Bodri

 

 

— Valamirevaló vidéki porta nem létezik házőrző nélkül — szögezte le a sógor. — Egy ilyen szép udvarba nem is akármilyen való…

Márpedig neki tudnia kellett, hisz igazi vidéki, sőt hegyvidéki gyerek volt, náluk, a havasi magányban élő pásztoroknál nem csak házőrző és hűséges barát, de komoly munkatárs is volt a kutya.

— Te, Domokos, szerinted milyen kutya való ide? — tűnődött hangosan az újdonsült háztulajdonos, miközben kapuig kísérte a rokont.

— Tekintélyes.

A nyári utca kihalt volt, esteledett. Napközben erre lovas-kocsikkal tele a poros út, mert a túloldalon dolgozik a malom, udvarán egyetlen kocsi várakozott még ekkor is. Az őrlés halk döngicsélését úgy megszokta a füle, hogy akkor hallotta Miklós, ha direkt odafigyelt rá, csak amikor néha megszűnt, lett egyszerre süketté a csend. Halkan beszélgettek.

— Hát én se olyan kényeztetett kedvencre gondoltam, mint az anyósom Cuki kutyusa, bármilyen szeretni való is. Nekem kutya kell, nem a szobában lustálkodó ölebecske. Itt a községben többnyire buta korcsokat tartanak…

— Ne is folytasd. Azt akarod, hogy én keressek neked…

— Úgy is mondhatjuk… te értesz a kutyákhoz. Nem vérengző fenevadat szeretnék, hanem egy komoly, szép állatot, őrizze a házat, legyen okos, megbízható jó barát…

— Rendben van sógor, meglesz.

*

Az idő őszbe fordult. Bent meleg pára vette körül Flórát, épp’ a nagymosás nyomait takarította el, minden friss-tisztán száradt; ruhák, edények, padló. – Még a gyerekeket kell lefürdetni; mire elkészül, talán az apjuk is hazaér az üzletből. Szombat van, tehát az még nem most lesz… ilyenkor sok a hajvágás – gondolta végig.

Halk kopogtatás tépte el töprengése fonalát. Kíváncsian lépett az ajtóhoz, nyomta le a kilincset és örömmel köszöntötte a konyhából kiömlő fényben toporgó sógort.

— Szervusz, Domi, gyere be!

— Nem mennék most, csak a kutyát hoztam meg.

— Hogyhogy meghoztad? Milyen kutyát?

— Amit Miklós kért. Gyere ki, nézd meg milyen gyönyörű! — intett az aprókat nyüsszentő, nagy fehér folt felé. A gyapjúgombóc négy vaskos lábon állt és megértette, hogy róla van szó, önérzetesen elvakkantotta magát valami hihetetlenül elcsukló tenorban.

— Kié ez a szép nagy kutyus?

— Ez még nem nagy, de az lesz — jelentette ki könnyelműen Domokos. — Kábé ekkorára nő — tartotta tenyerét a deréktájára, az asszonykánál fél méterrel magasabb székely sógor. — Nektek szereztem, megígértem.

— Nekünk? Egy ekkorát? Jesszusom, ebből egy borjú lesz, ezt Miklós nem gondolhatta komolyan!

— Még nem látta, de nagyon fog örülni, az biztos… nem volt könnyű rátalálnom.

— Még nem is látta?

— Nem.

— Domikám, kérlek, könyörgöm, vidd el, mielőtt hazajön, ne is szólj neki róla!

A beszélgetésre Öcsike kibújt az anyja mögül, szaladt, és átölelte a kölyök nyakát, az meg boldogan nyalta képen, készen is volt a barátság.

— Anyúú! Ne küldjük el! Legyen a miénk!

Mama is kijött.

— Oh, mein Gott! Megőrült a fiam! Ekkora jószág megeszi a házat!

