1976 ?szén – nagyszünetben -, a büfében megvásárolt két darab isler és a poharas tej társaságában sétáltam egykori középiskolám folyosóján a két legjobb barátn?mmel. Ügyvitel-technika óra következett a keresztfolyosón lév? teremben. Vándorosztály lévén a hátunkon vittük az összes batyut, a fejünkben pedig a tornyosuló „hatalmas tudásanyagot”. Másodikosok voltunk, de egyáltalán nem a tanulás járt az eszünkben. Az érettségi még túl messze volt és annyira lila ködbe veszett, hogy nem is foglalkoztatott bennünket a gondolat: egyszer majd számot kell adni mindenr?l. Szünetekben a suliba becsempészett magnón hallgattuk az Abba és az LGT slágereit. Az osztály ültetési sorrendjének megfelel?en ültünk a négym?veletes Olivetti és Ascota gépek el?tt. Történt ez alkalommal, hogy a gép, mely el?tt nekem volt szerencsém helyet foglalni, minden tudás, nyomkodás ellenére m?ködésképtelen maradt. Ilyenkor az volt az eljárásrend, hogy kézfeltartással jeleztük a hibát a tanárn?nek.
? igen kemény, szigorú természet? hölgy hírében állt. Els?ben még nem tanított minket, így nem ismerhettük, csak hallomásból. A negyedikesek rémtörténeteket zengtek róla néha-néha az emeleti leány-mosdóban, mely amolyan klubhelyiség gyanánt szolgát. Felnyújtottam a kezem. Végre rám nézett és azt mondta:
– Tessék.
– Tanárn?, nem indul a gépem, hiába nyomkodom!
– Megbeszéltük, hogy nem nyomkodunk össze-vissza, hanem azonnal kézfeltartással jelezzük a hibát. Ülj át oda hátra, majd mindjárt megnézem, mi lehet a baj – utasított.
Hátranéztem szabad helyre, s láttam, hogy ott két vadonatúj Olivetti gép áll az asztalon.
Nagyon megörültem, hogy végre egy jó gépen dolgozhatok egész órán, mert az enyém elég öregecske volt már. Igen ám! Akkor fedeztem fel, hogy a hátsó padok mellett nincsenek székek. Nyomban felálltam, s fogtam a rossz gép asztala melletti széket és vittem magammal az új helyemre.
Két lépés. Ennyi volt a távolság a két asztal között. Bárcsak ezt a két lépést soha ne tettem volna meg, mert ahogy megfordultam láttam: a tanárn? két lába az égnek áll!
Óh Istenem, leült szék nélkül! – hasított belém a borzasztó tény felismerésének gondolata.
Mozdulni sem mertem, azt gondoltam, itt a vég, biztosan megöl. A máskor annyit vihogó tiszta lányosztály, mind a harminckét tagja csendben ült, még csak véletlenül, sem mert nevetni senki. (Az a pukkadásos szituáció.) Én legszívesebben eljátszottam volna, (talán nem is kellett volna annyira játszani) az ájult tanuló szerepét.
A tanárn? felállt.
S ekkor jött a meglepetés!
Nevetett!
Olyan szívb?l nevetett, hogy mindenkib?l felszakadt a megkönnyebbült óriási hahota. Csak én álltam ott úgy, mint akit leforráztak. Lesz még ennek böjtje – gondoltam. A következ? óra ismét vele volt, csak itt az elméleti részét vettük ugyanannak a tantárgynak. Életemben nem fogom elfelejteni a stencilez? gép m?ködését és legfontosabb részeit. A következ? szünetben próbáltam átolvasni az anyagot, mert akkor úgy éreztem, hogy ijedtemben mindent elfelejtettem. A nagyok a fent említett klubhelyiségben javában dohányoztak, mikor bementem. Ott aztán mindenki kíváncsi lett volna a „sztorira”.
– H? anyóca! Hogy volt? – jöttek oda hozzám, sorban az id?sebb lányok.
A könyvet görcsösen szorítottam, s ötször, hatszor átolvastam a leckét, pedig tudtam nagyjából mindent az anyagról. „Igen az írógépet úgy állítjuk be, hogy átüsse a speciális stencilpapírt, hogy a stencilgépre helyezve a festék a megfelel? helyeken présel?djön keresztül” – mondogattam szüntelenül.
„Hogyan lehetne elérni, hogy tovább tartson a szünet? Jaj, ne csengessenek be! Romoljon el a cseng?! Istenem, valami történjen, hogy ne kezd?djön el az óra!” – fohászkodtam magamban, azonban a cseng?, a maga kegyetlen hangján, pontosan a kell? id?ben megszólalt.
Becsengettek! Bevonultunk a terembe.
Biztos, hogy felelek! – gondoltam, és úgy éreztem, nem fogok tudni megszólalni.
Az egész osztály felém fordult, ahogy a terembe léptem: „Biztos, hogy felelsz!”- bíztattak osztálytársaim együtt érz?en. Bejött a tanárn?. A hetes jelentett.
Leültünk.
Megkezd?dött az óra. A tanárn? a naplót lapozta, majd egy helyen megállt. Mindenki rám nézett. Én felálltam.
S akkor kimondott egy nevet: Bereczky! Ez a pillanat bebizonyította számomra, hogy a rémhíreket nem mindig kell komolyan venni. A megszólított tanuló az Abc legelején, én pedig a legvégén szerepeltünk a naplóban. Nem feleltem azon az órán. S?t a következ?kön sem. Szép csendesen lecsengett ez a szenzáció is, mint minden egyéb, ami még az évek során történt velünk.
Egyre jobban megismertük a tanárn?t. ? is megismert minket és bizton mondhatom, hogy amit az els? napokban hallottunk arról a kemény, szigorú voltáról, nem volt igaz. Egy dolog viszont biztos, amit ? nekünk megtanított, a mai napig, ha álmomból felkeltenek, akkor is tudom. Nem e miatt az eset miatt, és nem is azért, mert ett?l a naptól kezdve többet magoltam volna otthon.
Nem.
Olyan pedagógusokkal hozott össze minket a jó sorsunk, ebben az iskolában, akik lelkiismeretesen oktattak minket, és ha valaki órán odafigyelt, szinte mindent megtanulhatott t?lük, amire az életben szüksége lehet.
Legutóbbi módosítás: 2010.05.31. @ 10:00 :: Sípos Julianna