjaikat barátságosan tárják az ég felé. Törzsükből ítélve ötven fölött járnak. Láttak már egyet s mást.

Amott sudáran zöldellő tuják kóstolgatják a koranyári illatokat, őrizvén a látványt, és hűs árnyékot kínálva az arra járóknak.

Korán van, még harmatos a reggel, de már benne rezeg egy frenetikus nap ígérete. Nemsokára fürödni megyünk, elemi erővel hív, csalogat a magyar tenger.

Nem kapkodunk. A tornácon kortyolgatjuk tejeskávénkat, szemlélődünk, miközben játékos fénycseppek pettyezik alkarunk.

A távolban a párás levegőben felsejlenek a tanúhegyek: a Badacsony, a Gulács és a többiek körvonalai.

Mellettünk zöldes vizű csatorna tart a halastóba. Nem siet. Széleit magas nádfüggönnyel szegélyezi. A befolyónál pompás hattyúk tanyáznak. Tizenötöt számolok, de vannak köztük vadkacsák is. Megférnek egymással, hisz szelídek, akár a táj cheska-lekarna.com.

A csatorna két oldalán csónakok, kisebb vitorlások vesztegelnek, várva a jó szelet és az embereket, akik acélos akaratukkal az elemek közé szorítva, sebes vágtára kényszerítik őket.

Amott horgászok szedelőzködnek. Arcukon fáradság tükröződik, egész éjszaka fent voltak. Vajon érdemes volt? Mit rejthet a szákjuk? Már látom: háromkilós pikkelyes gondoskodik az esti halászléről.

A szomszédban aranybarnára sült ismerősök mosolyognak, és a ház körül játszó gyermekeik gyöngyöző kacagása száll.

Felettünk habos, vattacukor-szerű felhők gomolyognak, mint jóságos dzsinnek.

Hát lehet valami ennél szebb? Az idő megáll.

Minden olyan békés, akár a kezdetekkor. Békés, szent és örök…

Nyomtatás

Elolvasta:
86
Nyomtatás

Tibi a délutáni bevásárlást intézte a közeli multiban. Feje kótyagos volt még, nem rég járt le a hosszú műszak a gyárban, és hazafelé beugrott.

Ahogy figyelmesen sétált az áruval megrakott pultok között, azon tűnődött, mi az, ami kellhet otthonra. Sorra vette a dolgokat, latolgatta az árakat. Várta otthon a család, a gyerekek és a felesége, akivel lassan már húsz éve voltak együtt.

A piros címkés termékek akciósak voltak, és Tibi előszeretettel vásárolta ezeket. Nem vetette fel a pénz, hiába dolgozott három műszakban. Nem voltak gazdag szülei, nem örökölt, lottón se nyert soha. Mindent, amije csak volt, maga teremtett elő azzal, hogy fiatal kora óta keményen dolgozott. Megszokta már, hogy húzza az igát, nem volt ezzel gond, beletörődött, élni muszáj volt.

A hosszú, stresszes évek mély barázdákat véstek arcába, bőre fakó lett, megereszkedett, barátságos barna szeme sem csillogott már azzal az ifjonti lelkesedéssel, mint korábban… Megöregedtem – gondolta gyakran, ahogy durva, eres kezével ősz kefefrizurájába túrt –, de ez a sorsa mindenkinek. Tudta, lehetne jobb is, de mindent összevetve elégedett volt az életével.

Éppen a zöldséges standnál, a paradicsomok között válogatott, amikor megpillantotta. Ösztönösen elkapta a tekintetét, de elkésett. Meglátta, és… BUMM! Az a klasszikus villámcsapás, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Tibi azt hitte, már nem érdeklik a nők és a szex sem játszott olyan kardinális szerepet, mint régen, de mégis… Ez most… Elöntötték az érzelmek, újra huszonévesnek érezte magát, és meglepődve ismerte fel azt a bizonyos feszülést a nadrágjában. Mi történt? Maga sem értette.

A kasszánál ismét meglátta. Összeakadt a tekintetük. A nő éppen fizetni készült, és ahogy ránézett azokkal a nagy, ibolyakék szemeivel…

Tibi félénken visszasandított, és úgy tűnt, a nő egy hajszálnyival tovább állta a tekintetét, mint az illő lett volna. Talán egy kacér mosoly is végigfutott az arcán. Pár másodpercig tartott csak a varázslat, aztán szertefoszlott és minden olyan szürke lett, mint előtte. Egy szürke élet millió árnyalata. Ahogy a parkolóban az autója felé tartott a megrakott szatyrokkal, még mindig érezte, hogy hevesebben ver a szíve.

