Tiszai P Imre : RAILJET – 5.

*

 

 

5.

 

Amikor hazaért, csak ledobálta a ruháit és egy szál bugyiban végigvágta magát az ágyon. Talán el is szundikált, mert arra riadt fel, hogy egyre erősebben kopognak az ajtón. Kiszólt:

— Ki az?      

— Én — hallotta Zsolt hangját, kiszólt:

— Végre, hogy tudsz viselkedni és nem nyitsz rám. Úgy látszik, te mindig akkor botlasz belém, ha éppen nem vagyok felöltözve. Várj, magamra kapok valamit — ezzel előkereste azt az Istvántól örökölt, térdigérő pólót, átkapta a fején, úgy kinyitotta az ajtót:           

— Fáradjon be az ifiúr — nevetett.

Aztán még igazibb kacagásban tört ki, amit Zsolt öltözete váltott ki belőle.

A fiú egy rongyos rövidnadrágban, tengerésztrikóban és mezítláb slattyogott be. A képén holdvilág vigyorral.

— Miért? Nem én vagyok a legvonzóbb férfi az életedben?

— De, úgy látszik, én tényleg vonzom a lükéket — felelte vidáman. Valahogy úgy tudott Zsolttal beszélni mintha már régen barátok lennének.

Zsolt mosolygott. Szimpatikusnak találta a lányt. A tekintetében látott valami huncut fényt. Meg valahogy más volt, mint amikor az első este együtt vacsoráztak a megérkezése napján.

— Soha nem tartottam magam normálisnak, hogyan lehetnék akkor világhírű festő? A nagyok soha nem voltak normálisak.

Móni elgondolkodva nézte. Nem is csúnya a srác, sőt, égő kék szeme, a lobogó fekete haja vaddá tette kicsit, de a mosolya nyugalmat árasztott. Végignézett magán,

— Bocs, hogy ilyen slamposan vagyok öltözve, de itthon érzem már magam és így kényelmes.

Zsolt ismét vigyorgott.

— Tőlem akár ruha nélkül is lehetsz!

— Mindig ilyen hamar akarsz célba érni a nőknél? Nem túl gyors ez a tempó? Nálam biztos nem érsz célba így.

Zsoltnak tetszett a lány komolykodása is.

— Nem akarok én semmit, Móni. Festő vagyok. Láttam már rengeteg nőt meztelenül: mint modellt. Meg hát huszonöt éves vagyok, egészséges férfi: akkor meg? De most nem ez az érdekes. Amit láttam a fürdőszobában, az egy képet indított el bennem. Azt akarom kérni, hogy állj nekem modellt, akthoz. Természetesen megfelelő óradíjat fizetek, nem ingyen kérem.

Móni meglepődött. Volt már aktmodell az egyik lakótársa festő ismerősénél. Azt is tudta, hogy jól megfizetik ezt és azt is tudta, hogy a festők nem mint a szex tárgyát látják a nőt, de mégis fura a kérés. Mintha egy családtag kérné meg erre, pedig hát ő idegen itt:

— Engedd meg, hogy gondolkodjak rajta. Talán belemegyek, a jövő héten szólok, mit döntöttem. Rendben?

— Persze, nem sürgős, még bennem is dolgozik a gondolat. Tudod, nem csak a költők és írók várják az ihletet, de a festők is.

Gyorsan szaladt az idő. Jót beszélgettek, sokat nevettek. Két szellemes ember találkozott. Évődtek is kicsit, de nem vitték túlzásba. Mire este tíz lett már úgy búcsúztak, mintha évek óta ismernék egymást.

 

*

       Napok múlva is azon törte a fejét, hogy mit tegyen Frattannal. Még nem találkozott vele. Előbb-utóbb sort kell rá keríteni. Eldöntötte, hogy meg fogja találni a módot a szerződés megváltoztatására. Még nem tudja miként, de bízott magában.

Ma Soma valami megbeszélésre ment a partner nyomdába, Jani valami számítógép programot barkácsolt a gépén, Erzsi olvasgatott és nyavalygott, mint mindig, hogy azok a szerencsétlen írók még az anyanyelvüket sem ismerik.

