Kimerevítve

 

Egy vándor az utcalámpák előtt…

A nyomornegyedre esőszag ült.

Bontott, s zsebre tett cudar

fellegekből bánatot evett.

 

Lomhán lépkedő őszi szél felől

lóden-zöld sün-szőrméjében

melegített magánya legbelül.

Rámosolygott hűvös járdaszél,

 

s míg cipője orra kavicsot becéz –

majdnem bukfencezett – odahajolt,

hol kövek közt nőtt apróka virág,

látszott: álmos szemében indulat.

 

Simogatta a szürkés szirmokat.

Feledni nem tudott, és nem remélt:

kampókezű életéből a múlt nyarat,

úgy lopták el, mint kalóz-kézfejet.

 

Harcolt, s áhítat alkonybűze szállt,

szmog volt, a füstkövér tévedés levált –

képzeletében, zöld vaskályha tetőn

héjas krumplit remélő – korgó gyomor.

 

Lépte – esőn keresztül – szomjat oltott,

hol felbérelt macskanyávogás sikoltott

– a sötétségnek képlékeny kő-kövén –

még lombosított volna égigérő álmain.

 

Csupasz arca nem mímelt változás…

S amíg fájó éjek verméből kihajt,

hogy zokog a dörgő egeknek otthona,

a vándor áll, előtte utcalámpák hada.

Szerző Marthi Anna 1330 írás
lélekbúvár lennék mint oly sokan"Kinézek a térre, és ott ég a fájdalom, a szerelem kísérteties varázsa.Félbemaradt lángolások mögött jössz, a bőröd is csak árnyék egy sehova-úton; arcod a nézés dadogása, ismeretlen kerülők a személyes veszteségek körül - kezeddel intsz, már nem is nekem, a szubsztanciálisan felfoghatatlannak, annak, amitől egy másik sors mindig másik sors marad.Rámvetülsz, rád vetődöm. S mindenünk odaadjuk ez érintő, kósza integrációért a tér s a szívek nagy zűrzavarán át.Valamikor féltem volna tőled, féltem volna, hogy elhagysz, s egyedül megyek az utcán anyagtalan csillagokkal szívem programjaiban.De most már tudom, ez nem csőd, és nem is bánat. Hanem a szabadság részletei. S fel kell nőnünk bizonyos szépségekhez mindenáron." Pardi Anna: A távollevő és az utak

6 Komment

Hagyj üzenetet