Tibi talán el is felejtette volna élete eme apró, ám annál fontosabb epizódját, de a csoda, hihetetlen módon másodszor is megismétlődött.

Szerda délután éppen a két kisebbet vitte haza az iskolából – a legnagyobb már önállóan járt –, amikor a nő szembe jött velük az utcán. Egyből felismerte, és mint egy gőzmozdony kezdett zakatolni a szíve. A nő iszonyú dögös volt abban az elegáns, vörös, testhez simuló ruhában, ami látni engedte hosszú, vadító lábait…

Ahogy elsétáltak egymás mellett, Tibi a szeme sarkából látta, hogy a nő diszkréten rámosolyog. Ez már nem lehet véletlen! – gondolta izgatottan, bár fejében a józan ész folyamatosan tiltakozott, és olyasmiket sugdosott, hogy egy fiatal, dekoratív nőnek miért pont egy ilyen lestrapált, öreg, gyári munkás lenne az esete… De elhallgattatta a kegyetlen hangot, mert titokban hiú volt, mint a legtöbb férfi, aki fiatal korában nagy nőfalónak számított.

Egy hét múlva ismét összefutottak és Tibi már biztos volt benne, hogy bejön a nőnek. Újra az a hamiskás, félszeg mosoly. Olyan édes, olyan elragadó, annyira szexi! Tibi nem tudott betelni vele. Legközelebb már ő köszönt előre és a nő viszonozta. Csak úgy pattogtak a láthatatlan szikrák körülöttük. Kiderült, ott lakik pár háztömbbel arrébb az egyik tízemeletesben.

A férfi éjszakánként gyakran álmodott róla, és olyankor az álom ragacsos mákonyában újra fiatalnak és vonzónak érezte magát. Tudta, hogy megtalálta azt a nőt, akit mindig keresett, akire vágyott.

Aztán hetekig nem látta, szomorú, depressziós napok jöttek, annyi minden összejött, kezdte már elfelejteni, de a véletlen megint közbeszólt.

Aznap, megint délutános volt, este tíz után lépett ki a gyár kapuján. Fáradtan sétált hazafelé, az autó megint szervízben volt, és váratlanul eleredt az eső. Vagyis nem eleredt, inkább szakadt, de annyira, hogy ilyet még Tibi nem látott. A sárga közvilágítás fényében a viharos szél csak úgy korbácsolta a sűrű esőcseppeket, amik hangos kopogással verték a mocskos betont. Ennek fele sem tréfa! – gondolta és a legközelebbi buszmegállóba húzódott a pokoli zivatar elől. Épp cifra káromkodások közepette próbálta lecsapkodni a vizet a ruhájáról, amikor észrevette, hogy van még valaki a megállóban. A másik is az eső ellen keresett menedéket.

Ahogy odafordult, a lába a földbe gyökerezett, és szíve hatalmasat dobbant, mert ő volt az. Ő! Ilyen a világon nincs!

Egymásra néztek, és kitört belőlük a nevetés. Olyanok voltak, mint két szerelmes, elázott veréb. A varázslat újult erővel lángolt fel közöttük.

Tibinek úgy tűnt, az a temérdek pillangó azon nyomban ki akar szakadni a hasából. Megbabonázva, béna vigyorral bámulta álmai asszonyát.

A nő tért hamarabb magához.

– Én Évi vagyok! – mutatkozott be kacéran, csilingelő hangon, formás fehér kezét előre nyújtva, majd kislányos mosollyal hozzátette: a francia egy tízes, a sima gumival tizenöt…

Nyomtatás

Elolvasta:
49
Nyomtatás

nézem a fehér lapot

mintha teremtés helyett az űrt választanám

tisztább és karcolná tollam hegye mégis

tartósabb ha hófehérségét csendben figyelem

nézem a koreai sorozatot

spanyol szinkron milyen újítás ez

értem de mégis inkább tornyozom

bár a lecke mindig mosolyogtat

néhány harmóniából minden megoldhatóbb

megkönnyezi-e papíron más is a szót

vagy néha könnyű mint nyáriruhán a lengeség

és kötöttségeinket elbírálva szeret az intés feletti

integetés