Másnap Korán ébredt, hosszan kémlelt a teleszkópba, hogy véletlenül se maradjon ki semmi az ellenőrzésből, majd kedvenc hátizsákját felvéve útnak indult. Amerre ment, a fák üdvözölően bólogattak, az ösvény mellett kisállatok sorakoztak, mintha mindenki el akarna tőle búcsúzni, és jelezni, hogy visszavárják. Az erdőből kiérve megszaporázta lépteit. Átvágott egy mezőn, majd egy faluba ért, itt megpihent egy kicsit, elfogyasztotta a reggelijét, majd folytatta útját. Nemsokára elért a hegy lábához, ahol takaros várost talált. Az emberek barátságosan fogadták, borral kínálták a megfáradt vándort. Kérdésére válaszolva elmondták, hogy Landinba érkezett, ami tekinthető Valahavolt fővárosának is miután itt él az uralkodó család. Elgyönyörködött, ebben a békés helyben. Tetszettek neki az emberek, és a forgatag, amely körülvette. Mennyire más volt ez, mint az ő erdeje, új volt idegen mégis elbűvölte. Ahogy nézte a tiszta utcákat és virágos ablakokat, elgondolkodott, milyen lehet így élni. Érezte, milyen jó érzés emberekkel beszélgetni, nézni a mosolyukat. Akkor hirtelen meglátott egy lányt. Göndör arany fürtjei a vállára omlottak, és kedves mosolya elhomályosította a napot. Éppen egy árussal beszélgetett, vásárolt a gyümölcsből, majd tovább indult.
A mellette álló férfi észrevette érdeklődő pillantását:
– Ő Míra a király leánya. Igaz milyen gyönyörű?
– Igen valóban az. Mesélj róla, kérlek!
– Mit is mondhatnék? Csodálatos teremtés, ő minden mosolyunk forrása. Mindegy, hogy növény állat vagy ember, az ő szeretetére számíthat. Mi itt Landinban azt tartjuk, hogy a természet a szeme világáért Kárpótolta ezzel a sok jósággal.
– Vak?
– Igen születése óta.
– Hogyan ismerhetném meg?
– Ha követed, eljuthatsz a palotáig, ott be kell jelentkezned, és ha akarnak, fogadnak.
Korlin megköszönte a felvilágosítást és elindult a lány után. Csakhamar ott találta magát a palota kapujában. Ahogy benézett az udvarra csodálatos kertet pillantott meg, és ismerős hangokat hallott. Az egyik jegenye tetején Repülhess ült és élesen vijjogott. „Hát ide akartál hozni hozzá?”
A kapuban ekkor megjelent egy jóságos tekintetű öregember és azt kérdezte, segíthet–e?
– A nevem Korlin a Varázslatok erdejéből, és a királlyal szeretnék beszélni.
– Mindjárt bejelentelek.
Néhány perc múlva jött vissza és beinvitálta a vendéget.
– Nos mi járatban édes fiam? – fogadta a király széles mosollyal.
Korlin udvariasan elmesélte élete történetét, majd így fejezte be:
– Amint a városotok főterén megláttam a gyönyörű Mírát, arra gondoltam, hogy ő lehetne a társam. Tudom, hogy szokatlan és elsőre vakmerő a kérésem, de hidd el, csak azért bátorkodtam, mert annyira sürget az idő, és mert ez az egyetlen esélyem a boldogságra.
– Értelek én, de azt nem várhatod, hogy a kedvedért megváljuk fényes csillagunktól!
– Mi történ apám? Azt hallom vendég érkezett.
– Igen Míra. Jöjj közelebb! Beszélgess egy kicsit Korlinnal. Ő majd elmondja, hogy miért jött.
A király töprengve vonult vissza. A palota erkélyén elmondta Árminnak és Luciának Korlin történetét.
– Nem adom az én Mírámat!!!!!!!!! – sikoltott Lucia és majdnem elájult.
– Anyám drága, szerintem bízzuk ezt Mírára. Hiszen nem csak gyönyörű, de okos is. Majd a szíve megsúgja, mit tegyen.
– Az én szívem megszakad, ha elmegy!
– Én is szeretném megismerni Korlint – mondta Ármin és elindult a fogadóterem felé. Ott találta a fiatalokat, akik csendesen beszélgettek.