— Arra meg még nem is gondoltam! — döbbent rá a menye. — Nem, nem, el kell vinned, nagyon szépen kérlek, én nem engedem be ezt a hatalmas állatot! – ám, amint a két kölyök örömét nézte, magában is rémülten fedezett fel egy bizonytalan vonzódást, amit pedig nem akart.

A két asszony mégis meggyőzni látszott Domokost, hát leoldozta a pórázt az oszlopról, és búsan elkullogtak. A kuvasz még visszanézett a szipogó gyerekre, aztán eltűntek a kiszűrődő fénynyalábból. A két nő örömmel nyugtázta a helyes döntést:

— Nagyon jól tetted, hogy nem engedted itt hagyni… de jó, hogy ma szombat, így még nincs itthon Miklós! Domi majd odaadja valaki másnak.

*

— Ne búsulj, lesz jó gazdád — veregette meg a puha bundát Domokos. A biciklitámaszhoz hurkolta a vékony szíjat, aztán benyitott az üzletbe. Bent cigarettafüst gomolygott a dünnyögő férfihangokkal, épp csak rápillantottak a belépőre. Az odalépett a borbélyhoz, váltottak pár szót aztán kimentek, két perc múlva Miklós egyedül jött vissza. A sarokban álló, régen nem használt köpőcsésze tetejét leemelte, vízzel töltötte meg és kivitte az üzletből.

— Szép kuvaszkölyök — lesett ki utána az egyik kíváncsiskodó kuncsaft, mialatt a borbély letette a dús farkát lengető állat elé az edényt és megsimogatta a fejét.

— Igyál.

A kölyök megnyalta a kezét.

 

*

Elmúlt éjfél, amikor hazaért. Belépett a konyhába. Csak a kislámpa világította meg halványan Flórát. A félig felvarrt gombbal ölébe ejtett kisnadrágon pihent a keze. Az asztalon egyszemélyes teríték, a tűzhelyen letakart lábas…

— Elaludtam… — riadt fel.

— Miért nem feküdtél le?

— Úgyis volt varrnivalóm…

Halkan beszélgettek még, miközben végre pihenhettek a hűs lepedőn. Ekkor szólalt meg kint a mutáló bariton. Mintha darázs csípte volna, ült fel az asszonyka.

— Mi volt ez?

— A kutyám! Ugye milyen tekintélyes hangja van máris?

— No, de én…

— Cssss-sss… Aludj. Tudom, de majd megszereted — csitítgatta a férje megszokott, nyugodt hangja, aztán csend borult a szobára.

*

Közös megegyezéssel a patinás Bodri nevet kapta a hatalmas kölyök. Őszig még rakoncátlanul legázolta a kertet és két ember helyett evett, de a hatalmas hóban Öcsivel együtt rohangált, bukfencezett, okos fejét felemelve figyelt a gyerekre, az meg a vastag bundába markolva állt fel a süppedő fehér takaróból.

Tavasszal befestette ugyan magát az angyalvörössel felmeszelt téglajárdán, de jámboran tűrte, hogy Miklós megszabadítsa téli szőrcsomóitól, azt is, hogy habos vízben megsikálják. Lassan megtanult vigyázni a virágokra, megértette, mit szabad és mi tilos, őrizte a portát, már bariton hangon jelzett minden apró zajra. Tette a dolgát. Félelmetes volt, ha bárki megállt a kapuban, de a gazda megérkezését megkülönböztetett örömhangokkal adta tudtára a világnak. Hűséges szemmel követte a háziak minden mozdulatát.

Cserébe megkapta a legjobb falatokat. Öcsike és Mamika azt hitte, a többiek észre se vették, amikor kicsempésztek neki egy-egy nagydarab félig lerágott csontot, Flóra pedig szándékos csörömpöléssel kaparta a tepsit, mire Bodri rohant, mert imádta a sütemények levágott szélét befalni.

A családnak közeli barátja minden nap elhaladt a ház előtt Tisza kísértetében, aki egy hasonló termetű, de rövidszőrű, rókavörös, keverék kutya volt, különleges dísszel, bozontos és oldalra felkunkorodó farokkal.

