Szilágyi Hajni - Lumen : Zajongó

Mondd… meddig tart még

ez a hangtalan mába zuhanás,

s hol ér minket a zajos holnapba ébredés?

 

 

Zajong bennem

valami megfejthetetlen,

valami kiírhatatlan fájdalom,

szívfalra tapadt, átkozott szorítás…

 

Hiányom vagy a rám nehezedő

est feketesége alatt,

lombtépő hideg ölel körbe,

álarcát szaggatja a veled-tegnap

a mára nehezedő ködben.

Bújj vissza hozzám

álmaim betakarva,

hisz kimondott szavaidban

úgy fájtalak,

mint viharfelhők közé szorult

nincstelen madarak.

 

Csupasz szívem

hangtalan szorítod,

hurkot köt körénk az idő,

számra tapad a sötétség csendje.

Lábamon nehezékek,
két kezem üres… öleletlen

hagyott a szerelem ma.

S én hiába akarlak

magamhoz érinteni,

minden közeledésem

távolodik benned.

Nincs előre, se hátra,

csak ez a ziháló lélegzés,

semmiből semmibe érkezés.

 

Ha kitagadnálak magamból

elfogynának a hangok,

a magánytól visszhangozna

szívem neked ágyazott menedéke,

s nem lenne már,

csak újra az a dadogó hiány…

Se híd, se út csak a két

part közt lépdelő

egyszervolt nyár.

 

Nézd… törékeny ágakon billeg a hold,

reszkető fellegek ölelkeznek,

a horizontra bús csillagokat szögel

az angyaltalan-sötét,

– vérzik az idő az égen túl –

parttalan őszbe hullámzik

a suttogó éjtenger…

 

Hátat fordít tőlem a remény,

mélybe ásít az éjszaka,

számra feszül a szerelem tíz ujja,

csak ez a zaj ne lenne bennem,

– ó Istenem, de fáj! –

ez a szívfalra tapadt, idegen szorítás …

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - Szilágyi Hajni - Lumen
Szerző Szilágyi Hajni - Lumen 310 Írás
"Elárvult tornyok közt sziszeg a hazug szél. Te is egykor belekapaszkodtál. Most egymásra nyílnak-záródnak a holnapok, mindenki indul, érkezik, pedig se ablak, se ajtó. Szakítsd ki gyermeked a hajnalok sötét verméből, vigyázd álmait, de ha füstös ősz marja a szemed, ne akarj hős lenni. Ne Istent játssz vele. Légy menedéke. Csend. Erdő. Hegy. Szakadék. Híd, és ő átkel földszagú szíveden, csak engedd… ( játszani itt maradt gyermeked )"