Nagy Márta : Örökség – 1.

/Elnézést a sváb szavak helyes-helytelen írásáért!/

1.

 

Laza mozdulattal dobom a magasba a tésztát, ami engedelmesen fordul meg, és esik vissza a palacsintasüt?be. Ahogy visszateszem a gázra, megpihen a szemem a dédanyám tálalószekrényén. Anyu szívének is kedves darab, és én is szeretem a szúette fáját, a hibáit, ugyanúgy, mint a szépen faragott íveit. Ez a bútor az örökségem. A kötelék köztem és az ?seim között, akiknek a szememben olyan titokzatos életük volt, tele fájdalommal, örömmel, és er?vel. A dédanyám… emlékszem rá, amikor kicsi voltam, az ágyában feküdt és én egy sámlin ültem, az ölemben egy képeskönyv, és abból meséltem el neki Hófehérke történetét. Nincs is róla több emlékem. Anyu mesélte, hogy nagyon dolgos asszony volt. Régen együtt laktunk nála, az egész nagy család. El?fordult, hogy a sz?l? elgazosodott, és akkor a dédi felkelt és megkapálta, pedig már nagyon öreg volt. Anyu szégyenkezett, hogy mit szólnak mások, hogy az öregasszony kapál, amikor fiatalok is laknak ott. De ?t nagyon lefoglaltuk mi ketten az öcsémmel, apura pedig nem igazán lehetett számítani ilyen téren. Három éves voltam, amikor Dédi meghalt. Anyu szerint nem emlékezhetek rá, de még mindig tisztán látom magam el?tt azt a pillanatot, hogy ott ülök a kis sámlin…

Gyermekkoromban és kés?bb is, halottak napján mamával mindig kettesben mentünk a temet?be gyertyát gyújtani. Nagyon szerettem a sötétben imbolygó t?zlángok táncát. Mint megannyi csillag a földön, ami azt jelzi, hogy emlékezünk. Dédiék sírkövén, sváb írással ott áll a nevük… Vinzenz Jung, Frau Anna Jung, geb. Hohner /geborene/ Köztük még egy név, a lányuk neve, aki meghalt Oroszországban. Gertrud Jung, gestorben in Russland. Mindig nagyon érdekelt, hogy ki volt Gertrúd, aki alig 16 évesen halt meg. Hogyan és miben, és miért? És miért pont ?? Dédiéknek hat gyermekük volt. Öt lány: Erzsébet, Katalin, Borbála, Anna, Gertrúd. És egy fiú, a nagyapám, Vince, a legkisebb gyerek. Hogy került Gertrúd Oroszországba? És miért maradt otthon Liszi néni, Kati néni, Boris néni, Anus néni és papa?

Nagyanyám szüleihez is mentünk gyertyát gyújtani. ?k is régi sváb család… Andreas Emmert, Frau Marta Emmert, geb. Rittinger. Mama anyja is megjárta Oroszországot, de ? hazajött… Mi volt ott? Semmit sem tudok. A kérdéseimet mindig csak mély hallgatás és szomorúság kíséri. De nem tudok nyugodni… Tudni szeretném az igazat…

 

Keményen beletaposok a fékbe, a kocsi csikorgó kerekekkel áll meg a szitáló es?ben a csúszós úton. A sötétben csak a két ?z szeme tükrözi vissza a reflektor fényét. Kalapáló szívvel és remeg? kézzel kapaszkodok a kormányba.

– Láttad ?ket? – kérdezi anyu, az anyósülésr?l.

– Igen, de csak a szemüket, ahogy tükröz?dött benne a lámpa.

Hazafelé a kanyargó szerpentin éjszakai sötétségbe borul. Csak a véletlen és a gyors reakcióm mentette meg az úton átsétáló sutákat. Azok, mintha mi sem történt volna, komótosan mentek tovább. Öt perc múlva megérkezünk. Himesháza a központi község, három másik is tartozik hozzá, Sz?r, Székelyszabar és Erd?smárok. Egy völgyben terül el, amelyhez egy kanyargós út vezet le a dombról. Az út két oldalán akácerd? terpeszkedik, ami virágzás idején ontja magából a fürtök bódító illatát. Szeretek ide hazajönni.

Mamáéknál még ég a konyhában lámpa, amikor leparkolok a hídon, ami az utat elválasztja a járdától. Egy jól begyakorlott mozdulattal átdugom a kezem a kiskapu rácsain, hogy a zárban lév? kulcsot elfordítsam, és bemehessünk. A nagyszüleim bezárják sötétedéskor a kaput. Kopogás nélkül lépek be az ajtón, mint mindig, ahányszor csak idejövök.

– Jókor jöttetek – mondja azonnal mama, ahogy meglát kett?nket. – Üljetek le!