Ez az ékessége, vagy valami más, a gazdik által fel nem ismert kisugárzása hatott-e ingerlően Bodrira, arra sohasem derült fény, de ha a kapun belül lustán hevert, már akkor halk morgással emelte fel a fejét, amikor a harmadik ház előtt jöttek, kutya és gazdája.

A férfi jó barát lévén eleinte megállt szót váltani a kiskertben hajladozó Flórával, de erről hamar le kellett szoknia, mert egy morgás-váltás után akkora perpatvar kerekedett, hogy a kerítés két oldalán hantdarabok repültek szerteszét, miközben a két dühödt kutyalegény a lécekbe harapdálva rohangált fel-le és iszonyúan hörögve-acsarkodva ugatta egymást.

A jó idő beálltával Öcsi a Sióra vitte fürdetni Bodrit. Jöttek a kis barátok és a nagy közös lubickolások, fröcskölések a sekély vízben. A beszappanozott bundán hatalmasra dagadt a hab, hát csapkodták, locsolták a játékos kölyökkuvaszt. Egy ilyen nyitott tenyérrel ráirányított spriccelő vízsugár a vidáman ugráló kutya tátott szájába vágott, és a torkán akadt. Na, ebből nagy baj lett, nem is sejtette a díszes társaság, hogy mekkora, és nem is egy.

Bodri olyan fuldokló rohamot kapott, hogy félelmetesen, egyre elhalóbban, sípolva köhögött, hörgött. A póráztól nem szabadulhatott, hát hazáig vonszolták egymást a kétségbeesett gyerekkel.

Ettől kezdve a víz csobogását meghallva elbújt és fenyegető morgást hallatott a házából. Ember nem volt, aki meg merte volna fürdetni. Itatóját csak a távollétében lehetett feltölteni. Pórázról pedig szó se eshetett többé. Ez akkor vált ijesztővé, amikor mama cérnát gombolyított és Bodri ínyét mutatva emelkedett fel.

Oltásra kellett vinni. Miklós leült mellé, simogatta, beszélt hozzá, a kutya boldogan nyúlt el, de a szíjat észlelve vadul forgó szemmel mordult. Nem lehetett egykönnyen megkötni többé.

 

*

Abban az időben még mosópadok voltak a Sió-híd alatt, ahová, ha nem is mosásra, de öblítésre kivitték az asszonyok az otthon már kimosott ruhát. Flóra épp felhajtott szoknyában állt a pad egyik, Tisza gazdaasszonya, Margitka a másik végén, az ő fia és kutyája ott ugrált a többi gyerekkel. Szorgalmasan öblögette ki-ki a maga holmiját, amikor a part feletti dombról felhangzott Bodri erőteljes basszussá mélyült vakkantása. Tisza felkapta a fejét és mindenki megmerevedett.

Aztán a két jószágnak szinte szárnya nőtt — legalábbis Margitka így vélte látni, mesélte később —, rohantak egymás felé és őrjöngve összecsaptak. Pillanat alatt egyetlen rőt-fehér foltos gombolyaggá váltak, amiből hörgések és vonyítások jöttek. A kisfiúk előbb kiabálva, majd előbb a kisebbek, majd mindegyik sírva, botokkal próbálták szétkergetni őket, de már azok nem ketten voltak, hanem egyetlen süket, fogakból és karmokból álló, vérengző gubanc. Már szőrcsomók repültek és véres nyomokat hagyott a forgó, guruló, lassan a meder felé sodródó szőrlabda.

