Osztották a lapokat a kártya szerelmesei.
— Jó a lapjárás! — állt fel az asztaltól a tetemes összeget maga előtt látva Békéssy Barna.
— Nem úgy van az, Méltóságos uram! — tette a vállára kezét Ormos Kálmán. — Revansot kérek, urak közt így szokás! — s már keverte is a lapokat. Békéssy Barna rosszat sejtve emelte fel a kártyát. Csupa semmit érő lapot látott. Pedig feltette az összes nyereményét. Kifújta a szivarfüstöt és igyekezet jó képet vágni a fordulathoz. Még pár ilyen kör, s odalesz minden pénze.
— Bajban van a Méltóságos úr! — állt mögé egy régi barátja. Lecsapta az asztalra a kártyát.
— Jó éjt urak! Ezennel vége!
Most nem ivott, józanul akart nyerni, mégis úgy érezte fejébe szállt valami, az utóbbi napok sikertelensége.
— Hogyan tovább? — gondolkodott.
— Majd otthon! — s hazavitette magát. Dühösen szállt le a kocsiról. Minden ajtót becsapott maga után. Az asztalra hajtott fejjel, kivételesen józanul aludt el a fáradtságtól kimerülten.
— Majd holnap! — ez volt az utolsó gondolata.
Izabella a papnál járt gyászmisét rendelt, ha már temetni nem tudta a fiát.
— Így van ez mostanában Méltóságos asszony! — mondta Gyulai tiszteletes, aki sajnálta a családot, s szép beszéddel készült a szertartásra. A Méltóságos asszony gyászjelentéseket fogalmazott. Igyekezett elfoglalni magát. Még nem volt lelki ereje, hogy elsirassa a gyermekét.
Doroghy Fülöp úr egyre többet beszélgetett Ancsával, akit ő Annácskának hívott. Most, hogy gyászolt a család kicsit visszafogottabb lett. Annácska kevesebb bókot kapott, s lassan azt vette észre, hogy hiányzik Fülöp úr kedvessége. Tisztelte tudását, szinte itta szavait, mikor külföldi útjairól mesélt. Valami megváltozott Ancsa szívében. Egészen Annácska lett. Janit ritkán látta, s egyre kevesebb volt benne a lelkiismeret-furdalás miatta. Lassan Doroghy úr töltötte be a szívét, de még magának sem merte bevallani.
A gyászmisén részt vett minden családtag. Első alkalom volt, hogy Izabella maga mellé ültette Pistit. A Méltóságos úr érkezett utoljára. Bánatos arca furcsán rángatózott mikor leült a felesége mellé, de hallgatott. Annál hangosabb lett mikor mindenki eltávozott.
— Júliát nem láttam itt! — mondta lefelé pislogva a nála alig alacsonyabb Izabellára.
— Nem tudott jönni! — törölte a szemét a felesége.
— Úgy? De ez a kis vakarék persze tudott! Oda ülteti maga mellé ezt a kis senkit? — célozott Pistire.
— Ott a helye! — mondta Izabella. — Mondja magának semmi sem szent? Legalább ezen a napon…
— Itt nem lesz ez a nap, meg a másik. Pusztuljon innen ez a gyerek, elegem van belőle!
— Pedig jó lenne, ha megkedvelné Barna, mert a jövő hétre rendeltem ide az ügyvédet… — kezdte Izabella.
— Mit akar az itt?
— Csak egy aláírást, amely szerint Balogh István neve ezentúl Békéssy István lesz. Elismeri saját fiának!
— Soha, amíg élek!
— Van másik aláírnivaló is, Békéssy Annáé, de az még várhat. Vagy akarja, hogy a doktort is meghívjam, aki tud mindent? Akarja? Vagy csendben aláír mindent, s élünk, ahogy eddig, én itt, maga ott! — mutatott a kastély két szárnyára a Méltóságos asszony.
— Csak nem gondolja, hogy én… — gyors mozdulattal lazított a nyakkendőjén, mert úgy érezte megfullad.