A kis konyhában az asztalon már ott van a tányérban a besózott hagyma, a szalonna, a szalámi, és kis tepsiben, konyharuhával letakarva a sült burgonya. De mama nem héjában készíti, hanem el?tte meghámozza a sárga burgonyát, és úgy süti meg. Így sokkal finomabb lesz. Csak t?le láttam eddig így. Egy fehér fajansz tálkában pedig, aminek a szélén piros szívek vannak, ott van az elmaradhatatlan túró. Sóval, pirospaprikával és szódabikarbónával szokta papa kikeverni, amit?l olyan nyúlós lesz, mint a puding. Mama máris el?vesz a fehér konyhaszekrényb?l még két kistányért és leteszi elénk az asztalra.

– Liszje, látod, én mondtam, hogy tegyél be több krumplit – jegyzi meg elégedetten papa.

– Mondtad Vinzenz.

– Anyi, mi volt az orvosnál? – kérdezi anyám.

– Nekem minden jó, de apinak magas a cukor. Adok egy vellát – nyújtja felém az ev?eszközt mama.

– Nem vella, villa – javítom ki, mint már annyiszor.

– Jól van, nekem már csak vella marad – makacskodik velem.

– A vella az kint van – mondom.

– Nem baj, tudod Virág, hogy mi nem tudunk annyira magyarul.

– Tudom – mosolygok rá, és valójában egyáltalán nem zavar, hogy az én fülemnek kicsit furcsán beszélnek, hiszen valójában nem ez a lényeg.

 

A mamám… mindenki csak Liszi néninek hívja, mint minden Erzsébetet a faluban. A hajdani vékony, barna hajú és ?zikeszem? lányból mára kedves, gömböly? nagymama lett. Sokszor hallottam a történetet, hogy amikor tizenhat éves volt, a papa megszöktette, mert nagy volt köztük a társadalmi különbség, és nem akarták hozzáadni… Ezt olyan romantikusnak találom. Gyermeket nemzettek, és így feleségül mehetett az akkor húszéves papámhoz. Sajnos a gyermek koraszülött lett, és pár napos korában meghalt. Mama mesélte nekem, még réges-régen. Annak a babának is gyújtottunk minden alkalommal egy gyertyát a temet?ben, a nagy keresztnél, mert a sírja Pécsen van, nem Himesházán. Négy évre rá, hogy megszületett a kisfia, pontosan ugyanannak a hónapnak ugyanabban a napján világra jött anyu, és pár évvel kés?bb a húga, Anna. Anyu sötét, gesztenyebarna hajú volt, nagy, barna szemekkel, hajfonata még most is ott lapul a szekrényük mélyén. Anna viszont kék szem?, sz?ke hajú kislány volt. ? papától örökölte a szeme színét.

 

– Mama, olvastam egy cikket a malenkij robotról – mondom, miközben a kis, zöld nyel? késsel félbevágom az egyik burgonyát.

Látom a rándulást a szemében, de ezúttal nem állhatok meg.

– Úgy vitték el az anyukádat is Oroszországba? – kérdem, mire anyu meglep?dve felkapja a fejét.

– Igen, és Gertraudot is – válaszol helyette papa. – A n?véremet. Aki a kis képen van, a síron, tudod.

– Tudom. Hogy halt meg?

– Legyengült, beteg lett. Hasmenése lett, belázasodott…

– Vérhasban?

– Igen, azt hiszem.

Látom, hogy könnybe lábad a szemük a feltör? emlékekt?l. Mégsem kínzom ma ?ket tovább…

 

   

Folytatás következik…

 

 

Legutóbb szerkesztette - Adminguru
Szerző Nagy Márta 27 Írás
Ébren álmodom... *** Sohasem volt az szerelmes, aki Mondja, hogy rabság a szerelem. Szárnyat ád ő, és nem rabbilincset, Szárnyat ád ő... azt adott nekem. ~ Petőfi Sándor ~ 1979-ben születtem Mohácson, jelenleg is itt lakom. Himesházán nőttem fel, egy egyszerű, vidéki család első gyermekeként. Nevemet Móricz Zsigmond, Harmatos rózsa című novellája alapján kaptam, így nem lehet véletlen, hogy nem múltam tíz éves, mikor a könyvek szerelmese lettem, ami mind a mai napig tart. Tizenhét évesen kezdtem verseket írni, de ezek egy meggondolatlan pillanatomban a szemetesben végezték. Egyszer egy újságíró azt mondta, hogy aki olyan sokat olvas, mint én, az előbb utóbb írni fog. Lassan másfél éve, hogy újra írok, kritikusaim azt mondják a prózák az erősségeim, és akad pár jó versem. Utóbbiban erősen kételkedem. Jelenleg azon dolgozom, hogy megvalósítsam az álmaimat, mert az álmok valóra válhatnak, ha engedjük őket győzni.