Tiszai P Imre : RAILJET – 6.

Nyomtatás

6.

Judit a teraszon ült és olvasott:

— Ülj le, mindjárt a végére érek ennek. Szolgált ki magad, ott a kávé, tegnapi süti és a hűtőben egy fél doboz fagylalt. Vegyél belőle.

— Köszönöm, egy kávét talán. Fáradt vagyok.

A kávé már langyosra hűlt, de ebben a melegben — még harminc fok körül volt — nem is kívánta a forrót.

Judit maga mellé dobta a könyvet, egy törülközővel megtörölte az arcát, a póló alatt a mellei közét is, izzadt, lehet már a klimax is jelentkezik. Régen látta nőgyógyász és mostanában a menzesze rendetlenkedik.

— Mónika. Már két hete dolgozol nálunk. Beszélgettem Somával rólad. Minőségi munkát végzel, és hát kétszeresét, mint János és Erzsi. Most nem túl jól megy a kiadónak, de azért még stabilak vagyunk. Amit a „Pegazus-szárny” irodalmi egyesületnél elértél, az az utóbbi időben párját ritkítja. A szerződés javaslatodban többet kínáltál, mint a szokásos, de úgy, hogy az alig jár nekünk több munkával, vagy több kiadással, ugyanakkor a szerződött összeg huszonöt százalékkal több, mint a korábbiak. Ügyes húzás volt. Épp ezért Somával úgy döntöttünk, hogy mi is huszonöt százalékkal emeljük a nettó fizetésed. Ellenben ezt nem kapod meg, ezért, ha akarod, biztosítjuk a teljes ellátásod és nem csak a reggelit, ebédet, vacsorát, de nyitva előtted mindig a konyha és hűtők is. Bármihez hozzányúlhatsz, tiéd is.

Mónika meglepetten nézett rá:

— De hiszen az nem fedezi, amit kínálsz. És még ott van a „házam” rezsije is. Túl jók vagytok hozzám, úgy érzem. Nagyon szépen köszönöm. Igyekszem annyi hasznot hajtani a cégnek, hogy ne fizessetek rám. Egy bosszant csak. Frattan. Tudom, hogy valamit találtam, de nem jövök rá, mit is. Pedig fontos, azt is tudom. Ígérem, elkapom a frakkját.        

— Sziasztok!

Zsolt jelent meg, egy száll tiri-tarka, térdig érő vászon nadrágban, giccsesen sárga-vörös-kék virágokkal teli, végig kigombolt ingben. Enyhén szőrös mellkasán gyöngyözött az izzadtság. Leült a zümmögő ventilátor elé. Kezében egy üveg pezsgő, ivott belőle egy kortyot.

— Nem kell megijedni. Nem vagyok alkoholista, csak most megkívántam. Hölgyeim, valaki felvenne egy nagyestélyit és keringőzne velem?

Judit ránevetett:

— Persze, nem is tudsz táncolni, csak ugrálni.

Merengőn nézett a távolba. Eszébe jutott, hogy Somával milyen jókat táncoltak valaha és még ma is képesek egy régi lemezt feltenni a lejátszóra, és ha magukban vannak, akkor bizony táncolnak egyet. Jó volt még ma is Somához simulni.

Zsolt törte meg a varázst:

— Ifjú hölgy. Meghívna a saját kicsi palotájába egy beszélgetésre? Lenne valami mondanivalóm, édes kettesben. Nos?

— Az édes-kettest felejtse el, uram, de készségesen állok rendelkezésére. Öntse ki a lelki bánatát.

— Nekem nincs lelkem, akkor bánata sem.

Nem mentek be a házba. A fák alatt már kellemes idő volt, kis szellő is lengedezett. Leültek a fűbe. A lány figyelte Zsoltot. Érdekes az arca. Kicsit görögös, erős szemöldökkel, acélos orr-nyereggel és picit belmondós ajkakkal. Elképzelte milyen jól tudhat csókolni. Belepirult a gondolatba, elhessegette, nincs szüksége semmilyen kapcsolatra: egyelőre megvan magában is. Néha egy-egy maszti és kibírható a férfivilág nélkül.

