Egy vándor az utcalámpák előtt…
A nyomornegyedre esőszag ült.
Bontott, s zsebre tett cudar
fellegekből bánatot evett.
Lomhán lépkedő őszi szél felől
lóden-zöld sün-szőrméjében
melegített magánya legbelül.
Rámosolygott hűvös járdaszél,
s míg cipője orra kavicsot becéz –
majdnem bukfencezett – odahajolt,
hol kövek közt nőtt apróka virág,
látszott: álmos szemében indulat.
Simogatta a szürkés szirmokat.
Feledni nem tudott, és nem remélt:
kampókezű életéből a múlt nyarat,
úgy lopták el, mint kalóz-kézfejet.
Harcolt, s áhítat alkonybűze szállt,
szmog volt, a füstkövér tévedés levált –
képzeletében, zöld vaskályha tetőn
héjas krumplit remélő – korgó gyomor.
Lépte – esőn keresztül – szomjat oltott,
hol felbérelt macskanyávogás sikoltott
– a sötétségnek képlékeny kő-kövén –
még lombosított volna égigérő álmain.
Csupasz arca nem mímelt változás…
S amíg fájó éjek verméből kihajt,
hogy zokog a dörgő egeknek otthona,
a vándor áll, előtte utcalámpák hada.
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 10:08 :: Marthi Anna