Flóra felkapta a teli vödröt, rájuk zúdította, de azok nem érzékeltek semmit. Erősen belemélyedt fogaikkal nem engedték képzelt ellenség zsákmányukat, már sárgolyóvá váltak. Aztán belegurultak a Sióba. Ahogy a vízbe elmerültek, hirtelen eleresztették egymást, nyilván levegőért kapkodva. A sárgubanc szétvált, egyik fele kimászott a partra, lerázta magáról a vizet, ami felfedte vörös szőrét. A másik felállt, a hasáig érő, felkavart, iszapos vízben gázolva kicsörtetett, és hátulról azonnal belemart a vörösbe.

Hosszú, óráknak tűnő percekig marcangoltak, de egyre gyengébbek voltak a mozdulatok és sírósabbak a hangok. Kis időre lehasaltak lankadó-éberen helyezkedve szembe, de vicsorogva, és amikor a másik megmozdult újra összekaptak. Nem tudták legyőzni egymást. Végül Bodri feltápászkodott, Tisza figyelve ugyanazt tette, mint két sárszobor meredtek a másikra egy darabig, majd lassú, ólomlábakkal hátat fordítottak egymásnak és ellenkező irányban elkullogtak.

Közönségük is fáradtan oszlott szét. Bodri otthon bebújt a házába, a hazatérő gazdáit nem is üdvözölte, biztosan a sebeit kellett nyalogatnia és mérhetetlen gyűlölettel szőni a megtorlás terveit Tisza ellen…

*

A hajnal első sugarai beszűrődtek a függönyrésen, amikor Flóra furcsa hangokra lett figyelmes. Az ablakhoz sietett és kilesett a sápadt fényben derengő korareggeli utcára. Nem hitt a szemének.

— Miklós, gyere, ezt nézd meg!

A kocsiút közepén játékosan fogócskázott a két ellenség. Lekushadva mellső lábukra könyököltek, majd ágaskodva összekapaszkodtak, mintha csókolóznának, aztán hízelgő farkcsóválással oldalukkal dörgölőztek, lesve a másik mozdulatait, mellső lábra könyököltek, majd aprókat ugrottak és ismét futottak egy kört. Közben vígan, barátságosakat vakkantgattak.

Bodri ezután minden nap elkísérte pár háznyira a szőlőbe, később meg hazafelé tartó Tiszát, békésen poroszkálva egymás mellett, aztán, mint aki letudta a mai randevúját, visszaballagott az udvarban álló fa alá, ahonnét szemmel tarthatta a kaput.

*

Egyre kevésbé létezett a nagy egyéniség számára bezártság. Valahogy mindig sikerült lenyitnia a kilincset, kilógnia a kisajtón. Néha órákra eltűnt. Egy hosszabb távolléte után vérző mellső lábbal tért vissza. Állatorvos operált ki a mancsából egy sörétet.

— Hol jártál te, szegény kis kutyám? — becézgette, ápolta a fájó lábát féltő, hálásan engedelmes, bánatos szemű, hatalmas házőrzőt a fiatalasszony. — Öntörvényű vagy, az a baj.

Régebben az elszemtelenedett verebeket légpuskával lövöldöző Miklós lábánál állt figyelmesen az eb, leste ő is a csivitelő siserehadat, ahogy a szomszéd épület náddal fedett ereszét rongálták. A balesetét követően azonban a fegyvert tartó gazdira rávicsorgott Bodri, és ahányszor előkerült a légpuska, remegve eltűnt a legrejtettebb zugban. Halálos ellenségét látta a „durranó botban”.

Szívesen szegődött asszonya mellé, főleg akkor, ha annak a Sión túlra, messzebb kellett mennie az úttalan úton. Ezt őkutyaságának megtiltani nem is lehetett. Ügyet sem vetett a kihalt területen néha felbukkanó járókelőkre, csak kocogott pár méterrel Flóra előtt lógó nyelvvel, mint egy felderítő testőr.

A Sió-hídra érve, Tóti puszta felől egyszer egy asszony közeledett feléjük és hirtelen megtorpanva kiáltott rá a kutyára:

— Nono! Jaj, hová mész megint, te-te… te tojásos?