Zsolt mosolyogva nézte a lányt:

— Mire gondolsz? Mintha elpirultál volna.       

— Dehogy, csak a meleget nem bírom, hiába vagyok sovány.     

— Nem vagy sovány, csak karcsú, így egyben kellemes látvány vagy. Hidd el, hogy az ítélő képességem és nem csak, mint férfi nézlek, de a festő szemével is. Ezért is akartam veled beszélni. Kértem valamit a múltkor. Még nem adtál választ.

Móni gondolkodva nézett a fiúra. Még most sem tudta a választ, de hajlott arra, hogy megtegye, amit kér. Végül is már csinált ilyet és nem nagy dolog.

— Legyen, de van egy kikötésem. Pénzt nem kérek érte. Azonban adok egy fényképet a szüleimről, és arról készíts nekem egy sima szénrajzot, rajzlap méretben. Bekereteztetem és itt lesz a falon. Bár a szüleimmel nem volt túl jó a kapcsolatom, de mégis kellene ez. Rendben?

— Rendben, persze. Mégis szeretném, ha pénzt is elfogadnál. Tudom, apáék nem fizetnek túl.

— Dehogynem. Pont ma kaptam fizetésemelést.

Zsolt hanyatt dőlt a fűben. Egy fűszálat rágcsált. Halkan kérdezte.

— Barátod?

— Nem hiszem, hogy válaszolnom kellene, de válaszolok. Volt. Egy nyugdíjas. Egy kellemes ember. Szeretett és szerettem. Valami apa-komplexus is lehetett, de én szerelemnek éreztem. Sajnos állandóan magával volt elfoglalva. Mindig azt hallottam, hogy milyen öreg, meg én biztos nem szeretem a kora miatt, meg, hogy az ágyban már nem a régi. Szóval szép lassan tönkretette a kapcsolatunkat. Még sokszor gondolok rá, de már nem hiányzik. És neked, barátnő?

— Futó kalandok csak. Angliában megégettem magam egy mecénás nővel. Szerelemnek hittem, de ő csak azt érezte, hogy megvett a pénzén. Hát én nem vagyok hímringyó, úgyhogy szépen elbúcsúztam tőle. Facér vagyok. Élem világom. A festés lefoglal. Szerencsém is van. Londonban olyan munkáim voltak, hogy nincs anyagi gondom. Most pár hónapig itthon leszek, de már alakul egy jó munka Rómában. Majd a Trevi kútba dobok helyetted is egy érmét.

A lány csak sóhajtott. Rómába mindig vágyott. Eljut oda valaha is?

*

Másnap ismét a Frattan téma foglalkoztatta. Bele-belelapozott a könyveibe, de nem talált semmi fogódzót. Pedig tudta, hogy megtalálta, amit keresett, de nem ugrott be, mi is az.

Bosszantotta.

Erőltette a fejét, hogy valami nyomot találjon. Csak ült lehunyt szemmel, és gondolkodott. Soma már másodszor szólt rá:

— Mónika! Ébresztő! Van néhány sürgős munka.          

— Bocs főnök. Frattanon gondolkodtam. Nem tudok rájönni, mit találtam vele kapcsolatban, de tudom, hogy megfogtam, de, hogy miként, azt nem tudom.

Soma elnevette magát:

— Majd egyszer beugrik, de nem hiszem, hogy passzra tudjuk tenni. Sajnos a szerződése még három évig érvényes, és ahhoz ragaszkodni fog. Elég jó pénzt keres nálunk így. De majdcsak eltelik. Nos, amit kérni akarok, hogy nézd át ezeket a novellákat, elbeszéléseket. Egy irodalmi portál kiírására készültek, úgynevezett „helyzetszituációk”. Megadott szempontok alapján kellett azonos történetet feldolgozni. Pénzdíjas a pályázat, és a mi véleményünk is számít.  A szempontokra figyelj, ott vannak leírva az első lap tetején minden anyagnál.

Látta, a lány nem is figyel. A homlokát ráncolja, csak néz valahová a távolba:

— Figyelsz egyáltalán? Mi van veled?