Elővette a mára kikészített dossziét. A számítógép már ott állt előtte — és íróasztalnál ült (bár annak egyik lába bicegett) —, de jobban szeretett „papírról” olvasni. Egy fizetős Vers-antológia összeállítását kellett megoldania. Amatőrök verseit javítgatta — nyelvtanilag és a központozást — nem volt valami vonzó feladat, de túl kellett esni ezen is. Néha talált egy-egy gyöngyszemet és sajnálta a „költőt”, hogy talán soha nem lesz neve, mert ma már sok ezren vannak, akik írnak és sokszor csak a szerencse, a kapcsolatok vagy éppen a pénz kérdése, hogy valakiből lesz-e valaki. Különösen azokat nem szerette, akik anyagi helyzetük révén — vagy apuka pénzén — megengedhették maguknak, hogy köteteket jelentessenek meg és utána büszkén hirdették magukat több-kötetes költőként, holott a giccses — vagy éppen ocsmány — verseit senki nem olvasta. De ő büszke volt önmagára. Jah, kérem, az önkritika nem éppen divatos.

Egy verset most is talált, ami talán nem is lenne rossz, de valamiért nem tetszett neki.

Támassz vihart

“…amit tettem érted tettem, érted tettem én..”

(Shakespeare: Vihar – Prospero)

 

Ariel, jó koboldom, támassz hát vihart,

most azt akarom, hogy okozz zavart

a világban, korbácsold égig a hullámokat,

a földet, eget vádold, mik az álmokat

              temették az óceán mélyére

               szórták szét nevetve a szélbe

Ariel, jó koboldom, némítsd a hangokat,

mert hallani most fájdalom a szép szavakat,

oltsd ki a fényeket, szürkítsd a színeket,

mert azt a kéket nem látom és az életet

               vak világ, kegyetlen valóság

               temeti, hát nincs tovább?

Ariel, jó koboldom, kegyetlen dolgod tedd,

most azt mondom, ne legyen lelkiismeret,

mert érdemre igazság- mond – hol terem?

a lélek csak kért, de nincs már kegyelem

     az óceán hulláma nem csak simogat,

     de az időt és a tért karolva

     széttépi az álmokat

(temess el óceán)

Eltöprengett a versen. Nem lenne ez rossz, de kicsit csöpögős, kicsit Shakespeare-től lopkodott hangulatokból áll — ami nem is lenne baj — de túlságosan kilóg a lóláb, hogy csak meglovagolja a shakespeare-i világot, nem önálló gondolat teljes mértékben.

Mindegy. Az antológia színvonalát nem fogja rontani. A jobb oldali kupacra tette, baloldalra azokat, amiknek reménye sincs, hogy bekerüljenek. Mindössze kettőt talált olyannak az eddig elolvasott huszonötből.

Erzsi nyitott be.

— Móni, jön a főnökhöz a Frattán. Akarsz vele foglalkozni? Nem tudom, mit akar, de kurvára csípős volt a hangja. Jani már el is menekült előle a büfébe. Vállald már el csillagom! Rendben?

— Rendben. Úgyis meg akartam már ismerni a nagyságos-urat. Ha jön, akkor küldd ide — elmosolyodott — Erzsi, vigyük csak ki a másik széket, meg a főnökét is. Valamit kipróbálok.

Erzsi értetlenül nézett rá, megvonta a vállát, de megfogta a főnök forgó-székét és kivitte. Míg Móni a másikat vitte, rákacsintott Erzsire:

— Megkezdem Frattan nevelését. Kérlek, hogy ha jött, tégy úgy, mintha a székeket pont tisztítanád. Majd ádigálni fog a nagyságos úr. Szokott kávét inni?

— Igen, hat cukorral legalább.

— Azt az édesszájúát!

Visszament a szobájába és előszedte Frattan papírjait. A szerződést forgatta. Fogást keresett, de még csak ötlete sem volt. Mindegy, valamit majd csak kitalál.

Fél óra múlva Erzsi nyitott be:

— Mónika! Frattan úr keresi a főnököt. Beszélsz vele?

— Persze, jöjjön be.

Majdnem elnevette magát, amikor megjelent Frattan az ajtóban. Mi, megjelent? Berobogott, a nagy hasát kidüllesztve, szódásüveg szemüvegben, egy trottyos szürke nadrágban, kockás ingben, kese hajjal, előrebiggyesztett ajakkal — ami azokra jellemző általában, akik bizalmatlanok.

— Szervusz. Nem is tudtam, hogy Somának titkárnője is van. De én vele akarok beszélni.

— Akkor várnia kell, lehet holnapig. Ma már talán nem is jön vissza. Engedje meg, hogy bemutatkozzak: Veréb K Mónika vagyok.

— Nekem mindegy. Gondolom, tudja a nevem. Vagy bemutatkozzak?

— Ismerem a nevét, meg a könyveit is. Az első regénye jól sikerült.

— Miért? A többi nem?