Ekkor derült ki, hogy Bodri a közeli kis településre, Tótiba járt tojást rabolni. Belopakodott az udvarokba, pajtákba, jó érzékkel talált rá a keltetőkre, a kötelességtudó kotlóst heves tiltakozása ellenére óvatosan leemelte a fészekaljáról és szép komótosan elfogyasztotta a meleg tojásokat.

Egy ilyen alkalommal lőtte lábon a ház és keltető gazdája, de azóta nem járt ott a tolvaj. A hídon való találkozás volt az első személyazonosítása, amit addig csak gyanítani tudtak a tótiak.

Érett a rabság kiérdemelése, mivel ezzel egy újabb rossz szokására derült fény.

Amitől a legjobban rettegett Bodri, azt helyezte kilátásba a gazdi. – Kifutót kell készíteni, kaputól az udvar végéig, magasan kifeszített drótról lógó, könnyű láncot, amit a nyakörvéhez lehet csatolni. Mert neki nem számított többé akadálynak a kerítés és csukott ajtó.

Ahogy teljes gőzzel üzemelni kezdett a malom, megtörtént az első nagyobb baj. Az ütemes kocogással érkező kocsik elé mind gyakrabban rohant ki, és a lovak orrát kapkodva, előttük ugrált, míg azok teljesen meg nem vadultak. Az utca végéig nem engedett ebből az őrjöngésből, és nem hallott meg semmi tiltó szót. Úgy érkezett vissza a ház elé, körbe pillantgatva, lihegve, mint aki azt dünnyögi: — Adok én nektek itt mászkálni!

Ekkor került zár a kapura.

Ám ahogy felhangzott a kocsi kerekeinek jellegzetes zaja, Bodri nagy lendülettel iramodva ugrott, repült át a kapu tetején és már táncolt is a lovak előtt, mint annak előtte. Egyszer aztán annak a kocsisnak a lovait bokrosította meg, akinek olyan rövid lábai voltak, hogy nem értek le a saroglyáig, bizonytalan súlyponttal ült, alá kellett támasztania magát. Megvadult lovai akkorát iramodtak, hogy a bakról hanyatt esett az egyensúlyát vesztett ember, és a száguldó kocsi fenekén, hátán vergődve ért haza, az utat jól ismerő lovainak köszönhetően.

Beérkezett az első feljelentés, nyomában a pénzbírság és felszólítás: „Vagy megkötik, vagy elaltatják…” — amire józanésszel már számíthatott Miklós.

Bodri megkapta a láncot. Ettől kezdve azonban nem fogadott el ételt. Feküdt, a bánattól nehéz fejét két mellső lábára fektetve, ritkán szólalt meg rekedt basszusa, ha megszokásból jelezte a jövevényt, csak búsan pislogott, amikor Öcsike lekuporodott mellé.

Miklós minden kuncsaftja arról beszélt már az üzletben, hogy a család kedvence el fog pusztulni, ha sürgősen ki nem találnak valamit. Akkor jött Domokos sógor ötlete.

— Kimentem a tanyára, ahol a juhászok élnek. Befogadnák Bodrit.

Na, lett erre nagy sírás-rívás! Öcsike toporzékolt, anyuka csendesen kitörölt egy könnyet, apuka nagyon szomorúan megmagyarázta, hogy mégsincs más kiút, ha életben akarják tartani. Jött a juhász és elvezette a búskomor, gyönyörű állatot a gyűlölt szíjra kötve.

Vacsoraasztalnál ült a család, amikor mély, öblös basszusán beköszönt Bodri. Mindenki ugrott és rohant őt üdvözölni. Bundája gubancosan sárga-szürkén lógott, lesoványodott, de boldogan nyalta képen Öcsikét, csókolt kezet Flórának. Miklós vizet töltött az elárvult edénybe, mamika finom falatokkal szaladt hozzá.