– Ármin vagyok, Míra bátyja, és szeretnék veled beszélni!
– Várj Ármin! Izgalmakból mára már elég volt. Hagyjuk pihenni a vendéget. Majd holnap összeismerkedtek.
– Rendben van – válaszolt a királyfi, mert húga szelídségének nem tudott ellenállni.
Meghívták Korlint vacsorázni, majd engedték, hogy nyugovóra térjen.
Míra és Ármin még sokáig beszélgettek, miközben tétován lépkedtek az évszázados fenyők és tölgyek szegélyezte ösvényen.
– Mi a véleményed? – kérdezte Ármin
– Nagyon vegyes érzelmek kavarognak bennem – mondta a lány. – Tudod az, ahogy az erdőről és állatokról beszél egészen fantasztikus. Magával ragad a szárnyalása a rajongása, minden szava a szívemből szól. Én is így érzek, valahányszor megsimítom egy tölgy oldalát, vagy a kispadon ülve hallgatom a madárdalt. Nem mondtam nektek soha, mert nem értettétek volna, hiszen ti látjátok és nektek természetes, de én csak hallom, vagy megérzem a levelek suhogásából. Nem hittem volna, hogy valaki szavakba tudja önteni az esőcsepp frissességét, vagy az őszi avar búcsúzását. De nem tudom, hogyan hagyhatnék itt mindent, ami eddig az életemet jelentette.
– Szerintem aludjunk rá egyet. Ahhoz, hogy dönteni tudj, nem elég egyetlen beszélgetés. Holnap sok minden kiderülhet.
– Igen azt hiszem igazad van.
Aggódó szívvel tértek nyugovóra, félelmekkel tele várták a másnapot.
Az új nap meglepetéssel indult. Korlin most is virradat előtt ébredt, mint otthon. Nem akarta felzavarni a ház népét ezért sétálni indult hát, a palotát körülvevő hatalmas parkba. Olyan szép fákat látott itt, amilyeneket még a Varázslatok erdejében sem. Gondos ápolás nyoma látszott mindenütt. Csak a tisztás szélén, ahol pihenni állt meg, talált egy bükkfát, amelynek levelei és ágai sorvadásnak indultak.
Többször körbejárta, mire rájött mi a baj. A fák félelmetes suhogásba kezdtek, amikor elővette a tarisznyájából a vadászkését.
– Bocsánat ez egy kicsit fájni fog, de utána jobb lesz – mondta, majd egy határozott mozdulattal kivágta azt a betegséget okozó fertőzött részt, ahova, egy fanyüvő család költözött.
A lombok sikoltva suhogtak, de amikor bekente a sebet az otthonról hozott „mindenre jó” krémmel, a vágás helye begyógyult, és az újra éledő korona szivárványba borította az eget. Erre értek oda a palota lakói, akik a fa sikolyára ébredtek. Korlin most vette csak észre a körülötte állókat.
– Elnézést felség, úgy megszoktam, hogy ilyen helyzetben azonnal cselekedni kell.
A király a mellette álló erdészre nézett.
– Én is észrevettem már, de nem tudtam, hogyan segítsek, féltem, hogy a vágással elpusztítom.
Korlin odanyújtotta a krémet tartalmazó tégelyt.
– Fogadd el tőlem. Én Ágonfánttól a törpétől kaptam, biztosan ad még, ha kérek.
Így vonultak vissza a palotába. De a nap neheze még hátra volt, mert reggeli után következett a próbatételek és kérdések véget nem érő sora. De ebéd után ezeknek véget vetett Míra.
– Elég már! Én had beszélgessek vele! Elvégre mégis csak nekem kell döntenem – mondta, és magával húzta Korlint, ki a tumultusból.
– Nem tudom, mit mondhatnék még. Féltenek, és neked is fájdalmas lenne itt hagyni mindent, és mindenkit. Én cserébe csak szívemet adhatom és a varázslatok erdejét.
– Sokat gondolkoztam tegnap óta. Nagyon kíváncsi vagyok az erdődre, de nem mondhatok neked igent, ha nem hagysz nekem visszautat. Anyám belehal, ha nem láthat többé.
– Én nem adhatok engedményeket. Ha eljössz velem, ezt megbeszéljük Öregtölggyel, a törpével és a boszorkánnyal. Csak ennyit ígérhetek.