— Nem, nem gondolom, tudom! Ne feledje a jövő héten! — és felsietett a lépcsőn.
Békéssy Barna már a sokadik üveg bort bontatta fel Janival. A harmadik litert itta. Már nem nézte a színét, nem ízlelgette, csak leöntötte a torkán, s várt kicsit. Várta a hatást. Tudta, hogy eszméletlen lesz, az első liternél még tudta, de akarta ezt az állapotot, a megsemmisülést. Nem tudta feldolgozni a gyászt, Izabella terveit, a maga balsikereit. Jani gondolkodott, hogyan mondja, hogy nem lesz ez így jó? Halkan megszólalt:
— Méltóságos úr, ez a bor nagyon erős…
— Hát aztán? Mióta kós-tol-tat-gat az inas bort?
— Én soha — mondta Jani.
— Ak-kó m e g? — botladozott Békéssy Barna nyelve.
Jani jobbnak látta, ha kitölti az utolsó pohárral, s csendben elmegy. Halkan csukta az ajtót, kicsit várt kint a falnak támaszkodva. Hatalmas robajt hallott. Visszanézett. A Méltóságosd úr a földön feküdt, arca lila színben játszott, az asztalt feldöntötte. Abban kapaszkodhatott. Jani ijedten hajolt fölé, hogy lélegzik-e még?
— An-na-bel-la… — suttogta.
— A Kapolcsy nagyságos asszony? — csodálkozott Jani, s hirtelen valamit érteni kezdett, de nem mindent. Futott a Méltóságos asszonyhoz.
Szombathy doktor gyorsan érkezett. Addigra ágyba került a Méltóságos úr, de az italozást így sem lehetett tagadni. Kár is lett volna, tudta azt az egész falu. A doktor hosszasan vizsgálta az ittas urat.
— Reggelre kijózanodik, akkor meg tudom mondani van-e komolyabb baja. Amíg ilyen mozdulatlanul fekszik, semmit sem tehetek — mondta gondterhelten.
— Mit jelent az a komoly baj? — aggodalmaskodott Izabella.
— Gutaütése volt… a beszéde, vagy a mozgása… de nem biztos. Várni kell Méltóságos asszony! — sóhajtott az orvos.
— Pihenjen le addig a vendégszobában! — javasolta a Méltóságos asszony.
— Itt szeretnék maradni mellette, hátha előbb magához tér. Nagyon erős a szervezete.
— Én is maradok! — mondta Izabella.
Ketten virrasztottak a részeg beteg mellett, aggodalommal.
Békéssy Barna hajnal felé forgolódni kezdett az ágyában.
— Nézze doktor! Hála Istennek, talán nem lesz nagyobb baj! — sóhajtott fel Izabella.
— Várni kell még, amíg felébred! — nyugtatta az orvos.
A Méltóságos úr mindent hallott. Dühösen fordult meg.
— Kire, mire várnak maguk? A halálomra spekulálnak? Arra még várni kell! Kifeléééé a szobámból, temetőbogarak! — kiáltotta dühösen.
Békéssy Barna jól tudta, hiába van tekintélye, ha nem szerez pénzt, mindent elveszíthet. Ehhez egy utat látott. A kártyával szerzett nyereményt. Volt némi jövedelme, birtokának kis részét meghagyta neki a felesége. Tóth Lipót jószágigazgató negyedévente elszámolt a Méltóságos úrnak, hogy legyen valamennyi költőpénze. Most, hogy mindent elvesztett, hívatta Tóth Lipótot. A jószágigazgató rosszat sejtve állt előtte, mély tisztelettel.
— Pénz kell! — mondta Békéssy Barna.
— De Méltóságos úr, még két hét és hozom, ahogy szoktam! — gyűrögette zavartan kalapja szélét.
— Holnap hozza! Megértette!
— De a családom — kezdte a jószágigazgató.
— Az én családom is bajban van, talán tudja, Albert elveszett a háborúban… Eh, mit magyarázkodom! – legyintett dühösen.