Pár napig tartott a teljes, de csalóka öröm. Bodri maga volt a boldog nyugalom. Bundája megszabadult a sárcsimbókoktól, bogáncsoktól, felfrissítette az olló és gereblyének is beillő fésű, de a lavórt élénk morgással utasította el. Aztán vészjóslóan hallatszott be az utcáról egy ismert zaj, amire a kutya felemelte a fejét és a kényeztető jólétet feledve iramodott és repült ki a kapu felett, egyenesen a poroszkáló lovak elé.

Reggel megjelent a juhász, Bodri hiába bújt előle. Másnap azonban ismét beállított a család kedvence.

— Nem én akarom, de meg kell kösselek…— mondta a gazdi, és nem tudni, kinek fájt jobban.

Jött a lánc, vele a búskomorság.

Háromszor ismétlődött meg ugyanez, de többé nem jött érte a juhász, Miklósnak kellett „hazavinnie” a csavargót. Ez nem embernek való szívfájdalom, de mit lehetett tenni!?

Az utolsó alkalommal Miklós felemelte a légpuskát és a hűséges szemeket kerülve ráfogta a kutyára, hogy így űzze el. Bodri elboruló szemmel nézett a rettegett fegyverre. Mindketten remegve álltak.

Aztán hasa alá behúzta a dús, máskor oly vígan lengetett farkát és kimondhatatlan bánattal a tekintetében, lógó fejjel megfordult, kikullogott a kapun. Egyszer még visszanézett.

 

— Menj innét! Menj! — kellett hallania.

*

Miklós bámult maga elé a gőzölgő étel felett, eltolta a tányért. Valahogy senki nem volt éhes aznap. Nem néztek egymásra a háziak.

Éjszakánként füleltek, a kedves, örömködő mélybarna baritont, vagy fenyegető öblös basszust vélték hallani. Többé nem hallhatták, csak a képzeletük idézte gyakran…

 

A kuncsaftok hozták a hírt: Bodri csavargó lett, kezelhetetlen, napokig eltekergett. Végül a csősz veszélyes, kóborló vadállatnak vélte az éjszakában, és lelőtte.

 

A fodrászüzlet falán ott lógott sok-sok éven át az a Mányoki festményről készült reprodukció, melyen Rákóczi búcsúzik nejétől és előttük áll méltósággal a hófehér komondor. Néha elnézegette őket Miklós, és elgondolkodva dünnyögte maga elé:

— Van, aki nem hajlik, de az törik.

 

 

 

 

 

Szerző Pápay Aranka 314 írás
"Fának születtem. Állva élek. Nem voltam szeszélye a szélnek. Levél vagy? Azt kell megtanulni. Nem szabad, csak fölfelé hullni." /Szabó Éva/

19 Komment

  1. Aki egyéniség, az is marad örökre. Mégis úgy vélem, hiba történt valahol a nevelésében. Olyat meg, hogy egy kutya – a leírt okból -, víziszonyos lett, még nem hallottam. Ettől még lehetett így.
    A szomszéd kutyával folytatott harc és vihánc teljesen érthető: a riválisok között eldőlt a sorrend. Ez a kutyaféléknél is rendkívül fontos.
    Ez is kordokumentum, mert hol lehet most ruhát öblíteni a Sióban, hová lettek a sulykoló , mosó padok…?!

  2. Remek írás, kedves Aranka!
    Kicsit meg is hatódtam.
    (Volt szerencsém több kuvasz kutyát közelről ismerni, szeretni. Anyósmamáéknál zárt udvarban több generációjuk is élt sokáig. Velük semmi hasonló gond nem volt. Jól elvoltak. Igaz nem is voltak megkötve soha, és nem is lett volna módjuk megszökni…de lehet nem is mentek volna. Sógoromnál ők a legjobb őrző-védő kutyák. Ahol él és dolgozik, szükség is van erre a tulajdonságukra. Azoktól már inkább tartok, pedig velem szemben tanúsított viselkedésükkel nem szolgáltak rá.. 🙂 /

Hagyj üzenetet