Este a vacsoránál Míra bejelentette, hogy elmegy Korlinnal. Lucia ájultan esett össze.
Másnap reggel indultak, mert közeledett a határidő, amikorra Korlinnak vissza kellett térnie. A búcsúzás nagyon szomorú volt. Bánatosan integettek a park fái, az emberek zokogtak, Lucia ismét elájult, csak Míra mosolygott.
– Ne sírjatok! Nem örökre megyek, vigyázzatok mindenre, ahogy én vigyáznék! Mondta, felszállt a lóra Korlin elé.
A város úgy érezte, mintha megfakult volna a nap ragyogása a királylány mosolya nélkül.
Az út visszafelé tovább tartott, mert óvatosan léptette a lovat, hogy Mírát ne fárassza az utazás. A nap éppen lefelé indult égi útján, amikor az Ovális tisztáshoz értek. Itt várta őket Öregtölgy, Ágonfánt, és Frics, az erdő védelmezői. Mindnyájukat elbűvölte a lány szépsége, és kedves mosolya.
– Korlin, jól meggondoltad? – kérdezte a törpe. – Tudod, hogy nincs visszaút!
– Elhoztam, mert kíváncsi volt a Varázslatok erdejére, és beszélni akart veletek. Csak remélni tudom, hogy itt akar maradni velem.
– Nem tudom… szerintem az emberek között sokkal több jót tehetne – morgott a törpe.
– Már sokat hallottam rólatok – lépett előre Míra.
Kezével végigsimogatta Öregtölgy lehajló ágain a zsenge leveleket, majd a mélyen barázdált törzset. Aztán a törpe süvegét, arcát, kezét, végül a vonakodó boszorkányt. Mindenkihez volt egy kedves szava. A tölgy törzséből kiérezte az életbölcsességet, a törpe kezén érződött a kemény munka, a boszorkány félénkségét az emberek iránti bizalmatlanság magyarázta.
– Elnézést kérek. Én csak így tudok ismerkedni.
– Hogyan fogsz így gyönyörködni ebben a csodálatos erdőben? – kérdezte Frics.
– A lombok suhogása elmondja az örömöt, a bánatot egyaránt. A Madarak énekéből hallom a nagyvilág híreit a nap fénye életet ad és beragyogja a lelkünket.
– Ha tényleg úgy gondolod, hogy itt akarsz élni megengedjük, de hallanod kell a feltételeinket. Az erdőt varázslat védi, tehát ide ember be sem jöhet, és ki sem mehet. Mindened meglesz, békében és boldogságban élhetsz. A munkamegosztás a ti dolgotok.
– Az édesanyám belehal, ha nem láthat többé – ismételgette a lány, és égszínkék szeméből peregni kezdtek a könnyek.
A három őrző hosszas tanácskozásba kezdett, hogy van–e valamilyen engedmény, amit ezért a lányért tehetnének az önfeláldozásáért cserébe.
Végül Ágonfánt állt elő:
– A varázslatokat nem adhatjuk fel, mert csak ez tartja vissza az embereket a pusztítástól. De Repülhess elviszi a leveledet a szüleidnek, hogy tudják jól vagy.
Míra átölelte Korlint, érezte milyen hevesen ver a szíve, átérzi az ő fájdalmát, miközben attól fél, hogy mégsem marad itt.
– Remélem, idővel több engedményre is rászolgálok – mondta, és Korlint kézen fogva elindult a tisztáson át.
A bölcsek még sokáig tanácskoztak, amikor a fiatalok, már eltűntek a szemük elől. A házhoz érve Korlin körbevezette, majd kis pihenő után együtt indultak az esti körútra.
Ahogy haladtak a megszokott úton, a fiú mintha más szemmel látta volna szeretett erdejét. Némely bokornál vagy fánál megállt és elmesélte a történetét. Ami eddig természetes volt, most hirtelen varázslatosnak és újnak hatott, és mindezt el kellett mesélnie kedvesének. Mírát mintha egyből befogadták volna, ezen a napon a zöld ezer színében pompáztak a fák, enyhe szellő fújdogált, hogy cirógassa arcukat, és a tisztáson, ahol megpihentek, a madarak szebben énekeltek, mint valaha.
(folyt. köv.)
Legutóbbi módosítás: 2019.05.29. @ 13:22 :: P. Borbély Katalin