— Várj főnök. Megfogtam Frattant, megfogtam, azt hiszem. Várj egy kicsit. Át kell néznem valamit, aztán azonnal csinálom a pályázatokat. Megfogtam, megfogtam az író urat!

Ezt már nevetve, táncolva mondta. Nem is mondta, kiabálta.

Soma elképedve nézte a lányt, aki a halomban heverő régi kéziratokat kezdte szétdobálni, és valahonnét a kupac közepéről kiemelt hármat. Szokásos pózába leült, izgatottan lapozgatta őket. Néha felnevetett és még ököllel a levegőbe is csapot, mint a győztesek teszik, ha vége a versenynek. Hátradőlt. Nagy sóhaj szakadt ki belőle.

Lassan tért vissza a való világba. Zavartan ránézett Somára:

— Bocsánat, főnök. Megfogtam Frattant, de még kell hozzá valaki, akivel el kell beszélgetnem. Őt kell meggyőznöm az igazmondásról, és valamit írásba kell vele foglalnom… de tudom, hogy el fogom érni, és akkor Frattan ész nélkül húz el innen, vagy ha nem, akkor már mi diktáljuk a feltételeket. Ici-pici fiúcska lesz belőle. Ha akarja, majd akkor véget is vethetünk a pályafutásának, és rajta fog röhögni mindenki a könyvpiacon.

— Mi történt? Mit találtál?

— Én találtam, de te mondtad ki a varázsszót.

— Mi az a szó? Nem mondtam én semmi különöset.

— De igen. A varázsszó: „helyzetszituáció”. Motoszkált a fejemben, hogy valami olyat mondott ki Frattan az egyetlen beszélgetésünk során, aminek fel kellett volna tűnni, de akkor nem jöttem rá. Úgyhogy egy puszit érdemelsz, főnök.

Ezzel odalépve Somához felpipiskedett és az arcára cuppantott egyet. Tette ezt pont akkor, amikor Erzsi benyitott.

— Na, mi van itt? Dúl a love? Ha én ezt elmesélem Juditnak. Főnök, nem akarsz nekem fizetésemelést adni?

— Majd mindjárt felmondó levelet kapsz!

Mindhárman nevetésben törtek ki: Jó volt a „csapat”.

*

       Este a házikója előtt Zsolt várta. Mellette a fűben hevert a festőállványa, egy csomó tubusban festékek, egy bőr tartóban az ecsetek, és összegöngyölítve pár vászon. Mónikát ideges remegés fogta el. Nem a meztelenségtől félt, de Zsolt, Soma és Judit révén mintha családtag lenne. Gondolkodott, hogy mégsem áll modellt, de aztán rántott egyet a vállán, nem számít, a girhes teste erre talán jó.

— Szia, Zsolt. El akarod kezdeni? Megvárod, amíg lemosom magamról a napi port? Egy picit le is hűtöm magam, még a végén a vásznat is felgyújtom, amilyen forróság van.          

— Szia, Móni. Tedd nyugodtan, megvárlak kinn. Majd a kert végében, az allegóriában akarlak megfesteni, ott klasszikus a „díszlet” és zárva a világ elől, apámék se járnak arra soha. Csak tavasszal szokott anyám oda kiülni. Valamikor a garden-partykon vették hasznát, oda telepítették a büfét. Talán két éve rendeztek utoljára ilyent. Na, mozogj, mert kell a napfény a festéshez és két óra múlva lapzárta — felnevetett — akarom mondani, napzárta.

Móni is nevetve ment be a házba. Elszállt az idegessége. Talán Zsolt nyugodt hangja oszlatta el a félelmét. Tudta, hogy a művészek egy-egy akt festésénél a hangulatot is meg tudják teremteni ahhoz, hogy ne érződjön a modellen a félelem. Ebben már mesternek látta a fiút. A munkája meg elárulja, hol is tart, mint festő. Értett a képekhez, nem csak, nézelődőként, de ismerte a legnagyobbak alkotásait, sokat olvasott a festészetről és jártas volt a technikákban is.