— Részvétem a fiatal Méltóságos úr…
— Ne részvétezzen itt! Intézkedjen, holnapra! Érti? Itt legyen a negyedéves bevétel, vagy mehet amerre lát!
Tót Lipót laposra gyűrögetett kalapját alig tudta a fejére illeszteni, mikor elindult a Méltóságos úr pénze után. Maga sem tudta honnan teremti elő, de a muszáj nagy úr, most ez a nagy úr parancsolt neki. Látta az eladott ökröket, a megnyírt birkákat. Ez is csak némi haladék volt a kis birtok teljes elvesztéséig.
Amikor a Méltóságos úr megkapta pénzt, jó részét magához vette, s indult kísérteni a szerencsét. A szerencse tudvalevőleg vak, sötét éjszaka pedig még kedvez is a könnyelműeknek, ad némi reményt. Így aztán Békéssy Barna is nyert. Szép összeggel állt fel az asztaltól.
— Mindenki a vendégem, urak! — fizetett, s ünnepelték. Ittak a szerencsére.
A kastélyban Izabella járt fekete ruhában, néha könnyes szemekkel. Az élet azonban követelte a magáét. Útját nem téríti el semmi veszteség, nem néz az emberi szívekbe, vagy ha mégis, akkor Doroghy úr és Annácska szívét látta leginkább. Azt a kis lángocskát, amely ott kezdett erősödni. Séta közben a véletlen összeérő kezek már alig távolodtak, s egy késő délután Fülöp úr rászánta magát, hogy elmondja érzéseit a szeretett leánynak. Annácska fülig pirult, amikor kezét kérték, nemcsak kézfogásra, egy életre. Halk igent rebegett, de arra kérte Fülöp urat, legyenek tekintettel a Méltóságos asszonyra és tartsák titokban megállapodásukat. Terveket szőttek ezután a közös jövőről, nem is sejtve Annácska sorsának alakulását.
Kicsit késve, sok munkája miatt, sűrű elnézések közepette megérkezett egy délután Dr. Kévés Tibor ügyvéd úr. Minden hivatalos iratot a Méltóságos asszony asztalára helyezett. Balogh István neve helyén állt az új, Békéssy István. Alatta a másik lapon Békéssy Annáé. Szép írása volt az ügyvéd úrnak, de most különösen ügyelt minden részletre. A Méltóságos asszony elégedetten nézegette a neveket, majd Janit küldte a Méltóságos úrért, aki előző este már cifrán káromkodva tiltakozott. Izabellának egyetlen érve maradt. Az a kis birtok.
— Hallottam ott is előre költekezik! — mondta.
— Az én birtokon, semmi köze hozzá! — vágta rá Békéssy Barna.
— Valóban, eddig semmi, de mivel az is el fog úszni holmi kártyán… ne bosszantsuk egymást uram! Ha elismeri Pistit és Ancsát saját gyermekének, szemet hunyok a dolgai felett! Jobb, ha nem alkudozik, mert nem marad semmi.
— Tudja, hogy tönkretesz engem Izabella?
— Tudom. Én tudom! Jó, ha józanul átgondolja maga is! — köszönt el tőle Izabella.
Egy éjszakája volt gondolkodni. Borral öntözte gondolatait éjfélig, aztán vállat vont…
— Majd lesz valahogy! — és elaludt.
Másnap, amikor belépett a Méltóságos asszonyhoz a szalonba, látszott rajta, hogy mit gondol, de hallgatott. Szó nélkül aláírt mindent, majd ahogy jött, köszönés nélkül távozott.
Az ajtó előtt erősen megmarkolta elefántcsontnyelű sétapálcáját, s elindult a kastély körüli sétájára, mit sem törődve a szokásos sziesztával. Rótta a köröket az apró kavicsos sétányon, súlyos csapásokat mérve némely szélesebbre nőtt bokor ágára. A levert levelek jelezték útját.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:58 :: Sonkoly Éva
