Kékesszürke égbolt őrzi a sötétet,
a lámpák sem égnek már,
e hajnali homályban vakon-
botorkálva nézem hova lépek.
Csoszogás a jégen, levegő bent reked,
küzdve, dermedve feszülök
a télnek, s kieresztem a levegőt,
mikor a megállóba érek.
Keleten mintha angyalkéz
simította volna végig az égalját
rózsaszín selyemmel – csak ámulok –
s a szépség egyre csak terjed.
Buszból nézem végig a nap diadalát –
először hajszálvékony narancsos ív,
majd egyre szélesebb a sáv, a világosság;
a sötétség szégyenlősen megadja magát,
háttérbe szorul, s egyre dicsőbb a fény, uralmát
a téli nap fenségesen veszi át,
s hirdeti homály feletti örök diadalát.