*

Móni élvezte, hogy a könnyű esti szellő cirógatja testét. Nem szégyellte a meztelenséget. Azt sajnálta csak, hogy a dús szeméremszőrzetét nem vette rövidebbre kicsit és nem igazított rajta, de ha nem jó így, akkor majd Zsolt másképp festi meg. Lazán állt a filagória korlátjánál, az egyik kezét előrenyújtva, ami miatt ötpercenként kis pihenőt tartottak.

Zsolt elmélyülten keverte a színeket. A festéket pici spaklikkal vitte fel a vászonra, vagy éppen egy botszerű valamivel. Az ajkát — mint munka közben mindig — beharapta. Előfordult már, hogy nagy igyekezetében ki is harapta, csak a vér ízére figyelt fel.

Amikor Móni a könnyű köntöst levette, meglepődött. Nem várt szép női testet. Valahogy egy sovány gyereklányt látott maga előtt, ha Mónira nézett. Kellemesen csalódott. A lány teste formás volt. Vállai ívét festő se tudta volna szebben festeni, mint a valóság, a mellei — bár nem voltak nagyok — de formásan, büszkén álltak, a bimbók nem lapultak, mutatták magukat, a has enyhe ívben simult bele a csípő vonalába, a nőies combokon, az apró popsin biztos minden férfi szem elidőzött volna, végül az egyenes lábak. Szóval szép volt a lány. Modellnek pedig kitűnő. Nem fáradt el hamar, mosoly volt az arcán, és nem zavarta mindenféle lökött kérdésekkel, mint sokan mások tették volna. Egyszóval hagyta elmélyedni a munkába.

Móni a fiú haját nézte, a rakoncátlan fürtöket. Jó lenne beletúrni. A gondolat bosszantotta. Kicsit el is pirult. Nem akarta, hogy megkedvelje Zsoltot. Ő is, mint a volt barátja, különleges. Nem a kora miatt persze, de a művészlelkek kiismerhetetlenek.

Zsolt távolabb állt a vászontól, nézte a képet. Vissza-visszalépett. Itt-ott javított, ami abból állt, hogy a fölös részekre a környezet színét húzta rá. Mosolygott a lányra:

— Gyere, nézd meg. Még nincs kész, de a többi már műhelymunka, nem kell modellt állnod.

A lány odalépet és elhűlve nézte a képet:

— Hiszen ez egy néger nő! Mondjuk, az arca és az alakja, mint az enyém, bár én nem vagyok ilyen szép, de ez egy fekete nő.

Zsolt bólintott:

— Egy mitológiai téma fogott meg már lassan egy éve, és akkor határoztam el, hogy megfestem az egyik alakot abból. Amikor megláttalak, rögtön tudtam, hogy te vagy az. Nos? Tetszik?

— Nagyon. Csodálatos. Biztos lesz rá vevőd.

— Nem nagyon adok még el képet. Más munkákból élek. Modern freskók, meg ilyesmik. A képeknek nagyobb hírverés kell majd. Egy csomó kiállítás, és nem is itthon. Londonban már volt kettő. A második egy komoly aukciós ház szervezésében, de ők is azt javasolták, hogy majd ősszel legyen egy árveréssel összekötött kiállításom. Most még csak ismerkedjenek velem. Voltak érdeklődők vevőként, de az ház nem akart eladni. Ez üzlettechnika. Így majd ősszel eleve más árakról tudnak indítani, lesz biztosan licit is. Nem értek hozzá, én csak festek.

— És nem is rosszul. Láthatok képeket a festményeidről? Gondolom, nem itthon tartod őket.

— Persze. A java Londonban, de jó pár itt Pesten, egy Hűvösvölgyi alkotóház raktárában van. Ott is szoktam festegetni. De ha gondolod a londoni képeket is megnézheted, persze majd ha lesz saját gépem, hogy kivigyelek… ha majd világhírű leszek.

Mindketten jót nevettek ezen. „Érdekes — gondolta Móni —, ha vele találkozom, mindig nevetek, nevetünk.

/folyt.köv./