— A másodikat félig olvastam el, unalmasnak találtam. Azóta nem olvastam öntől mást.

— Na, ezt megkaptam. Én unalmas? Belőlem élnek maguk, más könyvét nem tudják annyi példányban kiadni, mint az enyémet.

— Ez igaz. Mert a szerződés kötelez minket egy minimum példányszámra. De én inkább arra figyelek, hogy mennyit adnak el a könyveinkből, és abban nem ön van az élen. Az utolsó könyve épphogy nem lett veszteséges.

— Nevetséges. Én naponta tíz-tizenöt levelet kapok, ahol áradoznak a könyveimről. Véletlen ez?

— Nem. Ráérős öregasszonyok unatkoznak, és addig telik az idő, amíg megírják a levelüket.

— Kikérem magamnak ezt a hangot. Nem sokáig fog itt dolgozni, ha így kezel engem. Nincs valahol egy szék? Nem ácsorgok a szőnyeg szélén. Nem így szoktak itt beszélni velem. Kávét nem adnak?

— Hogy meddig dolgozok itt, azt majd Soma eldönti. Sajnos a székeket pont tisztítja Erzsi. Kávét természetesen kap, de sajnos a cukor elfogyott. Esetleg leugrana a boltba érte?

Frattan döbbenten nézett rá. Látszott, hogy levegőt is alig kap. A száját kitátotta, úgy tűnt, kiabálni kezd rögtön. Mónika mosolyogva figyelte. Várta a robbanást. Amit akart, azt elérte, Frattan megingott a magabiztosságában, de fogást még mindig nem talált rajta. A férfi — bár mintha a guta ütné meg, úgy fulladozott — végre megtalálta a hangját:

— Kriminális helyzetszituáció! Kriminális. Ezt még meg fogja bánni, ifjú hölgy.

Ezzel kirohant köszönés nélkül.

Mónika utána kiabált:

— Minden jót Frattan úr. Máskor is szívesen látjuk.

Aztán elnevette magát. Erzsi sóbálványként állt kinn a szoba közepén, a szája tátva, még pislogni is elfelejtett.

— Erzsi becsukhatod a szád? Még kihűl.

Behúzta maga után az ajtót és szokott „magány” pózába — egyik lábát maga alá húzta — leült a székére. Nem tudta megmondani, hogy mi, de valami nagyon megragadt benne a beszélgetésből. Valami, ami mintha lehetőség lenne elkapni Frattant. Végiggondolta újra. Minden szót. Érezte, hogy valamit talált, de nem tudott rájönni, mit. Pedig az a valami lehet a megoldás. Olyat, amivel már találkozott. Egy szó? Egy mondat? Egy mozdulat? Nem tudott rájönni, és arra sem, hogy mihez kapcsolhatja ezt, de tudta, hogy egyszer úgyis beugrik. És akkor annyi az író úrnak. A torkát fogja elharapni.

*

       Este fáradtan esett haza. Soma a kertben locsolt. Móni kicsit tartott tőle, hogy lebarnítják a Frattan féle találkozástól, de Soma széles vigyorral várta:

— Szia. Már majdnem rászolgáltál a jutalomra. Frattan felhívott, de még a telefonból is a nyála fröcsögött. Követelte, hogy bontsuk fel a szerződést. Mondtam, hogy rendben van, ha eltekint a tizenötödik ponttól, ami alapján a szerződés bármilyen okból történő felbontása után egy évi átlag plusz jogdíjat vagyunk kötelesek fizetni neki. Egy kicsit elcsendesedett és közölte, hogy végiggondolja. Félek, rájött ő már, hogy sehol nem kap ilyen jó és egyoldalú szerződést. Még dolgoznod kell rajta. Mindenesetre kérte, hogy többet a kiadónál ne lásson. Na, erre már azt mondtam, hogy amikor jön hozzánk, csukja be a szemét. Kérlek Móni, menj fel Judithoz, beszélni akar veled.

— Rendben, csak lezuhanyozok. Miről van szó?

— Majd Judit elmondja. Tudod, ő a helyettesem a cégnél. Itthon meg ő a főnök.

Jót nevettek ezen. Móni intett, és bement a „házába”.

/folyt.köv./

Legutóbb szerkesztette - Tiszai P Imre
Szerző Tiszai P Imre 388 Írás
"tegnap" stigmák égtek rám, számon csókod mart égőn fájón sebzett vágyódást tested font rám őrlődőn kínzó stigmákat s mert én csak "bennünk" élek, némán mindent eltűrök büszkén